Mikor Adams említette az Iron Horse bár nevét, valamint a mellette található motortunning műhelyt, az újságíró egyből egy külvárosi csehót vizualizált, ami tele van azokkal a népekkel, akik a limitált létszám okán kimaradtak a Sons of Anarchy sorozat statisztáinak sorából… vagy a Mad Max-ből…
„Közel van a lakásodhoz, mintha LA-be akarnál menni. Meg fogod látni, ki van írva a neve!” – mondta az operatőr. – „Ott megvársz. Bejött egy munka, kicsit késni fogok… addig megiszol valamit. Király a hely és dögös a pultoslány. Aztán majd megyek, nem fogod megbánni! Sőőőőőt! Megköszönöd még ezt nekem.”
…és Rappold hitt neki. Hogy miért? Mert Adams veszett jó operatőr, mert van szimata a nagy sztorihoz, így ha valamit ő akar megbeszélni egy semleges helyen, kihagyva a saját csatornája munkatársait, akkor az esetleg lehet nagy sztori… sőt…! Sőt, a jó nőkhöz is van szeme…
Csak éppen… de Rappold részéről mindig van egy csak éppen.
Sóhajtott és a neten rákeresett a bárra… egy csomó kép, egy csomó infó, saját honlap(?)… normális programok… persze az ilyesmi ma már nem garancia semmire, hiszen minden és mindenki fent van az interneten, de legalább első benyomásra komoly hely látszatát keltette.
Cím megjegyezve, gép lekapcsolva. Eztán következett a valami elfogadható göncbe való átvedlés, majd Mollyra póráz került, s egy újabb cetlivel gazdagodott a hűtő:  

Az Iron Horse-ban vagyok, valamikor jövök.
Ha előbb érne haza mint én, Molly Jesse-nél van.
Menjen át érte!  

Rappold  

A szöszi úgyis táncterem-bérlő körúton van… egy darabig úgysem fog hazaesni.  

   
Az bárt megtalálni nem volt túl nehéz, egyfelől a jól látható helyen elhelyezett felirat miatt, másfelől a közvetlenül a mellett található motorszerelő műhely miatt. Ebben igaza volt Adams-nek.
A férfi magabiztossága aztán némileg – de tényleg csak némileg – meginog, ahogy a bár előtt lassan elgurul a Yukonnal. A pakoróhelyeket, bár még nem teljesen, de főként nagyobb méretű Harley-k állták be, jobbára bőrkabátos, kivarrt tagok csevegnek a járgányok mellett… ezekhez képes az újságírónak sikerült újfent konszolidáltra vennie a figurát sötétbarna sportzakójával, fehér ingével, koptatott kék farmerjával és sötét színű bőrcipőjével…
A Yukon egy sarokkal odébb leparkol. Az óra a műszerfalon pont délután 3-at mutat. Rappold kiszáll, zárja a verdát, majd határozott léptekkel elindul a csehó felé. Fő a megfelelő fellépés, kérem szépen. A kivarrt fickók látszólag mit sem törődnek vele, így mellettük elhaladva nyit be a helyre, ami ebben a délutáni időpontban talán nincs annyira tömve, ellenben kellemesen félhomályos, s még a zene se szar, ami a hangszórókból hallatszik. Ez határozottan pozitív!
Az újságíró egyenesen a pulthoz megy, s leül az egyik bárszékre, még nem rendel semmit, szimplán a válla fölött hátrasandít, hogy diszkréten felmérje a helyzetet, csak akkor fordul vissza a pult felé, ha megérkezik a kiszolgáló személyzet.

Kifelé masírozom az irodából, kezemben egy frissen kinyomtatott papírlappal és cellux-szal. Az Iron Horse szépen felfejlődött a születése óta, legfőbb ideje egy újabb munkaerő-toborzásnak. Jól jönne például egy pultos kisegítő. De persze mindig akad mindenféle meló, a lányokkal lassan kevesek leszünk.
Dante az iroda ajtajában henyél. Kis híján átesem rajta, de még idejében felemelem az orrom a papírról, hogy észrevegyem. Átszökkenjek őfelsége fölött.
- Dante! Nem pozícionálnád magad máshova? Kérlek. – lesek lefelé a kutyámra, mire az se szó, se beszéd (ellenkező esetben jól is néznénk ki) felkel, és inkább elbaktat a pult mellé, hogy ott vágódjon hasra.
Nos, ez egy… állatbarát hely. Akinek nem tetszik a kutyám jelenléte, az nem ide jár. Ennyi.
- Helló! – torpanok meg, miközben a pultnál ücsörgő elegáns fickóra mosolygom. Még nem láttam erre soha, és mi tagadás, első ránézésre is csöppet kilóg az átlag vendégeim közül.
- Csak egy pillanat, és máris jövök. – biztosítom a szándékaimról, s ezzel odasietek az ablak végéhez, ahol nincs asztal. Felnyomom rá a hirdetést, oda, ahol senki kilátását sem zavarja, kintről viszont jól észrevehető.
Miután végeztem a ragasztgatással, besétálok a fényesre törölgetett pult mögé, közvetlenül az ismeretlen férfival szembe. Na, nem mintha minden egyes vendégünket ismerném személyesen, de sok köztük a visszajárólélek.
- Mit adhatok? – tudakolom egy kedves mosoly kíséretében.

