Minden mese úgy kezdődik, és végződik: „Egyszer volt, hol nem volt… Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” A történet kerek, a gyerekek élvezik, a felnőttek butaságnak, gyermetegnek tartják, egyszerű eszköznek tekintik az elaltatásra. Estéről estére ugyanaz megy. Hát az én úgymond mesém, nem nevezhető se érdekesnek, se varázslatosnak. A legjobb szó, amit használhatok rá az az, hogy: Átlagos. Igen, így nagybetűvel. Nem tudok beszámolni sem kacifántos szerelmi történetről, sem tragikus családi múltról, izgalmakról pedig végképp nem tudok gondoskodni. Ha mégis úgy döntöttél, hogy a figyelmeztetések ellenére tovább olvasol, akkor magadra vess, mert én szóltam. De akkor kezdjünk bele.

A világrajövetelemről kár szót vesztegetni. Semmilyen emlékem nincsen róla, a szüleim pedig nem igazán mesélnek ezekről az időkről, leszámítva azokat a dolgokat, amik igazán kínosan érintenek, így utólag. Elég csak annyit megemlítenem, amikor ordítva utasítottam el magamtól az ételt, vagy amikor a szomszédok átjöttek rémüldözve, hogy nem-e ölik a gyereket, pedig erről szó sem volt, csak a szokásos hisztik egyikét hallhatták tőlem. Érdekes így ebbe belegondolni, hiszen most, - a társadalom szerint – felnőtt fejjel inkább a csendesebb típust képviselem. Hát kisbabaként nem ilyen voltam, viszont mellettem szól az, hogy minden gond nélkül átaludtam az éjszakákat. Csak valamiért a pépes kajáért nem voltam oda.

Utána jöttek a szebbik évek, amikor már inkább voltam aranyos, mint vörösödő fejjel ordító valami, és az értelmem is kezdett jobban megmutatkozni. Példának okáért, hamar meg tanultam járni és beszélni, viszont az első szavam nem az volt, hogy anya, vagy apa, mint a normális gyerekeknél, hanem az, hogy: „nem!” Igen, már akkor is végtelenül makacs voltam. Ami igazán nagyobb változást hozott az életembe, az az volt, amikor egy éves koromban megkaptam az első kutyámat. Velem együtt nőtt fel, vele együtt tanultam meg járni, miközben végig belekapaszkodtam és ez nagy hatást gyakorolt rám a későbbiekben. Két és fél évesen már egyedül sétáltattam a Central Parkban, a szüleim féltőn óvó pillantásaitól kísérve, de már akkor sem volt okuk aggódni miattam. Pici nagyon is jól vigyázott rám, inkább csoszogott, nehogy véletlenül is elrántson. Annyira szerettem, hogy még az akkori kedvenc ételemet – a csontos husit, ahogy én neveztem – is megosztottam vele, bár gyakran előfordult az is, hogy meggondoltam magam és inkább kivettem a szájából, hogy én folytassam tovább az evést. De ezt sem bánta, végtelen türelemmel viseltetett irántam, mindig is. Ha már az ételeknél tartunk… megint csak következik egy kínosabb rész. Anya előszeretettel hozza fel mindig, mikor hagymát vág, hogy kiskoromban voltam olyan buta, hogy egész egyszerűen héjastól kezdtem el enni a hagymát. Persze bőgve hajtogattam akkor, hogy csíp, meg erős, de az istennek sem lehetett leállítani, ettem tovább, minden ellenérzésem ellenére. Hát jó, ezt a jelenetet igazán szívesen kitörölném az életemből, de van egy olyan sejtésem, hogy úgy is mindig fel lesz emlegetve.

Ami még inkább meglepő, így visszatekintve, hogy kicsiként egyáltalán nem volt félelemérzékem. Mindig a lehető legveszélyesebb helyekre másztam fel, a szüleim tiltakozása ellenére, és ami még meglepőbb, nem is estem le sehonnan. Pedig amilyen két ballábas és kétbalkezes vagyok most, ezt elég nehéz felfognom. Viszont már akkor is kerültem a konfliktus helyzeteket, ha elvették a játékomat, nem igazán tiltakoztam ellene, és az is gyakori volt, hogy elpáholt valamelyik másik gyerek, amit én megadóan tűrtem, persze bőgve. Az meg a másik, hogy már akkor is imádtam a meséket, és a szüleimnek minden egyes nap el kellett olvasniuk párat nekem, mert addig nem hagytam őket békén. Mert én soha nem aludtam el rajtuk. Soha. A végtelenségig hallgattam őket. Végül már annyiszor olvasták fel nekem a történeteket, hogy fejből tudtam, így amikor bölcsibe kerültem, automatikusan mondtam fel a mesét, amikor előkerült a már ismerős borítójú könyv. Alvás helyett a dada ölében ültem és úgy tettem, mintha olvasnék, közben folyékonyan mondtam fel a többieknek a mesét.

