Három éves volt, amikor örökbe fogadták. A nevét még a biológiai anyja adta neki; abból, amit később megtudott, prostituált volt és amikor felkereste az árvaházat, hogy ott hagyja a kislányát, Crystal néven mutatkozott be. A döntését a narkomániájával indokolta meg; így került Delilah a St. Jude Egyházi Leányiskola és Árvaház apácáinak védő szárnyai alá, ahonnan később Astrid és Daemon Ackland örökbe fogadták őt, fél évvel az első fiuk, Booker születése után. Astrid mindig is kislányra vágyott; ezért is kezelték Delilah-t már az első pillanattól kezdve úgy, mint a saját lányukat és az elsőszülött fiuk ikertestvérét. Egy idő után teljesen elfeledkeztek arról, hogy az örökbe fogadás papírjai ott hevernek a komód legfölső fiókjában, közvetlenül az útlevelek és a régi szerelmes levelek alatt, elrejtve egy piszkosfehér borítékban. Az ikrek pedig egyre csak nőttek; idővel már a szomszédok is elfeledkeztek az adoptálásról és mindenki számára teljesen átlagos jelenséggé vált, hogy Delilah és Booker elválaszthatatlanok, bármiről is legyen szó.
Tizenhárom évesek voltak, megfékezhetetlenek és vadok; a nagyszüleik régi, tollas párnáival párnacsatáztak a kertben, ők és a fiatalabb testvéreik, Desmond és David, és szanaszét repkedtek a hófehér lúdtollak, és ők nevettek és játszottak. Nyár közepe volt; az apjuk szüleinél nyaraltak, a nap perzselően sütött a fejük fölött, és Delly karcsú testére lenge ruha simult, fehér alapon rózsaszín virágokkal, amit még a testvére segített neki kiválasztani; hiába nézték már őket ferde szemmel, nem voltak hajlandóak lemondani egymás társaságáról. Még a szobájukon is osztoztak; itt, a nagyszüleiknél viszont az egész tetőtér kettőjüké volt, és éjszaka, a telihold sápadt fényében még sokáig ültek mindig a földön, az ablak alatt, és beszélgettek arról, mit fognak csinálni holnap, egy év múlva, a távoli jövőben.
Aznap éjjel is ott ültek; a nyitott ablakon át hűvös szél fújt be, de a holdat vékony fátyolfelhők takarták, ők pedig nem beszélgettek, csak ültek egymás mellett, a térdük összeért, ujjaik pedig remegve összefonódtak, és a csendet csupán a lélegzetvételük törte meg néha, vagy egy légy szárnyainak a zizegése. Akkor minden helyesnek tűnt; még az is, hogy a virág, amit még délután Booker fűzött be a húga hosszú, majdnem derékig érő hajába, hervadtan hullott le a földre, amikor Delilah megmozdult, hogy semmissé tegye a kettejük közötti távolságot és puha ajkait testvérének ajkaira simítsa egy óvatos, gyermeki csókban. Aznap éjjel csókolták meg egymást először; és akkor az helyesnek tűnt, és ők megígérték egymásnak, hogy ez kettejük titka marad, és senkinek nem beszéltek róla.
Tizennégy évesek voltak, amikor a szüleik először elengedték őket táborozni; három hét a tengerparton, lovaglás, sátrak, tábortűz és szórakozás a természet lágy ölén. Senki sem lepődött meg azon, hogy együtt mentek; a busz leghátsó ülésén ültek és beszélgettek, bizonyos időközönként felnevetve valamin, amiről csak ők ketten tudtak és senki más. Néha Delilah belekócolt a testvére hajába (akkor a mániája volt ezt tenni, mert tudta, hogy ezt nem szereti), vagy a testvére az övébe (ami akkor épp rövidre volt vágva, alig ért a válláig - ez is közös döntésük volt, hogy levágják), és olyankor is nevettek, míg végül valaki rájuk nem szólt, hogy viselkedjenek halkabban. Akkor már minduntalan hallották valakitől, hogy talán túl közel állnak egymáshoz, hiába testvérek, hiába ikrek, és idővel Delly is elkezdte ezt furcsállni, mert... ha valamire állandóan felhívják a figyelmüket, annak biztosan van valami igazságalapja, nem igaz? Persze ez nem akadályozta meg egyikőjüket sem abban, hogy közös sátoron osztozzanak és éjszaka összebújva aludjanak, mint két kismacska, mert így kényelmesebb, meg biztonságosabb, meg jobb. Számukra ez teljesen normális volt; az, hogy egymás közelében vannak, mert egymás nélkül olyanok voltak, mint a puzzle két elveszett darabja: semmire sem mentek a másik nélkül.
