***Honfoglalás Aidannél (2014. nyara)***Azt a szaros kis pince lakást -ami már csaknem két éve szolgált jó, biztos menedékként, és ahol ma már szinte halálra vagyok ítélve-, közel két hónapja, hogy elhagytam. Kipakoltam belőle mindent, ami az enyém, és nem hagytam bent mást csak azt a pár, szegényes, csóró bútor darabot, amit még Timtől kaptam, és azt a szutykos matracot, amit már igen csak rendesen megrágott az idő vasfoga. Nem maradhattam egy olyan helyen tovább, amit az újdonsült ellenségeim -akik éveken keresztül a bizalmasaim voltak, és akikkel közösen védtük egymás valagát-, úgy ismernek, mint a tenyerüket. Ismerik az ajtó nyitó kódot, minden beépített rejtekhelyet, amiket még az FBI legpöcsösebb emberei sem lennének képesek megtalálni. Hiába, aranyéletem volt abban a putri kis egérlyukban!
A hotelszobát -amit egy hónapra kifizettem a megmaradt suskámból-, alig egy órája hagytam el. Nem jó, ha huzamosabb ideig tartózkodok egy bizonyos helyen. Az én "fajtámnak" az a legbiztosabb, ha állandóan váltogatja a búvóhelyeit. Nincs nálam semmi csak egy fekete, gurulós bőrönd. Ennyi az egész cuccom, és nem több!
Néha megállok megigazítani felcsúszódott ruhám alját, és az újdonsült parókámat, ami Kleopátra frizurát formál, és ami éj fekete színben pompázik. A paróka gyűjteményemet, és a ruhatáramat is kénytelen voltam lecserélni Tim és az emberei miatt. Biztos tervem van! Tudom, hogy ki az, aki segíthet, és segíteni is fog, ha tetszik neki, ha nem! Ez alatt a röpke két hónap alatt lett egy kis üldözési mániám, de mázlimra még nem kattantam be teljesen! Ahogy kiérek a forgalmas tömegbe, fejemről lehúzom szememre a sötét lencsés napszemüvegemet, és már kanyarodom is rá arra az útra, ami a kertvárosba vezet. A fegyvereim most is a lehető legjobb, legkönnyebben elérhető helyeken vannak készenlétben, ha szükség lenne rájuk. Semmit nem bízok a véletlenre! Gyanúsan pásztázom a tömeget. Eszemben sincs bármilyen kapcsolatot létesíteni az itt járkálókkal. Inkább csak felgyorsítom a lépteimet, és szinte belebotlok abba a házba, aminek még anno, legutolsó találkozásunk alkalmával kaptam meg a címét. Szám savanyú félmosolyra húzódik, ahogy felidézem az utolsó, közös kis emlékeinket, aztán egyszerűen csak felsétálok az ajtóhoz, a bőröndömet megállítom magam mellett, és bekopogok.
***Váratlan látogatás Naominál, a szőke nőstényördögnél
Helyszín: Naomi lakása. 82014. nyara)***Kellemes, izgatott bizsergéssel töltenek el a várakozással eltelő percek. Az adrenalin már most úgy kalapál az ereimben, beférkőzve magát minden porcikámba, a sejtjeim legmélyebb zugaiba, hogy legszívesebben máris kiadnám magamból a fáradt gőzt, de inkább, ha nem pazarolom el a felhalmozódott energiáimat, na meg persze nem tanácsos felhívnom magamra az esetleges szomszédok figyelmét. Jobb, ha ezzel megvárom a szőke kis cafkát, aki -mint reméltem-, perceken belül betoppan a házba, kis híján golyót repítve az agyvelőmbe, ami igazából meg se lep. Ha az ő helyében lennék, minden bizonnyal én is hasonlóan reagáltam volna. No, de végülis lényegtelen! Az már viszont sokkal inkább felcsigázza a kedélyeimet, ahogy elképzelem, hogy mit fogok vele csinálni, mint annak a gondolata, hogy csak a jóindulatának köszönhetem az életemet.
-Ne akard, hogy szétlőjem a csinos pofidat! - Számszéle kirívó, mégis sejtelmes félvigyorba görbül, ahogy meghallom stílusos felkiáltását. Jellemző! Semmit sem változott a kis ringyó, de pont ez az, ami tetszik benne, és amiért egy valódi kihívásként tekintek rá.
-Kár a gőzért, tehát csak RELAX! Nem kell azon aggodalmaskodnod, hogy hogy sikáld le a szétlőtt agyvelőmet a bőrről. - Vetem oda játszi könnyedséggel, majd nem zavartatva magam, feltűnően végigmérem közelgő dögös alakját, és azt a kecses mozdulatot, amivel helyet foglal az elém húzott széken. Hmm... fincsi!
-Nincs kedvem nosztalgiázni! - A következőkre erélyesen -sőt, mit több! Jóízűen-, felnevetek, majd ráérősen lehúzom az utolsó kortyot is, és lassan felállok.
