Halvány mosolyt varázsolok az ajkaimra miközben leülök az ágy szélére az egyik kislánnyal szemben, most töltötte a hetedik életévét, még nem lehet tudni mi baja, csak annyit, hogy indokolatlanul magas a láza, és hogy le vinni sem tudjuk, de még az okát sem, ami okozhatja ezt.
-Hogy hívnak?- tűrök a füle mögé egy méz színű tincset, miközben megsimogatom púfok arcocskáját. Csokoládé színű fürtjeim, ezúttal lófarokba kötve, rezidens egyenruha van rajtam, ami egy nefelejcskék színű nadrágot és rövid ujjú felsőt jelent, lábaimon fehér színű teremcipő, kényelmes. Mióta a kórházba kerültem, nos igen csak eseménydús életbe csöppenhettem. És nem, nem azért mert egy kórházban tanulok, habár eleve azért kéne nem? A sürgős esetek, meg ilyesmik, általában ez elég izzasztó és nehéz dolog, főleg, hogy nem egyszer fordul elő, hogy a beteget nem tudjuk megmenteni, ugye? De nem, nekem egyáltalán nem emiatt volt izgalmas az eddig itt töltött idő. Az apám lassan kezdett hozzá szokni a gondolathoz, hogy egy szem lány az bizony orvos szeretne lenni, és ebben nem tudja megakadályozni, még ha szeretné akkor sem. Így járt. Miután sikeresen az első napon már, sikerült a tanárommal újból összemelegednem az öltözőből, elindultak a pletykák, egyszerűen képtelenek voltunk egymás jelenlétében türtőztetni magunkat, még a vak is érzékelhette, hogy köztünk van valami. Aztán Jason a vezetőség elé állt és kibökte nekik azt ami köztünk volt, úgy volt vele, hogy inkább tőle tudják meg, mint mástól. És nem tudom mi a fenét mondhatott nekik igazából, de azt hiszem az egyik tanára is a vezetőség tagja, és talán egyszer mintha megmenthette az életét, legalábbis nekem ez így rémlett. Ezért aztán kiállt érte, akarom mondani értünk, szóval most lassan két hónapja azt hiszem együtt vagyunk. Amolyan igazi kapcsolatban, tudjátok, mint a filmekben, és nem tudom, hogy eddig neki mennyi ilyenje volt, de nekem ez az első ilyen eset. És elég nehéz, főleg, hogy az apámnak még csak szólni se mertem róla, nem tudom mit tenne, hogyan reagálna, olyan kiszámíthatatlan néha napján. Valamint Jasonnek sem említettem még az én családi hátteremről, hogy az apám konkrétan az orosz maffia egyik oszlopos tagja. Most ezt hogy közlöd a pasiddal, egy olyan pasival ami viszonylag új, és egyáltalán azt sem tudod, hogy működik ez a kapcsolat dolog. Bár az, hogy nem akarok senki mással össze feküdni az jó jel nem? És az, hogy folyamatosan szexelnék ezzel az istennel, az azt hiszem elég beteges nem? Mármint most komolyan, mások is így szoktak érezni a pasijukkal kapcsolatban? Fürdőzni akarnak az izzadságukban, vagy nem vonzódnak és nem imádják ennyire egymást? Lehet, hogy majd rákérdezek az egyik barátnőmnél erre, hogy ő mit gondol a dologról. A vezetőség csak azt az egy dolgot kötötte ki nekünk, hogy nem szeretnék, ha a kórházban egymásnak esnénk, vagy a munkánk kárára menne ez az egész dolog. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ha esetleg úgy alakult a dolog, akkor egy percig sem haboztunk felfedezni egymás testét újból és újból. Sőt, mi több, olyanok voltunk, vagyunk mint a kamaszok akik nem bírnak a vérükkel. Ha tőlem nem is, de a főorvos úrtól elvárható lenne, hogy azért felnőttesebb viselkedést produkáljon nem? És még mindig nem ez volt a probléma, múlt héten fedeztem fel a dolgot, hogy terhes vagyok, igen, és nagy valószínűség szerint Jason az apa, mivel hogy mással nem szexeltem. Jó, mi? Nem mertem szólni neki, még magamnak sem merem bevallani, nem tudom mit kellene tennem. És ő mit tenne? Nem… nem tarthatom meg, hiszen még fiatal vagyok, basszus, és… ha az apám megtudná ezt, szörnyet halna, bár ha fiú lenne lehet még örülne is neki…
-Lili vagyok,- mosolyodik el, és éppen megszólalnék amikor valaki ráteszi ujjait a könyökömre és annál fogva von ki a kórteremből.
