Juneau - Alaszka 1991. 01. 13. 23 egyetemista, pincér addicts James Franco

Karakter személyisége

Ő az, aki fölött könnyedén átsiklik a tekintet a tömegben. Ő az, akiről nem tudod levenni a szemed, ha már egyszer észrevetted. Az ellentétek embere, mind kinézet, mind viselkedés tekintetében. De talán kezdjük is a legelején.
Fájdalmasan átlagos, kócos, sötétbarna haj, amit kedvtől függően levágat, vagy épp hosszúra hagy (bár inkább az előző, utóbbi esetben úgy néz ki, mint egy középkori legenda hőse); seszínű szemek, amik valahol a borostyán és a barna között, de sosem foglalkozott azzal, hogy ezt pontosítsa. A sors egy kifejezetten cinikus vigyorral áldotta őt meg, amit előszeretettel villogtat mindenkire, legyen szó felnőttről vagy gyerekről. Öltözködése hanyag, legalábbis ami a színeit illeti, hiszen legtöbbször nem visel kettőnél többet - feketét és fehéret, mintha csak most lépett volna ki egy fekete-fehér filmből. Elegáns, hétköznapi vagy extrém, neki semmi sem akadály; mindent felvesz, ami a kezébe akad és amit a tízes skáláján legalább ötösnek értékel, attól függetlenül, összeillenek-e a dolgok egymással. De hát... Miféle hibát lehetne ejteni egy póló-pulóver-farmer-tornacipő összeállításban? Ugye, hogy semmit? Ráadásul ezek kitűnően is takarják azt a néhány tetoválást, amivel rendelkezik: egy keresztet az alkarján és egy hosszabb idézetet az oldalán.
Ami azt illeti, a személyisége sem sokkal rendezettebb a kinézeténél - hanyag és rendezetlen, szemtelen és arrogáns, és ha valakire, hát rá biztosan azt mondod, hogy sosem nő fel. Nem tervez előre, nem álmodik semmiről, egyszerűen csak a mának él, mintha nem létezne semmi más a világon, csak az, ami most van. Afféle megtévelyedett művészlélek, aki még nem tudja, mit akar kezdeni az életével, de amíg ezen gondolkodik (már ha egyáltalán megteszi), előszeretettel keresi a barátai és a különböző tudatmódosító szerek társaságát. Hajlamos a különböző függőségekre, ahhoz, hogy totális seggfejként viselkedjen, és az utóbbi időben még az is előfordult, hogy nem tudott uralkodni az agresszióján, ami egyre inkább a felszínre próbál törni. A legkisebb rossz szóért képes bárki torkának nekiugrani... Talán emiatt is van egyre több ellensége... Na nem mintha őt ez túlságosan érdekelné.

Történet vagy szerepes példa

nézz rám és gondolj akár másra is
csak legyen végre jobb
minden éjjel forgolódom reggelig
a kislavór az ágyunk alatt megtelik

Ott ült mellettem. Hátradőlt a padon, ujjait kócos hajtincsei közé temette, és csak beszélt és beszélt, gyönyörű, csábító ajkai közül varázsige módjára távoztak a szavak és megbabonáztak, ahogy őt néztem. Szabályszerűen bámultam, miközben kezeim holdkóros mozdulatokkal kutatták át a zsebeimet a cigarettás dobozom után kutatva. Mikor végre rátaláltak, lustán emeltem ki egy szálat a fekete dunhill dobozból és fogtam az ajkaim közé, kissé ráharapva a végére. Igazából nem figyeltem oda arra, mit mond - egyszerűen csak jól esett hallani a hangját, figyelni, ahogy gesztikulál, miközben valamit magyaráz, majd felnevet, mikor bevallása szerint valami vicceset mond. Ajkaim halvány mosolyra húzódnak, és egy pillanatra elfordulok tőle, hogy meggyújtsam a cigarettát. A vége felparázslik, beleszívok, majd visszafordulva az arcába fújom a füstöt, afféle játékos gesztussal. Rám néz, egy pillanatra összeakad a tekintetünk, a gyomrom görcsbe rándul, félrenézek. Ő szétlegyezi a füstöt a kezével, majd rám szól, hogy ezt ne tegyem többé. Legyintek; mindketten tudjuk, hogy úgyis megteszem még néhányszor. És nem ok nélkül. De ő ezt nem tudja. És ha rajtam múlik, nem is fogja megtudni.

