Rühellem a nyarat, és a vele járó összes kölyköt, akik ahelyett hogy fesztiválokon, illetve koncerteken veretnék össze magukat, vagy éppenséggel valamiféle nemi betegséggel gazdagodnának...munka után kajtatnak. Éjjel-nappal járják az utakat, kutakodnak a neten állások után, bolhafingnyi sikerrel. A naccsasszony pedig széles vigyorral mond áment egy kis cafkának vagy trógernek, akik a próbaidejük második órájában összetörnek valamit. Nem kérdés, hogy azonnal páros lábbal repülnek. Ráadásul Astrid óta a vénasszony már megválogatja kiket is vesz fel ide, mégis a legtöbb érdeklődőt még Őfelesége előtt elutasítom. Mégis hogy? Az állást már betöltötték mondat létező összes szinonimáját elsütöttem már, sőt, kétszer vagy háromszor előadtam már magam a Trinity tulajdonosának. Kurva jó érzés volt a taknyosok képébe mondani, hogy reménytelen esetek. Nem adom meg nekik az esélyt, hogy engem kitúrjanak innen...ha esetleg szükséges lesz drasztikusabb elijesztési módszerhez folyamodnom, nyugodt szívvel megteszem. Gyűlölöm ezt a munkát, de egyelőre jobb nincs kilátásban...és védem a területem.

---

Nyitás előtt fél órával érkezem, hogy a poharakat még a béka seggénél is fényesebbre töröljem, ugyanis a héten ez jutott nekem. A terítés helyett bármit bevállalok, ezzel itt mindegyik skac tisztában van. Ráadásul tegnapelőtt az egyik kívülálló mócsingnak valami remek ötlete támadt, és a hőségre való tekintettel csinált egy kis limonádés bódét az étterem elé. A poharak és az összetevők természetesen tőlünk vannak, így a szokottnál minimum négyszer többet kell elmosogatnia Chriséknek.
Persze Mrs. Ayton csakis a dollárjeleket látja ebben is, és csórikámnak még csak egy napernyőt sem adott ki, ezért tegnap elhoztam neki Frankie egyik usánkáját, hogy legalább a fejét védje valami, a srác pedig nemes egyszerűséggel közölte velem; nem kell sajnálnom.
És ami ezt a kibaszott meleget illeti, drága hímsoviniszta (az összes alkalmazott kanból van) főnökasszonyunk megengedte, hogy az ezüstszínű csokornyakkendőket nem kötelező viselnünk, és az ingünkön az első gombunkat kiengedhetjük. Az enyémről már egyébként is levágtam már az első munkanapomon, a többiek közül talán hárman követtek ebben, így hát párunknak két gombnyi hely alól látszódik ki bőrünk. Tudom, hogy a kamerákon keresztül a vénlány minket stíröl és kikandikáló pehelyszőrünkre izgul fel.
Hogy lássa kivel van dolga, a nyakkendő akár egy buzis karkötő, virít a karomon...szóval nem tud lebaszni amiért megszegtem valamelyik otromba előírását.

Soha nem voltam az irodájában, és félő, hogy kész képgyűjteménye van kiaggatva rólunk...lehet, sőt, biztos nem akarom látni mi rejlik az ajtaja mögött.



Nyílik az ajtó, a nyitva tábla kikerül...az ajtónyikorgást utánzó zenéről pedig Billy gondoskodik. Rettenetes, avarkori számokat tud bekapcsolni, amik próbálják az étterem ,,puccos” és hangulatát fokozni. Néha azon csodálkozom, hogy nem gramofonon pörögnek a lemezek. Legtöbbször pedig olyasmi nóták szólnak, amiket még gyerekkoromban hallottam a cirkuszban. Bánatomra a zenékre még nem érkezett panasz, így még csak egy hangyányi esély sincs arra, hogy a jazzen és blues-n kívül más is szóljon.

