"Mi vagyunk a közelben az egyedüliek, akik nem teljesen idióták?"
//Mármint kik? //


Mr. Rambart jól kiszúrt velem ezzel a hirtelen jött ötlettel, hogy meg akar buktatni. Értem én, hogy nem voltak túl jó jegyeim az évben, de könyörgöm, ez csak egy tölteléktárgy! És még képes volt azt mondani, hogy különleges kegyet gyakorol velem, és hajlandó átengedni, ha írok még egy beadandót, és azt legalább B-re tudja osztályozni. Már napok óta azon töröm a fejem, mi a fenét írjak neki? Azt mondta, legyen életszagú. Könyörgöm, még csak 18 éves vagyok, "Az Életnek" a legtöbb helyen a közelébe sem engednek! Majdnem azt mondtam neki, hogy "ja, öregem, majd keress meg három év múlva!", de akkor tuti megbukok, és akkor ugrott a záróvizsga is, és apám után talán anyám is kitagad.
Szeretek pizzát kiszállítani, de ma még ez sem dobta fel a kedvem, egészen addig, amíg a szerkesztőségből nem hívtak. Gino másnak akarta adni a melót, de elhappoltam, mert eszembe jutott, hogy Mr. Rappold lóg nekem egy szívességgel. Na, hát most ideje lesz beváltani a bianco csekket.
Már rutinosan veszem a kanyarokat, nem először viszek ide pizzát. A negyedikre is hamar eltalálok, és belépek a terembe. Elballagok Mr. Nielsen asztalához, mert azért munka az első, de nincs ott senki.
- Haho, Mr. Nielsen! Meghoztam a pizzáját! - kurjantom el magam, hátha itt van valahol a közelben.
De legalább Mr. Rappold itt van, azt látom. Csak el ne menjen, mire levadászom a kuncsaftot.

   


Valóban eltelik tíz perc, mire megjön a pizza, s Nielsen nevét hallva, Rappold lassan fordul ki a székével a pizza futár felé, majd áll fel, hogy rálásson a gyerekre.
Határozottan ismerős neki a srác, de momentán nem tudja hova tenni. Tulajdonképpen nem is akarja. Van éppen elég dolga, így letudja annyival, hogy Nielsen eddig mindig ugyanonnan hozatta a pizzát, így bizonyára most is, s Rappold bizonyára innen ismeri a kölyköt. (Tökéletes, tiszta következtetés!)
A szerkesztőségben már nincsenek túl sokan, néhányan elhúznak Emilio mellett, ahogy igyekeznek kifelé az irodából. Főként ebből látszik, hogy ez egy hetilap, ha napilap lenne, még javában tartana a zsongás, telefoncsörgés… egy éve még kinevette volna azt, aki azt mondja neki, hogy egy hetilapnál fog dekkolni. Ő, aki éveken át a szabadúszók/külsőzők túlhajtott mindennapjait élte? Nonszensz!
– Héj! Gyere ide, átveszem – szól oda Rappold a fiúnak, majd a farzsebében pihenő pénztárcájáért nyúl. – Milyen pizzát hoztál ennek a félkegyelműnek? És mennyivel fog tartozni nekem? – teszi még hozzá enyhe, esetleg gúnyos mosollyal az ajkain.

Nocsak, nocsak, Mr. Rappold fogja átvenni a pizzát. Ezt jó előjelnek veszem.
- Jó napot, Mr. Rappold! - ballagok oda hozzá, és úgy nyújtom a pizzát, hogy rátűzött számla is látszódjon, így megnézheti magának az árat. - Ez most egy tenger gyümölcsei, extra adag sajttal a tetején.
Ma ez akciós, ha jól láttam, és ezért egy csomóan ezt kérték.
- Mr. Rappold, szánna rám egy pár percet?- kezdek bele a másik projektbe mindjárt kihasználva az alkalmat, hogy beszédbe elegyedtünk.
A pár perc elég nagyvonalú kifejezés, mivel igazából azt szeretném, ha egy teljes napot szánna rám, de ezzel mégsem indíthatok. Rövid úton kitenné a szűrömet. Lehet, így is az lesz a vége, de azért megpróbálni meg kell.
Igaz még az sem egészen világos nekem, hogy ha elvállalja, akkor hogyan fogom én megoldani, hogy vele legyek egy teljes napig, mert nyilván a hétvégéjét nem akarja erre szánni, nekem meg még tanítás van.