értsd meg, hogy ma nem megy
két órát aludtam éjszaka, nappal meg kettőt
hol vagyok, kérdezem sokszor
ha nem vagy itt
ha itt vagy meg elnézem sokszor
hogy nem vagy itt

- Nem, Ellie, nem érek rá. Ez tényleg ennyire sürgős? - Szinte már sziszegtem a telefonba, a hatalmas, cserepes növény mögé rejtőzve, hogy senki se lásson. Néha kipislogtam a tömegbe, de nem úgy tűnt, hogy bárkinek is feltűnnék, ahogy próbálok diszkréten beszélgetni az exbarátnőmmel. Na jó, talán az túlzás, hogy barátnő - Ellie egy volt azon lányok közül, akiket háromnál többször vittem az ágyamba... És az ő esetében senki másom nem volt, amikor úgymond vele voltam, így hát kvalifikálódott ebbe a kategóriába, nem? Na nem mintha egy három hónapos, csak szexre épülő valamit lehetne komoly kapcsolatnak nevezni.
- Igen, Roscoe. Találkoznunk kell. Ez nem telefontéma. - Hangjában határozottság és kétségbeesés csengett, egyszerre. Érdekes kombináció. Nehezen sóhajtottam, hátam a virágnak döntve, amit az utolsó pillanatban sikerül elkapnom, mielőtt felborult volna, miközben hallgattam, ahogy a lány tovább és tovább és tovább és tovább beszélt. Végül beleegyeztem. Elvégre is egyedül voltam itt - Jeremy-t már rég elnyelte a táncparketten hullámzó, izzadt testek tömege, és igazából nem sok kedvem volt most utána rohangálni.
Ellie ugyanabban a bárban várt, ahova néhanapján elvittem - a szokásos asztalunknál ült, előtte egy csésze tea gőzölgött. Szóval csak nemrég érkezett. Lassú, kimért léptekkel mentem oda hozzá és foglaltam helyet a vele szemben lévő széken. Karjaimat tiltakozón fontam össze a mellkasom előtt, ő pedig elém tolta a csészét. Fekete tea. Lustán nyúltam utána és belekortyoltam - ezt a döntésemet viszont ugyanabban a pillanatban meg is bántam, mikor majdnem félrenyeltem a forró italt.
- Roscoe, terhes vagyok. Tőled.

nem akar, nem akar semmit
szeretném szeretni, de úgy érzem, nem megy
boldogság, te kurva
én úgysem foglak megkefélni újra

A csendet csupán a porcelán tányérokon súrlódó evőeszközök zaja töri meg, mikor a családom valamelyik tagja óvatlanul végigkaristol rajtuk. Öten ülünk az asztalnál, mint minden este - én: Roscoe Maxence Rivaille, a család elsőszülött fia és apám cégének, a Rivaille Records-nak az örököse; az öcsém: Elliott Rivaille, feltörekvő ügyvédpalánta, aki szégyentelenül böngészi a jegyzeteit még most is; a húgom - Hannah Rivaille, leendő balerina, anyám szívének a csücske; az apám - Andrew Dastan Rivaille, üzletember és kaszanova, aki három különböző nővel csalja az anyámat, Rebecca Nexus-Rivaille-t. Ugye, milyen vidám kis család vagyunk?
- Roscoe, remélem, nem tervezel semmit péntek estére. - Egy pillanatra megáll a kezemben a villa, majd halk csörömpöléssel esik az üres tányéromra. Kelletlenül emelem fel a pillantásom az apámra, kérdően felvonva a szemöldököm, de már szinte tudom, hogy mit akar mondani. A választ legyűröm magamban, bár szinte szögesdrótként kulcsolódnak a torkomra a szavak, amiket az arcába akarok vágni. Lenyelem őket. Muszáj. - Jótékonysági bankettet adunk, és megígértem a Bronson's Pharmacy tulajdonosának, hogy elmész a lányával, Emily-vel.
Újabb cinikus hozzászólás akad a torkomon, mikor prüszkölve igyekszem nem az asztalon elterülő fehér abroszra köpni a vörösbort. Emily Bronson. A pénteki esetet leszámítva már három pszeudorandevún voltam vele, és mindhárom csúfos véget ért - a kislány mindig otthagyott, mondván, hogy egy seggfej vagyok és nem érti, hogy egyezhetett bele abba, hogy velem jöjjön. Ilyenkor én mindig visszavágtam neki, hogy talán ha nem lenne ilyen ronda, kedvesebb lennék vele. Vagy ha engedné magát megdugni. Egyre megy.
- Azzal a némberrel nem megyek sehova.
Felállt. Szemei dühösen izzottak. Az ilyen pillanatokban volt az az érzésem, hogy az apám nem is ember, hanem egy kibaszott cyborg. Terminátor. Engem nézett. Én őt. Felálltam. Megkerülte az asztalt. A boros poharam után nyúltam. Nehéz léptek a szőnyegen. Belekortyoltam az italba. Kiütötte a poharat a kezemből. Kurva anyád - ezt mondhattam neki, mielőtt az ökle találkozott az arcommal. Vér és reccsenő csont, az állkapcsomba nyilalló fájdalom, a vér íze a nyelvemen. Még néhány ütés - nagyrészt arcra, majd mikor már a földön heverek, akkor békén hagy. Megint csend lesz - csupán a ziháló légzésem hallatszik és az evőeszközök súrlódása a porcelán tányérokon.