Törzsvendégeink közül ketten már át is lépik a küszöböt, a lábnyomuk meglátszik a frissen porszívózott bíborvörös szőnyegen. Odaintek üdvözlésképp feléjük, s Chris máris indul felvenni a rendelésüket.
A legtöbb bájgúnár oldalukon egy-egy gyengepontjával jelenik meg; minimum 20 év körüli szőkével, vörössel vagy épp egy ocsmány, meglehetősen bögyös libával. Pletykalapoknak adott infókból már bőven meggazdagodhatnék, hiszen heti szinten fordulnak meg neves emberek valamelyik eltitkolt szeretőjükkel. De amíg van egy aránylag stabil melóm, addig semmiképp sem mocskolhatom be a hely hírnevét. Eljön még a bosszúm ideje, szinte már vésem a strigulákat az étterem falaira - egyelőre csak gondolatban.
Már-már barátként tekintünk rájuk (már aki, khm). Az egyetlen jó dolog ezekben a dúsgazdag mukikban, hogy jócskán tömik zsebeinket borravalóval. Állítólag a kedves és figyelmes kiszolgálás végett, hát hogyne!

Alexander, a limonádés hülyegyerek remegő kezekkel hozza be a poharakkal teli tálcát…tizedmásodpercek híján, hogy nem ejtette le azt.
- A teraszon várakozik egy kínai banda, menni kéne...ja, és kell még jég, iparkodj! - jegyzi meg flegmán mikor sarkon fordul, mire azonnal kimegyek a pult mögül, és pólójának nyakánál rántom őt vissza. Az anyag megreccsen, a fiú torkán csak egy halk Hé csusszan ki.
- Nagyon vigyázz kivel beszélsz, mert esküszöm téged facsarlak bele a löttybe citrom helyett...felfogtad? - préselem ki fogaim között a szavakat szinte alig érthetően, mire Alex nagyot nyelve bólint egyet és battyog is vissza a bódéjához. Amit mondtam, komolyan gondoltam, jobb ha ezt nyugtázza magában.

A fagyasztóládából előkapok egy ötkilós jeges zacskót, majd egy hűtővödörbe pakolok pár maroknyit, majd viszem is ki a nagypofájúnak.
- Szinte már érzem kezeim közt levágott, vérben tocsogó fejed... - dörmögöm úgy, hogy csakis Alex hallja, főként a mondatom végét. Megdermed, nem mer felém nézni...kis nyuszi. A pillanatnyi csendet egy idegen női hang zavarja meg.
- Hé. Foto, foto! - bökdös egy hiperaktív lány miközben a jeges vödröt lerakom a bódéra, majd hirtelen vállamon érzem Alex kezét. A vágott-szemű rikítórózsaszín mobiljával már próbál minket lencsevégre kapni, de kalimpálásából kiindulva még biztosan nem végzett.. Valami mosolyt kéne varázsolni az arcomra…ezért fél maroknyi jeget kapok ki a vödörből, és alig észrevehetően nyúlok be Alex pólója alá…
- Mondd; limonádééééééé! - széles vigyorra húzom a számat miközben derekához nyomom a jégkockákat, aki a fagyos érzetkor összegörnyed és felordít, ezzel is homályossá téve a készülő képet.
- Na chao bambina! - köszönök el amint hallom a kamera exponáló hangját. Bánja a tököm, hogy valójában ázsiai a lány, én máris vigyorogva megyek vissza a bárpulthoz.
Jól indult a napom, de tudom, hogy másodperceken belül már valaki elrontja azt megjelenésével.

868 | Megint csak pardon a csúszásért...az idő nem a barátom.

Szinte hallom ahogy csontjai remegnek a félelemtől. Kivételesen alig várom, hogy újabb adag mosogatnivalót hozzon be. Sőt, igazán hozhatná a facsarót, hogy aztán vizualizáljam mi történik vele, amint még egyszer kinyitja a pofáját. Ó igen! Látni akarom reszkető arcát, ahogy próbálja elkerülni a szemkontaktust...de nem, az nem fog menni. Szemeimmel az összes végtagját végigcirógatom, hogy bőre lúdbőrős legyen, és valami rettenetesen gyomorforgató érzés kerítse hatalmába. Az arcán levő undort kifejező fintor csak megerősítene abban, mennyire is tudok hatni kisfiús lelkére. Árnyékként követném hazafelé, de tuti felnyomna a rendőröknek. És én gyűlölöm az összes zsarut az idióta tisztítsuk meg a világot életérzésével.