-Kár, pedig én pont nosztalgia céljából vagyok itt... - Villannak meg követelőzően bogárszerű íriszeim, végül kisterpeszben elé lépek, két kezemmel -miközben az egyikkel továbbra is a kibiztosított pisztolyomat szorongatom-, a szék támlájának a két-két szélére támaszkodom, kicsit lejjebb hajolok -éppen csak annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni-, majd egy utolsó sejtelmes félmosoly, és szabad kezem már engedi is el a támlát, hogy belemarhassak a szőke tincsekbe -így rántva hátra a fejét-, számmal pedig kíméletlenül a nyakára tudjak tapadni, miközben szemből az ölébe ereszkedem, a pisztolycsövét pedig a szívére szorítom.
***"Madárlesen" Aidan kocsijából. Tim yachtjának a kikötőbe történő befutása, majd beosonás a luxus vízen járóba, és a nagykutya meglepése. (2014. nyara)***Amióta Tim kitett az ügyes-bajos kis csapatából, azóta erre a napra várok! Már alig várom, hogy a mai kis rajtakapásunkkal végleg beírhassam magam a nagyobb, nevesebb bűnözök nevei közé. Nem célom, hogy már ma lelőjem Tim tökeit a helyükről, de azért egy kis adrenalinszintet megugrasztó akció biztos, hogy neki, és a kurvájának meg a nőnek a lányának a picsáját védő testőreik sem fognak megbánni egy kis partyzást. Felejthetetlen bulit fogunk ma csapni Aidannel karöltve! Kint a nyílt vízen amúgy sem fog tudni a nagykutya több segítséget kérni, mint amennyit magával visz. Azoknak a pacákoknak meg már minden rezdülésüket és taktikázásukat elég jól ismerem ahhoz, hogy könnyűszerrel kitehessük őket a buli VIP részlegéből.
Már hónapok óta Timet látom az álmaimban, ahogy könyörgő pofával előttem térdel és a nyomorult hazug kis életéért könyörög, testének pedig minden létező nyílásából az egyértelmű félelemérzet keserű, orrfacsaró bűze áramlik. A kép újra belopja magát a gondolataim közé, a pulzusszámom pedig megugrik a hirtelen elégedettségtől, miközben kifizetem a telt szájú csöcsös kis szöszinek a két energia italt.
Mivel egy kis szórakozásra mindig van idő, egy sokat ígérő kacsintással intek búcsút a csini macának, majd halál nyugodtan átlépem a bolt küszöbét, a fejembe húzom fekete lencsés napszemüvegemet, és felturbózott, bosszúval túlfűszerezett vérrel indulok el a parkolóhoz, ahonnan már csak pár méter a kikötő, amit már két órája felváltva figyelünk.
-Na végre! Már kezdtem megijedni, hogy lehúztad magad a budin.
-Azt hitted, hogy eddig a seggemet vakartam? - Lépek mögé, és még pont elkapom a háborgó morgását, aztán követve a példáját, beülök mellé a kocsiba, és átnyújtom neki az egyik energia italt.
-Egy kis szíverősítő. - Tolom fel a napszemüvegem a fejemre, hogy így mosolyoghassak a szemeibe kirívóan, majd az energiaitalomat hozzákoccintom az övéhez, és egy gyors korty után már kapom is fel a távcsövet a műszerfalról, hogy megnézhessem, hogy mennyire tiszta már a terep ahhoz, hogy be tudjunk jutni a jachtba észrevétlenül.
-Most fut be... - Mormogom magam elé.
***Miután megfenyegettem egy civil brókert, az ördög tudja, hogy hogy, de felnyomott a zsaruknál, és persze, hogy nem a Hiltonba, hanem a női fegyház magánzárkájába vezetett tovább az utam. (Aidan látogatása. 2014. tele)"***Ma húztam be a harmadik strigulát a körmömmel az átázott falba. Ez a harmadik nap, hogy itt esz a penész, és képtelen vagyok várni. Utálok várni, mindig is gyűlöltem, főleg ha olyan körülmények között kell ezt tennem, mint amilyenek itt bent is uralkodnak! Hideg van, a levegőben penész és szar szag -hála a csöveknek-, terjeng. Soha nem hittem, hogy egyszer hiányolni fogok magam mellől egy emberi lényt, mint ahogy azt sem, hogy mekkora áldás tud lenni egy rongyos, szakadt, mosatlan pokróc, amikor nincs hova feküdnöd a hideg, nyirkos betonon kívül. -Meg fogok... őrülni! - A hangom idegennek és távolinak tűnik. Napok óta most szólaltam meg először. Arra már rég rájöttem, hogy fölösleges idő és nyálpazarlás fejvesztve ordítani az őrökkel, amikor belökik az ajtó alatt a kaját, vagy éppen önkényesen rám rontanak, mert nincs kin levezetni a feszkót.
-Albright, kifelé!