Némi fáziskéséssel fordul Rayne felé, ahogy meghallja a lány szavait, ennek egyetlen oka a Blöki. No persze nincs az ebbel semmi gond, se nem csinosabb a lánynál, éppen csak… meglepő kissé. Vagy Rappold járt az utóbbi időben a kelleténél puccosabb helyekre.
– Helló! – köszön vissza barátságos mosollyal, s egy egész nyugodtan, ráérek után igyekszik végignézni Rayne-en amíg amaz az ablakhoz járul, de a papírlap felragasztásának műveletét már nem várja meg, tekintete újra a kutyára terelődik, majd előveszi a mobilját és lő egy SMS-t Adams-nek, hogy a részéről ő már a megadott helyen van. Tapasztalatból tudja, hogy ez a másikat nem fogja gyorsabb haladásra ösztönözni, de azért nem árt, ha emlékeztetve van rá.
– Kezdetnek egy pohár csapolt sört…– néz a lány szemeibe – ha van barna sörük, akkor abból… a többit még kitalálom, köszönöm.
A mobil visszakerül a zakója belső zsebébe, s amennyiben van elérhető közelségben valami itallap, vagy étlapféle, akkor érte nyúl/érte megy, s azt kezdi böngészni, míg a kért italt kézhez nem kapja. Ha nem lát, kér egyet az imént feltűnt lánytól, s egyből nekiszegezi a kérdést, bár a válasz nyilvánvaló, valahol azonban el kell kezdeni a beszélgetést. Vegas klímája annyira nem változatos, hogy az időjárásról csevegni kimondottan izgalmas legyen, a bundás pedig éppen kapóra jött.
– Szép jószág. A tulajé?

Nyitás után, a kezdő délelőtti órákban nincsenek annyian, hogy ne bírnám egyedül tartani a frontot. Hanem kicsit később. Akkortól már a csajok - Jess és Amanda - segítségére is szükség van.
Hogy barna sör?
- Igen van. Máris adom. – felelek mosolyogva, és a csaphoz fordulok. Kézbe veszek egy sörtiszta poharat, s mielőtt a sörcsap alá tartanám, még a csepptálcán kiöblítem a tussal, hogy előhűtsem. A pohár aztán megy a csap alá, és a megfelelő szögbe döntöm, hogy a sör véletlenül se habozzon fel. Közben ügyelek arra, hogy a csap vége ne lógjon a habba. Volt időm gyakorolni a trükkjét.
A hideg ital eléri a kalibrációs vonalat, s végül néhány centis habot engedek a tetejére díszítésnek.
A pohár aztán a fehér koktélszalvéta kíséretében, Dreher márkajelzéssel a vendég felé, egy alátétre kerül.
- Parancsoljon… Esetleg adhatok egy itallapot? – tudakolom kitartó mosollyal, miközben az úr szemeibe nézek. Mindenképp megkönnyítené a döntését a továbbiakra.
Pár lépésre tőlünk a pulton ott hevernek egy stócban a sötétzöld borítású itallapok. Igenlő válasz esetén egyet leveszek és Uriah elé fektetem.
A kérdésre, hogy Dante a tulajé e, kurta nevetést hallatok.
- Inkább úgy mondanám, hogy övé a tulaj.
Dante-ban igazi falkaszellem él, mindenkit imád a családban, de számára én vagyok az atyaúristen, és hajlamos megsértődni, ha más kutyákkal is szóba állok. Mázli, hogy a pasikra nem pikkel, bár kivívja magának a helyet akkor is.
A blökire sandítok.
- Igaz, te szívtipró? – heherészek, mire Dante csak a füleit hegyezi. Mélybarna szemekkel pislog fel rám, mintha csak értené mit szövegelek. Hiába. Sokat beszélek neki. Ettől lesz egy kutya igazán okos.

Átveszi a poharat, majd bólint.
– Igen, azt megköszönném – feleli az itallapot érintő kérdésre, majd belekortyol a sörbe. Egészen kiváló, ha túl sok balhés elem sem jár ide, még az is lehet, hogy Rappold ideszokik, feltéve, hogy az átlagéletkor sem irreálisan alacsony. Igaz itt Vegas belvárosában ez annyira nem fenyeget, túl sok a kétes ügylet, amit takargat sok vendéglátó ipari komplexum – ha nem is a többség –, hát legalább arra figyelnek, hogy meglegyen a minimum korhatár. Nem mintha a csehó előtt ácsorgók gimiskorúak lennének… s azt sem feltétlen gondolja, hogy az Iron Horse alatt valami bűnös tevékenységeket folytatnának. De no! Erre éppen elég ellenpéldát ismer. Néhányat első kézből…
Letörli a habot a szájáról, s reflexszerűen mosolyodik el Rayne kacajára, majd pillant az eb felé, ahogy a nő rásandít, de éppen csak egy pillanatra.
– Van egy olyan sejtésem, hogy ez egy szerencsés kutya – jelenti ki, s ekkor veszi jobban szemügyre az itallapot, bár momentán megelégszik a sörrel. – Szóval… – emeli a tekintetét újfent a nőre. – Mióta tulajdonolja Önt?

Csak egy futó pillantást vetek Dante-ra, majd visszafordulok az úr felé, hogy kedves mosollyal az arcomon nézzek a szemeibe.
- Hááát… Eddig még nem panaszkodott. – vonom meg a vállam.
Nem sürgetem Uriahot, hadd tanulmányozza nyugodtan az itallapot. Mikor mégis felnéz a kínálatból, a pillantásunk ismét találkozik.
A kérdésére elvigyorodom.
- Lassan négy éve már.
Szóval belőtte, hogy én vagyok a tulaj. Nem lehetett nehéz kitalálnia. Átnyújtom a kezem a pult fölött, hogy bemutatkozzam. Amennyiben Uriah elfogadja a gesztust. Semmiféle hátsószándékot nem kell mögé feltételezni, szimpla közvetlenség.
- Rayne Bleaser. Örvendek.
Nem mintha bármi közöm lenne az egészhez, vagy tolakodnék, pusztán a beszélgetés kedvéért faggatózom.
- Vár valakire?
Az apró jelekből gyanítom, hogy igen.