Ha nem kellene dolgoznom, kint ülnék a teraszon a kék-sárga színekben virító bódéhoz közel, egy-két csésze kávét kortyolgatva és mindvégig a srácot nézném. Mégis beérem azzal a tudattal, hogy kurvára parázik tőlem. Talán képes lenne most arra is, hogy saját nyálával pucolja a poharakat, de túl sok a néző odakint. Menekülni nem menekülhet oly’ könnyen, hiszen egész hónapban itt kell dekkolnia.
Ráadásul a kínai banda várakozóban, de amint átlépem a helyiség küszöbét, hogy magamra erőltessem az ezüst színben pompázó selyemkötényt, hogy ezáltal teljes felszereltségben mutatkozzam, máris kedvenc hangomon hallom nevemet.
- Blair! - szólít magához az atyaúristen asszonya, és ahogy felé szegezem tekintetem, rikácsolás helyett csak a pult felé int fejével, majd körömcipőjében topog is vissza a barlangjába.
A pultnál egy bige ácsorog, olyan hacukában, mint amilyenben Astridot láttam pár napja. Talán véletlen egybeesés, és ez a szöszke valamelyik piperkőc társaságát keresi, aki egyelőre még biztosan nem érkezett meg. Viszont a vénlány megjelenése biztos nem a véletlen műve volt… gyűlölöm az összeesküvéseit amiket ellenem irányít, de eddig az összeset hősiesen álltam. Nyúzható vagyok...egy ideig…aztán amint elszakad az a bizonyos cérna, újonc nem marad a brigádban.

Megpróbálom az összes leszámolásos gondolatom elhessegetni azon a pár méteren, míg hófehérkéhez érek. A pult melletti fogasról lekapom az egyetlen gazdára váró kötényt, s míg magamra erőszakolom, tekintetem a lányon.
- Mit tehetek érted? - kérdezem az ez nem kocsma, hogy itt rendelj megjegyzésem helyett, és magamra erőltetek egy félmosolyt...és abban a szent minutumban megrökönyödök. Pocsék az arcmemóriám, de abban egészen biztos vagyok, hogy ezt a kerek fejet már láttam valahol. Talán nem is olyan régen…
Végigpillantok rajta, de mégsem tudom felidézni ki ez. Valamelyik újságárus? A Tiabi-ban dolgozik?! Esetleg Frankie valamelyik ringyója, aki utánam nyomoz?!
Remélem hamar felfedi mivoltát, és békésen eltávozik innen...

395 | Most nincs bocs.

A neve semmitmondó, mégis nyújtom felé jobbom, s kétszer megrázom kis pracliját.
- Tobias. - vezetéknevem már hallhatta, gondolom már ódákat is zengett rólam Mrs. Ayton. Oldalam egyre inkább bökdösi a kíváncsiság, hogy mégis mit akarhat itt ez a lány, de máris fény derül a titkára. A döbbenet ül ki arcomra mikor összeáll a kép. Hát persze! Egy újabb Astrid-pótlék. Talán jobb lesz ha a derekához kötözök egy seprűt, hogy az mindig a közelében legyen amint lejt egy poharat, aztán kettőt...végül pedig boszorkány-módra távozhat.

,,Elvileg tudod…” - hát hogyne, én aztán mindent...be se kellene fejeznie mondanivalóját, mégis piszokmód tetszik annak vége. Már hónapok óta minimum kisfőnöki pozícióban kéne virítanom, hiszen eddig is nekem kellett beavatóceremóniákat tartanom. Hozzám küldték Emily-t. Nem Chris-hez, nem Bobhoz és nem is Joe-hoz. Ez azt jelenti, hogy Őfelesége bízik...B-Í-Z-I-K bennem.