A köszönésre egy jó napottal köszön vissza, s bár hallja Emilio kérdését, egyelőre nem szól rá semmit. Egy pillantást vet a számlára, majd kiperkálja az összeget, s egy elviselhető értékű jattot számol rá, hogy a derék futárnak is meglegyen a biznisz a dologban.
– Csak tedd le a cuccot valahova – néz fel a számolásból, s állával az asztala felé bök, amelyen papírok, újságok heverésznek még több papír és újság hátán.
Ez után adja át a pénzt a fiúnak.
– Honnan ismerjük egymást? Egyébként persze, mondd! – emeli fel a doboz tetejét, feltéve, hogy az kikerült Emilio kezei közül, s szemrevételezi a pizzát. Jó… helyes… megsarcolható. Majd lecsukja a dobozt, s egyenesen a kölyök szemeibe néz.
Na igen, talán részéről nem a legjobb indítás, de mentségére szóljon, elég sok ember képét kell rövid-középhosszú távon nap, mint nap az emlékezetében tartania, s ezek az arcok hétről-hétre változnak. Viszont a srác vonásai ilyen közelről határozottan ismerősek.

Leteszem a pizzát, átveszem a pénzt, és éppen nekikezdenék az idefele úton próbálgatott kis szövegemnek, hogy felvezessem, mit is szeretnék. És akkor jön a hideg zuhany.
- Honnan ismerjük egymást?
És hozzá az a tekintet ... valószínűleg egy szekrényt is pont ilyen érdeklődéssel nézne. Nem emlékszik rám. S főleg nem arra, hogy mi is volt. S pláne nem arra, amit ígért.
A felismerés eredménye kiül az arcomra, pontosan lehet követni, ahogy az addigi félénk mosoly lehervad, és valami meghökkenés veszi át a helyét. A levegő benn szakad, és vele együtt mondanivaló is.
Egyik felem, az, amelyik büszke és elzárkózó most szó nélkül sarkon fordulna és elmenne. De akkor nincs beadandó, és jön a bukás. Nem tehetem ezt anyával, mert olyan keményen dolgozik!
Aztán jön az indulat is hamar, persze. Megint egy faszkalap, aki csak vállal és ígérget összevissza, de már akkor esze ágában sincs betartani, amikor kimondja, hiszen különben megjegyezte volna. Pont olyan, mint az apám! Most valami nagyon rondát vágnék a fejéhez, de akkor megint nincs beadandó, és ezt nem tehetem anyával.
A következő kör is lefutva. Most kezdem érteni azokat az irodalmi műveket, amikkel bombáztak bennünket a suliban, amiben a főhős meghasonlik és megtörik. Nem lehet büszke és nem lehet dühös sem, mert nem engedheti meg magának. A rohadt életbe, de mennyire nem akarok én felnőni! Hát kell ez nekem?!
- Nem rég elküldött egy csomagért, hogy vegyem át Ön helyett. - felelem aztán, mintegy bocsánatkérően, hogy egyáltalán szóba hozom. Közben belül fűt az indulat.
Persze akkor rohadt fontos volt neked, hogy tekerjek el érte, vegyem át, és hozzam be neked a szerkesztőségbe, amilyen gyorsan csak tudom. Akkor tudtad még a nevemet is hirtelen! Nem akarok ilyen beképzelt, szószegő, felnőtt rohadék lenni!