Akkor legyen ennyi elég a nagyon kisgyermekkoromról, és térjünk át a kisiskolás éveimre. Azokra, ha ugyan halványan is, de még emlékszem, hiszen szintén történtek velem olyan dolgok, amik meghatározták az életemet. Az állatok imádata nem hogy csökkent volna, hanem csak növekedett, és ez minden állatra kiterjedt, a békáktól kezdve, a lovakig. Nem lehetett nekem olyan állatot mutatni, amit én ne simogattam volna meg örömmel és végtelen lelkesedéssel. A parkban már minden kutyás ismert, nem csak azért, mert továbbra is örömmel vittem sétálni Picit, hanem azért is, mert az ő kutyájukat is mindig megsimogattam, ha alkalmam adódott rá. Ekkoriban körvonalazódott meg a fejemben az, hogy állatorvos legyek. Hiszen imádtam az állatokat, és akkor ez igen jó célnak tűnt a szememben. Az általános iskolában is ezzel kezdtem leginkább foglalkozni, és elszántam magam arra, hogy meg is valósítom a célomat, akármilyen nehéz is lesz a hozzá vezető út.

Sajnos viszont ekkor történt pár olyan dolog az életemben, ami nem nevezhető sem vidámnak, sem felüdítőnek. Mégis melyik embernek tökéletes az élete? Hát az enyém sem az. A szüleim addigra elhidegültek egymástól, és lassan már folyamatos volt a mindennapos veszekedés. A vége az lett, hogy elváltak. Tudni kell azt, hogy apám elég híres színész mostanra, akkor még csak éppen felfutóban volt a karrierje, de azt fontosabbnak tartotta, mint a családunkat. Így lelépett. Minden különösebb búcsúzkodás nélkül. Engem pedig ez borzasztóan megviselt. Még akkor is, ha a bánatomat nem osztottam meg senkivel. Ebben az időszakban nem éreztem semmit, a veszteség megbénított. Hiszen felnéztem az apámra. A példaképem volt, az állandó optimizmusával és a mosolyával. Elzárkóztam a fájdalomtól, érzelemtől, gondolattól. Egyetlen gondoltat tért vissza mindig: az, hogy bánatom enyhülni fog, erőmet ismét visszanyerhetem, és a seb beheged idővel. Ez pedig így is lett. Habár a heg ott maradt, de az élet ment tovább, apával, vagy apa nélkül.

Továbbra is lelkesen látogattam a Central Parkot, Picivel, majd később, amikor a kor elvitte, Pici nélkül is. Önként vállaltam azt, hogy kutyát sétáltatok, közben pedig minden gond nélkül összebarátkoztam a kisebb gyerekekkel, akik a játszótéren játszottak. Volt, hogy a szomszédban is én vigyáztam a kisebb gyerekekre. Ez nem is esett nehezemre, főleg mivel nem igazán mondhatnám azt, hogy volt társadalmi életem, hiába jártam iskolába. Nem igazán tudtam beilleszkedni a többiek közé, egyrészt az egyre zárkózottabb természetem miatt, másrészt, hogy nekem konkrét céljaim voltak és arra koncentráltam, nem a barátkozásra. A vége az lett a dologból, hogy igazi kirekesztetté váltam, és csak egy-két igaz barát enyhített a rajtam egyre jobban eluralkodott magányon. Az egyik nagyon jó barátom éppen egy kisebb kisfiú lett. Tudom, hogy ez furán hangzik, de ha valaki igazán magányos, akkor bárkivel képes barátságot kötni. Állatokkal, és kisgyermekekkel egyaránt. Lucast nagyon szerettem. A parkban találkoztam vele, nagyon gyakran és örömmel vigyáztam rá, amikor úgy alakult, hogy arra van szükség. De egy nap, hiába kerestem a parkban, és az utána következő napokban sem jelent meg. Ez kezdett nyugtalanítani ezért megkérdeztem az egyik dadát, aki ismeri a családot. Kiderült, hogy Lucas leukémiás volt, és hosszabb küzdelem után belehalt a betegségébe. Ez letaglózott. Egészen apró fájdalommal kezdődött, ami azután nőtt, míg egyszer csak hatalmas fojtogató gyötrelemmé vált. Elment. Soha többé nem látom. Soha többé nem beszélhetek vele. Soha nem foghatom meg a kezét. Soha nem nevezhetem lököttnek. Soha nem fog rám szólni, hogy ne legyek undok béka. És soha nem fogunk többé együtt ücsörögni a padon.