– Azt elhiszem – vigyorodik el féloldalasan, s nem minden hátsó gondolat nélkül, a kutya helyében ő sem panaszkodna, persze pimaszkodni nagyon nem akar, ezért is pillant vissza a blökire, ahelyett, hogy végigmérné a nőt… már amennyit fel tudna mérni belőle így, hogy kettejük közt itt a pult. De nem… ez új terep, ki tudja, hogy kinek a kiszemeltje a hölgy. Nem akar úgy járni, mint annakidején, Vegasba költözése után pár héttel, mikoris azért akarták beverni a képét egy az akkori lakásához közeli kocsmában, mert pár percnél tovább figyelte a formás pincérnőt, akiről utólag kiderült, hogy a helyi kiskirály egyik fogdmegjének a barátnője. Bár a nő mást állított…
Túl nehéz azt sem volt belőni, hogy a lányé a hely, bár tény, hogy Rappold nagyjából 50%-ot adott a dolognak… mert a világon két dolog létezik, az A és a nem A. Talán Arisztotelész mondta, talán egy másik görög, de lehet görög sem volt, s azt sem biztos, hogy pont így mondta – a filozófia előadásokra akkoriban aludni járt be Rappold, nem tanulni…
A négy évet hallva biccent, az nem kis idő, s azonnal elfogadja a felé nyújtott kezet.
– Uriah Rappold,  örvendek – mutatkozik be.
A kérdést hallva újra megjelenik az a féloldalas mosoly.
– Ennyire nyilvánvaló? – s röviden elneveti magát. – Egy kollégám várom, aki – őt ismerve – fél-másfél óránál előbb nem fog feltűnni. Ő javasolta a helyet.

Kezet szorítok Uriah-hal. Magabiztos, határozott fogása van. Már ez önmagában igen sokat elárul a másik félről.
Hogy nyilvánvaló-e? Mosolyogva bólintok. Nagyon sok emberrel találkozom nap, mint nap. Egy idő után ráérzel ki miféle szerzet.
- Valójában két tippem volt. Ez volt az első. A másik, hogy talán újságíró, aki ilyen-olyan módon betekintést szeretne nyerni a motoros vagányok „titkos” életébe. Esetleg interjút kérne a helyi acéllovasoktól, vagy beépülne közéjük néhány napra, hogy belekóstoljon a menetszeles szabadságba és a bőrdzseki világába. – nevetek fel halkan.
Érdeklődve hallgatom, ahogy Uriah ecseteli az idekerülésének a mikéntjét. Enyhén félrebillentem a fejem.
- A kollégája talán motoros, hogy ismeri az Iron Horse-t? Nem mintha csak bőrzekés nagyfiúk járnának ide, de ők teszik ki a vendégkör 80%-át.
Közben Jess egy poharakkal teli tálcát tol a pultra. Jönne be mögé, hogy elrámolja őket, de megelőzöm.
- Hagyd csak, majd én. – ha már úgyis itt vagyok. A rövid, barna hajú lány megköszöni, és ezzel serényen sarkon fordul, én meg lenyitom a hátam mögötti mosogatógép ajtaját, és belepakolom a használt poharakat.
- Fél-másfél óra? – fordulok vissza Uriah-hoz. Az arcomon széles vigyor trónol. - Nem kapkodja el.

Míg a választ hallgatja, belekortyol az italába, s kb. a második kortyot kis híján félre is nyeli. A pohár visszakerül a pultra, s Rappold ál-gyanakvó pillantást vet a nőre néhány szívdobbanás erejéig.
– Ami azt illeti… – könyököl közben a pultra, s egy szolíd mosolyt is megenged magának. – Majdnem tökéletesen eltalálta. Valóban újságíró vagyok. Talán még az eheti lottószámokat is megmondja? Megnyerem a fődíjat és a pénzből elviszem Balira…! Mit szól? – emeli meg mindkét szemöldökét egy pillanatra, hogy a lánynak is csábító legyen az üzlet.
– Ellenben a beépülést most kihagynám. Ez a kollégám… hmm… haverom, Martin Adams. Állítólag gyakran jár ide az utóbbi időben, látásból egészen biztos ismeri. Nem mondanám kifejezetten motorosnak... bár ő saját magát igen. Ötvenhez közelít. Magas, lófarkas, szakálas fickó. Gyakran Pokol Angyalai feliratú bőrmellénnyel, aminek akkor is elmeséli a sztoriját, ha nem kíváncsi rá. Ha találkozik vele és lesz felesleges két órája, amiből az utolsó egy óra ötven percet át akarja unatkozni, akkor kérdezzen rá – s újra belekortyol a sörbe, majd a válla fölött hátrapillant a belépőkre, s biccent az időközben feltűnt lánynak is.
Mialatt Rayne – aki mint újfent kiderül hátulról is egészen csinos – pakol, addig Rappold átnézi az itallapot, azt keresve a papíron, hogy van-e bármilyen étkezésre lehetőség a csehóban, de mire jobban áttanulmányozná a fekete lány már vissza is fordul felé.
– Ő szinte semmit, de ez most valóban nem az ő hibája, állítólag bejött neki valami halaszthatatlan meló… Jól gondolom, maga is motorozik, Miss Bleaser?

És mint kiderül, Uriah újságíró.
- Ó! Akkor ebbe beletrafáltam. Nézze el nekem, szakmai ártalom. – duruzsolom.
A továbbiakra, hogy tudom-e a lottószámokat, újabb nevetést hallatok.
- Még szép! – vágom rá magabiztosan, s egy röpke másodperc erejéig elgondolkodom. A művelet látványos az arcomon. - Hm… Bali jól hangzik. Tudja mit? Áll az alku. – ezzel veszem is elő a tollat a kis jegyzettömbbel együtt a pult alól.
A tollat az ujjaim közé kapom, a hegye halkan serceg a papíron, ahogy ráfirkantok a móka kedvéért hat random számot: 8 / 13, 14, 24, 30, 71.
- Én más jósnőkkel ellentétben sörhabból olvasok. – döngöm egy rejtélyes félmosollyal az ajkamon, miközben merőn nézek a férfiúi szempárba. Leszakítom a citromsárga papírcetlit a tömb tetejéről, és az ujjaim hegyével tolom Uriah elé a pulton. - A cég ajándéka. Hozzon szerencsét.
Megeszem a kalapom, ha Uriah nyer velük. Vagy nem is! Akkor megyek Balira.
A világ legszervezettebb és leghírhedtebb motoros bűnbandájának az emlegetésére bevillan egy markáns kép a nagydarab, felvarrós ürgékről.
- Ahh. Szóval a Hells Angels. Az mára tiszta nyugdíjasok klubja... De nem én mondtam! – teszem hozzá a végét gyorsan, egy kacsintás kíséretében, és elnevetem magam. - Becsületükre szóljon, hogy azért azoknak a fickóknak még mindig van vér a pucájukban.
Nos igen. Azok fölött a fazonok fölött is eljárt az idő, ám a hírük a régi.
Kész facebook-ot tartok a fejemben a vendégeimről. Uriah leírása alapján bőszen keresgélek az emlékeim közt, mire meg is lesz az emlegetett illető.
- Most, hogy így mondja, ismerősen hangzik a barátja neve. Határozottan emlékszem rá. Tényleg nagy dumás.- heherészek.
A kérdésre, hogy motorozom-e, megcsóválom a fejem.
- Neeem, én nem. Apám a nagy motoregér. Övé a szomszédos szerelőműhely is… Kérem, hívjon nyugodtan Rayne-nek.