Látja nagyon jól, mint változik Emilio arckifejezése, s tulajdonképpen ez kelti fel Rappold érdeklődését. Mondhatni, szakértője a meglepett arcoknak… vagy a meglepetés arcokra való kieszközölésének? – Erről (főleg) a rokonai tudnának mesélni. Ám az előtte álló fiú, addig csak egy fiú, míg ki nem böki, mit szeretne, s végtére is ez megtörténik. Jó. Van kurázsi a kölyökben.
Az újságíró sóhajt, s gyorsan visszakeresi az agyában azt a bizonyos eseményt, s lassan kezd nevet kapcsolni a sráchoz… Leo… nem inkább Lio...? Így nevezte Nielsen… de hosszabb neve is volt… Emilio… igen… talán… Mindegy. Eszébe fog jutni.
…és az a csomag, amit attól a hígagyú Csótánytól elhozott a srác… nem is tőle, annak egy haverjától kellett elhoznia, mert Csótány újfent valahol LA-ben csalinkázott.
– Iiiigen – masszírozza meg a tarkóját a férfi. Hát igen, így már érthető a gyerek meglepett képe. A kamaszkor és annak minden indulata. A srácnak még hasznára is válhat, ha ezekből a jó dolgokat meg tudja tartani magában, mondjuk, olyan tíz év múlva is. Vagy (vagy inkább ÉS) megkeseredik a világ igazságtalanságai miatt… De az már csak afféle kötelező mellékhatás… – Már emlékszem Rád, nagy segítség voltál. Mit tehetek érted?
Mert ugye a fiú pár percet kért…

Szóval mégis emlékszik. A megkönnyebbüléssel együtt könnyen jön a megenyhülés is. Azért még teljes feloldozást nem kap, ott még nem járunk.
Na, de most akkor el kéne mondani azt a szöveget, amiből már kb. semmire sem emlékszem az előbbi sokkhatás eredményeképpen.
- Nos, az a helyzet, hogy ...
Ú, ez így nagyon nem jó, így béna mentegetőzéseket szoktak kezdeni!
- ... média fakultáción vagyok a suliban, most végzős, és ... khmm ... családi okok miatt nem tudtam rendesen készülni, és most kell egy plusz beadandót írnom, hogy átmenjek. Arra gondoltam, hogy megfigyelném egy újságíró egy napját, és megírnám tudósítás formában.
Na, ez legalább eléggé szakszerűen hangzott.
- És Önre gondoltam ... - itt ár eléggé elhal a hangom, és egyik lábamról a másikra állok kínomban.
Lógsz nekem, lógsz nekem!
- Nem leszek láb alatt, ígérem ...
Hét én mindjárt ... mindjárt ... rég izgultam ennyire. De mért? Mért mért... hát ahogyan rám néz ... mint aki le akar nyelni keresztbe, és most még jóindulatú is.

Amikor Emilio beszélni kezd, Rappold karba fonja a kezeit. A félszeg kezdésen kevésbé akad fent, türelmesen hallgatja végig a fiú kérését, s egy pillanatra el kell gondolkodnia. A srác egész nap a nyomában lenne…? Itt a szerkesztőségben, a terepen…? Ráadásul dokumentálja az egész napot…
– Média fakultáció… az klassz! Ezen a területen képzeled el a jövőd is? – összegzi, majd kérdez és hirtelen még jó pár kérdés jut eszébe… kezdetnek mindjárt a „Miért pont én?”. – Ha jól értem, minimum egy teljes napot velem töltenél… – ő pedig cipelhetné a kölyköt és magyarázhatná, hogy bizonyos dolgokat, amit a srác lát miért kéne mégiscsak elfelejtenie… – Mikor van a leadási határidő?
Bukik belőle ki a kérdés végül, mert ez fontos szempont. Az arcán továbbra is ama érdeklődő (kicsit talán gyanakvó) kifejezés ül, mellyel meghallgatta Emilio mondandóját.
Alapvetően nincs ellene annak, hogy egy-egy gyakornokot, vagy az újságírás felé tendáló középiskolást beosszanak mellé (volt már példa mindegyikre), de olyankor a fő téma mégiscsak a szakmaiság. A különböző sajtórendezvények látogatása, vagy kiszállás pl. egy bűntény helyszínére, interjú egy közéleti személlyel, vagy egy hírességgel, aztán a tapasztalatok összegzése, feldolgozása a megfelelő újságírói műfajban, végül az értékelés… ez így normális.
Ellenben azzal hirtelen nem tud Rappold mit kezdeni, hogy az ő egy napját dokumentálja valaki… hogy őróla írjon tudósítást valaki… vagyis egy napjáról.

