Elgondolkodva rágicsáltam tollam végét. Éppen volt egy félórám az utolsó beteg előtt. Egy félóra kávéra, egy félóra pihenés, egy félóra töprengés az élet értelmén… Aha. Persze. Fél percre terveztem a rövid kitérőt a képem környékén, de jobban lefoglalt mint gondoltam. Csak annyira ugrottam fel, hogy ellenőrizzem a két tesóm adatlapját. Családi állapotát. Hátha lemaradok valami komolyról. Mert mint legkisebbnek jogom, sőt hovatovább kötelességem tudni mindent róluk.
Másfelől viszont, Naima egészen furcsán viselkedik néha…ha nem lenne Nathan azt hinném, hogy megismerkedett valakivel, és erre fel a szelessége. Nehéz dolog mindkettőre odafigyelni. Bár azt nem vitatom, lehet mégis anyunak van igaza, és jobb lenne ha hagynám őket. Magamat is megkímélném a felesleges feszültségtől.
Megráztam magam. Dexter B. Boone. Átfutottam az adatokat, de nem nagyon ragadtam meg semmi információ mellett. Még akkor sem, ha az éppen érdekesnek látszott, vagy éppen fontosnak. Persze, majd az előző pár doki mondja meg mit gondoljak róla. Nem szeretek más véleményére alapozni.
Az órámra néztem. Tíz perc? Egy gyors kávéra még van időm. Kiszaladtam a szemben ácsorgó kis büféhez, és kértem a szokásosat. Hűvös idő volt már reggel is. Fogalmam sincs hogy gondoltam, hogy a fehérpöttyös ruhám tökéletes választás lesz mára. Jól fog jönni a forró, lefőzött zacc, ha már a józan paraszti eszem használata sem megy.
Visszahuppantam az íróasztalom mögé és ismét kinyitottam az aktákat. Skizofrénia mi? Ismét az órámra sandítottam. A megbeszélt időpont el is múlt három és fél perccel. A löttyel a kezemben, pár hosszú lépéssel átszeltem a helységet és lendületesen kinyitottam az ajtót. Hiba volt. Az alak ott állt közvetlenül előtte, én meg a hirtelen jött és távozott szívroham miatt telibe locsoltam szegényt a forró kávéval. Ledermedve álltam ott, tátott szájjal bámulva a barnás foltokat, amik lassan de biztosan elkezdték egyre beljebb inni magukat a textilbe. Végül aztán rávettem magam, hogy az embert egész alakban letérképezzem magamnak.– Én ezt…oh…sajnálom…- makogtam, mikor a szemeibe néztem. Oké, paff. Ez igazi? Nem kontaktlencse, vagy valami? Ilyen szemszín valóban létezik és én a gazdáját lelöcsköltem kávéval? Nagyon úgy néz ki… -Mr Boone? – találtam végül magamra, miközben elálltam az ajtóból, hogy beléphessen. – Egy pillanat. Addig foglaljon helyet…- mormoltam és kimásztam a váróba, onnan a mosdóba. Kerítettem valami rongyot, a csap alá tartottam, és vöröslő fejjel zártam be magam után az ajtót. – Még egyszer elnézést…- motyogtam kezébe nyomva a rongyot. – Consance Peterson. – mutatkoztam be végül, teljesen feleslegesen. Leültem vele szemben, akárhol is helyezkedett el végül. Kíváncsi pillantással, nyugodtabb ritmusra lüktető pulzussal mérve végig ismét.

- Nem, nem volt rémisztő. Ne kérjen bocsánatot. -hebegtem halkan. - Csak ügyetlen vagyok, ennyi az egész. - vetettem rá egy kényszeredett mosolyt, ahogy kiléptem az ajtón. Csak akkor szembesültem a ténnyel, hogy Mr Irreálisan kék szemű uraság vetkőzni kezdett, mikor visszaértem. Dermedten adtam oda neki a rongyot. - De a Barry nem a második neve? - kérdeztem homlok ráncolva. De egy darabig nem is remélek választ. Furcsa mosollyal figyelem a mozdulatait. Gondosak és alaposak voltak. Szinte kizárta a külvilágot. Engem is. Halkan felálltam és az egyik könyves polchoz léptem. Egy apró sámlit koppantottam a földre, és arra felállva nyitottam ki a szekrény ajtaját. Egy darabig kutakodtam benne, így is lábujjhegyre kellett emelkednem hogy lássam éppen mit csinálok. Egy diadalittas kis kacajjal emeltem ki egy vékony,kék csíkos pokrócot. Ne kérdezzétek miért van itt, de nagyjából minden vacakot meg lehet nálam találni. Ki tudja kire mi jön rá.
Visszaülök a helyemre és amint végzett a kezébe nyomom a pokrócot is. Kedvesen elmosolyodtam, próbálva oldani a belőle áradó feszültséget. Nem nagy sikerrel. Alaposan körbekémlelt, egyedül rám nem vetett pillantást. Ez amúgy igencsak sértette volna a hiúságom, de a jelenlegi helyzetben...érdekesnek találtam. - Igen. - bólintottam szórakozottan. - Oh persze. - kaptam észbe és az előbb említett papírkupac felé sandítottam. - Elég részletes jelentést írtak magáról. De ha nem zavarja most inkább tekintsünk el tőle. – vontam vállat egyszerűen. – Csak befolyásolna a későbbiekben. – magyaráztam hátradőlve, keresztbe vetve a lábaim. – Meséljen magáról Mr Boone. – dőltem előre, könyökömmel a térdemre támaszkodva, államat a tenyerembe hajtva. – Mindig ilyen feszült? Vagy csak miattam…a kávés baleset miatt lett ilyen? – kérdeztem még mindig, töretlen derűvel szemlélve a srácot. Nem tűnt sokkal idősebbnek nálam, és a szemei…a szemei tényleg hihetetlenül kékek voltak. Megráztam a fejem. Nem ezért vagyunk itt. –Nyugodjon meg…több merényletet nem tervezek maga ellen. – irritáló lehet neki az állandó mosolyom. Fura mód, a pszichológusok akikkel beszéltem, mindig mosolyogtak. Persze ott volt a másik véglet is, akik komolyan álltak hozzá a problémához, ami azt hiszem nem feltétlen rossz. De a mosolygás…néha elfogja tőle az embert az a furcsa és kényelmetlen érzés, hogy abszolút hülyének nézik. Ezért abbahagytam én is.

- Oh...-szorítottam össze ajkaim egy pillanatra. Elgondolkodva mértem végig az ingével szöszmötölő férfit. Mély lélegzettel csendesítettem el a derűs mosolyra buzdító erőt, ami arra sarkallt, hogy gyengéden elvegyem tőle azt a göncöt,és figyelmét a való világra irányítsam. Könnyű lett volna, de hirtelen is. Nem akartam megzavarni, hisz nem is ismertem.- Akkor ő volna Dexter...- motyogtam magamnak. Megjegyzem. Az ilyesmit nem felejti el az ember, főleg ha a megoldás ennyire ötletes. Két keresztnév, két én. Egyiket sem tagadhatod meg, mert mindkettő te vagy, de mégsem. Ezért nem osztogatsz új neveket. Megkapja a tiédet. Ennyire egyszerű.
- Ennyire fázik? - ráncoltam a homlokom. De választ is ad a kérdésre. Cinkos félmosoly suhan át az arcomon. - Hát akkor csak szégyenlős... - ez egész aranyos. Mármint maga az ember is. Hatalmas, riadt kék szemek, magába zuhant vállak, aprólékos mozdulatok. Mint egy kis manó, akit most szalajtottak Csodaországból. Ki tudja milyen véletlenek hozták ide.
- Meséljen a mostról. Aztán majd visszafelé haladunk. - biccentettem. - Hogyan éli meg a...- elharaptam a mondatot. Nem akartam betegségnek nevezni, pedig az volt. Óvatosan folytattam. - Hogyan éli meg, hogy nincs egyedül? Jól kijönnek egymással? -döntöttem oldalra a fejem. A skizofréniát gyakran összekeverik a személyiségzavarokkal.Nem ugyanaz a kettő, habár nagyon kíváncsi lennék a másik Mr Boone-ra. Dexter-re ezek szerint. Hogyan lehetne előcsalogatni?
Tudatosan nem vettem észre az arckifejezése gyors váltását mikor felpillantott és észrevett. Talán egész idő alatt most nézett rám először. De akkor észben tartom. Az üres mosoly felesleges.
Kérdésére megmagyarázhatatlan módon elvörösödtem. A plafonra néztem, majd vissza rá. - A kérdés jogos. - kezdtem lassan. - Nem olyan régóta. Egy éve nagyjából, tehát tapasztalat kérdésében messze Dr. Cartridge alatt állok. - mondtam halkan és óvatosan. A tények makacs dolgok, nem érdemes letagadni őket, bár lesz ez még így se. Idővel változni fog, és különben sincs okom szánakozni a helyzet fölött.