Elégedett mosoly jelenik meg az ajkain, ahogy hallja a nőt felnevetni, s a mosoly kitart egészen addig, míg a pult mögött megszületik az elhatározás. Rappold egészen komolyan gondolja, hogy ezt a szépasszonyt bizony elviszi Balira, ha megnyeri azt a pénzt… s ebben a pillanatban még azt is igyekszik elhinni, hogy meg fogja nyerni azt a pénzt…
…az arckifejezése legalábbis erről árulkodik.
Hogy rájátszik? Talán egy kicsit, de nem jobban, mint Rayne. Remélhetőleg nem jobban…
– Ahh! Szóval ezért működik… mindjárt érthető… – vonja le a konklúziót a sörhab-vuduról, majd beleiszik az italba. Ezt követően néz újfent a lány szemeibe, majd le a papírlapra, s saját két ujját a sárga cetlire téve felemeli a papirost, megnézi a számokat, majd elteszi a papirost. Tekintete ezt követően tér vissza Rayne arcára, s eme tekintet azt közli: úgy lesz.
– Nekem mondhatja, csak Adams-nek ne… – vonja meg lazán s vállait, de csak az után, hogy a nő visszaemlékszik az operatőrre. Rappoldot – bár huszonéves korában, az egyetem elvégzése után pár évig motorozott – nem fogta meg különösen a Harley-k világa, sem az a szubkultúra, ami a kétkerekű járgányok köré szőtte magát. Adams-szel ellentétben, aki csak azért nem jár mindenhova motorral, mert nehéz volna szállítani azt a kisbusznyi felszerelést, ami a munkájához kell nap mint nap. – …ő az a fajta ember, akinek megvannak a maga állandó és kissé talán ijesztő idoljai. Ezeket nem szabad bántani, de gondolom ezt már leszűrte róla. Ezt leszámítva rendes fazon. Annak kifejezetten örülni fog, ha elmesélem neki, hogy kegyed emlékszik rá.
A motorszerelő műhely kapcsán ugyancsak beugranak az operatőr szavai.
– Rayne – ismétli meg, kissé elnyújtva benne az é-t, mintha most hallaná először a szép csengésű nevet. – Nos, Rayne, akkor túlzottan nem szakadt el a családi biznisztől, de milyen jó ötlet volt a szerelőműhely mellé nyitni egy ilyen témájú bárt.

Mosolyogva konstatálom, hogy Uriah elteszi a lottószámokat tartalmazó cetlit. Legalább érti a tréfát. Viszont, ha valami csoda folytán bejönne a dolog, esküszöm, én itt helyben megtérek.
Martin-t emlegetve megcsóválom a fejem.
- Dehogy mondom. – döngöm, miközben a szám félmosolyra húzódik. - Teljes mértékig tiszteletben tartom mások szokásait és érdeklődési köreit. Mindenkinek megvan a maga zizije. És ettől szép az élet. – különben is, ki vagyok én, hogy bárkit elítéljek? Az én sírfeliratom tutira élni és élni hagyni lesz. Az embereket különben is a tetteik alapján osztályozom, nem a hobbijuk vagy a rajongásuk tárgya szerint.
- Nem is sejti, hogy a megtévesztően vad külső milyen sok esetben takar egy kenyérre kenhető, szelíd motorost. – magyarázom, miközben az imént használt tollat és az apró jegyzettömböt visszasüllyesztem a helyére.
Uriah megjegyzésére, ami a csehót illeti, igenlően bólogatok.
- Valóban. Így utólag belegondolva, tényleg az volt, de a véletlen sikálta el az egészet. Nagyon szerettem volna egy motoros bárt nyitni, főleg apám miatt, és már jó ideje kerestem kiadó helyet a városban, amikor meghirdették ezt. Alkalmasabb helyet nem is találhattam volna. Ezt itt pont nekem találták ki. – mesélem, ahogy visszaemlékszem a kezdetekre. - Szóval mázlim volt. – vigyorodom el szélesen.
Erre egy székkel arrébb egy szakállas, kopasz fickó vágódik le. Láttam, hogy Uriah mögött közelít, és csak reméltem, hogy esés nélkül ér ide, mert olyan ingatagon menetelt.
- Jess… Nemmm… nemmm akar kiszolgálni. – nyújtja be a reklamációt Walter, aki egyébként törzsvendég az Iron Horse-ban. A legutóbbi időben viszont gyakran el van ázva. A napszak lényegtelen.
- Mára már eleget ittál, azt hiszem. – magyarázom kedvesen, s a szemeibe mosolygom.
- És az miért baj??? – horkan fel a dús arcszőrzete alatt.
- Mert nincs, aki hazahordjon.
Jobb pracliját a pult lapjára csapja.
- Kérem a panaszkönyvet. – mered rám, a tekintete ködfátylas az alkoholtól.
Nos… Ronda dolog a szerelmi bánat. Főleg, ha Te vagy az, akit faképnél hagytak.
A türelmem szinte a végtelennel egyenlő, úgyhogy egy nyájas kifejezéssel bólintok.
- Máris. – mindent a vendégért ugye.
Sarkon pördülök. Az italos szekrény alatti fiókot kihúzva előkerül a fekete könyvecske. A kótyagos fickó elé teszem a belefűzött örökíróval együtt.
Kinyitja valahol a közepén, és csak nézi.
- Menni fog, Walter? – tudakolom tök ártatlanul, mire gyanakvón rám sandít.
- Rayneee… Te most szórakozol velem???
- Nem én! Csak segíteni akarok.
- Nnnem kelll… - dünnyögi, és a lapok fölé hajol, miközben kézbe veszi a tollat. Neki készül betűket firkálni, de helyette inkább Uriah-hoz fordul. – Egy jó tanács haver… Soha nnneeeeh bízz meg a nőkben. A kuuu… a kutyádat is elszedik tőllled. – beszéd közben is intőn lengeti a mutatóujját.