És ugyanazon a nyáron, amikor a szüleik a két kisebb testvérükkel elutaztak bevásárolni, és ők egyedül maradtak otthon, ugyanúgy normális volt számukra, hogy kihasználják azt a néhány lopott percet, ami megadatott, és engedjenek a vágynak, ami egymás karjaiba hajtotta őket. A szüleik ágyán szeretkeztek, összegyűrve a lepedőt, megtépve a párnákat, és ugyanabban a pillanatban, amikor a testvére elélvezett benne, Delilah pedig a nevét nyögte, Astrid Ackland kinyitotta a hálószoba ajtaját.
Utána öt éven át nem látták egymást; a szüleik brutális módon választották el őket egymástól, Booker-t bentlakásos fiúiskolába küldve, míg őt nem engedték iskolát váltani. Megtiltották nekik, hogy tartsák a kapcsolatot; eleinte túl nagy is volt a sokk, hogy Delly kontaktust kezdeményezzen, félve attól, hogy a szülői kontroll szűrőjén semmilyen formája sem menne át a próbálkozásnak, ráadásul állandóan azt hallotta mindenkitől, hogy amit tettek, az rossz, az bűn, és ő, naivan, hitt is ebben. Elmagyarázták neki, hogy vér szerinti testvérek ilyet nem tehetnek, mert ez
beteg és
bűnös és
Isten ferde szemmel nézi majd őket, és ez volt az a pillanat, amikor Delilah Ackland meggyűlölte az egyházat, a papokat, Istent és a hit minden formáját. Akkor kezdte el először érezni azt is, hogy igazából csak afféle kolonc ő a szülei lábánál; és mivel nem akarta őket zavarni a mindennapos funkcionálásukban, egyre többet volt házon kívül, eleinte csak délutánokon és estéken át, aztán már éjszakákra sem járt haza, míg végül olyan is előfordult, hogy napokra nyoma veszett. A haját újra megnövesztette és feketére festette; lázadt minden és mindenki ellen, mert a világ nem értette őt, és gyűlölte azért, aki volt és amit tett, és ebből csak egyetlen megoldást látott: az alkohol és a lopott antidepresszánsok delíriumát, sokszor egyensúlyozva az élet és halál határán. Ha most bárki is megkérdezné, mi volt az, ami a bűnbe vitte őt, azt mondaná, Jeffery - elvégre is ez a fura, punk figura volt az, aki először adta a tequilát a kezébe, aki először megütötte őt aztán megerőszakolta, majd magához láncolta, ingyen alkohollal és az anyja gyógyszertárából lopott tablettákkal.
És a szülei tehetetlenek voltak; nem tudtak uralkodni rajta, és nem tudták visszatartani, mikor nem sokkal a tizennyolcadik születésnapja előtt közölte velük, hogy már pedig ő meg fogja keresni a testvérét, és hogy ők, vén, ostoba emberi szemetek nem fogják őt ebben megakadályozni. Sutba vágta a büszkeségét, mikor elsőként nyújtotta a kezét Booker felé, megszegve minden szabályt és tiltást, és napokig rájárt a fiúiskola igazgatójára, hogy engedje őket találkozni, és mikor nem látott erre más módszert, akkor széttette neki a lábát, és a testvérére gondolt, mikor a férfi magáévá tette az egyik McDonald's vécéjében, és a testvérére gondolt akkor is, mikor másnap az iskola halljában várta őt, idegesen babrálva a térdig fűzős, acélbetétes bakancsának cipőfűzőjét és azon gondolkodott, mégis mit fog neki mondani. Helló Booker, ezer éve nem láttalak? Kimondva még hülyébben hangzana, mint a fejében, kósza gondolatként; és talán ezért döntött úgy, hogy inkább csak egy rövid levelet hagy neki, meg egy telefonszámot, azzal a kommentárral, hogy reggel nyolc és este hat között bármikor felhívhatja, és azon az estén már nem tért vissza Jeffery-hez.