- Egész logikus. - válaszoltam vállat vonva. Nem butaság. Kíváncsian méregettem. Vajon mit hoz ez ki belőle? Meg akartam ismerni, vagy legalábbis találkozni szerettem volna a másikkal is. Dexter? Mint a sorozatgyilkos a filmből. Legalábbis név alapján. Lehetséges, hogy valóban szöges ellentétét képezi Barry-nek? Nincs kizárva, de be van sózva a fenekem, hogy többet megtudjak róluk.
-Jól van Barry?- riadtam fel gondolataim közül, nyüszítésére. - Szüksége van valamire? - egyenesedtem ki, és hajoltam közelebb hozzá, aggódva pislogva. - Mi történt? - szólaltam meg halkan, nagyot nyelve. A másik lehetett? Vagy valami roham jött rá? Oh, nem vagyok orvos. Mármint olyan orvos-orvos, olyan igazi aki nem a lélekben vájkál vagy az agy titkait fürkészi. Sajnos gyenge idegzetű voltam az orvosihoz, bár a hentes-horrort azt bírom. De csak azért, mert tudom, nem valóság. Noha ennek ellenére még ugyanolyan félelmetes. De hogy is jutottunk el idáig? Ja... ha most valami történne vele. Nem nagyon tudnék segíteni. Legfeljebb mentőt hívhatok. Az újraélesztésben sem vagyok túl profi. És hogy mire céloztam a "valami" alatt? Akármi történhet. A földhöz vágja magát és rángatózni kezd, nem vesz levegőt, szívrohamot kap...aha. Szerintem is túlreagálom kicsit.
Valamiért nem adok nagy hitelt, kábán kongó szavainak. Némán bólintottam. Egy másik szekrényhez léptem, és egy pohárral a kezemben léptem ki a csaphoz. A hűvösen gyöngyöző üveget a kezébe nyomtam és ezúttal már mellé ültem le, bár vigyázva, hogy megtartsam a tisztes távolságot. - Biztos jól van Dexter? - és észbe kaptam. - Barry. Elnézést...-javítottam gyorsan a tévedést. Ezt meg kell még szokni, de szerintem tuti még téveszteni fogom párszor.
- Meséljen ...arról, hogy Dexter mennyire különbözik magától... - itt van ő. Barry, és mögötte Dexter. Jó oka kell, hogy legyen amiért háttérbe szorítja. Azért mert annyira más, embertelen? Vagy mert lehet? Barry volna a dominánsabb fél? Mindenesetre hatalmas akaraterőre enged következtetni, amiért ő van felül, és nem hagyja a másikat. Elgondolkodtat. És valamiért lelkessé is tesz. Ritkán...sőt én életemben most először találkozok tudathasadt emberrel úgy, hogy az én gondjaimra bízták a sorsát.
- Nem...-ráztam meg a fejem hirtelen. - Csak tudja hogy van ez. Ha fiatal az ember nem nagyon bíznak benne, mert tapasztalatlan. Csak ezt szerettem volna elkerülni. - vontam vállat egyszerűen és az órámra sandítottam. Remek. még van időnk. Bár azt sem bánnám, ha ez elhúzódna egy darabig.
Halványan elmosolyodtam. - Köszönöm Barry...ez kedves magától. - pillantottam le a kezeimre, amik az ölemben pihentek, mozdulatlanul. -De...igazából én vagyok a maga orvosa nem? - néztem fel rá egyszerűen. Nem, tényleg nem zavar, ha néha kiesünk a szerepünkből, csak...- Magáért vagyunk most itt és nem értem. - biccentettem komolyan és vártam mivel rukkol elő. Mit válaszol majd az előző kérdésemre.

- Nekem is megvannak a magam hibái. - eresztettem meg egy halvány mosolyt. Senki sem tökéletes, szórom el újra és újra a fájdalmas közhelyet, de mindig ugyanúgy, komolyan gondolom. Van amelyik pszichológus túl földhöz ragadt, ahhoz hogy átlásson bizonyos összefüggéseket, mások túl messzire néznek és elsiklanak fontos dolgok felett. Ott virít az a két betű, a doktori cím a nevem előtt, de sajnos mindenki, még maguk a pszichológusok is elfelejtenek arról, hogy csak emberek. És a csodát nem adják könnyen.
Ajkamra széles mosoly kúszott kérdése hallatán. Szerettem az egész nevemet használni, valahogy ünnepélyesebbnek tűnik, de mindenki csak Connie-nak hív. Talán ezért is különleges ha valaki Constance-nak szólít. - Persze. De sokan inkább a Connie-t használják. Ha az egyszerűbb... - jegyeztem meg vállat vonva, igyekezve kiűzni minden cukormázat a mosolyomból, mozdulataimból.
Félrebillentett fejjel, kíváncsi tekintettel kísérem végig belső vívódását, amiről csak vonásai rázkódása, arcának változása szintjén értesültem. Nem tudtam mi jár a fejében, milyen gondolatok keringenek benne. Ha tudtam volna...nem is tudom. Talán nem estem volna kétségbe. Van pár nehéz tárgy kézközelben, simán lecsapom egy gyertyatartóval, ha úgy adódik...
De csak némán, érdeklődve tartottam figyelemmel mozdulatait. - Biztosan? Ha gondolja tarthatunk szünetet...vagy elhalaszthatjuk. Ezt az órát persze nem számolom fel, vegyük ismerkedésnek... - pillantottam rá aggódva. A szemei csak vonzzák a tekintetet. Az enyémek is hatalmasra nyíltak és csak itták magukba az övét, a gondolatok, amik szavaknak készültek elhagyták a fejem és üresen gomolyogtak a légüres térben. Ez a csönddel és valami különös érzettel átitatott másodpercek, számomra a végtelenbe nyúltak, de egy fejrázással megpróbáltam kirántani magam a tompaságból. Újra gondolkodni és ott lenni.
- Mik a céljai? - elszántan kutattam emlékezetemben, a millió kérdés után tapogatózva amik nemrég a fejemben kavarogtak, csak ez az egy jutott eszembe. Mik lehetnek a másik fél céljai? - Például? - folytattam a faggatózást. Ugyanazon a testen osztoznak, csak van bennük közös, ezen túl is. Kíváncsi vagyok Barry mennyire hasonlott meg önmagával.
- Ez kedves magától Dex...Barry. - mosolyom halvány volt, futó vonás. Éppen időben vettem észre a tévedésemet. Nem akartam ezzel bosszantani, bár sejtem...vagy inkább remélem, hogy ezzel felpiszkálhatom Őt. - Mondja...nehéz őt visszafognia igaz? - kezdem lassan, elgondolva vajon hogyan is akarom szavakba önteni a kérdésemet. - Mi történne ha elengedné? - mondtam ki egyszerűen, ismét a szemeibe pillantva. Most erős voltam. Nem hagytam hogy kisöpörjön belőlem mindent, az a hatalmas óceán az íriszei mögül.
- Meséljek? - kérdeztem hátradőlve, némileg távolságtartóbb hangsúllyal, mint eddig. - Nekem nincsenek olyan komoly titkaim, mint magának Barry, nem tudom hogyan segítené ki magát ha megosztanám az apró-cseprő ügyeimet magával... - ráncoltam a homlokom, de az agyam már kattogott. Mit mondhatnék ennek a srácnak? Mi olyan van az életemben, amit gond nélkül osztanék meg egy idegennel, de mégis az enyém, annyira hogy ne szívesen hangoztassam. - Félek a sötétben. - mondtam ki gyorsan, rá sem pillantva. Éreztem, hogy megint kezdek vörösödni, a fenébe, hogy ő hoz engem zavarba amikor én vagyok az ő orvosa...- Igen, lámpa mellett alszok, sötétedés után nem merészkedek egyedül ki a házból stb-stb…- hadartam nagyon gyorsan, csakhogy hamar túl legyünk rajta. Tekintetemet közben végig, harisnyába bújtatott lábaimon legeltetem. Erről tényleg senki nem tud. Csak anyu, meg Nathan. Nathan pedig szívesen dörgöli az orrom alá...