Ebben egyetért Rayne-nel, hogy mindenkinek megvan a maga dilije. Az már más kérdés, hogy az megmarad-e dilinek, vagy éppenséggel orbitális butasággá növi ki magát.
Persze Adams esetében erről nincs szó, s alapvetően a fickóval sincs probléma, sem a történeteivel. A hozzá hasonló vén rókák sok mindent láttak már, ismerik a szakmát, sokat lehet tanulni tőlük. Ettől függetlenül a fickó egynémely története hangfelvételének sokadik lejátszásával Guatemalában embert lehet kínozni.
„Átvágni az Államokon New Yorktól Los Angelesig nem semmi móka…!” – így kezdődik, majd fél óra múlva: – „…és akkor találkoztunk VELÜK. Na, nem az egész bandával, csak az egyik szárnyával. Senki nem állt meg segíteni a kisbusznál, csak ők… először baromira be voltunk fosva, mondtam is Nick-nek, a riporternek, hogy végünk. De nem! Elmondtuk, hogy tévések vagyunk és úti filmet készítünk, ők meg meséltek az végtelen országutakról, még pótkereket is szereztek. Ötórányi anyagot vettünk fel velük, amiben szabadon beszélhettek a filozófiájukról, a családjukról, a szabadság érzéséről. Ez úgy meghatotta őket, hogy az egyikük nekem adta a mellényét!” – és ez a szerencsétlen azóta is hordja… kb. a ’90-es évek közepétől… és persze sosem felejti le hozzátenni, ha a sztorit Rappoldnak meséli, hogy: – „Persze Te akkor még iskolába jártál… ezt mindig elfelejtem.”
Talán erre gondolt a lány kenyérre kenhető, szelíd motoros kifejezés alatt, bár nem valószínű… mindegy is, azért egy mosolyt kap Rappoldtól, mielőtt a férfi kiinná az előtte lévő ital maradékát.
A bár létrejöttére a magyarázatot élénken figyeli, már kérdezne rá, hogy valóban mázli volt-e, s nem a sörhab-mágia hathatós ismerete segítette hozzá a helyhez a boszorkánykirálynőt, mikor felfigyel a háta mögötti sertepertélésre, aztán a közeléből már fel is harsan egy talán most annyira nem szelíd motoros hangja, miután a jóember becsapódik a pulthoz. Na igen, az ilyesmi úgy általában gyakori egy kocsmában, motor nélkül is. Rappold először csak egy oldalpillantást vet a Walter nevű fickóra, s az arcára a tőle telhető legsemlegesebb kifejezést ölti, s türelmesen hallgatja a közjátékot. El kell ismernie Rayne idegei kötélből vannak, és még sziporkázni is képes. Igaz, az efféle eseményeket tudni kell kezelnie annak, aki kocsmárosságra adja a fejét.
A maga részéről azonban kihagyta volna Walter intelmét. Tagadhatatlan a benne ülő bölcsesség, ugyan kissé közhelyes. Bumm! Az első kontaktus egy helybelivel – ha Rayne-t nem számítjuk.
– Hmm… – és igyekszik együtt érző kifejezést vágni, miközben a válla fölött Walter felé néz. – Az, aki megbízik bennük, az egy elveszett lélek. Nagyobb baj, hogy szükségünk van rájuk.
És ennyivel talán beéri Walter anélkül, hogy… de nem, ezen most felesleges merengeni, ha a fickó zokon vesz a szavait, azt Rappold valószínű nagyon hamar meg fogja tudni.

Walter hatalmasat sóhajt Uriah szavaira. Elmereng a hallottakon és csak némán bólogat.
- Nincs mindig szükség románcra. – jegyzem meg halkan a pult mögül, erre Walter morózus ábrázattal felém fordul.
- Höhh… Szerettem azt a kutyát.
Én nem egészen efféle románcra gondoltam, de hát jól van.
- Megértem. – felelem együtt érző arckifejezéssel. A szememet nem veszem le Walter-ről. Nem mintha műsortól tartanék. Jámbor lélek, a pia szerencsére nem az agressziót hozza ki belőle, legfeljebb a gyomortartalmát.
Hirtelen nem is tudom mit csinálnék azzal az exemmel, aki bosszúból elvenné tőlem Dante-t. Az tutifix, hogy ezen a bolygón többé nem lenne biztonságban. Megkeresném és… és… a végletekig fokoznám a szenvedéseit: egy álló héten keresztül nonstop Titanicot meg Bambit nézetnék vele.
Hiába. Az emberi kreativitás számára kevés alkalmasabb termőföld van, mint az ártó szándék.
- Már fizettem Jess-nek. – morran Walter, mire letápászkodik a székről. Úgy fest, a panasztételről meg is feledkezett. Lemondóan legyint, és támolygó léptekkel megindul kifelé. A két fiatal motoros srác, akik épp beléptek az ivóba, félreállnak. Nyitva hagyják előtte az ajtót, türelmesen megvárják, míg kidülöngél.
- Majd holnap visszajön, és megint elkéri. – döngöm az orrom alatt vigyorogva, közben elrámolom a helyére a panaszkönyvet, amit igazából már kineveztem Walter panaszkönyvének.
- Esetleg adhatok még valamit inni? – tudakolom Uriah-nak szentelve ismét a figyelmem. Látom, hogy kiürült a pohara, a barátjára pedig még várhat egy darabig.

