Na, most hogy ő tulajdonképpen miért vállalta el, hogy korrepetáljon egy kilenc éves lányt matematikából, az teljesen rejtély. Még neki is, annak ellenére, hogy ő volt az, aki felhívta a hirdetésen lévő számot, ő volt az, aki elvállalta a heti két alkalmat és ő volt az, aki immáron harmadszorra próbál DL-nek segíteni.
Utálta, hogy így kellett a lányt nevezni, de az első hiszti után jobbnak látta, ha belemegy a dologba és inkább a becenevet használja. S most ott ültek ketten a kanapén, előttük a megoldhatatlannak tűnő feladvány, mely egy egyszerű kivonás volt. Neki nem jelentett túl nagy feladatot, hiszen csak ránézett a papírra, hármat csavart agyának tekervényein és kijött neki a hetvenkilenc, mint eredmény. Azonban egy harmadikosnak ez igenis lehet fejtörő.
- Nem fog összejönni... - felelt a kérdésre, majd a fejét is megrázta, hogy nyomatékosítsa a válaszát. Egyszer-kétszer már eljátszotta vele a lány, hogy ilyen-olyan indokokkal szabotálja a tanulást, és DL anyukája nem azért fizetett neki, hogy ezeknek újra és újra bedőljön. - Ihatsz limonádét vagy én hozok neked vizet.
A terv tökéletesnek tűnt, de volt egy olyan érzése, hogy a kiscsaj mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy az egész dugába dőljön. Mert DL fifikás volt és volt egy olyan érzése, hogy mindent elér, amit csak a fejébe vesz. S most valójában nem is a vízről volt szó, hanem a szünetről.
- A pizzáról nem tudok semmit. Nem ehetek. Nem bírja a gyomrom. - igen, ez is egy olyan dolog volt, amiről le kellett mondania. Vagyis, igazából mindig is érzékeny volt a gluténra, szóval sosem evett pizzát, a műanyag utánzatokért pedig nem volt nagyon oda. S ha már itt tartottunk, a lány volt az első "idegen" Las Vegasban, akinek elmondta az érzékenységét. És ha még mindig itt tartunk, akkor azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire felszabadultan tud társalogni a másikkal.
Nem volt benne görcs, nem akarta elhányni magát, a szíve sem akart azonnal megállni és még egyetlen egyszer sem dadogott, ami igazi csodának számít. Talán a kislány kora vagy az egyszerűség, ami az egész helyzetet jellemzi, nem tudta volna megmagyarázni. Csupán megtörténtek a dolgok és nem kellett semmin sem gondolkodni.
- Viszont alkut ajánlok. Ha helyesen válaszolsz, akkor te mehetsz a vízért, ha nem, akkor én. Mehet? - a választól függően folytatta a beszélgetést, de volt egy olyan érzése, hogy DL megpróbálja a szerencséjét és szeretne játszani. - Rendben... Egy fiókban van tizenkét piros és tizenkét kék zokni. Legalább mennyi zoknit kell kivennem a fiókból, hogy egy pár legyen a kezemben?

- Valóban az? - kérdezett vissza, amikor DL felkiáltott, majd visszadőlt a kanapéra és figyelte, ahogyan a képzeletbeli fogaskerekek egyre csak forogtak. Mintha látta volna maga előtt a lány gondolatait, úgy bólogatott, amikor a másik egyre közelebb ért a megoldáshoz, s mikor végre kimondta, széles mosollyal jutalmazta a kislányt. Talán még a fejét is megsimogatta volna, de azt nem tartotta helyesnek, így hanyagolta.
- Nagyon ügyes vagy DL! - mosolygott újra a tanoncra, majd már éppen fordult volna vissza a házi feladathoz, amikor egy apró történet Ana María Lopezről csapta meg a fülét, majd végül egy kérdés ezzel kapcsolatban. - Igen, ez olyasmi. Ő tejet nem ihat, én meg lisztes dolgokat nem ehetek.
Válaszolt kurtán a gyereknek, majd figyelte, ahogyan kortyokat tölt magába a limonádéból. Ő most nem kívánta a cukros italt, általában nem szokta, inkább mindig megelégszik a csapvízzel. Azonban túlzottan rosszul érezné magát, hogy DL anyukáját ki kellene javítania, hogy neki valójában nem is kell a citromos "koktél" és a szendvicsekkel sem kellene fáradnia, ha nem spéci kenyérből csinálja. Azonban nem csinált ezekből problémát, csak megköszönte a gondoskodást és illedelmesen kitért a fogyasztás elől. Shelly csak észreveszi majd egyszer, hogy nem fogynak a kikészített ételek és italok. No, de vissza a tanuláshoz!
- Ha a limonádé is jó volt, akkor nem kell kimenned a konyhába vízért, így folytassuk a megkezdett példát. Tehát mennyit kell kivonni a négyszázötvenegyből, hogy háromszázhetvenkettőt kapjunk?
Újra előrehajolt a kanapéról, majd DL kezébe adta a ceruzát, amit letehetett, amikor az üdítőt öntötte a pohárba, másik kezével pedig a poharat kérte. A megfelelő feladathoz a megfelelő eszközt. És most a feladat a tanulás volt.