nincs már benn semmi
kívülről nézve meg mondhatjuk
lesz ez még így se
semmi baj, semmit sem vesztesz
hogy ha itt maradsz
végül meg utolsó sorban
úgyis itt maradsz


Csak még egy szemet. Még kettőt. Még hármat. Remegő ujjaim úgy kulcsolódnak a fájdalomcsillapító dobozára, mintha az csak a megváltást adhatná. Kicsike, narancssárga üveg, ami a menekülést hozza el a számomra. Legalább egy tucatnyit szórok a markomba, néhány melléhull a földre, de nem törődök ezzel. A fürdőszoba hideg csempéjén ülök, hátam a falnak támasztva, és zihálva kapkodok levegő után, mint aki most futott le pár kilométert sprinttel. Igazából erre képtelen lennék. Sem kondícióm, sem kedvem hozzá. A tablettákat nézem. Olyan kicsik és fehérek és ártatlanok. Csupán néhány kicsike tabletta, hogy kiűzzék a fájdalmat a testemből. Nem fognak megártani. Tegnap sem ártottak meg. Tegnapelőtt sem. Azelőtt sem. Egyesével nyelem le őket, és bár hajt a vágy, nem számolom, mennyi volt. Biztosan több, sokkal több, mint a legelső alkalommal.
Valaki dörömböl az ajtón; feltápászkodok, és még egy pillanatra visszaállok a tükör elé, hogy szemügyre vehessem saját magam. Sápadt bőr, karikás szemek, ráadásul az arcom bal oldalán még egy csúnyább lila folt is leledzik, ahol minduntalan találkozik apám öklével. Már nem is emlékszem, mikor volt olyan este, hogy a beszélgetéseink ne torkolljanak üvöltözésbe majd erőszakba. Nem egy seb és zúzódás tarkította már a testem, de mindegyiket gondosan takartam, mert miért aggódjon értem bárki is? Csupán a felrepedt szemöldököm és véresre rágott ajkaim árulkodhattak arról, hogy valami baj van. De senki sem kérdezett. Talán jobb is így.

nem akar, nem akar semmit
szeretném szeretni, de úgy érzem, nem megy
boldogság, te kurva
én úgysem foglak megkefélni újra

Már két hete nem láttam. Két hete, minden áldott nap kerestem őt a tekintetemmel az egyetem folyosóin, az utcákon, minden olyan helyen, ahova együtt jártunk. Talán direkt került. Sőt, biztos direkt került. Talán ostobaság volt azt hinnem, hogy rá akart hajtani a húgomra. Talán eltúloztam, amikor elkezdtem vele üvöltözni. Talán nem kellett volna próbálnom őt megütni. Talán... Talán túl sok a kérdés.
Dühös voltam rá is, magamra is. Mindenkire. Apámra, amiért megütött és amiért ezt rendszeresen teszi. Anyámra, amiért képes olyan sztoikus nyugalommal nézni, ahogy a vér lassan kiserken a felvágott ajkamból. Az öcsémre, amiért eltakarta a szemeit. A húgomra, amiért minden alkalommal ellátja a sebeimet. És magamra, amiért nem vagyok tisztában az érzéseimmel, amikre eddig sosem figyeltem.
Aznap éjjel feladtam. Két doboz nyugtatót vettem be, majd felhívtam az első lányt, aki eszembe jutott. Ellie. Hányingerem volt már csak a puszta gondolatára is annak, hogy lefeküdjek vele, mégis megtettem. Egyszer. Kétszer. Ötször. És csak akkor jöttem rá, hogy igazából valaki teljesen másra vágyom, mikor a hatodik alkalommal már képtelen voltam élvezni a vele töltött éjszakát.