Ekkor határoztam másképp a célomat illetően. Tizennégy éves voltam, amikor az állatorvosról szőtt álmom, végképp a süllyesztőbe került, és helyette az vált a célommá, hogy gyerekorvos legyek, hogy felvegyem a küzdelmet a betegségekkel szemben, amik az ilyen kisgyerekek életét elveheti. Anya látta rajtam ekkor, hogy mekkora törést okozott ez nekem, ezért hogy felvidítson még azon a nyáron elvitt egy kis kirándulásra. Csak ő volt ott, meg én, plusz a sátrunk, ami minden viszontagságot kibírt. Nagyon szép nyár volt, én pedig utána újra lelkesen vetettem bele magam a gimnáziumi évekbe, hogy elérhessem az új célom. A társadalmi életem továbbra is stagnált, továbbra is képtelen voltam beilleszkedni, így a tanulásra koncentráltam, és továbbra is bármikor elvállaltam azt, ha vigyázni kellett valamelyik gyerekre. Nem jártam bulizni, nem pasiztam be, mint a többi osztálytársam, és hogy őszinte legyek nem is vonzott különösebben ez az egész, bár a magány azért nem volt valami jó érzés. De a cél szentesíti az eszközt. Mivel csak pár barátom volt, ezért több időm jutott más dolgokra. Nem csak a gyerekekre, a tanulásra, hanem így beállhattam a kórusba, tanulhattam furulyázni és zongorázni, nekem pedig ez tökéletesen megfelelt.

A gimi után természetesen egyből megcéloztam az egyetemet. Az viszont Las Vegasban volt, épp ezért úgy döntöttem, hogy magam mögött hagyom New Yorkot, és anyukámat, hogy apámhoz költözzek, akivel évek óta, maximum csak pár szót váltottunk egymással telefonon keresztül. Míg az egyetemi felvételi körül forgott a világ, azt sem igazán állítanám, hogy könnyű volt apához kerülni. Az évek alatt nagyon megváltozott a kapcsolatunk, ő befutott sztár lett, én meg olyan, amilyen. Utáltam a nyilvánosságot már akkor is, ezért nagyon nehéz volt megszokni, hogy neki bizony a világ előtt kell élnie az életét. Én igyekszem elkerülni a fotósokat, még akkor is, ha ez nem mindig sikerült. A barátaimat is hátra kellett hagynom. Továbbra is megmaradtak nekem, de nehéz úgy, hogy ők New Yorkban vannak, míg én itt. A távkapcsolatokban nem igazán hiszek, még akkor sem, ha nem igazán van tapasztalatom kapcsolatok terén, de tudom, hogy az a pár barátom, még ilyen távolságból is ki fognak állni mellettem. Mikor végre megkaptam az egyetemről a levelet, az csalódást okozott – még ha fel is vettek, csak az önköltségesre, amit nem tudtam volna finanszírozni, apámtól pedig még csak a büszkeségem miatt sem fogadtam volna el a pénzt, ezért ezt az álmot akkor még félreraktam és helyette különböző alkalmi munkákat vállaltam, leginkább olyanokat, amik keretében gyerekekkel és állatokkal foglalkozhattam. Ez összesen egy évig tartott, ami után újra megpróbálkoztam az egyetemmel és sikerült bekerülnöm. Most úgy áll a dolog, hogy a negyedik évemet kezdtem meg az egyetemet, mellette továbbra is elvállalok alkalmi munkákat, de ezt egyáltalán nem bánom, hiszen továbbra sincs rendes magánéletem. Nekem pedig ez így tökéletesen megfelel. Hát ez lett volna az én „mesém”. Vajon elérem valaha azt, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”? Erősen kétlem.