-Na mi van hájfej, nincs hozzád gusztusa az asszonynak? - Nyüszítek fel valahonnan az egyik félhomályba borult sarokból egy rendkívül kárörvendő mosollyal, és órák óta most először nyújtóztatom ki elfáradt végtagjaimat. -Vendéged van. - Az nyújtózkodás, mocorgás ezzel félbeszakad, és még a szar is belém fagy a váratlan hírtől. Most ez vagy egy újabb csali, vagy egy hónap után végre tényleg eszébe jutott valakinek, hogy meglátogasson. Ha lenne választási lehetőségem, tuti, hogy elküldeném Mr.Hájfejet az anyjába, hogy hagyjon szépen gondolkozni, de tudom, hogy ez már túl nagy luxus lenne, arról meg ne is beszéljünk, hogy percek alatt mellettem terem, és még azelőtt kattan a bilincs a csuklóimon, és a két bokámon, hogy annyit mondhatnék: bakfitty. -Ne rángass! - Csattanok fel hörögve, ahogy erős karja közrefogja az enyémet, és felránt a hideg földről. A pokróc ezzel a lendülettel lecsúszik rólam, és bár nehézkesen -a bokáimat egymáshoz kötő lánc miatt-, de elindulok vele a látogató szoba irányába. Ahogy egyre közelebb kerülünk ahhoz a bizonyos helyhez, úgy kezd el a szívem is egyre őrültebb tempót diktálni. Az ajtó végül kitárul előttem, és mikor érzelemmentes tekintetem összeakad az ismerős, régen látott szempárral, úgy érzem, mintha hirtelen lelassult volna az idő, és teljesen elveszek abba a vadul villódzó tekintetbe, ami némi aggodalmat sugall. Csak akkor térek magamhoz, amikor az őr erőszakkal lelök a szabad székre, majd távozik, én pedig egyedül maradok Aidannel. Nem tudom mit mondhatnék. A szavak a torkomon ragadtak, és jelenleg még arra sem tartom méltónak magam, hogy egyáltalán a szemébe nézzek. Csak egy szánalomra méltó mosolyra futja, ami kis híján fájdalmas grimaszba torkollik. Nem tudok megszólalni. Azt akarom, hogy ő törje meg a csendet! Hallani akarom a hangját.
***Hosszú idő után az első személyes találkára várva Timmel, aki aztán nem érkezett meg. (a yachtos buli és a börtön után, ahonnan Aidan hozott ki.) (2015.kora tavasz)***...Azóta nem volt alkalmam abba az önelégült képébe röhögni, mióta Aidannel megzavartuk a kis nyári vakációja közepette a luxus yachtján. Jaj, el ne felejtsem megkérdezni, hogy az a kis hisztis cafka vajon kiheverte-e már a történteket, és megelégedett-e a rövid hajjal!
Ilyen, és ezen gondolatok közben kerül csak elő a teli táras, kibiztosított Glockom, hogy még egy utolsó gyors terepszemle után végre elkezdhessem beütni a riasztórendszer kódját.
-Te ravasz rohadék! - Dörmögöm csak magam elé, ahogy már-már felhorkanok a visszatartott, szánakozó röhögésemtől. És hogy mire fel ez az egész? A zár engedelmesen kattant, az ajtó pedig -mint valami elbaszott horror filmben-, lassan, nyikorogva beljebb lökődött, mintha a hely, a régi, előtörő emlékekkel együtt újra vissza akarna csábítani, magával akarna rángatni, én pedig engedelmesen követem a hívogató halálhörgését, és szinte besuhanok az ajtórésen.
Odabent ismeretlen szagok csapják meg az orromat, és amikor némi vak szemlélődést követően felnyomom a falra aggatott, pislogó fényű, vakító neoncsöves lámpát, hirtelen megértem, hogy mik ezek a szagok.
A falak beáztak, a málló felületet már beette a penész és a gomba, és mivel áram nincs, így már a mini hűtő sem működik, amiben kifejezetten fertőtlenítésre, és egyéb lőtt, vagy éppen szúrt sérülésekre alkalmas szarságokat tartottam, amiknek nyilván nem tett jót ez a nyirkos közeg.
Ezektől a negatívumoktól eltekintve, jó tudni, hogy senkinek nem adta át ezt a csöves lakot, és hogy nem is pakoltatta ki az embereivel. Minden a helyén van.
Az ágyamul szolgáló matrac még mindig a pince legtávolabbi sarkában van, szembe az ajtóval, mellette az elkerített kis helység, ami egykor a fürdőszoba volt, és akkor még itt van ez a "konyhacsoda" is, ami nem több, mint egy megviselt, ósdi konyhapult, hűtő és persze a rezso főzőlap...
Elgondolkozva felsóhajtok, amint az emlékek szürke, néma diaként kezdenek el lepörögni a szemeim előtt, miközben megindulok a régi, kifeküdt matracomhoz, amire normális körülmények között nem lenne gusztusom leülni, most mégis megszegem a szabályaimat, és kényelmesen helyet foglalok rajta. Térdeimet felhúzom, a fegyvert tartó kezemmel pedig várakozóan a térdemre könyökölök, így a Glock csöve egyenesen az ajtóra szegeződik.