Némileg megkönnyebbül. Na igen, a motorosok és a velük szemben felállított előítéletek. Ám úgy tűnik, nem Walter lesz az első ellensége ebben a bárban. Nem mintha ellenségeket szerezni tért volna be Rappold az Iron Horse-ba, de hosszú az a másfél óra, bármi megtörténhet, s amennyiben Adams nem jön el végül… nah, ő mindenképpen ellenségnek lesz deklarálva. Visszafordul Rayne felé és rámosolyog, de nem szól közbe, hadd lelkigondozza a nő ezt a szegény ördögöt, s úgy tűnik tényleg ért a nyelvén, mert amilyen hirtelen jött a fickó, úgy el is támolyog.
Az újságíró vagy egy percig némán ül, s értelmezi a hallottakat, amely egyrészről tragikus, másrészről frissebb, mint bármelyik poén bármelyik szitkomban, miközben figyeli, ahogy a lány elrakja a fekete könyvet.
A nők és a kutyák…
– Igen…? – kérdez vissza hirtelen, majd felfogja a hozzá intézett szavakat is. – Igen. Még egyszer ugyanezt… köszönöm.
Míg az italra vár, újra hátrapillant, de ezúttal nem csak a válla fölött les ki, hanem valamennyire el is fordul a pulttól. Figyeli az újonnan belépőket, aztán visszafordul Rayne felé.
– Mi történt ezzel a Walterrel? – teszi fel a kérdést. – Csak a szokásos történet, vagy van benne valami csavar?

- Erre a körre a vendégem. – címzek egy újabb kedves mosolyt Uriah-nak, miután veszem a rendelést.
Térülök-fordulok, mire elé varázsolom az újabb pohár sört.
- Parancsoljon… Hogy Walterrel? – emelem a pillantásom a férfiúi szemekbe, miután leteszem a poharat az alátétre. A régi természetesen a mosogatógépben végezte.
- Tényleg csak a szokásos történet. Megismerkedett egy hölggyel. Itt, az Iron Horse-ban, aztán egy idő után rájöttek, hogy nem működik. De azt a kutyát mindketten nagyon szerették. – vigyorodom el, s megvonom a vállam. - Tulajdonképpen az a kutya, Mákos hozta őket össze. A környéken kóborolt, én meg átmenetileg befogadtam, míg gazdát nem találok neki. Walter és Emma egyszerre jelentkeztek érte. Ha más nem is, a sztorinak ez a része érdekesen alakult. – nem szeretném jobban kitárgyalni a vendégeim magánügyeit, elvégre nem az én reszortom.
Láttam őket együtt, szuperül megvoltak. Dúlt a láv, de mindketten fene makacs és akaratos természetűek, és egyik fél sem szeretett engedni az igazából. Ez okozta a vesztüket. Nos, mindegy is. Sok mindennek vagyok itt a bárban szem- és fültanúja. A látottak alapján viszont azt sem tartom kizártnak, hogy a motoros pár egy napon kibékül.
- Van kutyája, Mr. Rappold? – tudakolom kíváncsian, ahogy hirtelen felmerül bennem a kérdés.

– …és mától fogva maga a kedvenc csaposom! – szól az ingyen piára, miután Rayne ellépet előle, majd enyhén megcsóválja a fejét, miközben röviden elneveti magát.
Egy biccentéssel köszöni meg az újabb pohár italt, majd komoly tekintettel hallgatja a sztorit, s amíg lehet a nő szemeibe néz. Túl sokat hozzáfűzni nem tud, nem is akar, szimplán csak kíváncsi volt, szakmai ártalom. Vagy inkább erény, hogy még mindig képes meghallgatni bármit…? Esetleg szimplán a nőt akarta hallgatni.
– Ez szomorú – mond végül ennyit, hogy túl szőrösszívűnek mégse tűnjék. – De sok a kóbor kutya a nagyvilágban, biztosan Walterre is vár egy – fűzi hozzá kesernyés mosollyal.
A kérdést hallva ez a mosoly kissé ironikussá válik. Persze! Mollynak hívják és ő egy mopsz! – Nem… Mollynak hívják és ehhez a kajlához képest itt a bárban ő egy ugatós kis dolog.
– Csak Uriah, vagy simán Rappold. Mr. nélkül, ahogy tetszik. És van… valami… – jön a sejtelmes(?) vagy inkább ostoba válasz. – De a nagy nyilvánosság előtt nem vállaltuk fel a kapcsolatunkat.
…és mennyivel egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy nincs… hogy nincs kutya!
(Persze az is szabály, hogy kutyás lányokkal kutyákról, illetve kutyaszerű anyagokról beszélni mindig nyerő dolog. A saját kutya pedig pluszpontot ér. – Általában.)
Most iszik bele először a kézhez kapott sörbe.

Kedvenc csapos? Nevetve fordulok hátra, hogy a vállam fölött vessek egy futó pillantást Uriah-ra.
- Még a végén zavarba hoz. – döngöm somolyogva, s visszafordulok a sörcsaphoz, hogy mielőbb kiszolgálhassam.
- Nem feltétlenül szomorú. Kizárólag rajtunk múlik hogyan reagálunk bizonyos eseményekre. Egy szakítás meg különben sem a világ vége. – magyarázom nagy bölcsen. Hát… látszik, nem én vagyok az, akit egy balul sikerült románc fog a lelki sír szélére sodorni.
- Oké. Uriah. – ismétlem én is meg a nevet, egy bólintással megtűzve, hogy jelezzem, tudomásul vettem.
A kérdésemre érkező válasz jóízű kacagásra késztet. Mi tagadás, kissé megtévesztőn indult.
- Ilyet még sosem hallottam. – vallom be elismerősen. Frappáns válasz volt, annyi szent. - Ez tetszik. Hm… Nem is tudom milyen fajtával merjem összepárosítani. Valami közepes méretűt, és mindenképp rövid szőrű blökit képzelek maga mellé.
Méretek. Basszus. Remélem Uriah nem érti félre a találgatásomat, meg azt, hogy mi alapján lövöm be valakinek a kis házi kedvencét látatlanból.
Jess közben odakint sürög-forog az asztalok körül, néha belép a kassza mögé, hogy rendezze, amit kell. Egyszercsak Amanda, az erősítés toppan be a nyíló ajtón. Hidrogénszőke haja lófarokba fogva verdesi a hátát, miközben elrobog előttünk.
- Szia Rayne! Üdv! – köszön oda vígan nekem és Uriah-nak.
- HÉÉÉ! AMANDA! – harsannak fel egy emberként a srácok az egyik sarokból, alig, hogy beteszi a lábát. Öblös, örömködő baritonjuk betölti a bárt, még a köszönésemet is elnyomja. – Már hiányoltunk!
- Még egy kicsit hiányolhattok, fiúk. – kacsint rájuk Amanda kaján vigyorral, s ezzel elviharzik az irodába, hogy lecuccolja a dzsekijét és a táskáját.