-Jason?- aggódva pislogok rá, amikor meglátom riadt pillantását, nem tudom hova tenni,- mi történt? Baj van? - finoman simítok végig arcának élén, hogy megnyugodjon, el nem tudom képzelni mi zaklathatta fel ennyire.

Még elég fiatalnak tartom magam ahhoz, hogy gyerekem legyen, mármint úr isten egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy akarok gyereket szülni. Még igazából semmi sincs eldöntve, és én nem is így terveztem az életemet az egyszer fix. Meg amúgy is ilyen családi háttérrel, ki a franc akar szülni? És nem mellesleg én úgy hallottam, hogy baromi fájdalmas ám, kövér sem akarok lenni még. Baasz'ki még nagyon fiatal vagyok, kicsit élvezni akarom az életet… nem mintha eddig nem ezt tettem volna. Meg amúgy nézzetek csak rám, ki az az elmeháborodott aki képes lenne rám bízni a kölykét? Na ugye, hogy senki sem? De hát már úgy is mindegy, vagyis nem, igazából vannak bizonyos dolgok a mai, modern világban amikkel azért meg lehet gátolni, hogy ez a pici megszülessen. De valahogy a gondolatra, hogy elvetessem, hogy gyilkosságot kövessek el egy magzattal aki az enyém, aki belőlem lenne valaki, már görcsbe rándult és elkapott a hányinger. Viszont ott volt az érem másik oldala, az amivel nem tudtam nem foglalkozni, mert egyszerűen volt és kész. Igazából nem tudom, hogy mi is van köztem és Jason között mármint úgy néz ki nagyon is komoly kapcsolat, vagy olyasmi, de még csak kezdő stádiumban vagyunk ezzel az egésszel. És nem csak a számomra de elmondása számomra is ez az első ilyen jellegű kapcsolata, eddig csupán egy éjszakás kalandjai voltak, ergo nekem is. Még közel két hónapja vagyunk együtt, akár honnan is nézzük, ez azért baromira friss dolog ám. És amúgy sem vagyok tisztában, mármint tudom, hogy mit érzek csak a jelentésével nem vagyok tisztában, egy szóval ez még igazán új dolog nekünk, és egy baba… meg amúgy azt sem tudom, hogy Jason hogy állna a dologhoz. És én nem mellesleg úgy hallottam, hogy egy pár általában évek múltán, nem pedig két hónap után vállal gyereket, ez még korai és van olyan dolog amiről a fickó nem is tud…
Épp foglalkoznék a kislánnyal, amikor hirtelen Jason tűnik fel és kirángat a váróterembe, szó szerint rángat. Összevont szemöldökkel méregetem, ilyennek még nem láttam, egy pillanatra elgondolkodok, hogy mi a fene lehet vele, össze vissza beszél, és mintha egy kicsit ki lenne akadva…
-Nem tudod? Jól vagy? Azt hiszem… rád férne egy kis pihi, mie…- mondom neki nyugodt, aggódó hangon, de akkor a székek felé von és ahogy leül az egyikre, azon nyomban húzz le maga mellé.
-Ó…- nyögöm ki halkan amikor meghallom a problémája okát, és habár rá akarok kérdezni, hogy miért remeg ennyire, kimegy a fejemből ahogy szóba kerül az esetleges pletyka. Ajak harapdálva bámulok magam elé azon gondolkodva, hogy mi a francot tegyek, hiszen nem vallhatom be neki, de képtelen vagyok hazudni is neki ilyen állapotba látva a férfit. Tudtam, hogy Ellie nem bírja tartani a száját, ezért még számolok vele, az egyszer hét szentség….
-Én.. izé… hmm, te hiszel a pletykáknak? Egy főorvostól azért ennél többet vártam volna,- viccelem el a dolgot, de nem tudom hisz-e nekem igazából.