Hát, nem kergetett el rögtön elsőre. Már ez is jó.
Hogy hogyan képzelem el a jövőmet? Sehogy. A holnapi napot is nehéz, egy hetet kockázatos, egy egész hónapot szinte lehetetlen. Főleg most.
- Idén biztos nem tudok továbbtanulni. - rázom meg a fejem.
Ezt nem kell feszegetni, főleg nem kifejteni. Nem és kész. Pont.
Majd valami munka kell, amint vége a sulinak. Hogy mi, az mindegy, csak fizessenek.
- Jövő hét péntek. - felelem automatikusan, aztán gyorsan hadarni kezek. - Tudom, hogy szoros, de hát mindjárt vége az évnek. És legalább B-t kell rá kapnom, különben nekem végem.
Most jövök rá, hogy ha még meg is engedi, hogy vele tartsak, és jól meg is figyelek mindent, akkor is meg kell még írni. Normális vagyok én? Nem mintha lenne más választásom.
- És igen, úgy gondoltam, hogy egy napot, mert az elég furán hangzana mondjuk, hogy egy újságíró fél napja ... - teszem hozzá - Szóval egy nap ... de egy nap elég.
Ahogy néz... mintha a vesémet is már kitette volna az asztalra, és most írna róla cikket. Tényfeltárót. Zaftosat ... Na, nem kell ennyire belemenni a képi részletekbe!

A kölyköt nem ejtették a feje lágyára, ügyesen tért ki a kérdés elől. Ki tudja, egyszer talán még politikus válik belőle. A témát minden esetre nem firtatja, nem a gyerek családi hátterét akarja kivesézni… nem, amíg politikus nem lesz… majd akkor visszatérnek rá.
Rappold egy félmosollyal díjazza a srác őszinteségét, humorát, miközben a box asztalának dől, s a székét odalöki Emiliohoz.
– Ülj le! Ha gondolod – s a kezeit az asztal széleire teszi. – Elég szűkre szabott ez a határidő, jól kicentizted. Még, ha bele is megyek, akkor is olyan nap kell neked… olyan lenne ideális, ami forgalmasabb. Van, hogy szinte az egész cseszett nap elmegy a gép előtt itt a szerkesztőségben… ez azért nem lenne túl izgalmas, hacsak nem az ihatatlan kávéról és az ocsmány viccekről akarsz tudósítani. Hmmm… – s a klaviatúra mellől elveszi a mobilját, hogy belenézzen a határidőnaplójába. A hangjában nincs szemrehányás, s talán még hajlandó is lenne segíteni a srácnak, de olyan könnyen mégsem adhatja a bőrét, elvégre nincs szombat.
– Mennyire veszik komolyan a sulidban ezt a tárgyat? Hány éve tanulod? – s kijelzővel lefelé a combjára fekteti a telefonját.