A gondolat bölcsnek bölcs, de úgy tűnik, Walter nem osztozott benne.
Rayne nevetését hallva az újságíró elvigyorodik.
– Összepárosítani? Na szép! – szólal meg azonnal, s újra belekortyol a sörbe. – Mindenesetre Ön az első, aki blökikkel akar összepárosítani. Fogjam menekülőre, vagy szeressek magába? – kérdez, majd reflexszerűen kapja a fejét a feltűnő szőkeség felé, aki az őt fogadó üdvrivallás alapján afféle helyi sztár lehet az Iron Horse-ban.
…minimum egy szűk réteg körében…
– Üdv! – köszön vissza Rappold egy mosollyal Amandának, s egy ideig figyeli a lány távozását, majd visszafordul Rayne felé.
– Zajlik az élet maguknál… – állapítja meg, bár érezhetően túloz, de nem is ez a lényeg. Fő, hogy haladjon a társalgás, mert a kis kocsmatündér egyértelműen a figyelemreméltó nők táborát erősíti, azokat pedig igyekezni kell megfogni. Persze Rappold itt és most nem tervez hosszútávra, szimplán csak jól érzi magát. Aztán úgyis megjön Adams és onnantól fogva az ő dolgait kell hallgatni. – Egyébként kicsi és rövidszőrű… már a kutya. Nincs szükségem kompenzációra. Még két sör után azt is elmesélem, hogy került hozzám, de remélhetőleg előbb megjön Adams, minthogy kegyed kiszedné belőlem minden titkomat.

- Higgye el, én vagyok a legutolsó nő, aki magára veszélyt jelent. Ezt bizton állíthatom. – kacsintok Uriah-ra.
És valóban. Nincs vadászszezon. Mint mondtam, nincs mindig szükség románcra. Randik voltak, vannak, de nem vagyok az a fajta nő, aki majd megpusztul azért, hogy valaki mindig legyen mellette. Majd ha agyoncsap a villám, agyoncsap, ám amíg nem, addig ilyenformán élem a la vida loca-t.
Uriah szavaira elmosolyodom.
- Igen, mondhatni. De ez egy nyugodt nap. Eddig… Estig viszont még bármi megtörténhet. – bazsalygom.
Hogy kompenzációra? Kiböffen belőlem egy újabb nevetés. Na szép, merre haladunk.
- Én ilyet nem is feltételeztem. – emelem fel védekezőn a kezem.
- Két sör? Ilyen könnyen adja magát? – heherészek játékos, finom gúnnyal a hangomban. - Amíg nem érkezik meg a barátja, elmesélhetné hogyan került a kis négylábú önhöz. Kíváncsi vagyok... Hacsak tényleg nem valami hadititok. – döngöm somolyogva.

Mindig azok a legveszélyesebbek, akik a legártalmatlanabbnak tűnnek. Nem… Rayne nem tűnik olyan ártatlannak, inkább csak… nos… szimplán rendes csajnak.
Na, igen… azok is veszélyesek.
Míg a csaposlány a nyugodt napot ecseteli, addig az újságíró kicsit helyezkedik a bárszéken, hogy kényelmesen rálásson a helyiség másik oldalára is. Neki, mint a motorosok világában laikusnak, semmi szokatlan nincs ebben az irányban sem, így visszafordul a nő felé.
Rayne kezeit a „magasban” látva Rappold diadalmasan elmosolyodik, majd a kérdést hallva lazán megmasszírozza a tarkóját.
– Hááát… persze, hogy nem – egyenesedik ki ültében. Egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy rátegyen-e még egy lapáttal a témára, de inkább elereszti, s a folytatáshoz enyhén széttárja a kezeit. – Kinek mi a könnyű? – teszi fel a kérdést, de egyelőre nem hagyja válaszolni a nőt, azonnal folytatja. – Tudja, drága Rayne, hogy milyen nehéz igazán jó minőségű csapolt barna sört találni ebben a városban? Persze itt-ott vannak próbálkozások, de inkább kevesebb, mint több siker koronázza őket – és ennyit a bölcselkedésről.
– Nem hadititok, a húgom kutyája… volt… – s újra beleiszik a sörbe. Valójában utálja már ezt a sztorit. Visszakerül a sör a csapszékre. – …de előbb kegyeden a sor. Hogy került önhöz a magáé? Ha már nem várom ki azt a két sört… aztán jöhetnek a szaftos részletek – azzal visszakönyököl a pultra, s tekintetét a nő tekintetébe mélyeszti.

Lehet tőlem félni, lehet tőlem nem félni. Lehet engem szeretni, és lehet engem nem szeretni. Mindenki máshogy ítél meg. Csupán nézőpont kérdése az egész. Én innen, az én helyemről csak azt tudom mondani, hogy teljesen ártalmatlan vagyok.
De azért az a baseballütő ott figyel a pult alatt…
Ahh, hogy Uriah nem hisz nekem. Gonoszdi mosollyal billentem félre a fejem.
- Igaz is. Valóban nem akarja tudni mi fogalmazódott meg bennem. – somolygom heherészve. Persze csak ugratom. Semmit sem feltételeztem.
Tényleg ilyen nehéz lenne jóféle barna sörhöz jutni Vegas-ban?
- Fogalmam sincs róla. A saját báromon kívül máshova nem igazán járok. – vonom meg a vállam. - Lehet fel kéne csapnom ipari kémnek. – teszem hozzá halkan, mintegy magamnak inkább.
Uriah elárulja, hogy a húga kutyája volt a kis blöki. A vonásai közt mintha némi komorság suhanna át. Ráadásul gyorsan elvágja a téma végét. Az az érzésem, hogy ez olyasvalami, amiről nem szívesen beszél. Épp ezért nem is faggatom tovább.
Hogy Dante hogyan került hozzám?
- Apámtól kaptam születésnapomra. Úgy hozta az egyik motoros túrájából hazafelé jövet. A bőrkabátja alatt rejtegette. Először azt hittem, felszedett pár kilót, de aztán 8. utas a halál módjára kezdett mozogni a hasa, ééés… ő bújt ki. Egyébként jellemző, hogy fiút választott, mert ha ott vagyok a tenyésztőnél, én tuti kislányra szavazok. De így is szerelem volt első látásra. – mesélem szélesen mosolyogva, ahogy visszaemlékezem az ominózus délutánra.