-Én nem… nem tudom, hogy az vagyok-e, csak egy ideje nem jött meg,- hazudom végül neki, ami félig meddig igaz-e csupán arról nem beszéltem, hogy a teszt igazolta, sőt még egy orvos is, nem tudom mit kéne tennem mi lenne a helyes és hogy ő egyáltalán akarná-e ezt a gyereket…

Egyszerűen ez képtelenség, mármint kész vicc az egész szituáció, ha bele gondolunk, én és az anyaság még csak meg sem fér egy mondatban, nem hogy a valóságban is teljesüljön. Én nem vagyok anyának való, és még amúgy is nagyon fiatal vagyok ehhez az egészhez. Arról már nem is beszélve, hogy nem is tudom, hogy Jason hogy viszonyulna ehhez az egészhez, meg amúgy is azt se tudom, hogy együtt vagyunk-e mármint annyira hivatalosan még nem mondtuk ki. Bár az is igaz, hogy úgy viselkedünk mint egy pár, mint egy igazi pár, ami nagyon édes és cuki dolog nem számolva megismerkedésünk körülményeivel. Nem is tudtuk, hogy másnap ő lesz a főnököm, a tanárom, így aznap éjszaka egy kicsit túl sok alkohol hatására gond nélkül másztam be az ágyamba, azzal a tervvel haza indulva, hogy másnap frissen nem is, de másnaposan megjelenjek a kórházban… ahol ő a főorvos. Bár ez mit sem változtatott azon, hogy miután ez kiderült azért össze feküdjek vele az öltözőben is. Aztán hirtelen kiderült az egész ami közöttünk volt, és a bizottságban volt Jasonnek egy jó barátja, vagy kije, aki segített nekünk abban, hogy emiatt egyikünket se rúgják ki, sőt mi több még én is befejezem az iskolát. Egyedül csak egy kikötésük volt, amit egy kicsit abszurdnak is tartottam volna ha nem ismerném sem őt, sem magamat, sem azt nem tudnám, hogy milyen hatással vagyunk a másikra. Szóval annyi kikötésük volt, hogy ne merészeljünk a kórház területén egymásnak esni. Hát amiről nem tudnak az ugye nem is fájhat nekik. Upsz! És aztán az egyik éjszaka amit nála töltöttem, általában nála töltjük az éjszakákat, meg úgy a szabadidőnket, Jason még nem is volt nálam, nálunk, azt sem tudja, hogy ki az apám, és el is érkeztünk a második ponthoz ami miatt nem is lehetne gyerekem, nem szülhetek, habár a maffiózó apám örülne egy fiú unokának aki tovább viszi a nevét és a mocskos dolgait, de… de nem hinném, hogy Jason a gyerekének ilyen nagyapát akarna…
És a pletykák túl hamar szárnyra keltek nem is értem hogy nem jutott eszembe, hogy hamarabb Jason fülébe jut, minthogy biztos legyek a dolgomba és abba hogy mit is akarok ezzel az egésszel tenni. És most már amikor félre von egy kihaltabb részre a váróteremben, most már száz százalék biztos vagyok abban, hogy bizony ő aztán hallotta a pletykákat. A franc. Ezt nekem kellett volna megmondanom, de amúgy sem voltam teljesen biztos a dologban, meg hogy egyáltalán akarom-e hogy ő tudjon róla.
-Ja persze nyilván…- jegyzem meg halkan ahogy nem akarok rápillantani így a feketére festett körmeimet fixirozom inkább, de hangja remegése meggátol ebben.
-Ne… még nem…- kezdem bele ismét halkan de ajkai elvonják a figyelmemet, nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne túrjak a sötét fürtök közé, hogy ne vonjam közelebb magamhoz, hogy ne mélyítsem el a csókot, ez nem az a helyzet, de legfőképpen nem az a hely, szerintem már ezért is kikapnánk, nem mintha eddig érdekelt volna.
-Én….- veszek egy mély levegőt, ujjaimat az övéivel fűzöm össze amikor az őszinte, zöld íriszeibe pillantok,- nem tudom. Nem vagyok benne biztos, semmiben, úgy értem nem tudom te hogy viszonyulnál hozzá, én meg…. Hidd el nem vagyok anyának való, felelőtlen vagyok, feledékeny, egyáltalán nem anyának és ez…. Ez közöttünk még friss, és az istenért…- hirtelen felpattanok, majd az egyik sarokba sétálok, háttal neki dőlök a csempének,- én még fiatal vagyok. Mit kezdek…. Mit kezdjünk egy gyerekkel? Még én is az vagyok!- sziszegem halkan ahogy rápillantok.