Leültet. Elkezd filozofálni azon, hogy hogyan lesz ez nekem jobb? Akkor most belemegy? Elkerekedik a szemem, ahogy kezdem elhinni, hogy ez így működhet. De most üljek le, amikor ő meg áll? Nem, ez nekem olyan furcsa lenne, szóval maradok állva.
Persze további konkrétumokra kíváncsi, ami teljesen jogos.
- Három éve vettem fel a tárgyat. Akkor irányt váltottam, mert addig természettudományos tárgyakat tanultam emelt óraszámban.
Igen, ott kezdődött az egész. Addig valami mérnök akartam lenni, aki gépekkel foglalkozik, mint apám.  Aztán az öregnek egyre több zűrös ügye kezdett a felszínre kerülni, és nálam valahogy lecsúszott a piedesztálról. Ráadásul nem is ment annyira jól a fizika.
- Történt egy-két dolog, és úgy éreztem, hogy lenne mondanivalóm. - adok egy rövid indoklást, ami szintén meglehetősen visszafogott, csak a szám szűkül el közben, és az egyik kezem ökölbe szorul. Aztán észreveszem, mi van, és ellazulok.
- Szóval alapvetően nem veszik annyira szigorúan, mert hát még nem sok mindenhez nyúlhatunk hozzá érdemben, de azt hiszem most rám kicsit pikkel a tanár, szóval ezt a beadandót komolyan fogja venni.
Ez van. Nyilván jobb lett volna nem késni az anyagokkal, kicsit több aktivitást mutatni, de egyszerűen fáradt vagyok, és olyankor nem megy nekem az írás, illetve ha nem vagyok fáradt, akkor meg dühös, de az sem mindig jó, mert nem passzol a feladott témához a lázadás.
- Azt mondta a tanár, hogy legyen életszerű! Hát ha unalmas, az is életszerű. - vonom meg a vállam. - És a szar kávé is a valóság egy darabja. Az ocsmány vicceket kihagynám ... mármint a beszámolóból ... - teszem hozzá már egy mosollyal. - Szűk a határidő, de én is csak tegnapelőtt tudtam meg, hogy meg kell csinálnom. Tegnap jött az ötlet, hogy mit, és ma itt vagyok.
Igen, tegnap jutott szembe nekem is ez a kis mondatfoszlány arról a bizonyos szívességről. Illetve előtte is sokat gondoltam rá, hogy mire kéne "elkölteni", de a feladat megkapása utána első zsibbadt döbbenetben nem ugrott be.

Ha nem ül le Emilio, hát nem ül le. Rappold egy-egy bólintással jelzi felé, hogy figyel, megértette a hallottakat, majd újra felemeli a telefonját, s tovább keresgél a napok között, persze közben sem felejt el a srácra pillantani.
Szóval lenne mondanivalója. Az jó.
– Ebben az esetben nem irigyellek, idefent sem működnek másképpen a dolgok. Mindig szűkre szabott a határidő… – s a következő pillanatban megszólal a telefon. Nielsen az. – Ha megbocsátasz egy pillanatra… – azzal egy mozdulattal fogadja a kolléga hívását.
– Igen, megérkezett… Hogyne! Gyertyát és vonósnégyest ne szerezzek nektek? – kinyomja a készüléket, s újfent Emiliora néz, s mintha mi se történt volna, folytatja.
– Értem az álláspontod, de egy tudósítás lehet akármennyire életszagú és jól megírt, ha érdektelen eseményeket mutat be, kár megírni… Ráadásul egy egész napról elég neccesen ér B-t, max egy C+-t. Kivéve, ha haditudósító, vagy bírósági tudósító vagy. Viszont addig semmiképpen sem fogadhatlak, amíg a sulidból, a tanárodtól nem hozol egy kitöltött és lepecsételt formanyomtatványt, ami igazolja, hogy iskolai feladatot végzel. A főszerkesztőm elég háklis, a formaság az Istene. Ha ezt hétfőn el tudod intézni, akkor kedden már jöhetnél. Arra a napra be vagyok táblázva… illetve jó lehet még a csütörtök délután is…

Tehát igen? Tényleg? Most akkor ez hétszentség, hogy jöhetek kedden?  Atyavilág, meg vagyok mentve! Legalábbis félig. Azt a fránya beadandót még meg is kell írni, amire marad összesen két délutánom. Ez gy nagyon feszes lesz, de hamarabb tényleg nem megy.
- Hozok papírt, persze, enélkül a suliból se engednének el. - bólintok készségesen, és egészen higgadtan, mint aki éppen nem akar üvöltve indiántáncot járni, pedig de.
Milyen órák is lesznek kedden? Mire nem kell bemennem? Ezt a kérdést félrerakom, mert most Mr. Rappold a fontos.
- Köszönöm, uram, nagyon köszönöm! A kedd lesz a jó, mert pénteken már le kell adnom megírva.
Az indián mellé egy fura kobold is besorakozik, ő éppen cigánykereket szeretne hányni, és bukfencezni párat, miközben az énekelgetni, hogy ""megcsináltam, megcsináltam"...
Indián, kobold félresöpörve, marad még mindig az udvariasság.
- Ha segítségére lehetek valamiben most, vagy aznap, kérem, szóljon! Nagyon hálás vagyok!
Na, ennyit a pitizésből, jóból is megárt a sok, bár most tényleg nagyon hálás vagyok, és ha nem tartanám magam, mint majdnem felnőtt, akkor ugye az indián meg a kobold a nyakába ugrana, az biztos.