- Bizonyos süteményeket, amik speciális liszttel készülnek vagy nincsen benne egyáltalán liszt. - magyarázta kisebb sóhajjal, hiszen megint eltértek a matematikától, amiért végülis mindketten itt voltak. Viszont nem volt az a fajta ember, aki felemeli a hangját vagy - urambocsá' - megütne valaki mást, de a lány elkezdett olyan dolgokat feszegetni, amiket nem kellene. Csak üllnie kellene a papír előtt, számokat írni egymás alá és összeadni vagy éppenséggel kivonni őket. Emellett pedig csak akkor megszólalni, ha kérdése van a házi feladattal kapcsolattal, mással pedig nem.
- Látom, nagyon kíváncsi vagy a betegségemre. De ennek is haladnia kell... - mutatott a megkezdett kivonásra. Újabb sóhaj, majd kettőt kopogott ujjával a feladatokra és DL felé fordult. - Egyezünk meg valamiben: ha megoldasz tíz példát és csak akkor szólalsz meg, ha megakadtál velük kapcsolatban, akkor válaszolok a többi kérdésedre.
A lányra nézett, majd felállt a kanapéról és elvette a tiszta poharat. Pár lépéssel a konyhába vette az irányt, engedett magának a langymeleg vízből és rövid kortyokkal ivott egy keveset. Ez egy elterelő hadművelet volt, hiszen talán még sosem adott senkinek sem ultimátumot, így gyomra most egy felvonó szerepét vette át az idegességének köszönhetően. Homlokán izzadtságcseppek jelentek meg, amiket egy zsebkendővel törölt le. Újra kortyolni kezdett a vízból, levegővételeit újra kontrollálni kezdte, fejéből kiszorította a negatív gondolatokat és újra harcedzettnek érezte magát, hogy szembenézzen a kis ördöggel.
- Szóval DL, mit mondasz? Áll az alku? - mosolygott a lányra, majd a félig kiivott poharat visszatette oda, ahonnan elvette, hogy aztán újra leüljön a kanapéra. - Nos?

Amikor a kislány felnézett azzal a mosollyal az arcán, neki is szélesebbre húzódott a szája. Büszke volt a lányra, hogy ilyen ügyesen megoldotta a példát és arra is, hogy ebben bizony neki is része volt. Még sosem érzett ilyen büszkeséget, még sosem segített senkinek sem a tanulásban, aki azután ennyire jól vette az akadályt. Szinte madarat lehetett volna vele fogatni, ám DL egyezkedése kicsit lehozós volt.
- Nem, nem. A tíz, az bizony tíz. Egy feladattal sem vagyok hajlandó lejjebb menni. - makacsolta meg magát a srác, majd tűntetőleg keresztbe fonta a karjait, mint egy kisfiú, akit most nagyon megbántottak. Várta a reakciót és meg kellett vallania, hisztitől tartott. Vagy egy maflázstól, de legyen bármi is a kimenetele a beszélgetésnek, ő bizony nem fog a tíz kivonásból engedni. Nem azért fizeti őt Shelly, hogy csacsogjon a lányával, hanem hogy tudományt okítson neki. Mert akkor akár vissza is adhatná a pénzt a nőnek és elmehetne mondjuk ... áhh, úgysem lenne jobb programja ennél, ami azért valahol szánalmasnak hathat.
- Ha nem tetszenek a feltételek, akkor bámulhatjuk együtt a plafont, amíg anyukád megjön, elmondom neki, hogy nem sikerült megtalálnunk a közös hangot és nem jövök soha többet. - kezeit még mindig a mellkasa előtt parkoltatta és szemléltetésképpen a fejük felett lévő felületet kezdte vizsgálgatni. Hatalmasat sóhajtott és rá kellett parancsolnia magára, hogy ne kezdjen el az idegességtől dobolni a lábával. Megerőltető volt, hogy visszafogja a kicsiny Douglas-rohamot, amit az ilyen esetekben el szokott szenvedni. S hogy mi az a Douglas-roham?
Általában idegességgel kezdődik, mint ebben az esetben, aztán a fej fokozatos átalakulása fehérből vörössé. Fokozottabb dadogás, lábának ütemes ritmusa és a végén hasmenés. Mindig, kivétel nélkül. Szóval most nem lenne szerencsés kapni egy ilyen rohamot, hiszen ki tudja, hogy van-e fertőtlenítő kendő a család mosdójában.