Tudtam, már abban a pillanatban tudtam, hogy beszélnem kellenem vele amikor rápisiltem arra a tesztre és pozitívat mutatott. De valahogy nem tudtam megtenni, valahogy nem voltam rá képes arra hogy megtegyem, hogy elé álljak., Össze vagyok zavarodva teljesen abban sem vagyok biztos, hogy mi az amit akarok, és mi az amit nem. Még fel sem fogtam, hogy egy magzat növekszik bennem. Hogyan? És miként? Mármint tisztában vagyok egy ilyen dolog hogyan szokott előfordulni, de általában vigyázni szoktunk, mármint szedek gyógyszert, és gumival is gondoskodunk arról, hogy véletlenül se történjen ilyesmi. Viszont valahogy megtörtént, gondolom elfelejtettem a gyógyszert bevenni, és valószínűleg a gumit is elfelejtettük. De akkor is ennek nem így kellene történnie, először le kellene raknom a diplomámat, és kicsit komolyabban foglalkozni Jasonnel. De ez a szituáció mindent megváltoztat, és abban sem voltam sőt vagyok biztos, hogy meg kellene tartani mármint ebbe a világba minek, és egyáltalán Jason maga hogy viszonyulna hozzá? A francba is még azt sem tudom, hogy szereti-e egyáltalán a gyereket, mert mi van ha nem így van, min van ha utálja őket? És mi van ha azt hiszi, hogy ezzel az olcsó trükkel akarom magamhoz láncolni, nem mintha nem lenne apának pénze, mert ha valamiben hát a pénzben eddig nem volt hiány. Igen, ezek fontos kérdések, és még sem voltam képes elé állni, azzal, hogy hmm… gratulálok, de apa lettél. Ennek nem szabadna így történnie, abban viszont száz százalékig biztos vagyok. Még csak huszonnégy éves vagyok, és azt hiszem nem is gondoltam soha arra, hogy gyereket akarnék valaha, nem vagyok jó anyának való, sőt még ezt a kapcsolatos dolgot is szokom, friss, új, Jason az első komolyabb olyan pasi az életemben akivel tényleg össze jöttem, és ez sem tart még túl régóta, így tehát azt hiszem jogos a kérdés, hogy mi a fészkes fenét kellene tennem, tennünk?
Nem bírok ülve maradni, képtelen vagyok, és a legközelebbi sarokba menekülök ahogy remegő ujjaimat próbálom elrejteni, egy… egy remegő ujjú orvos nem éppen valami jó kezdet, le kell nyugodnom mielőtt másoknak is a fülébe jut és újabb pletykák kelnének szárnyra, azt hiszem, de hogyan kellene egy ilyen helyzetben lenyugodnom?
-Oké….- felpillantok rá, fel kell emelnem a fejemet, hiszen jóval magasabb nálam, -lehet, hogy nem vagyok az. De akkor sem vagyok anyának való, képes voltam ágyba bújni veled, felmentem hozzád, pedig sorozatgyilkos is lehettél volna. Egy anya egyáltalán nem ilyen, sőt mi több…- nem tudom tovább mondani az aggodalmaimat, amik szerintem igazán fontosak, és van egy sejtésem, hogy a magas fickó nem vesz engem túl komolyan. Hiszen csak kinevet engem. Ekkor egy másik rezidens száguld oda mellénk, hogy Jasonnek segítenie kellene valamiben.
Mellkasom előtt össze fűzöm kezeimet és próbálom elrejteni azt amit ebben a pillanatban gondolok, amiért ez a nő képes volt megzavarni minket, egy egyébként fontos beszélgetés közepén. De ez a munkánk és mi éppen dolgozunk, szóval először a kötelesség…
-Persze, ki nem hagynám,- bököm ki ahogy megpróbálom utolérni őket, kicsit nehéz dolgom van, hiszen több, mint két méter magas a fickó.
Beérve a kórtelemben egy szőke kisfiú fogad minket, Megállok Jason háta mögött, miközben oldalra billentett fejjel figyelem, hogyan nyugtatja meg a gyereket, hogyan segít rajta, hogyan bánik vele. És észreveszem, hogy milyen kedves, olyan aki minden nő magának akar a gyerekei apjának és a férjének. A francba, elérzékenyülök, én sohasem szoktam elérzékenyülni, most mégis ez történik, teljesen elvarázsolódom a jelenettől.