- A Constance tökéletes lesz. - biccentek csak egyet és elgondolkodok rajta. Szép a csengése, a régi világot idézi fel bennem. Valóban tökélete lesz, szeretem kimondani. Magamban újra és újra, más-más hangsúllyal hangoztatom. Sera egzotikus neve is befurakszik, s összemérem a kettőt. Izgalom lesz úrrá rajtam, majd lassan oszlik szét fejemben ez a nevetségesen ártalmatlan köd.
- Nem szükséges szünetet tartani, menjünk csak tovább. - lihegem egy fokkal erősebb hangszínnel. Várom, hogy kérdezzen, és hál' Istennek meg is teszi. - Egyszerű a célja: feljebb jutni a társadalom ranglétráján. De ez csak a nagy életcél. Mellette sok mindent elhatároz. - vonok vállat. - Közös bennünk egy különleges lány iránt való érdeklődés. Jelenleg ez a legmeghatározóbb. - csak a Constanceért való kitörése után nem hiszem, hogy többé ez igaz volna... Hé, ne bomolj, kell a változatosság! Most ne mondd, hogy nem jó csaj! És kevesebbet kér, mint egy luxuskurva.
Tévesztésére idegesen fújtatok egyet, de már korántsem olyan agresszívan reagálok a nevére. Valóban mindenkinek megvannak a hibái. Ő például a neveimmel küszködik. Tudom, elsőre zavaros, de nem kvantumfizika, hogy ne lehessen észben tartani. Vagy direkt csinálná? Tudom, hogy érdekes eset vagyok. végtelenül egyszerűnek tűnök, főleg közlékenységem miatt, de ha tudnák... És ez az, amiért mindegyik elő akarja hozni belőlem a legrosszabbat. Én nem nagyon tudok begurulni, előbb leszek sértett és kislányként zokogó szerencsétlenség. De ezt látva Ő igazán mérges lesz.
- Olykor nem könnyű. Ön nagyon felpiszkálta a fantáziáját. Szívesen... megismerné. De ne akarja. - rázom fejem bőszen, küszködve Dexterrel. Nem tetszik neki, amit mondok. Hogy figyelmeztetem Constancet a veszélyekre. Legalábbis próbálom. Kérdésére némán meredek kíváncsiskodó, kék szemeibe. Ugyan, mondd el neki! Mondd el neki! Látom, hogy odavan értünk, rettentsd meg, hátha nedves lesz tőle!Grrrr. - morogja tudatalattim szüntelen, s a rossz döntés felé taszajt. - Ha elengedném, magának esne és akár tetszene, akár nem, megbaszná. - csúszik ki számon a kelleténél fenyegetőbb éllel, egy gonosz félmosollyal egybekötve. - Bocsánat, nem akartam ilyen durván, csak... Úgy szégyenlem magam, nem szoktam így beszélni. -  fejemet is elbújtatom a takaró menedékébe, mikor észbe kapok, mit is mondtam. El akarok végre tűnni a föld színéről.
Csak hallgatok és árgus szemekkel meredek rá, amíg ímmel-ámmal be nem vallja. A sötét. Igen, sokak rémálma, de főként a gyerekeké. Hiszen az éjszaka leple alatt bújnak elő a mumusok, a gyilkosok a szörnyek, s miegymás.
- Talán beszélnie kellene egy pszichológussal erről. - próbálom visszafojtani mosolyomat. - Tudja mit, Contsance? Én már annyinál jártam, hogy lassan megkaphatnám a diplomát. Velem nyugodtan mesélhet a félelméről. - mosolyom kiszélesedik és érdeklődve figyelem vörös almácskáit. Elkényelmesedek most, hogy nem teljesen rám irányul minden figyelem, és a takarót se szorongatom magamon görcsösen.

Halvány mosoly rebbent az arcomra. Rendben. Én csak örülni tudok neki. Megnyugtató minden kínos körülmény nélkül a teljes nevem hallani. Valahányszor valami rossz fát tettem a tűzre, Connie-ból, hirtelen Constance-á avanzsálódtam. De ezzel nem hiszem hogy egyedül lennék, de legalább jó lemosni ezt.
De az aggodalom, még ennek ellenére sem foszlott le rólam...még akkor sem, amikor győzködni próbált... - Kér még egy pohár vizet? - meredtem rá kitartóan, attól tartva, hogy esetleg elájulhat, vagy...vagy nem is tudom. Viszont válaszolt.
- Nagyszabású tervek...- hümmentettem töprengve. - És hogy igyekszik valóra váltani? Akár ezt, akár a kisebb célokat...- bánom, hogy nem kezdtem el az elejétől jegyzetelni. Igaz az még nagyobb zavarba hozta volna, de félő hogy szegény agyam nem tud mindent alaposan és pontosan megjegyezni...És oh! Egy érdekes információ, amire én is felkaptam a fejem. Egy lány... - Milyen lány? Úgy értem... hol ismerkedtek meg?- döntöttem oldalra a fejem és a szemem ha lehet még nagyobbra nyílt. Végül is nem csoda. Egész helyes srác, és még vonzó is, annak ellenére, hogy kettő az egyben személyiséget rejt a megnyerő külső.
Figyelmeztetésnek szánt szavai inkább csak felcsigázták a kíváncsiságom, mintsem, hogy elrettentettek volna. - Felpiszkáltam volna? Mégis hogyan? - kérdeztem közelebb hajolva. Gonosz dolog ilyesmiről és így faggatózni, de igazából ez a munkám...legalábbis ezzel nyugtatom magam, ha felmerül bennem, hogy ez az egész nem csak a kíváncsiságom csillapítását szolgálja-e. Mert tényleg szeretnék segíteni Barry-nek.
Kimondatlan kérdésemre, miszerint mire föl az óvatoskodás, máris megkapom a választ. Döbbenten, igen döbbenten, letaglózva, tátott szájjal bámulok a mellettem kuporgó srácra. Az arcán átsuhanó fintor, a szavai, a hanglejtése... Barry volt ez is, vagy Dextert láttam egy pillanatra? Bár nem vettem olyan komolyan, mint ahogy kéne, a mondandóját, mégis megpróbáltam kicsit lejjebb tornászni a szoknyám szélét, Nem ment olyan könnyen. - Nem gond...-legyintettem gyorsan. Szívem a torkomban dobogott. Nem, tényleg nem rémültem meg... nehezen hiszem, hogy valaki saját magában kifejlesszen egy ilyen személyiséget, aki képes félóra után egyből...bumm. Érted. Nem? Én sem. De sokkal szokatlanabb volt, hogy belegondoltam. Mi lenne ha előtörne? Ha tényleg megtörténne amit Barry ígért? Körbenéztem. Kartávolságra van tőlem váza...de tényleg lecsapnám? Határozottan. Még a két szép szeme ellenére is. Butaság volt mást képzelni. Megráztam a fejem. Zavartan, kissé izgatottan fészkelődtem.
Finoman megérintem a vállát. -Semmi baj Barry. Előfordul...akárkit elragadhatnak az indulatai. Főleg, hogy magában két emberé is dolgozik. Engedje csak el magát... Ne gondoljon Dexterre...- duruzsoltam neki, és a nevet csak lágyan suttogva ejtem ki, finoman megsimítva a hátát. - Na bújjon elő...- csippentettem ujjaim közé a takaró szegélyét, hogy lehúzzam az arcáról.
- Én is pszichológus vagyok Barry...nem beteges a félelmem, csak...- homlokráncolva kerestem a megfelelő szavakat rá. - ...csak kellemetlen...- nagyon finoman fogalmazok.. Túlságosan is. Ha még így is képtelen vagyok egy elsötétített szobában, lámpa nélkül elaludni, vagy meglenni...ez bőven nem kellemetlen. - Magáért vagyunk itt...de megértem az okait. - mutatóujjammal végigsimítottam az ajkaimon. - Egyszer a bátyámmal mentünk kirándulni az éjszaka közepén. A nyaraló közelében volt egy erdő, és oda vettük be magunkat. Anyuék a lóbőrt húzták, nem tűnt fel nekik hogy ellógtunk. Szóval minden jól ment, egészen addig amíg Nathan-el el nem vesztettük egymást. Ő visszajutott a lakáshoz, de én csak beljebb keveredtem az erdőben... az éjszakát is kint töltöttem. - borzongtam meg a gondolatra is. Kilenc éves voltam, minden ami egy kicsit is elütött a nekem megszokottól, szellem volt, gonosz manó, vérfarkas. A fáknak arcot rajzolt a sötétség, minden apró zajt felnagyított a mélységes néma csönd.

