Michael Wayne Harris

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
▲ nagylelkűség
▲ esetenként gentleman beütés
▲ gyakori mosolygás
▲ kínos helyzetekből vicc gyártása
▲ könnyű ismerkedőképesség

◆ negatív tulajdonságok:
▲ hirtelen harag
▲ hangulatemberség
▲ esetenkénti mogorvaság
▲ mohóság
▲ meggondolatlanság

◆ egyebek: Hogy mi a titok? A ‘nem megy’ helyett úgy állj hozzá, hogy: ‘megteszem’, az álmok helyett pedig készíts terveket!

Történet vagy szerepjátékos példa

2010. Április 16.
- Hogy van a fiad? - hallattszódótt a kérdés egy édes és rekedtes hangtól. Mikor megfordultam, smaragd színű szempárral találtam magam szemben. A szám csalafinta, féloldalas mosolyra fordult.
- Nem gondoltam volna, hogy megjegyzed – a mondattal egy időben helyet foglaltam mellette az ágyon. Vékony, törékeny kezét a vállamra simította. Ő volt az egyetlen, akinek évek óta a kuncsaftja voltam, de a találkozásainknál tízből hatszor feküdtünk le.
Én lehettem az egyetlen kliens, aki nem a szex miatt járt ide. Az emberek nem mindig vették észre a nőket, de nem csak eszközként a kielégüléshez, hanem úgy igazán. A legtöbb nő gyönyörű volt, és ez a szépség nem csak kívülről fakadt. Kötelességemnek éreztem megörökíteni őket, és kiemelni azt, ami a legjobban megfogott bennük. Persze volt olyan is, aki nem engedte magát lerajzolni…
- Én mindent megjegyzek, édes – dörmögte Alena a fülembe. A származását tekintve orosz volt, és úgy itta a vodkát, mint a vizet. Aranyszőke haja az arcomat súrolta, és belélegeztem kellemes és egyedi illatát.
- És persze te tudod a legjobban, hogy mi kell nekem – közöltem egyszerűen, mire Alena csilingelő hangon felnevetett.
- Igen – közölte, aztán egyszerűen eldőlt mellettem az ágyon. – Beszélgetni szeretnél? Minden bizonnyal nehéz lehet a 14 éves fiúcskával. Most serdül, ugye? Majd egyszer mutasd be – kacsintott rám huncutul.
Nyeltem egy nagyot. A fiam említése mindig is nehezen érintett. Őszintén szólva szégyelltem magam, és nem akartam apa lenni. Tudtam, hogy nem lennék túl jó apának.
- Csak havonta láthatom, és akkor is utál velem lenni. 1996 nem volt túl jó év számomra. Elcsesztem egy nő életét… De legalább még egy Adonisszal több lett a világon – vigyorodtam el, Alena pedig a combomra csapott.
- Így kell ehhez hozzáállni! Tényleg, ma is lerajzolsz? – kérdezte kíváncsian, és kecsesen lemászott az ágyról. A testét egyetlen, piros selyem köntös fedte. Hangtalanul a mappámhoz libbent. Mámorosan elbambultam az alakján, szinte el sem jutott a tudatomig, hogy ő most a rajzaimat nézi. A lány arca fokozatosan megváltozott a vidámból a csodálkozóvá, végül pedig szinte sárga lett az irigységtől, amit próbált leplezni.
- Michael, ki ez a nő? – szólalt meg fojtott hangon. Rögvest felpattantam, és szó szerint kiszabtam a kezéből a mappát.
- Az egyik barátom. Nem fontos.
- Azt megértem, hogy lerajzolsz minket. De meztelenül. Az összes képedet láttam már. Akkor ő miért van ruhában? – Alena hangja kezdett átcsapni a hisztérikusba, és én is kezdtem elveszíteni a türelmemet. Nem tartoztam neki magyarázattal.
- Fizetek neked. Szóval nincsenek kérdések – csippentettem össze az ajkait, ő pedig kissé rémülten meredt rám. De megvolt rá az okom, hogy miért ábrázoltam Oliviát ruhában; mert őt tiszteltem. Nagyon, nagyon régóta a barátom volt. És Ő a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam… De ennyi. Legalábbis szeretném, ha ennyi lenne. Még fiatal… Nagyon fiatal.
Alena finom keze megfogta az enyémet, és elvette a szájáról.
- Sajnálom… - sütötte le a szemét. Lenyeltem a felkészülni törő enyhe szitokáradatot.
- Nem, nem sajnálod. De máskor ne üsd bele az orrodat a dolgaimba – a hangom kemény és szinte megsemmisítő volt. Azok a zöld szemek most már szomorkásan meredtek rám.
- Tudom, hogy művész vagy. Az egész világ ki van veled plakátolva, még talán Európa is. És eddig minden képedet megmutattad nekem, ha vázlat volt, ha csak egy silány rajz. Sosem szégyelltél semmit. De őt nem mutattad meg. Valamit jelenthet neked – suttogta elhaló hangon és hátat fordítva nekem hasra dobta magát az ágyon.
Csak ne hisztériázzon – könyörögtem magamban, és mielőtt odamentem volna hozzá, elraktam a rajzaimat. Nem akartam igaznak vélni semmit, amit ő mondott. Mégis mit tud rólam? Annyit, amennyit elmesélek neki, és amit a médiában hall rólam.
Végül kikötöttem Alena mellett, és finoman elsimítottam a haját a nyakáról. Nem kellett neki több… Még abban a szent pillanatban megfordult, és éhesen vetette magát rám.

2013. Január 30.
A fellegek sötét lepedőként borultak a szerény kis társaságra. A levegőben ott volt a búcsúzkodás és a könnyek illata. Fekete ruhák susogtak a szélben, és fekete esernyőkön kopogott az eső.
Nálam nem volt esernyő. Nem volt erőm magammal hozni. Fekete kabátom alatt még mindig az egyhetes ruhámat viseltem. Az utóbbi egy hétben keletkezett rajzaim sötétek, és szinte a mélybe szippantóak voltak. Én magam pedig borotválkozás nélkül, és anélkül, hogy tükörbe néztem volna, jöttem el ide. Még Oliviával sem voltam hajlandó beszélni…
Alena meghalt. Két éve derült ki, hogy elkapta a HIV vírust, aztán AIDS-es lett. Nem tudták kideríteni, hogy kitől kaphatta el. Igazából, egészen jól viselte, míg nem elkapott valami kisebb betegséget. Pénteken még beszéltem vele. Hétfőn már meghalt.
Ő a barátom volt. Neki beszélhettem az érzéseimről úgy, ahogyan Oliviának nem… Bolondnak is nézett volna, ha vele vitatom meg, hogy pontosan mit is gondolok róla.
Úgy éreztem, mintha a világ összes gondja rám nehezedett volna. Már lélegezni is alig bírtam. A gondolataim egész álló nap csak kergették egymást. Volt, hogy csak dupla adag altatóval tudtam elaludni. De most valami másra volt szükségem.
A kezemet a kabátom zsebébe dugva kerestem meg a kis zacskót, amiben az életmentő por foglalt helyet. Tudtam, hogy rosszat teszek.
De végtére is volt egy ostoba mentségem: művész vagyok, nemde? Talán nekem ezt is elnézik…