Ott ült vele szemben, zavarában a szívószál végét rágcsálta, és Collie Ward akkor először megbánta, hogy ide hívta. Megbánta, hogy egyáltalán megkereste az iskolában, hogy az apró kis beszélgetésből nagy hűhót kellett csinálnia (végzős volt, az ilyenek nem szoktak csak úgy beszélni a fiatalabbakkal) és rájuk vonnia a fél iskola figyelmét, megbánta, hogy ilyen formában akarta ezt megtenni, és lényegében megbánt mindent azon kívül, hogy pár estével ezelőtt maga alá gyűrte, és addig csókolta, amíg már csak a nevét tudta nyögni és könyörögni még többért. Igen, ezt az egyet nem bánta meg; a legrosszabb viszont az volt, hogy továbbra sem tudta, mit kéne tovább tennie. Emlékezett arra az estére - és szinte már bűntudata is volt (mert volt, ó, nagyon is volt), amiért aznap este nem tudott neki válaszolni a kérdésére.
"Szeretsz, Collie?"
És ő nem tudott válaszolni. Szerette, mindennél jobban, de képtelen volt kimondani azt az egy szót. És most itt ültek, Ő ott volt vele szemben, olyan imádni valóan gyönyörű, és neki már most bűntudata volt azért, amit mondani akart, de minden egyes alkalommal, amikor ő kérdezett, képtelen volt válaszolni, és csak újabb sült krumplit tömött a szájába, kibámulva az ablakon.
- Slate, én... - Nehezen sóhajtott; amióta beléptek ide, már ezerszer volt ideje megbánni, hogy ide jöttek, mert itt elvesztette a magabiztosságát, frusztrálták a tömegek, a zaj. Újra és csak újra Felé pillantott, aztán megint kibámult az ablakon. Nem tudta, hogy mondja el neki, hogy... - ...iskolát fogok cserélni.
Igen, két hónappal az iskola vége előtt.
Igen, pont most.
Igen, menekült.
És egyedül csak azért, mert szerette őt, csak azért, mert nem tudta kimondani azt az egy szót, mert nem akarta őt bántani, tönkretenni.

Először azt hitte, könnyen fog menni; hogy csak leülnek, aztán ő közli, hogy az együtt töltött éjszakájuk csupán egyszeri alkalom volt, aztán közli, hogy költözik, és valószínűleg többet már nem találkoznak. Aztán rájött, hogy hiányolni fogja, hogy képtelen lenne felülni arra az Alaszkába tartó repülőgépre az apjával, itt hagyni Őt és mindent, amijük volt... Pedig nem volt ebből sok. Sosem vitte el randevúzni, sosem jártak sehova együtt, csak az iskolai könyvtárban találkozgattak, akkor is Collie legtöbbször csak olvasott és hallgatta, ahogy Slate mesélt a mindenféléről, és rájött, hogy szerette őt hallgatni. A zárásig hallgatta őt, aztán sietősen távozott, magára hagyva mindig a fiatalabbat az iskola bejárata előtt, kivéve azt az egy éjszakát, amikor a szülei megint összevesztek, és mindketten felkeresték a szeretőiket, és ő megint egyedül maradt, és magányos volt, és akkor meghívta Őt. Mert akarta. Mert kívánta. Mert egyedül volt, ő, nagyon. És most...
- A szüleim elválnak, és a válóper idejére apámmal kell maradnom, New York-ba költözünk. - Csak a szeme sarkából pillant rá; nem akarja látni az esetleges csalódottságot az arcán, nem akar a szemébe nézni, mert akkor megtörne, képtelen lenne összepakolni a dolgait és távozni. - Pénteken utazunk.