A papírra bólint, s a hálálkodásra elmosolyodik. Hiába no, nem minden ifjonc elvetemült… annyira nem, nem mintha messzemenő következtetéseket akarna levonni Emilioról, szimplán csak átérzi az év végi hajtás okozta feszültséget… mennyire utálta ő is ezt.
– Nagyon szívesen! De még ne hálálkodj. Ráérsz akkor, ha már leadtad azt a dolgozatot… viszont… – némileg elkomorul az arca, karba fonja a kezeit, s egy pillantást vet a cipői orrára, mielőtt újra a srác arcára nézne. – Mielőtt leadod, szeretném látni én is, mit sikerült írnod. Ugye megoldható, hogy csütörtök este, vagy éjjel, ahogy végzel, átküldöd? Mindjárt adok egy névjegykártyát és, mondjuk… kedden olyan reggel nyolcra ide kellene érned a szerkesztőségbe. Kilenckor egy sajtótájékoztatóval kezdünk a városházán. Előtte nem árt, ha átbeszéljük, mi lesz a napi program, mire kell figyelned. Kérdés?    

Egy frászt érek rá hálálkodni! Már az is nagy szó, hogy a lehetőséget megkaptam. Persze majd meglátjuk kedden, hogy tudjuk egy egész napig elviselni egymást. Van annyi önkritikám, hogy tudjam: engem sem könnyű mindig. Mostanában elég hamar felmegy a pumpa, és noha általában vissza tudom fogni magam, néha érződik a reakcióimon.
A viszont-ra felkapom a fejem, mert érezteti, hogy most valami olyasmi jön, aminek esetleg nem fogok örülni. De amit kér az eléggé logikus. Átveszem a névjegykártyát elrakom, s közben megjegyzem az időpontot.
- Itt leszek pontosan, uram. - bólintok. - Viszont ... - most én jövök egy viszont-tal, ki hitte volna - ... azt, hogy mit NE írjak le, inkább nap közben mondja, mert csütörtök éjjel már macerás lenne átírni az egész fogalmazást. Vagy felőlem néha ott is hagyhat egy kis időre, ha azt akarja, hogy ne is halljam.
Nem vagyok teljesen hülye, a csomagos sztori eléggé zűrös ügynek tűnt, és az a fickó, akitől átvettem a cuccot is simlisnek látszott.
Nem akarok én olyasmibe belefolyni, ami nem tartozik rám, vagy veszélyes lenne. Nem ettem meszet!

– Akkor ezt megbeszéltük – válik el az asztaltól, s a széket betolja a számítógépe elé. Ezt követően az egyik fiókból előkap egy üvegtányért, s a pizzás dobozból két szeletet kikap és rátesz az előre felhatodolt ételből. – Leviszem a pizzát a kollégának. Ha nincs más dolgod az épületben, akkor lekísérlek egészen a harmadikig – néz Emiliora miután magához veszi a pizzás dobozt. Nielsent nem fogja felenni a fene, ha úgy érzi célba érhet Mollynál… pardon(!) Maggie-nél. Muszáj valakinek lemenni a tördelésre és rontani a kolléga esélyeit – főleg bezsebelni a pizza árát, lehetőleg borravalóstul. Na meg az sem mellékes szempont, ha egy kicsit sikerül közben kifaggatni a srácot, mert Rappold egyelőre csak annyit tud róla, hogy Emilio a neve és lógott neki egy szívességgel. Aztán a kölyök vagy válaszol a kérdésekre, vagy nem, legalább az újságíró képbe kerül, hogy nagyjából milyen keddre számítson mellette.
– Azért a természettudományos tárgyak után egy média  elég éles váltás… Hogyhogy nem dráma-, vagy író szakkör? Azoknak is az önkifejezés a fő célja – sandít a srácra, feltéve, hogy az elindul vele a folyosó felé.