-Ha még egy tűt sem tudsz szegény gyerekbe szúrni akkor nem tudom mit keress rajtad ez a köpeny…- jegyzem meg kemény hangon, ahogy felvont szemmel pislogok a másik nőre. És igen tudom, hogy nem szabadna így beszélnem, pláne Jason előtt, még sem vagyok képes megállni, azt hiszem tényleg érzékeny vagyok.
Hallom amint beszél az orvos, és a hangjából ítélve hozzám, habár nem tudom mit is mondhatott, még mindig őt bámulom, ahogy a kisfiúval bánik, el tudom képzelni, hogy az én fiammal… a mi fiúnkkal is ilyen legyen….
-Értem…- nyögöm ki zavarodva, bár nem tudom mi is az amit értek, most nem tudok koncentrálni, nagyon nehezen megy, kell levegő, vagy egy cigi…. Nem is cigizek, nem baj…
Halvány mosoly játszik a szám sarkában ahogy megint őt bámulom, veszek egy mély levegőt.
-Én… elnézést, most mennem kell…- nyögöm ki halkan ahogy sarkon fordulok és elindulok a lift felé, nem tudom mi van velem, de baromira nem tetszik ez az érzés, baromira.

Tudom jól, hogy meg kellett volna bíznom benne, hiszen erről szól egy kapcsolat, nem a bizalomról. Arról, hogy ha bármiféle problémánk van akkor megtudjuk beszélni a másikkal, de valahogy nem tudtam, hogy mit kellene tennem, mi lenne a helyes, egyáltalán azt sem tudom, hogy én magam mit akarok, vagy mit nem akarok. Azt hiszem akarom ezt a gyereket, vagyis eddig nem akartam, lehet még most nem akarok. Még se vagyok képes arra gondolni, hogy elvetessem egy életet ami az enyém, egy életet amit én szülnék meg, és egy életet aminek köze van Jasonhöz. Valahogy képtelen lettem volna elpusztítani, hiszen… ez a szerelmünk gyümölcse lenen nem? Eddig észre sem vettem, hogy az, szerelmes vagyok belé, pedig azt hiszem igen, most döbbennek rá igazából, hogy így van.
Képtelen vagyok egy helyben ülni, képtelen vagyok az együtt érző szemeibe pillantani, mikor legszívesebben a nyakába vetném magam, és ehelyett inkább nem teszek semmit csak a sarokba húzódom, oda menekülök, pedig sokkal jobban vágyom most a férfi ölelésére, illatára, mint bármikor valaha, még magamat sem értem igazából.
-Én… nem tudom mit kellene mondanom, egyáltalán azt sem tudtam, hogy te hogy állnál hozzá, ha gyereket is akarsz biztosan nem egy huszonnégy éves rezidenstől, akivel eleve össze sem lett volna szabad feküdnöd, nem hogy össze jönnöd. Az apám…?- keserűen nevetek fel. Nos, ha a drágalátos apám fülébe jut a hír akkor nem is tudom mit fog tenni, valahol mélyen biztosan örülni fog. Hiszen nagyapa szeretne lenni, na meg így a kis „birodalmának” lesz utódja, elvégre egy férfi jobban kézben tarthatja a dolgait, viszont hanem akkor is azt akarja, hogy én vegyem át a stafétabotot tőle. És ha megtudja, hogy Jason ki… nos azt hiszem ki fog akadni rajta, valahogy a túl tisztességes és hivatalos embereket képtelen elviselni, sőt egyenesen gyűlöli őket, tehát nem tudom, hogy mi lesz a reakciója, de ha megtartom a babát, nem halogathatom, hogy bemutassam őket egymásnak…
-Az apám… nos ő…- kezdek bele egy sóhaj kíséretében, de elhallgatok mikor megcirógatja lapos hasamat, remegés fut végig érintése nyomán, és elérkezett a pillanat, hogy hozzá bújjak, de ekkor egy másik rezidens zavar meg minket aki elrángat egy kisfiúhoz. Habár elvileg figyelnem, tanulnom kellene, elvégre ezért vagyok itt, és Jason a tanárom, még se vagyok képes koncentrálni. Csak azt veszem észre milyen kedvesen bánik a fiúval, milyen felelősség teljesen, és hogy a fiúnkkal is így bánna, ő apának való, de én… de én nem, az én kezembe még csak gyereket sem adnék, nem hogy szüljek egyet.