Tizenkilenc és fél éves volt, mikor élete meghatározó fordulatot vett; akkor már elég mélyen ült a süllyesztőben, gyógyszerfüggőségének nehéz bilincseivel megláncolva, valami absztrakt emberi roncsként, még ha erről a romlottságról csakis ő tudott. Ritka volt az olyan ember, aki belátott a borostyánszínű szemek és márványfehér, szoborszerű arc mögé, és ritka volt az olyan ember, aki be is akart volna látni mögé, mert elszigetelte magát mindenkitől, és csupán azok társaságát kereste, akik hasonlóan romlottak és üresek voltak a lelkük mélyén, mint ő. Kereste azok társaságát, akiktől olcsón szerezhetett tudatmódosító szereket, vagy bármi egyebet, ami segített volna neki elfeledni a problémáit. Úgy-ahogy tartotta a kapcsolatot a testvérével, de a fiúiskola szigorú szabályai és a szülői kontroll miatt csak kéthetente tudtak leveleket váltani, vagy esetleg hívni egymást, hogy beszéljenek a mindenről, vagy a semmiről, aztán a srác fogta a csomagjait, és elutazott az óceán túlsó végére tanulni, Las Vegasba.
És azon az estén, amikor Delly ezt megtudta, őrjöngött; és egyedül volt otthon, mert a szüleik és a testvéreik elutaztak, és dühében addig rángatta a komódot, amíg fel nem borította azt, aztán csak nézte, ahogy a papírok szállnak szanaszét a nappaliban, és ő csak nevetett és nevetett, mert
romlott volt és
bűnös és
mocskos, és ennek a pokolnak a közepén gyújtott rá, és mikor a perzsaszőnyegen nyomta el a cigarettáját, akkor vette észre a kávézóasztal alatt heverő, piszkosfehér borítékot, és a kíváncsiság vezérelte őt, mikor kinyitotta azt és kiszórta az ölébe a benne lévő papírokat.
Az élete aznap vett sorsfordító fordulatot; ugyanakkor egy világ omlott össze benne, mert rájött, hogy egész életén át mindenki hazudott neki, mert a szülei nem voltak a szülei, és ő nem volt Booker vér szerinti testvére, sem Desmond-é, sem David-é, és nem volt bűnös sem, vagy mocskos, vagy romlott. Nem voltak testvérek. Nem volt bűn. Nem volt vérfertőzés. És akkor született meg benne az elhatározás, hogy összepakolja a legfontosabb dolgait, köztük ezt a borítékot, és világgá kürtöli az igazságot, de főleg a testvérével közli azt, aki igazából nem is volt a testvére, mert legfőbb ideje volt, hogy ezt tisztázzák, és kicsit sem volt bűntudata, mikor anyja otthon felejtett tárcájából ellopta az egyik bankkártyát, majd taxit hívott és a reptérre ment, ahol jegyet vett az első vegasi gépre.
Majdnem négy évet éltek együtt boldog önfeledtségben, szabadon és szülői kontroll nélkül (Astrid és Daemon Ackland egy ideig még keresték a kapcsolatot a lányukkal, de utána Delilah megváltoztatta a telefonszámát), és ő már majdnem maga mögött hagyta a függőségeit, mikor megint megtört; hajlamos volt arra, hogy túlzásba vigye akár csak az alkoholhasználatot, akár csak a drogokat, és megfordult a fejében az is, hogy talán ez a génjeiben van, mert bele volt írva a papírokba, hogy
biológiai anya: Crystal, prostituált, drogfüggő, de amikor elérte a mélypontot, onnan már a testvére segítségével sem tudott felkapaszkodni; és hiába volt vele, mégis egyedül érezte magát, és sokszor kapta magát azon, hogy bármit, de tényleg bármit megtenne azért, hogy valami változzon, és egyre többet és többet akart, az alkoholból, a drogokból, a delíriumból, az önfeledtségből. Ennek ellenére nem tiltakozott, mikor Booker beutalta őt az elvonókúrára, csak arra kérte, tartsák a kapcsolatot, mert nem viselné el, ha megint magára maradna.
És így, egy év távlatából nem bánta meg, hogy nem tiltakozott; az a másfél év, amit az intézet falai között töltött bezárva, határozottan jót tett neki - megszabadult a régi, lázadó külsőtől, ügyelt a nagyjából normális étkezésre és a majdnem egészséges életmódra, így most, öt nappal az elvonókúrája befejezése előtt egészen átlagos, emberi formával büszkélkedhet, pajkosan csillogó pillantással és kócos, barna hajzuhataggal, amit épp hanyag varkocsba kötött össze, mikor a telefonja szöveges üzenetet jelezve megrezdült az ablakpárkányon.
"Pénteken tízkor érted jövök."És akkor elhatározta, hogy így, tizenegy év után itt a legfőbb ideje, hogy végre közölje Vele azt, amit már rég közölnie kellett volna, már csak ki kell várnia a pénteket.