Nézem, ahogy a pizzából két szelet egy tányérra vándorol, de nem fűzök hozzá megjegyzést, ezt ők egymás között elintézik majd. Én leszállítottam hiánytalanul.
- Mehetünk. - egyezem bele, de aztán rögtön meg is bánom, hogy belementem, mert megkezdődnek a személyes kérdések.
- A drámának sincs több köze a fizikához...  - jegyzem meg óvatosan. - Amúgy meg nálunk a drámások főleg musical-al foglalkoznak, és ahhoz nem éreztem kedvet. Nem is vagyok egy olyan típus, aki szeret szerepelni, vagy ha mégis, akkor sem színészkedem. Az emelt irodalomra meg nem nagyon vágytam. A médiában van egy kis technika is. Most már nem csak a hagyományos újságírásról van szó, hanem blogok, web 2.0, ilyesmik.
Na, ez végül is nem akkora titok, hogy mi tetszik nekem. Egyébként meg akár még többet is segíthet nekem.
- Mr. Rappold, én a suli után munkát fogok keresni. Mit javasol, merre induljak, ha esetleg valami ilyesmi irányban akarnék maradni? - teszem fel a kérdést, akkor legalább nem vájkálunk tovább az én magánéletemben. Azt még nem tudom, hogy tényleg ilyen irányban akarok-e maradni, de ettől még megkérdezhetem.

Félmosoly a válasz a megjegyzésre, de nem szól közbe, hagyja, hadd beszéljen a srác. Elvégre az emberek megismerésének legjobb módja, ha hagyjuk őket beszélni, s gyakorlatilag ez az egyik olyan módszer, ami az évezredek során mit sem veszített hatékonyságából. (Feltéve, hogy az ember nem egy mániákus hazudozóval áll szemben.)
– Én azért ezt ennyire egyértelműen nem merném kijelenteni. A művészetnek és a tudománynak ugyanaz a célja, de mindegyik más útvonalon közelít felé. Sokan a médiát túl behatároltnak tartják: ideális esetben azt szabad leírnunk, amiben biztosak vagyunk, amit több forrásból leellenőriztünk és sokkal kevésbé léphetjük át a választott műfaj határait, mint amennyire egy regényíró rúghatja fel a regény műfajának a szabályait. Bár a musical-lel meggyőztél… az egy… mindegy… – mindeközben megpróbálja magát nem őskövületnek érezni.
A fiú kérdése immár a folyosón hangzik el. Rappold egy pillanatra elgondolkodik.
– Ez attól függ, mennyire akarsz megkapaszkodni a médiaiparban. Valamint, hogy az elektronikus, vagy a nyomtatott sajtó vonz-e jobban. Ha a nyomtatott sajtóban gondolkodsz és főleg a szakma informatikai oldala érdekel, de nincs médiaközeli végzettséged, vagy képzettséged – leszámítva a média fakultációt –, valamint értesz a számítógépekhez, akkor mindenképpen a tördelésen át juthatsz be egy laphoz – félig bíztató, félig gunyoros mosolyt villant a fiú felé, majd komoly arccal folytatja. – Aztán, ha valóban van tehetséged és főleg elszántságod, úgyis beiskoláznak egy kb. fél-, vagy egy egyéves kurzusra, ahol papírt is szerezhetsz, mint tördelőszerkesztő. Ez egyébként egy keresett szakma, ha nagyon értesz hozzá, akkor a lapok két kézzel kapnak utánad és még alul sem leszel fizetve.