A válaszul kapott szám úgy csattant a szoba csendjébe, mintha ostorral metszették volna el a levegőt. Karja hirtelen lúdbőrözni kezdett, tarkóján valami hideget érzett és már majdnem összerezzent, amikor megállította a folyamatot. Mély levegőt vett, kezét leengedte maga mellé, majd úgy dőlt előre a lány felé.
- Hét? Hét micsoda? - mosolyogta el magát, majd folytatta. - Hét gombóc fagyi? Vagy az első feladat megoldása? Hét perc szünet?
Pillantásával azért gyorsan ellenőrizte a következő matematikai rejtvényt, de annak a megoldása nem hét volt, így az kizárhatta. Természetesen tudta, hogy DL alkudozni akart, de ő már az elején kijelentette, hogy az nem fog menni. Zsebkendőt vett elő, majd elfordulva trombitálta tele a papírdarabot, hogy aztán a zsebébe rejtse manőver eredményét.
- Megmondtam, hogy nincs alku, s különben is. Én mit nyernék azzal, ha lejjebb adnám? - eltűnt a mosoly az arcáról, s még törölgette az orrát, amikor visszatért a lányhoz. Sóhajtott egyet, amitől orra apró síppá alakult át, mely egy újabb zsebkendőt jelentett és a folyamat megismétlését. Most azonban már alaposabb volt, könyékig letúrt és minden cicapiszkot kiszedett az orrából. Levegővel ellenőrizte a sípolást, megszűnt, így már teljes magabiztossággal fordulhatott vissza.
- Tehát akkor mehet a tíz feladat?

Nem tudta, hogy mégis mihez kezdjen a szituációval, hiszen a lány úgy tűnik rettentően megmakacsolta magát és nem fűzött semmi kommentárt a felvázolt lehetőséghez. Pár pillanatig elnézte a másikat, figyelte annak piciny mozdulatait, de azon kívül, hogy nem csinált semmit sem, nagyon nem mozgolódott DL. Pár másodpercig Douglas is képes volt tartani az álláspontját, majd kissé megtört és lábával kezdett dobolni a padlón. Kellemetlenül érezve magát pattogtatta szemét hol a lány mozdulatlanságán, hol medig a szoba négy sarkának egyikén.
Kissé szolidan köhécselt, hogy megtörje a csendet, majd kiegyenesedett és tenyereit a térdeire szorította. Lábdobogása nem hagyott alább, s ha lehetett, még jelentőségteljesebben fitogtatta ebbéli képességeit, ami nem volt meglepő, hiszen egyre idegesebb lett. Hatalmasat nyelt, s már majdnem megszólalt volna, amikor kulcs csörrent a lakás ajtaján és DL édesanyja jelent meg nyitó mozdulat után.
Douglas megnyugodott, majd azonnal felpattant a kanapéról, hogy a nő elé menjen. Kezében már ott volt a hátitáskája, órájára pillantva tett meg pár lépést, majd megállt a másik felnőtt előtt. Az asszony kissé meglepődött a hirtelen mozdulatokon, majdnem ki is esett a kezéből a bevásárlószatyor, így inkább megszabadult tőle és a padlóra tette a nehéz súlyt.
- Sajnálom asszonyom, de nekem most mennem kell. A pénzzel ne fáradjon... - próbált Douglas mosolyogni, de nem nagyon sikerült neki. Vállára dobta a táskáját, majd kifelé lépdelt a lakásból, amikor DL anyukája megszólította. - Nem, nincs semmi gond... De nem hiszem, hogy tudnék a továbbiakban jönni. Sajnálom...
Válaszolta a fiú, majd még egyszer elnézést kívánt és elviharzott. Még talán számot is fog cserélni, hogy biztosan ne érje utól a kis fúria anyja, de ez azért nagyon valószínűtlen feltételezés. Azt azonban megfogadta magában, hogy a hirdetést le fogja venni a faliújságról és örökké elfejeti, hogy bárkit is korrepetáljon bármilyen témában.

// Köszönöm a játékot, archiváltasd vagy két nap múlva megkérem én.