Collie&Slate ~ Egyetlen apró hiba

Tárgy: Collie&Slate ~ Egyetlen apró hiba Vas. Május 10, 2015 4:05 pm

Zavaromban szívószálam végét rágcsálom, a vékony műanyag megtörik a nyomás alatt, megőrzi fognyomaim, különös, leírhatatlan ízt terít szét számban. Fogalmam sincs, mit iszok, egyre csak az előttem ülőt bámulom, kin cseppet se látszik, hogy bármi szokatlanban lenne része. Idegesít nyugodtsága, hűvössége, de az, képtelenség olvasni arcáról, kitalálni, milyen gondolatok kavaroghatnak fejében, még inkább. Megköszörülöm torkom, újra, és újra, eredménytelenül. Ő hívott ide, legalább megszólalhatna, de fejét tömi csak rendületlenül. Horkantok, tanácstalan sértettségemben elfordulok tőle, sötét szemeim végigfuttatom környezetünkön. Délután van, az egész hely zsúfolásig megtelt korunkbeli, zajos diákokkal. Miniszoknyás lányok visítoznak hatalmas csoportokban, kihívóan kacsintanak őket nyálcsorgatva bámuló kamaszokra, pontosan tudva, mit érnek el ezzel, jól szórakozva a látványos reakción. Nem tudnak lekötni, nincs hát más választásom, mint sóhajtva visszafordulni az asztalomnál terpeszkedő, megtestesült rejtélyhez.
- Szóval… mi is akar ez lenni? – széttárom karjaimat, nagy ívben körbemutatok a gyorsétkezdében, őszintén bízva abban, jól tudja, nem csak erre, az egész helyzetre gondolok most. Bármennyire is nem tűnhet a külső szemlélő szemében bizarrnak, ha két középiskolás hazafelé a meleg elől, és éhségtől űzetve bemenekül a McDonald’s-ba, ez igenis az most, kezdve azzal, egészen mostanáig alig néhány szót beszéltük, meg se említve a módot, ahogy idáig sikerült eljutnunk.
Napom pontosan ugyanúgy kezdődött, ahogy mindig. Fittyet hányva ébresztőórám vijjogására, mi rajtam kívül a ház minden lakóját felverte kellemes álmából, békésen aludtam tovább. Szülőanyám percre pontosan vágta ki ajtómat, rántotta le takarómat, mi kis híján velem együtt csapódott a földnek. Életbe épp csak visszatérni készülő zombiként tömtem magamba felismerhetetlenségig ázott, kétszeresére dagadt, gusztustalan csomóba tapadt müzlimet, kapkodtam fel rövid szagminta vételt követően fiókom rejtette ruhakupacom legtetején árválkodó gönceim. Cipőfelrángatás, eszeveszett, lihegős buszhoz rohanás, bérlet után nyakig táskában turkálás következett ezután, majd a fél órás utat követően, hosszú, igazán hosszú tanítás.
Épp csak felberregett utolsó óránk végét jelző csengő első akkordja, máris menetre készen, legédesebb kiskutyákat megszégyenítő pillantással könyörögtünk tanárunknak némán, kegyelmezzen, ne dumáljon tovább. Végül hosszú percekig nem lehetett hallani mást, mint csapkodás, nyikorgás, iszkolás félreérthetetlen zaját.
Én se maradtam le társaim mögött, pincében tartott, nemcsak szabadságától, napfénytől, és minden jótól megfosztott, épp csak szabadon engedett rabot is leköröző sebességgel, vidámsággal vágtattam ki a keskeny ajtón. Tökéletesen átlagos napom ezen a ponton ért véget. Ward olyan hirtelen bukkant fel, és úgy állt meg előttem, hogy kis híján elkaszáltam, szerencse csak, hogy orra előtt csikorogva sikerült lefékeznem. Nem szándékoztam ennyiben hagyni, már készültem mély levegőt venni, hogy legyen erőm a sárga földig lehordani, de egyetlen váratlan mondata elég volt ahhoz, hogy belém fagyjon az igyekezet.
- Para… Hé! – pislogva figyeltem hűlt helyét, szinte hallottam elmém kerekeit csikorogva forogni ide-oda, hátha megoldást találnak a különös jelenetre, még az is megfordult fejemben, hallucináltam csak, ami lássuk be, végső elkeseredés jele lehetett. Mégis itt ülök most, a megbeszélt helyen, és időben, Vele szemben, mert inkább haraptam volna ki combomból egy istenes darabot, minthogy veszni hagyjam talán egyetlen lehetőségem.
- Ward? – korábbi kérdésem nem ismétlem meg, elég hangosan tettem fel, kétséges, hogy elkerülte volna figyelmét. A probléma sokkal inkább az, bármennyit is szuggeráltam, nem volt hajlandó felelni még.