Micsoda magasröptűek lettünk hirtelen! Amúgy nehéz követni a gondolatmenetét, mert nagyon bonyolult mondatszerkezeteket használ. A fele dolgot meg nem fejti ki, csak utal rá. De z nem jelenti azt, hogy csak bambán hallgatnék.
- Nos, több közös céljuk is lehet, úgy mint a megélhetés, a siker, vagy éppen a tökéletességre törekvés. De van egy érdekes különbség. Ha természettudományos dolgokkal foglalkozik az ember, és ebben alkot, mondjuk gépeket gyárt, akkor azt el kell osztani, és elfogynak, elromlanak, sose lesz belőlük elég. A művészet az más. Ha valaki ír egy zenét, vagy est egy képet, azt bárhányan megnézhetik vagy meghallgathatják, attól nem fogy el.
Nem is ismerek magamra, hogy ilyen dolgokról beszélgetek! De legalább nem a suli a téma már.
Ezt a kifejezést már hallottam, de még soha nem gondoltam magamra úgy, mint leendő tördelőszerkesztő.
- Köszönöm a tanácsot! Erre magamtól biztos nem gondoltam volna. De jól hangzik.
Ezt a dolgot érdemes lenne körbejárni. Bár, talán kicsit unalmasnak hallatszik elsőre, hogy ülök egy gép előtt és "tördelek". Egyáltalán mit is csinál? Ezt nem számítógépesítették már? Rá kell jönnöm hogy média szakkör ide vagy oda, arról hogyan is készül el egy újság még sok mindent nem tudok.

– Materialistán közelíted meg a kérdést – állapítja meg. – Erről az oldalról nézve még igazad is van, de a tudománynak is van egy magasztos célja, túl a sikeren, a pénzkeresésen, vagy a tökéletességre való törekvésen kívül. Ugyanúgy az igazságot keresi, ahogy a művészet. Olvass sci-fi klasszikusokat, Asimovot, Łemet… Huxley-t. Íróként képesek voltak a XX. század első felében zavarba ejtően pontosan leírni, hogy a tudomány merre tart, még ha nem is lett mindenben igazuk. Ezek azért komoly átfedések – részéről itt lezárja, bár ha a fiú folytatni szeretné, áll elébe.
A köszönetre biccent.
– Szívesen. Imádok tanácsokat osztogatni. Kedden lesz időnk arra is, hogy levigyelek a tördelésre, ha érdekel. A kollégák szívesen bevezetnek a kis titkaikba. Vagy elveszik a kedved egy életre… de remélhetőleg jó napjuk lesz.

- Vagy arra tart a tudomány, amerre ők leírták, mert akik utána feltalálók lettek, azok kiskorukban mind Lemet és Asimovot olvastak. - felelem, csak hogy csavarjak egyet a dolgokon. - A gyerekkori vágyaikat akarták megcsinálni felnőttként, és képesek is voltak rá.
Látom, ő már menne, és nekem is ideje hazajutnom.
- Akkor hétfőn hozom a papírt, és kedden itt leszek reggel, ahogy megbeszéltük. Viszont látásra, Mr. Rappold!
Ha ő is elköszön, sarkon fordulok, és jókedvűen kicsörtetek az épületből. Az indián meg a kobold már nagyon ficánkol odabenn.
Aztán ahogy elérek a sarokra, megállok, és elordítom magam.
- JUHÚÚÚÚÚ!
Pár madár ijedten rebben fel a közelben, néhány járókelő felém kapja a fejét. A cigánykereket otthonra halasztom.

– Nem egészen, de sok motivációs menedzser egyetértene most veled – érkezik a válasz. Idő, most nincs, hogy kifejtse, arról nem is beszélve, hogy eddigre elérték a harmadikat. Nagyjából a kép is kialakult a fiúról. Kissé kerge, de lehet vele mit kezdeni. Aztán kiderül, hogy miként tudják elviselni egymást egy egész napon át.
Rappold megáll a tördelésre vezető folyosó előtt. Talán a pizza sem hűlt ki annyira, de remélhetőleg az ő általa félretett szeletek sem fognak, amíg vissza nem ér… mondjuk erre kevés az esély.
– Ráér kedden reggel hoznod a papírt. Ha valami közbe jönne és nem tudsz jönni, telefonálj rám. Viszontlátásra, Emilio! – szól még a sráchoz, s megvárja, míg az lemegy a lépcsőn/beszáll a liftbe. Az újságíró csak ez után indul el befelé a folyosón.