Látom szemében az aggodalmat, de van egy érzésem, hogy még mindig nem a saját épsége felé irányul ez a nyugtalanság. Öreg hiba. Dex fújtat, késsel bökdös és az én figyelmem pedig lankad. Fáradok.
- Igen, elfogadnék még egy pohárral. - bólintok, s alig tudom elszakítani vizslató, perverz tekintetem a nő fenekéről. Lassan megoszlik a testem feletti uralom. Megrázom fejem és kidörzsölöm szememből a fáradtságot. Homlokomhoz szorítom a gyöngyöző poharat, majd leiszom a víz felét és a maradékkal meglocsolom fejem. Ébresztő!
Jól van, koncentráljunk a beszélgetésre, egész érdekes. Kérdez, válaszolok, hozzáfűz valamit, kérdez, válaszolok. Menni fog ez, cseppet se altató.
- Bármilyen eszközzel. Ha nem hallgatok rá, erőszakos, lefáraszt és maga alá gyűr. Nem fog megállni, amíg meg nem kapja, amit akar. - felelem komoran. Még mindig próbálok hatni a félelemközpontjára, de nagyobb úr nála a kíváncsiság. Süket fülekre talál minden intő szavam. Látom, ahogy felélénkül tekintete a bizonyos lány említésére. Bevallom, az én lelkem is új erőre kap, amint beszélhetek róla. - Szó szerint belé botlottam két éve. Seraphina a neve és... Engem igazából nem érdekelt se akkor, se most, de prosti volt. Mostanra... - gondterhesen sóhajtok. Mindig szorít szívtájékon egy láthatatlan kéz, ha belegondolok, hogy férjes asszony és anyuka egyben. De nem tudok elszakadni tőle, eggyé váltam vele a legelső esténken.
- Oh, nem kellett sok neki. Tudja... Nagyon csinos teremtés, Constance. És Dexter unja már az egyhangúságot. Ennyi. Nincs semmi vétke azon kívül, hogy igényes és szép nő. - oldalra biccentem fejem és akaratlanul is összeszűkítem szemem, megnyalom szám. Tekintetem vágytól izzik, s lomha, féloldalas mosoly terül el arcomon. Gyors pislogásba kezdek, s eltépem ragadozó tekintetem a dokiétól. Rossz, ez nagyon rossz!
A takaró rejtekéből kifigyelem, ahogy pillantása a dohányzóasztalon álló vázára vetül. Agyam kombinálni kezd és Dex egyre betegebb és agresszívabb gondolatokat tűz közbe. A kis ribanc már leütne, megnyomorítana, kinyírna! Mire vársz még, lépni kell! Talán nekünk kellene leütnünk őt. Megelőző csapásként. Utána már szabad a vásár nekem, nem szenvedne. Tudom fontos szempont ez neked. Szemem kétségbeesetten cikázik két, másoknak láthatatlan tudatom között. Van benne valami, tudom, hogy okosak vagyunk, de ez azért túlzás lenne. Mindened túlzás lenne! - ordítom némán, s lassan bújok elő rejtekemből.
- Oh igen, én sem vagyok beteg, az, hogy hangokat hallok nem beteges, csupán... kellemetlen. - fordítom ellene szóhasználatát. Úgy örülök, hogy végre beismerted! - ömleng gunyorosan rosszabbik felem. A horrorhistóriát türelmesen hallgatom végig. - Sajnálom, szörnyű lehetett. De tudnia kell, hogy az emberek nem a sötéttől félnek. Hanem, attól, ami benne lapul. Sokan kihasználják a sötétséget, és igazából a javára is fordíthatja. Elrejtheti önt, ha úgy kívánja. Óvja. - eleresztek felé egy szelíd mosolyt. - Lassan lemegy a nap. Haza kísérjem munka után? - ajánlkozom, habár kétlem, hogy ilyen lelki állapotban én lennék a megfelelő gardedám.

Mosolyogva rántom fel magam álló helyzetbe és veszem el a kezéből a poharat. Torkomban lüktető izgalmat készakarva gyűrtem le, egészen mélyre és indultam ki ismét, lendületes léptekkel vízért. A tükör mellett elhaladva futólag magamra pillantottam. Szemem élénken csillogott kósza tincseim mögül, arcom kipirult, rajta ott a levakarhatatlan vigyor. Komolyságot erőltettem vonásaimra, de a mosoly így is ott ficánkolt szám sarkában, szemem körül a ráncok is elárultak, de tartottam magam, és  megpróbáltam leküzdeni az ingert, hogy elvigyorodjak. Izgatott voltam, ennyi. Ez kihozza belőlem a legjobbat és a legrosszabbat is.
- Most is próbálkozik? – ráncoltam a homlokom visszahuppanva mellé, de válaszát meg sem várva tolakodott a nyelvemre a következő kérdés. – Gyakran teszi? Gyakran harcolnak egymással? Van hogy enged neki? – ez egyből három. Hirtelen elvörösödtem, és ráemeltem a szemeim. – Elnézést, ha nagyon zavarják a kérdéseim…nem akarok túlságosan magába mászni már rögtön a legelején. Nem szeretnék tapintatlan lenni…- motyogtam az ajkamat rágcsálva, és ahogy visszagondoltam a beszélgetésünkre arcom még élénkebb pirost öltött. Lehet, hogy túlzásba estem volna? Nagyon valószerű.
- Mostanra…? –noszogattam szelíden, felé hajolva. Kíváncsi voltam a folytatásra, noha egyáltalán nem tagadom, hogy nagyon meglepett a lány foglalkozása, de ez nem látszott az arcomon, bár az információ fontos lenne, mégsem firtattam. Miért keresne fel prostikat? Persze túl félénk lehet ismerkedni, de azért ehhez is nem kevés bátorság kell.
Heves pislogással reagáltam arcjátékának megváltozására, szavaira. Alaposan megrágtam mindent, mielőtt válaszra nyitottam a szám.- Értem…szóval, ha maga csak úgy elengedné, akkor ő….-mutattam először rá, majd magamra. Egy kicsit elsápadtam, de…nem is tudom. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne húzódjak arrébb, pedig nagyon szívesen a szoba másik feléről folytattam volna a beszélgetést. Ugyan már. Butaság. Nyugtattam magam. Ha már belekezdtem, ki is tartok. De azért meggondolom, mekkora elszántsággal piszkáljam meg Dextert.
Válaszára mosoly kúszik az arcomra, és a színem is visszanyerem. Nem akarom durván kijelenteni, hogy bizony kettőnk között a különbség ég és föld.  – Sok minden van a sötétben, amivel nem akarok találkozni. Ezért félek tőle. – mert megbénít, elvág mindentől, üres és semmitmondó, ismeretlenségében rémisztő, akármit tartogathat számodra. Tulajdonképpen nem tudom megmagyarázni a dolgot, de az biztos, hogy nem most fogom leküzdeni ezt az aggályomat.
Kétkedve néztem rá. – Nem is tudom Barry…nem akarom ezzel is terhelni. Biztosan van jobb dolga is. –sandítottam az ablak felé. Tényleg sötétedett, a látóhatár peremét már narancsba borította a lenyugvó nap utolsó lehelete, felette az ég szürkés volt, világos és feketébe hajló tengerészkék. Nagyot nyeltem. Van közvilágítás nem?