Tudom, hogy válaszolnom kellene neki, hiszen a diákja vagyok, de csak arra tudok gondolni, hogy friss levegőre van szükségem, hogy muszáj egyedül lennem, muszáj…. Gyors léptekkel igyekszem a lift felé, majd durván kezdem nyomogatni a hívógombot, de mintha az direkt lenne ilyen lassú nem érkezik a lift. Majd azt veszem észre, hogy Jason jön utánam és be is visz a közelben lévő raktárba.
Kezeimet a dereka köré fonom ahogy oda bújok hozzá, belélegzem jellegzetes illatát, veszek egy mély levegőt és csak utána szólalok meg.
-Nem… nem tudom, mit kéne tenni? Én… kétségbe vagyok esve, mi a helyes ilyenkor? És ott bent te… olyan jó voltál, úgy értem a gyerekemnek ilyen apát akarnék, én meg egy hülye picsa vagyok,- nyögöm halkan, majd felemelem a fejem és rápillantok.
-Te… akarod? Ezt a valamit?

Nem tudom miért menekülök inkább a sarokba, minthogy hozzá bújnék, minthogy izmos karjaiban keresnék menedéket, de valahogy képtelen vagyok erre, egyszerűen nem megy. Ha rendelkeznék a gondolatolvasás képességével, akkor tudnám, hogy Jason hogyan gondolkodik erről az egészen új helyzetről, de így nem tudom, jó embernek tűnik, felelősségteljesnek és biztos vagyok, hogy bárhogyan is döntenék ő mellettem állna, nem nézne rám ferde szemmel, sőt, mi több valószínűleg kitartana mellettem, de én… én nem tudom hogy mit akarok. Azt sem tudom, hogy vagyok-e annyira érett, hogy bevállaljak egy gyereket, még ha ezzel a férfival is? Szeretnék orvos lenni, diplomát szerezni, de.. egy gyerek mindent megváltoztat, ez biztos.
-De ez nem ilyen egyszerű, nem érted Jason? Egy gyerek, kell pénz, ház, ilyesmik, tudod jól, hogy felelősségteljesnek kell lenni, és tudom, hogy te az vagy minden tekintetben, és hogy sokan… lecsapnának a kezemről, és nem csak ápolók, hanem orvosok is, és szeretlek, igen, biztos vagyok benne, hogy szeretlek és senkit sem szerettem ennyire és akarom a gyereket illetve… ezt a gyereket, mégis félek… félek, hogy nem leszek jó, hogy elrontok valamit…- nyögöm ki halkan félelmeimet. Valahogy, úgy látom, hogy ő örül neki, hogy ő nem olyan problémának fogja fel, mint én, sőt mi több ha jól látom majd kicsattan az örömtől, én… én nem tudom, hogy mit is akarok, de azt hiszem én is örülök neki, csak nem tudom, hogy éppen hogyan is kellene ezt lereagálnom, hogyan kellene hozzá állnom?
-Apám…. Nehéz eset, tudod, nem igazán bírja a dokikat,- jegyzem meg motyogva a bajszom alatt, azt hiszem enyhén fogalmaztam. De azt még sem vallhatom be neki, hogy az esetleges születendő gyereke nagyapja igazán nagymenő az orosz maffiában, azt hiszem ez az a beszélgetés amit addig kell elhanyagolnom amíg lehetséges, és remélem az körül-belül minimum az örökké valóságig fog tartani. Mert nem tudom hogyan fogadná ezt a mondatot, viszont először dűlőre kell jutnunk ebben a témában. Aztán megzavarnak minket, egy másik rezidens eltol valamit egy kisfiúnál, Jason azonnal oda rohan és engem is magával vonszol, lehet már most túlérzékennyé válok, de nem bírom nézni ahogy azzal a gyerekkel bánik, és mielőtt a nyakába vetném magam inkább elmenekülök a lift felé, csak hogy Jason ekkor is gyorsabban reagál és beránt az egyik közelben lévő raktárba. Lovagló ülésben tornássza magát amikor a férfi az ölébe vonja, elgondolkodva túr bele az ében színű fürtökben miközben íriszeit a másikéba fúrja.
-Én… én azt hiszem akarom, ezt a… gyereket, akarom, veled együtt akarom, és nem érdekel mások véleménye, főleg…. Nem az apámé, csak izé, érted, én félek, félek, hogy mi lesz ezután, mit kéne tennünk? De én nem akarok emberek közé menni, most nem, csak… rád van szükségem, és az ölelő karjaidra,- motyogom halkan ahogy forró csókot nyomok az ajkira és hozzá bújok.