A ravasz mosolyra egy ravasz mosoly a válasz. Több nem is kell.
Hogy mire gondolt a lány? Ki tudja? A fő, hogy ne derüljön ki… egynémely dolgot érdekesebb lebegtetni, mint az igazságot feltárni…
A kijelentést Rappoldnak sikerül némileg meglepett arccal fogadnia.
– Nem? – aztán igyekszik rendezni az arcvonásait. – Pedig az összehasonlítás fontos… egyszer, ha jobb barátok leszünk, hadd vigyem el valahova ipari kémkedni – ajánlja fel, csak eztán kortyol bele a sörébe.
Hogy komolyan gondolja-e… persze! Miért is ne? Elvégre mit árthat, ha felajánlja, legfeljebb nemet mond a szépasszony.
A kutyás történetre ismét visszafordítja a tekintetét Rayne felé, csupán egyszer pillant le Dantéra, feltéve, hogy a jószág még a látóterében van.
– Kedves sztori – összegzi végül, és mivel az ígért szép szó: – A húgom három éve diplomázott, külön költözött a szüleinktől és meglepte magát egy blökivel, Mollyval. Ő egy mopsz. A második szomszédunknak Mrs. Needle-nek volt ilyen kutyája, gyerekként sokat játszott vele Gomer. De a szüleink nem engedtek állatot otthonra. Tudja, az anyám nagyon pedáns nő volt, aki szerint az állatnak az udvaron a helye. Sajnos Gomer allergiás lett a blökire. Teljesen odavolt emiatt… már úgy lelkileg is. Hiába szedett gyógyszert rá, nem enyhültek a tünetei, de a kutyától nem akart megválni. Aztán egy nap, fél évnyi állandó prüszkölés után, valami perverz gondolattól vezérelve, úgy vélte az a legtisztább, ha én vigyázok a jószágra. Képzelheti… Mrs. Needle pedig igazán tarthatott volna farkaskutyát is.

- Üsse kavics. – bazsalygom kedves, töretlen mosolyommal. Egy ilyen kivételes ajánlatot, ami kivetít a jövőbe egy ipari kémkedést, csak nem utasítok már vissza.
- Rajtam nem múlik ennek a barátságnak a kezdete. – kacsintok Uriah-ra, aki eközben belekortyol a sörébe.
Ha tudnám, hogy Uriah már hányszor leszépasszonyozott fejben, szerintem megborulnék itt a pult alatt a nevetéstől. Hízna a májam, jól esne, nem is arról van szó. Egyszerűen csak jót vidulnék.
Nem messze Uriah-tól felkönyöklök a pulton, hogy figyelemmel hallgassam. Örülök, hogy végül mégis elmondja a történetét. Sokkal könnyebb így, mintha faggatnom kéne. Közel sem akarok erőszakosnak vagy rámenősnek hatni. Tisztelem a vendégeimet. Az, hogy enyém a bár és én vagyok a pult mögött, nem jogosít fel mindenre.
- Mire valók a nagytesók, ugyebár. Mindig jól jön egy a háznál. – döngicsélem vigyorra görbülő ajkakkal, miközben a balommal a pult alá nyúlok, és az ujjaim közé kapom egy kisebb ásványvizes üveg nyakát.
- Szóval a farkaskutyák a befutók önnél? – tudakolom.
Előveszem a hideg üveget, aztán lecsavarom a kupakját. Uriah felé emelem.
- Csirió! A nagytesókra. És aaa… Mrs. Needle-ekre! – mondom játékos ünnepélyességgel, aztán meghúzom az üveget. A pár apró korty után még időben elvonom a számtól, hogy ne vihogjak bele.

A mosoly kitart. Remek! – enyhén a poharát is megemeli a lány felé. Ezt követően gyorsan számba veszi azokat a helyeket, ahol az utóbbi időben járt, relatíve jó sört kapott és még Rayne előtt is felvállalható. De túl sokáig mégsem akar elmerülni ezen gondolatai között.
Tulajdonképpen a sztorit sem volt annyira nehéz elmesélni, meg aztán mire valók a szép csaposok…? Rappold szinte biztos abban, hogy Rayne több „gyónást” hall egy hétvégén mint bármelyik katolikus pap itt Vegasban.
Nem mintha ez lebecsülendő feladat volna… szó se róla! Éljenek a pultos nők!
– Hááát… – vonja meg a vállait a nő megállapítására, bár tény, hogy a húgának ő éppen kéznél volt, éppen csak nem biztos abban, hogy nem megy-e a „nagytesóság” balekszámba olykor… Hülye gondolat. – Alighanem a húgom egyetértene Önnel.
A következő kérdés hallatán néhány pillanatra maga elé néz. Aztán fordul Raynehez, hogy a lány áldomást mond.
– Hogyne, csirió! – s amennyiben a nő ásványvizes üvege elérhető távolságban van, Rappold óvatosan nekikoccantja a söröspoharát, csak eztán iszik pár kortyot. – Tulajdonképpen… nem. Nincs bajom a blökikkel, még csak macskás sem vagyok… szimplán úgy gondolom, hogy egy farkaskutya kevésbé nevetséges mellettem, mint egy mopsz… vagy én vagyok kevésbé nevetséges egy farkaskutya mellett. Ezt még végig kell gondolnom… – néz bele egyenesen a nő szemeibe.