Különösképpen ragyog a nő. Elég ránézni. A kisugárzása ontja magából a napfényt és a jókedvet, szeme csillog, ajka megzabolázhatatlanul mosolyra billenne. Vajon én vagyok, mi vagyunk, vagy az estünk hozza ennyire lázba? Láttam már előtte is elpirulni, hamar zavarba lehet ejteni, de ez most más. Izgalom, borzongás, ami egy jó horrorfilm okoz. Igen, azt hiszem jó felé kapiskálok.
Már húzom számat, veszem a levegőt, hogy válaszoljak, de tömérdek kérdést zúdít rám. Mind egyszerűen megválaszolható, szinte egyértelmű kérdések. Határozottan ránk van izgulva.
- Ugyan, Constance, ez a dolga. Csupán kicsit lelkesebb a többi orvosomnál. - lusta mosoly kúszik arcomra, majd nyakropogtatás céljából körbetekintgetek. Ahogy húsos ajkába harap, megmozdul bennem valami. Kapar belülről, néhány mozdulatomat már át is veszi. Honnan van ennyi ereje? - Igen. Amióta bejöttem. - felelem kurtán egy sóhaj kíséretében. Álmosan pislogok, majd felrázom tudatalattim. Ne lankadjon a figyelmed! - Igen. Minimum beleszól a dolgokba, de... igen. És az utolsóra is igen a válaszom. - nem láttam értelmét tovább ecsetelni ezt, mindent elmond a három igen. És Dex már unja a csevejt, cselekedni akar. Jól megmozgatni a dokit... Észre se veszem, hogy kaján, féloldalas mosolyra húzódik szám. Nem tesz jót a közelsége, így nem igazán érzem, hogy segítene rajtam. Ez valami kegyetlen vicc, esetleg teszt, Dr. Cartridge?!
- Mostanra van egy gyereke és házas. - nyögöm ki végül, engedve a nógatásnak. Búskomorság lesz úrrá rajtam és lebiggyesztett szájjal, könnyes szemmel tanulmányozom elmélyülten, ahogy ujjaim csatát vívnak ölemben. Nem tehetek róla, összeszorul a szívem, ha belegondolok, hogy én ismertem előbb, én szerettem előbb, s mégis másé lett. A szerelemben nem a leggyorsabb győz. - Na meg amióta Dex meglátta magát, Sera se éppen egy közös pont. Nem túl monogám típus, csak miattam vállalta azt a két évet. Mondom én, hogy tud jó is lenni. - erőltetetten felnevetek. Ne csináld már ezt velem, tudod hogy fontos számomra! Már úgyse bújna össze veled, mit akarsz még? Pudliként a nyomában koslatni, leskelődni? Fel fog jelenteni!
Újra lebontja, amit mondtam, habár ő nem nyilvánul meg olyan nyersen, mint ahogy én tettem. Csak kimérten bólintok egyet. Helyesen gondolja a következményeket. Hál' Istennek visszatérünk a sötétségre, s Constance félelmeire.
- És mivel nem akar találkozni? - érdeklődök, minden maradék erőmmel a valóságba kapaszkodva. Ez jó. Ha rá és a problémájára irányítom a figyelmemet, akkor talán tovább kitartok. Közelebb húzódok hozzá, de nem sértem meg az intimszféráját. - Semmiség lenne, talán még egyfelé is lakunk. - amit nagyon kétlek. - Kicsit fáradt vagyok, de szívesen elkísérem. - laposakat pislogok, de hamar kipattan a szemem s elfordulok. Túl nagy a csend odabent! Remélem nem megint hallucinálok, azt a bogyóim már eltüntették. Remegve, félve pillantok körbe, de semmiféle anomáliát nem észlelek. Ne... Teljesen elgyengültem, kifárasztott a stresszel! Annyit kellett tennie, hogy nem tett semmit. Ilyen nincs... Mintha egy feketelyuk szippantana magába, úgy tép el az irányítástól a láthatatlan erő. Míg végül csak én leszek a hang a háttérben.
Jó reggelt, Vietnam! Kirobbanó formában vagyok, hogy ravasz tervem hatalomra segített. Mindig is sokat aggódtál, drága Barry. Lassan fordulok az aggodalmaskodó doki felé. Gyorsan elkapom a vázát és Connie ölébe ülök.
- Nyugalom! Engem akartál látni, hát itt vagyok, szépségem. - pimaszul vigyorgok le rá.

Homlokráncolva meredek tengerészkék ruhám szegélye alól elővillanó combjaimra. Kezeim egymást tördelik, ajkamat rágcsálva keresek válaszokat, de elsősorban kérdések kellenének, amik rávilágítanak a problémámra. Mire ez a hirtelen érdeklődés? Nem törődve a beteg-orvos közötti mezsgyével, sorozatosan átugrálok hozzá, megbolygatom őt, belemászik az intimszférájába, nem feltétlenül csak a nagy segítőkészség okát kihasználva. Önző lennék? Nagyon is…de Barry…Barry érdekes embernek tűnik. Nem, a skizofrénia miatt…jó az is közrejátszik, de még ennek ellenére is teljesen hétköznapinak tűnik…vonzónak is.
Az utolsó gondolatomra rémült kifejezés telepszik a vonásaimra és erősen rázom ki fejemből a mételyt. Na ez az, aminek még csak átszaladni sem szabad a fejemen.
- Amatőr hiba. – válaszolok kényszeredett mosollyal, az ajkamat rágcsálva. – Sajnálom…nem akartam kiprovokálni. – hazudtam bűnbánó arckifejezéssel, szemrebbenés nélkül. Dehogyisnem akartam én! Csak más céllal. Kíváncsiságból…de ezt neki nem kell tudnia. – Legközelebb, majd odafigyelek erre…- azt már nem tettem hozzá, hogy ha egyáltalán lesz következő alkalom. Szeretném ha lenne, de amilyen tolakodó vagyok, talán nem valószínű.
- Ha nagyon fáradt, elmehet, Barry. – ajánlottam fel ismét, egy finom mosollyal. Lehet jobb volna. Ki kellene pucolnom a gondolataimat. Tisztává varázsolnom a fejem. Nem lesz jó így, nagyon nem. Félek hogy olyasmit teszek, amit megbánok.
- Oh…- dőlök hátra elgondolkodva. – Hogy történt? Mégsem jöttek ki jól? – kérdeztem szelíden, felé fordítva a törzsem. – Persze ha nem akar még, nem muszáj válaszolnia. – biztosítottam egy mosollyal, hogy ha nem akarja, nem firtatom a témát. Végül is ez még csak a legelső találkozó, jut időnk mindenre. Később.
Kijelentésére félénk mosollyal válaszoltam. – Jól gondolom, hogy őt nehezebb eltéríteni, míg maga a hűségesebb típus? – tudom, nem nehéz erre rájönni, de inkább kijelentek egy nyilvánvalót, minthogy erre reagáljak konkrétan. Kicsit megborzongtam. Felkeltettem egy szochiopata skizo fél figyelmét, remek. De nem ezt akartam? Új helyzet elé löktem magam, igyam is meg a levét. Nem fogok megijedni és visszakozni, elindultunk nem hátrálhatunk meg nem igaz? Talán már nincs is mód rá.
- Talán csak a démonjaimmal. A tikkekel amiket magamra szedtem. –mosolyodtam el halványan, de tudom hogy ez a válasz egy „nesze semmi fogd meg jól” féle kitérővel egyenlő. – Tudja, nappal ott a többi ember, körül vesznek és nem vagyok egyedül. Éjszaka pedig vagy csak azokkal találkozok, akik nappal nem érzik jól magukat, vagy pedig egyáltalán senkivel… lehet csak egyszerűen az egyedüllét aggaszt belőle. – vontam vállat egyszerűen, és legszívesebben leléptem volna erről a vágányról. Valami hasonlót érezhet Barry is a pszichológusoknál, de neki volt ideje na meg alkalma is megszokni ezt, én a ló másik oldalán csak figyelek és kérdezek, nem kell magamról mesélnem. Óriási könnyebbség.
- Ahogy gondolja Barry…- hagytam rá halvány, kicsit feszült mosollyal. Biztos jó ötlet őt gardedámnak fogadni? Nem. Biztos, hogy nem, de már nem másíthatom meg amit mondtam.
Aztán valami megváltozott körülötte. A légkör mintha megfagyott volna, ő is ledermedt, arcára egy egészen új kifejezés ült. – Barry, jól van? – hajoltam hozzá, óvatosan megérintve a vállát, amire azonnal mozdult, elkapta a vázát, és már rajtam is volt.
Döbbenten meredtem fel rá, igyekezve kicsusszanni alóla, ami nem is volt olyan egyszerű művelet, szorosan tartott, így ezt belátva hamar felhagytam a mocorgással. – Maga lenne Dexter? – döntöttem félre a fejem, ajkamon egy pillanat törtrésze alatt tűnt fel és olvadt le a mosoly. - Mi történt Barry-vel? - kérdeztem kíváncsian. És most? Vettem egy nagyon mély levegőt. Aztán megint, de tekintetem nem eresztette el a szemeit. Szinte megbabonáztak.