Tárgy: Re: Collie&Slate ~ Egyetlen apró hiba Csüt. Május 14, 2015 8:42 am

it's rage and it's hate, and a sick twist of fate
and that's the truth about love

Ott ült vele szemben, zavarában a szívószál végét rágcsálta, és Collie Ward akkor először megbánta, hogy ide hívta. Megbánta, hogy egyáltalán megkereste az iskolában, hogy az apró kis beszélgetésből nagy hűhót kellett csinálnia (végzős volt, az ilyenek nem szoktak csak úgy beszélni a fiatalabbakkal) és rájuk vonnia a fél iskola figyelmét, megbánta, hogy ilyen formában akarta ezt megtenni, és lényegében megbánt mindent azon kívül, hogy pár estével ezelőtt maga alá gyűrte, és addig csókolta, amíg már csak a nevét tudta nyögni és könyörögni még többért. Igen, ezt az egyet nem bánta meg; a legrosszabb viszont az volt, hogy továbbra sem tudta, mit kéne tovább tennie. Emlékezett arra az estére - és szinte már bűntudata is volt (mert volt, ó, nagyon is volt), amiért aznap este nem tudott neki válaszolni a kérdésére.
"Szeretsz, Collie?"
És ő nem tudott válaszolni. Szerette, mindennél jobban, de képtelen volt kimondani azt az egy szót. És most itt ültek, Ő ott volt vele szemben, olyan imádni valóan gyönyörű, és neki már most bűntudata volt azért, amit mondani akart, de minden egyes alkalommal, amikor ő kérdezett, képtelen volt válaszolni, és csak újabb sült krumplit tömött a szájába, kibámulva az ablakon.
- Slate, én... - Nehezen sóhajtott; amióta beléptek ide, már ezerszer volt ideje megbánni, hogy ide jöttek, mert itt elvesztette a magabiztosságát, frusztrálták a tömegek, a zaj. Újra és csak újra Felé pillantott, aztán megint kibámult az ablakon. Nem tudta, hogy mondja el neki, hogy... - ...iskolát fogok cserélni.
Igen, két hónappal az iskola vége előtt.
Igen, pont most.
Igen, menekült.
És egyedül csak azért, mert szerette őt, csak azért, mert nem tudta kimondani azt az egy szót, mert nem akarta őt bántani, tönkretenni.

Először azt hitte, könnyen fog menni; hogy csak leülnek, aztán ő közli, hogy az együtt töltött éjszakájuk csupán egyszeri alkalom volt, aztán közli, hogy költözik, és valószínűleg többet már nem találkoznak. Aztán rájött, hogy hiányolni fogja, hogy képtelen lenne felülni arra az Alaszkába tartó repülőgépre az apjával, itt hagyni Őt és mindent, amijük volt... Pedig nem volt ebből sok. Sosem vitte el randevúzni, sosem jártak sehova együtt, csak az iskolai könyvtárban találkozgattak, akkor is Collie legtöbbször csak olvasott és hallgatta, ahogy Slate mesélt a mindenféléről, és rájött, hogy szerette őt hallgatni. A zárásig hallgatta őt, aztán sietősen távozott, magára hagyva mindig a fiatalabbat az iskola bejárata előtt, kivéve azt az egy éjszakát, amikor a szülei megint összevesztek, és mindketten felkeresték a szeretőiket, és ő megint egyedül maradt, és magányos volt, és akkor meghívta Őt. Mert akarta. Mert kívánta. Mert egyedül volt, ő, nagyon. És most...
- A szüleim elválnak, és a válóper idejére apámmal kell maradnom, New York-ba költözünk. - Csak a szeme sarkából pillant rá; nem akarja látni az esetleges csalódottságot az arcán, nem akar a szemébe nézni, mert akkor megtörne, képtelen lenne összepakolni a dolgait és távozni. - Pénteken utazunk.

TAG:Slate | WORDS:### | CREDIT:[You must be registered and logged in to see this link.]