Nehéz Seráról beszélnem, de muszáj. Tudom, hogy könnyebb lesz, ha elmondom mi bánt. Nekem a terápia működik. Tonnás köveket emel le megnyomorodott lelkemről.
- De, nagyon jól kijövünk a mai napig. Csak ő... nem mondhatnám, hogy szerelmes volt belém. Talán... Nem tudom. - vállat vonok végül és gondterhesen sóhajtok. Sose tudtam mit érez, ezért volt annyira felkavaró a terhessége. Hát még a házassága! Könnyebb volt azt hinni, hogy szeretett. - Oh, hát... - kényszeresen elmosolyodom. - Én nem szeretem az új dolgokat... nőket. A megszokás rabja vagyok, szóval nevezhet hűségesnek. Dexter pedig... ő Dexter. A legyet is röptében. - ezennel le is zárom a témát izzadó tenyérrel. Kissé émelygek, ahogy az emlékképek bekúsznak elmémbe. Örülök, hogy Dex még nem próbálkozott férfiakkal, vagy állatokkal...
Nem igazán érthetem milyen egyedül lenni, sose hagytak magamra. Kiskoromban mindig felnőttek vettek körül, csipkedték az arcomat, majd az iskolában is tömegben voltam. Amint nekiláthattam volna némi értékes pillanathoz egyedül, megjelent Dex. Kórházba dugtak, beteg emberek vettek körül, ami nem feltétlenül volt rossz, csak zsúfolt. Nem tudom milyen, ha csak én vagyok, s senki más.
- Szóval fél a magánytól. - hozzáértőn hümmögök. - Vagy inkább attól, hogy éjszaka, amikor senki sincs a közelben, megtámadja valaki és esélye sincs segítséget kapnia. - tovább boncolgatom a témát. Sokszor mi magunk se tudjuk mitől félünk. Nehezen specifikáljuk azt a bizonyos dolgot. A sötét csak egy téma, amibe belemélyedhetünk és alcímekre bonthatjuk. A végén megkapjuk azt az egy szót, ami piszkál minket. Én pontosan tudom mi akaszt ki jelenleg. És az Dexter és az aberrált terve...
- Bingo! De ugyan már cicám! Mi tegeződhetünk. Nem vagyok olyan karót nyelt. - vigyorgok őrült fizimiskával. Elfektetem a vázát a kanapé mellett és elgurítom. Nem kell mindig rombolni és pusztítani, nem? De! Leveszem cipőm és utánahajítok. Célzásom pocsék, de az eredmény majdnem ugyanaz. Valamit összetörtem. - Barry... Ő hátul regenerálódik. Ne aggódj, velünk van. - bőszen bólogatok, és megnyalom számat. - Jól mondta, nagyon csinos vagy. De  saját szememmel is látni akartam. - éhesen mérem végig, s pillantásomat kezem követi. - Tudod Connie, hogy a pszichológusok és pszichiáterek miért hordanak garbót meg sálakat? - fenyegetőn suttogom. - Hogy az olyan beteg állatok, mint én, ne jöjjenek izgalomba. - sziszegem, ajkai körül legyeskedve, és ujjamat dekoltázsába akasztom. - Fáj rád néznem. - nadrágon keresztül megmarkolom farkamat, majd állát. Hm, nem kell kényszerítenem, hogy rám nézzen. - Lehet, hogy flúgos vagyok, de ezekkel valamennyire kiegyenlített lett a számla. - mutatok szemeimre. - Szinte hipnotizálnak, mi? - elvigyorodok és keményen megcsókolom a lányt.

Megrémiszt a tekintete, és ez…vagy éppen maga Dexter jelenléte, izgalommal tölt el. Fészkelődni kezdek alatta, talán, hogy szabaduljak, talán, hogy legyűrjem valahogy a feszültséget, de akárhogy is…
Nagyot nyelve próbáltam tartani magam, legalább a látszatát fenntartani, hogy igenis dühít a helyzet, ijesztő, idegen és cseppet sem kedvemre való. Pedig ezek közül alig egy-kettő állta meg a helyét, ha az igazság alapját nézzük.
Annyi és annyi kérdés próbált utat törni magának, mégis csomót kötöttem a nyelvemre. Nem vezetne sehová, az eszetlen faggatózás és kíváncsiság…biztos vagyok benne, hogy nem kapnék válaszokat. Talán tovább hergelném a kérdésekkel. Fogalmam sincs mit várhatok tőle, de abban biztos voltam, hogy minden normál emberi reakció ki van zárva az esetében.
Összerezzentem a csörömpölésre. Gyorsan kaptam fejemet a zaj irányába, hogy lássam mi veszett oda a berendezésből, de sehogy sem tudtam kivenni. A látóhatáromon kívül esett, és ahogy rám feszült a teste, az sem hagyott komolyabb mozgásra lehetőséget. Sóhajtottam.
A tarkóm végigbizsergett amint végigmért, végig tapperolt. Komolyan tetszett volna? Neeem…ugye nem? Egy apró pillanatra lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt. Hogy lecsillapodjak. Nem tudom mikor járok jobban. Elfelejtem, hogy veszélyben vagyok és hidegvérrel keresek megoldást, nem törődve az épségemmel, vagy Barry állapotával, esetleg… ne csillapítsam le az izgalmamat, hagyjam magam megdugni „akaratom ellenére”, hátha úgy jobban járok, mintha ragaszkodva a „helyes és nem helyes” irányelvekhez, önmagamhoz vagy a társadalmi normákhoz körmöm szakadtáig tiltakozzak, és erőszak áldozata legyek, Barry-t is belesodorva valami, még ennél is durvább önmeghasonlásba…Nem, ezzel most nem önmagamat áldozom fel a pszichológusok oltárán… csak…nem tudom. Indokokat keresek.
Kijelentésére nem válaszoltam, csak mereven bámultam a szemeit. Aztán az ajkait. – Hát ne nézz rám. – szökött ki belőlem váratlanul, egyszerűen. Nem kerülte el a figyelmem ahogy megmarkolászta magát. Megint nyeltem, és még a mostaninál is jobba, igyekeztem hátrébb húzódni. Szinte beépültem a kanapé puha támlájába, de nem tudtam másfelé menekülni. Vagy nem akartam? Teljesen összezavarodtam. Remek Mr Boone. Ügyesen kihúzta alólam a talajt. – Régen voltál már nővel mi? – jegyeztem meg kicsit gunyorosan, elnézve a szemeit, az éhes tekintetét. Nem állt szándékomban ezzel hergelni, idegesíteni, de nem tudok vigyázni a számra. És amúgyis… ha rá nem volt igaz, rám mindenképpen. Régen voltam pasival. Nővel igen, de egy férfivel azért egészen más a történet.
Gondolataim közül, erővel rázott ki megint. Megcsókolt. Megrezzentem, de talán éppen az előző eszmefuttatás okán, egyenesedtem ki, és emelkedtem meg kicsit ültömben, hogy viszonozzam. Sejtettem, hogy ez minek lesz az előzménye, deee…nem volt fontos. Türelmetlenül húztam le róla a pokrócot, kicsit megtépve ajkait, tenyeremmel nyomást gyakorolva vállára és mellkasára, hogy igazán leszállhat rólam.
Akkora hülyéket tudok én is csinálni…

Szinte hallom, ahogy nyikorognak a fogaskerekek a csinos kis buksijában. Édes, ennivaló lány. És kíméletlenül fel is fogom falni. Kiélezem rajta fogaimat, karmaimat, megmártóztatom lelkemet, és Barryt a fertőben, amit csak én nyújthatok. Hangosan morog nyalom körbe a számat a gondolatra. Taperolom, markolászom kezemmel, de nem csapkod vagy sikítozik. Ez tetszik, habár az előzőnek is megvan a varázsa, de ahhoz hangulatba kell jönni. Ez itt a megadó típus, aki várja, hogy túlessen a megaláztatáson, holott ez megtiszteltetés. Hagytam Barryt óvodás módjára játszadozni Serával két évig. Mindeközben több nő is megtetszett, de ez az ártatlan kis teremtés itt, igazán kirúgta a ház falát nálam. Vagy talán csak nála sokalltam be igazán, a franc tudja, valami állatias intuícióból élek.
- Oh, ez aranyos. De tudod, nem lehet nem rád nézni, és ez a fájdalom igazán jó. Majd meglátod miről beszélek. - baljós ígéret, izgalmas kaland, vagy fenyegetés? Ezt döntse el ő. Részemről bármelyikkel eljutok a gyönyörig. A sajátomig persze, az övé nem érdekel, csupán eszköz a lyuk lábai között. - Oh, ha tudnád mennyire. Ezért lesz ez vagy extra jó, vagy extra rossz. Csak rajtad múlik. Ha kooperálsz, akkor nem lesz olyan szörnyű, ha nem, akkor ne várj semmi jót. - Connie még mindig a támlának szorulva ül, én pedig betérdelek lábai közé, feltűrve a ruha szoknyarészét.
Legnagyobb meglepetésére, viszonzásra talál ajka. Ohh, valamit megmozgatok benne, ez biztos. Próbál ellökni, de erősen megragadom csuklóit és - a miért ütöd magad? szadista játékot véve alapul - saját kezeivel bújtatom ki a ruha felső részéből, kipakolva melleit. Pont tenyérbeillőek. Majd megérzem a vér ízét számban. Vad volt, kiserkentette véremet harapása. Belemártom ujját és saját szájába gyömöszölöm. Ez a kutyanevelés azon fázisára emlékeztet, amikor a szoba közepébe csinálnak és belenyomjuk orrukat. Tanulnak is belőle.
- Talán a végén kifejezetten tetszeni fog a módszerem. - kajánul elvigyorodok. - Csak szépen, okosan a kezekkel. Ha nem viselkedsz, nem leszek olyan kedves, mint eddig. - azzal elengedem és saját kezeimmel taperolom végig újra, a pucér területeket. Simogatom mellét, megcsipkedem bimbóit, húzogatom és figyelem miként remeg meg. Pillanatok alatt kiderítem, hogy a félelemtől, fájdalomtól, vagy a kéjtől rázkódik teste. Lába közé nyúlok és ha nedves, szexi mosolyra húzódik szám és bemutatom jó oldalamat: kicsit kényeztetem. Ha nem, egy "Semmi baj, szárazon is szeretem." megjegyzés után ujjaim végére köpök és úgy masszírozom a lány csiklóját, döfködöm belé egyre több ujjamat. Bárhogy is alakuljon, nadrágomban már ide-oda bicsaklik férfiasságom a lány kínzásától. Akár élvezi, akár nem.

- Kíváncsi vagyok. – csusszantak ki a szavak, önkéntelenül a számból. Mint ahogy az előző alkalmakkor sem, mikor hergeltem Dexet, most sem tűnt fel, hogy miket mondok. Nem zavartattam magam, nem is jutott el hozzám, hogy bajban lehetek, hogy veszélyben forog az életem, vagy a testi épségem. Izgatott voltam és a piros köd leszállt elém.
Önkéntelenül simulok kezei közé, szinte- csak szinte? – élvezem az érintését. Jobb így nem? Minél kevésbé tiltakozok, annál kevésbé okoz fájdalmat. Igaz nem számítok egy kellemes, gyengéd és romantikus együttlétre, összebújós végjátékkal, közös reggelivel és kávéval…erre azért jobb felkészülni.
- Azért. –emeltem meg kicsit a fenekem, hogy könnyebben tudja feltornázni a szoknyámat. Agyrém mi? – A te érdeked is, hogy én élvezzem a dolgot. – magyaráztam, úgy helyezkedve, hogy azért nekem is kényelmes maradjon a helyzet. Teljes testsúlyával nyomott bele a kárpitba, és ez minden csak nem kellemes. – Mert tegyük fel, hogy nem működök együtt….- oké ez eleve hülyeség mert már szinte rábólintottam a dologra. – És te megerőszakolsz. Annak rendőrség lesz a vége, és küldenek is vissza az intézetbe, ha nem vigyázol esetleg börtönbe. És ott ha szappant ejtesz, bizony…- csóváltam meg a fejem sajnálkozva. Egy percig sem éreztem nyeregben magam, de a tény, hogy az orvosára támadt és erőszakot tett rajta…cseppet sem enyhítő körülmény.
Zokszó nélkül csókoltam vissza, és emelkedek fel, hogy elnyújtsam ajkaink csatáját. Próbálom lerázni magamról, hogy ne tehénkedjen már rám, had mozduljak valamerre, nem is feltétlenül ki a karjai közül, de, de…
Hagytam had vetkőztessen le. Nagyot nyeltem, mellkasom vadul hullámzott. Nem lenne szabad élveznem és izgatónak találnom ezt, de…Homlokráncolva, mint aki nem tudja miről is van szó, engedelmesen nyaltam le a vérét az ujjamról. Megborzongtam.
- Mint eddig? – horkantam fel gúnyosan, de ez sóhajjá hígult. Akaratomon kívül emeltem el mellkasom a kanapé támlájától, és nyomtam melleim a tenyerébe. Fájdalmasan nyögtem fel eleinte, de tetszett amit a bimbóimmal művelt. Égtek rendesen, de a fájdalom helyére kéj cserélődött, és éhesen kaptam ajkai után. Most vigyáztam, hogy ne harapjak nagyot. Nyelvem bekúszott szájába és végig simítottam a harapás nyomán. Fémes íz. Kezeim a felsője alá tévedtek és a szélébe markolva, felfelé húzva rángattam le róla. Legalább az ing gombokkal nem kell vesződni. Azt már elintézetem.
És megérzem az ujjakat a lábaim között. Nem cuppogtam még saját nedvemben, de már forró voltam, pár mozdulat elég volt, hogy beinduljak. Teljesen. Hátam visszazuhant a kanapéra, lehunyt szemmel zártam ki a külvilágot. Morajló nyögés szakadt ki belőlem, és szorítottam ágyékom a kezére. Nem akartam, hogy abbahagyja. Túlságosan tetszett és túlságosan új volt… ujjaim tétován fonódnak nadrágja szélére, és egyre lejjebb,a nadrágon keresztül a férfiasságát tapintják ki. Ő is kész van. Nem csodálom.

Mikor intézetről és börtönről kezd el fecsegni, szám egy éles vonallá préselődik. Senki sem dughat engem olyan helyekre. Senki! És azt se hagyom, hogy ilyenekkel próbáljon megfélemlíteni, amikor nem is történik erőszak. A vak is látja, hogy remeg értem, mint a nyárfalevél, ahogy készségesen segédkezik a vetkőztetésben. Nem versz át, éhezel az érintésemért. De ne aggódj, megkapod. És ezt a kis malőrt elnézem, amennyiben nem dühítesz fel jobban. Csupán egy kis arcpaskolással honorálom aggódó szavait. Viszket a tenyerem. A feszes bőre biztos szépen csattogna az ütésektől. És milyen gyönyörű pír lenne kezem nyomán...
Egy ideig jó kislányként viselkedik. Sötét tekintettel kémlelem, ahogy leszopja ujját, s jómagam is beleremegek. Azonban hamar kinő a szarva, hogy tovább öklelje temperamentumomat. Vadul parázsló, már-már eszelős fizimiskával mosolygok a lányra. Véges a türelmem, nem bírom, hogy ilyen nagyszájú. De hamarosan elhallgattatom majd. Egy istenes pofonnal kezdem. Valóban zene füleimnek, és ahogy felsikkantott... Csak hab a tortán. Majd elkapom állkapcsám és kényszerítem, hogy rámnézzen.
- Oh, hidd el, felettébb kedves vagyok hozzád. Úgyhogy ne kekeckedj, ne fenyegetőzz rendőrséggel, vagy azzal, hogy ezt és azt teszed majd velem. Én hamarabb tudok lecsapni rád, minthogy esélyed lenne kimondani, hogy segítség! - sziszegem, majd megenyhülve végignyalok ajkain. Mindjárt megnézzük, mi mindenre tudja még használni a száját. Visszabeszélni profin tud, az egyszer biztos. Remélem máshoz is pont ennyire ért. Hogy csókolni is tud, arról fürge nyelve árulkodik, ami szám üregét járja körbe. Becsatlakozik az én nyelvem is, végignyalok fogsorán, viaskodok vele. Elszakadok tőle, amint kibújtat trikómból. Majdnem olyan vágyakozva legelteti rajtam szemét, mint én rajta.
Nem árt az első pár döféshez a nyál, de hamar rám hangolódik a doktornéni, ami önelégültséggel tölt el. Erősen megmorzsolom borsóját, majd elhúzom kezem és megszagolom, majd megkóstoltatom vele. Kéj, egy csipetnyi félelemmel megbolondítva. Mélyről szakad fel belőlem a morgás, ahogy ujjai férfiasságomra tévednek.
- Tetszik, amit tapintasz? És még nem is vagyok teljesen merev. - vetem oda cinkos félmosollyal. - De te orvosolhatod ezt a problémát. - egy utolsót csapok saját nedvében úszó nagyajkaira és erőszakosan megragadom haját. Felállok, őt pedig letessékelem magam elé a földre. - Szopj! - adom ki az utasítást ellentmondást nem tűrve. Habozását látva kibontom nadrágom, s pár percig kényeztetem magam arca előtt. - Na most legyél szófogadó apucinak. Ha harapni, vagy fogazni mersz, kitöröm azt a szép, fehér fogsorodat. - figyelmeztetem dallamosan és édesen mosolygok le rá. Ha ezek után se hajlandó szájába venni, újfent felpofozom és megcibálom hajánál fogva. Ha még vére is kiserken, csak még inkább fokozódik a vérbőség falloszomban.