Tárgy: Re: Collie&Slate ~ Egyetlen apró hiba Pént. Júl. 24, 2015 7:52 pm

Szívószálam rágcsálva, de italomba bele se kezdve, zavartan várom, elmondja, miért keresett. Egyetlen árva szót se szól már jó ideje, pedig úgy tűnt, fontos közlendője van, hisz mi másért állított volna meg, és hívott volna el az iskola kellős közepén. Kíváncsi vagyok, aggódok is talán kicsit, mégis kezdem úgy érezni, felesleges kitérő volt ez az egész, hogy jobb lenne, ha felállnék, és távoznék. Azok után, mi kettőnk között történt, hogy oly csúnyán pofára ejtett kínos az egész helyzet nekem, de mielőtt tetté válna elhatározásom, megszólal.
Mozdulatlanná dermedek szavaira. Kétségbeesve keresem bármilyen jelét hazugságnak, béna, kegyetlen poénnak. Egyetlen pillanatra engedem csak át magam ennek az érzésnek, úgy tenni igyekszek ezután, mintha nem jelentene gondot távozása, mintha probléma nélkül képes lennék átsuhanni az ok felett, amiért ide hívott. Lehajtom fejem, összekulcsolom ujjaim ölemben, megköszörülöm torkomat, ezután szólalok csak meg.
– Valóban? – minden színészi képességem be kell vetnem annak érdekében, hangom ne remegjen meg, érzelemmentesnek, közömbösnek hasson. Szemeimmel egy koszfoltot pásztázok tálcámon, félő, ha felnézek, ha pillantásom találkozik Övével, búcsút inthetek terveimnek.
Rengeteg kérdés kavarog fejemben. Hova mész? Miért most? Talán miattam? Látlak még? De a legfontosabb, az, mi kis híján ki is csusszan számon, miért mondod ezt épp nekem? Hisz egyértelművé tetted, az, ami köztünk történt, nem volt több pillanatnyi vágynál, fellángolásnál, hogy nem érzed azt, amit én. Szeretném fejéhez vágni mindezt, tudni akarom azt, amiről nem beszél, mégis hallgatok. Értelmetlen lenne bármi egyebet tenni.
Lassan, szinte észrevétlenül, mégis felé pillantok. Figyelem arcának változó vonásait, grimaszait, apró ráncok felbukkanását, eltűnését. Szinte látom, ahogy gondolatok tucatja fut át fején, mérlegel, talán visszajátssza azt a néhány alkalmat, mit együtt töltöttünk, talán azon mereng, hogy tűnhetne el innen a lehető leggyorsabban.
Csalódtam benne, annak ellenére, alig ismerem. Ha együtt voltunk is, főleg én beszéltem, bármiről, mi hirtelen eszembe jutott, Ő csak ült mellettem, egy könyvbe mélyedve, némán, úgy, mintha nem is figyelt volna rám. Mégis pontosan tudom, hallotta minden szavam. Nem jártunk kettesben sehova, még hazafelé is külön mentünk, annak ellenére, együtt maradtunk a könyvtárban zárásig. Fogalmam sincs, mikor, és miért kedveltem meg, az pedig, hogyan alakult ez át valami egész mássá, végképp rejtély nekem. Fel se tűnt, egészen addig a pillanatig, míg váratlanul meg nem hívott magához. Egyszerű, hétköznapi kérdés volt, mégis, pontosan tudtam, mibe megyek bele, ha igent mondok. Megtettem, habozás nélkül, abban a reményben, Ő is olyasmit érez, mint én. Elhinni is nehéz, mekkorát tévedtem. Megcsóválom fejem, kényszerítem magam, szakadjak el a múlttól, térjek vissza a jelenbe.
– Sajnálom, nehéz lehet neked, de New York biztosan király hely – megpróbálnék mosolyogni is, ha nem lenne egész biztos, vicsorgásnak hatna. Szeretnék valami bátorítót mondani neki, de képtelen vagyok rá, cserbenhagyott minden tudásom, az egyetlen, amit ki tudnék nyögni, a kérés, maradjon. – Máris? Bocs, semmi közöm hozzá – egy vállrándítás kíséretében ismét megragadom üdítőm, de ezúttal szívószál rágcsálás helyett belekortyolok a melegedő, vizes kólában, miben szénsav már csak mutatóban van.
– Szóval New York. Jól sejtem, hogy egyhamar nem jössz vissza? – Gondolatban büszkén veregetem meg vállam. Hangomban már nyoma sincs valódiságnak, színészi játékom szinte tökéletes. Akkor tűnne csak fel a csalás neki, ha szemembe nézne, hatalmas szerencse, úgy fest, nem áll szándékában ezt tenni.