Döbbent sikkantással fogadom a pofonját. Arcom ég az ütéstől, és az a heves izgalom is jelentősen megcsappant, ami arra pezsdítette a vérem, hogy együttműködjek. A pofonra megszólalt a józan ész, és szabadulni akart. Ujjaim önkéntelenül martak a vállába, amit értelmezhetett a vágy egyik mellékzöngéjének, vagy a menekülés egy nagyon gyenge, nagyon erőtlen módjának. Nem tudtam mozdulni, mellkasom már nem emelkedett olyan nagy örömest a tenyerei közé.
Sértetten, rémült szemekkel hallgattam a szavait, és nem, egyáltalán nem győztek meg. Nem akartam élvezni az érintéseit, a közelségét, sőt még a csókját sem, de kényszerített, hogy ránézzek, bele a szemeibe, amik pillanatok alatt szívnak ki minden gondolatot a fejemből. Felnyögök…- Engedj…- kérem elhalóan, ujjaim ismét kikezdik a mellkasát. De semmit nem érek vele a nyelve ajkaim közé csusszan, és válaszra lel játéka bensőmben. Eszemben sincs viszonozni csókjait, de van egy pont, amikor a testemen egyre nehezebben tudok uralkodni. Csókjait nem viszonzom, de rekedtes, hörgésszerű nyögés szakad ki belőlem ahogy ujjai a csiklómat ingerlik erősen. Szemeim kipattannak, a levegő a tüdőmben reked, ajkaim némán formálják a szót „még”. Hátam ívbe feszülve követelte a folytatást, közben idegrendszerem minden sejtje könyörögve tiltakozott.
Félve nyaltam le ujjáról nedvemet. Miért olyan izgató ez? De csípőm mozdult, és az ágyékához simult. Többre vágytam, még akkor is, ha tudom, hogy abszurd és perverz ami itt történik…azt hiszem postafordultával vissza kellene küldenem őt az előző orvosához. Jobban járna. Én is.
Mire feleszmélek, már a földön térdelek, vele szemben, és üveges szemmel hallgatom mit mond. Nem hiszek a fülemnek, tétovázok, ő ezt látva, kényeztetni kezdi magát, de tudom, hogy ez csak pillanatnyi nyugalom. A vér dübörgése a fülemben lanyhul kicsit, az izgalmam is csillapodott.
Parancsára kétkedően bámulok rá, majd a farkára és bátortalanul nyomok a tövére egy csókot. Közelebb tornázom magam, és a végig húzom a nyelvem a legaljától, a legtetejéig, újra és újra megismételve a mozdulatot. Aztán ajkaim közé veszem, és lassan, de erőteljesen rákezdek. Szemeimet szorosan összezárom, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal amit teszek, de az első sóhaja kíváncsiságot ébreszt benne, felsandítok rá. Szemeim az arcára tapadtak, és folytattam farka izgatását. Egyik kezem végig simított testemen és a nőiességemnél megállva kezdtem bele önmagam kényeztetésébe. Így már nem is olyan rossz… A csúcsig húztam el, de aztán akármilyen erősen is tartott, elhúzódtam, majd az ölébe másztam. Nem ültem rá, a félszemű kobra kettőnk között meredezett, karom a vállába kapaszkodva, másik a mellkasát simítva. Megemeltem a csípőm, és szeméremajkaim végighúztam férfiassága teljes hosszán. És újra. Sóhajtva nyögtem, de még nem mindig nem könyörültem meg magunkon. Fészkelődtem, ringatóztam ölében, minden mozdulattal izgatva őt, és magamat, de nem tettem semmi egyebet, nem ereszkedtem rá.

Tudom, hogy tiltakozna, ha bírna. Ellenállhatatlan vagyok. Barryt sajnálatból dugják, de ha velem kerülnek szembe, igazából nincs választásuk. Ott vannak azok, akik képesek eltaszítani maguktól valamilyen oknál fogva. Ők talán a második legszerencsésebbek, ha a többiek, a normák szemszögéből nézzük. Mindenki tudja, hogy deviáns a viselkedésem. Talán valahol ez elfogadott, de úgy oda az izgalom, a kihívás. Mindenki azt szereti, ami tilos. Na de vissza a kategóriákra! Léteznek azok, akik ellenkeznek, és egyszerűen meg kell őket erőszakolni. Izzadtsággal járó fizikai meló, csak kétkezi munkásoknak ajánlom! A következő csoport a kiismerhetetlen női nemből, a beteges szadista-mazochisták. Egyszerűen élvezik, amit teszek, akár többért is sikítanak, ahogy megvonok tőlük minden élvezetet, visszarántom őket a gyönyör kapujából. Végül, de nem utolsó sorban, azok, akik benedvesednek mindentől, hullámokban tör rájuk a vágy, de olyan modorosan letten nevelve, hogy azt hiszik, ezt nem lenne szabad élvezniük. Connie is láthatóan ebben a kettősben szenved, nem érti, nem értheti, hogy lehetséges, hogy a rossz jó legyen. Úgy drága dokika, hogy mindenkinek más az értékrendje, mást szeret és nem lehet az ellenkezőjét beleverni. Az eredetiség magjai ott maradnak. Ezt szeretem a legjobban, bemutatok neki egy egészen új világot. Kicsit kegyetlen, kicsit fáj, de ha hagyja, nem marad el jutalma... Még egy osztály van, akik a legtöbbet mulasztanak: akik nem érdekelnek. A rondák, kövérek, ragyásak, irritálóak, illetve a férfiak. Aberrált tudok lenni, de semmi se tudna elferdíteni.
Eleinte kétségeim voltak orális képességeit illetően. Hiszen csak megszeppenve térdepel előttem, szemezik férfiasságommal, ami egyre nagyobbá és keményebbé válik markomban. Utolsó felszólításra bátortalanul, de nekikezd. Félve veszi át tőlem, s készen állok, hogy legyűrjem magam torkán újra és újra, ha továbbra is ilyen pipogya lesz. Azonban erőre kap, és mivel váratlanul ér harciassága, felnyögök. Fogást váltok hajában, kissé hátrahajtom fejét. Hatalmas szemei engem figyelnek, gleccserkék íriszeiben látom saját torz lényem tükörképét. Csodálatos látvány. Másik kezemmel megfogom arcát és hüvelykujjammal végigsimítok szeme alatt, orcáján. Jól csinálja, de valami hiányzik... Mikor újra rábukna férfiasságomra, fejét magam felé húzom, csípőmet ellenfeszítem, hogy kitöltsem keskeny kis torkát. Hangosan felnyögök, s csak akkor engedem el, mikor öklendezni kezd, s combjaimat markolja. Euforikus állapotomat kihasználva felmászik, s tovább izgat forró, sikamlós szeméremével.
- Ohh, igazi ki ribanc vagy. - beszívom alsó ajkamat, úgy figyelem csípője tekergését, az izzadtságtól hipnotizálva csillogó bőrét. Megragadom derekát és oldalra lököm a lányt a kanapéra. Előkeresek óvszert, felhúzom és Connie lábai közé helyezkedem. Barry időközben felébred, de közel sincs elég ereje ahhoz, hogy visszavegye az irányítást. Így csak a háttérben cincog, hogy még meggondolhatom magam, visszafordulhatok, ne csináljam ezt, bla-bla-bla... Nem fogsz meghatni, már csorog a nyálam a szűk puncija után. Ha nem az, akkor elérem, hogy úgy érezze, mindjárt szétreped. Nem okoz ez gondot... Azzal bal kézzel megtámaszkodom feje mellett, jobbal nyakánál fogva nyomom le, és egy erőteljes döféssel hatolok belé. - Hmm... Megfelel. - vadul csillan meg szemem, és durvákat lökök rajta, hogy belerázkódjon egész lénye. Tekintetem formás, tenyérbeillő melleire csúszik, csalfa mosolyt csalva arcomra, ahogy mindegyik lökésnél kissé megkésve követik teste hullámait. Éjt nappallá téve dugnám ennyi kihagyás után. Addig, amíg már csak fájdalmat okoz mindkettőnknek, amikor belé hatolok és agresszívan megdöngetem.