Vajon most abban a hitben él ez az Emily, hogy a felettese lettem? Máris dagad a májam! Mégsem fejezem ki az új csicska okozta örömöm.
Hogy mit látok ebben a lányban? Reeeengeteg cigiszünetet. Viszont ha őt is olyan fából faragták mint Astridot, akkor egy másodpercnyi nyugtom nem lesz, minden lépésemet sasolni fogja, mert valamilyen oknál fogva gyanús leszek neki.
Az viszont túltesz mindenen, hogy egy bébicsősz szerepét is kezdem már betölteni, és még csak egy dollárral sem kapok többet. Nincs senki tisztában azzal, hogy mennyire is kínszenvedés egy újonccal bíbelődni. A legtöbb porbafingóban ott a bizonyítási vágy...ami legutóbb is kórházba juttatott. A férfi hiúságnál és a női büszkeségnél rosszabb nincs!
- Arról sem tudtam, hogy újabb jobb kezet kapok. - egy beletörődő sóhaj kíséretében nyújtom felé a kassza alatti polcról elővarázsolt királykék noteszt és egy fekete, gravírozott tollat - még szüksége lesz rá. Az újabb hallatán pedig kicsit fosnék a lány helyében, de rá van bízva miként értelmezi mindezt.

A szemeiben levő csillogást nem tudom mire vélni egészen addig, míg nem kérdez...a tortáról.
Cukrászda, hát persze! - fejbe csapnám magam mikor bevillan múltkorról a pofija. Ajkaim kettéválnak, de állam még nem cirógatja a padlót. Belémfagyott volna a szó? Azért ott még nem tartunk, de egy drámai félperces csöndet ejtek meg.
- Miért nem kérdezted meg Tőle? Könnyebben benyalhattad volna magad. - mondom egyhangúan, nulla érzelmet kifejezve, és közben a kassza alá betűzött fecnire pillantok - amire valójában néhány telefonszám van feljegyezve. Összegyűröm azt, s amint kikerülök a látóteréből, majd kuka helyett zsebre vágom.
- A ketteshez az előbb kértek egy koromfekete kávét, úgyhogy azt főzd le, viszont még ne vidd ki. Mindjárt visszajövök, aztán tárgyalunk. - vigyorgok rá biztatóan miközben megveregetem a vállát, és viharzok is Joe után, aki a kiülők felé veszi az irányt.
Biztosra veszem, hogy Emily nem tudja miként vannak számozva az asztalok, ezért jobb lesz ha nem pofátlankodik oda egyik vendéghez sem.

---

Amint kilépek az ajtón, megborzolom Alex haját, Ő pedig ijedtében megugrik mire szemöldökvonogatva nézek rá.
Megvárom míg Joe megbirkózik a ferdeszeműekkel, akikkel láthatóan egész jól elvan. Talán azon ritka fajok közé tartoznak ezek a sárgák, akik kiválóan beszélik a nyelvünket - avagy bevándorlók.
- Kaptam egy újabb púpot a hátamra, úgyhogy engem mára felejtsetek el. - közlöm nemes egyszerűséggel a nyilvánvalót, és ha Joe-nak van egy csöppnyi esze, minimum hoz sunyiban egy kupica vodkát.
- Kitartást haver… - barátilag háromszor hátba vág, majd együtt lépünk be az ajtón, én pedig ahelyett hogy a szöszimhez vánszorognék vissza, leülök az egyik sarokban levő asztalhoz, s amint elkaptam Emily tekintetét, jelzem felé, hogy jöjjön csak…

---

---

Ha nem hozza a kávét:
Próbálom visszafojtani a nevetést, s ha esetleg leül velem szemben, összekulcsolt kezekkel támaszkodom az asztalra
- Ez a kettes... - jegyzem meg halkan, s ha leesik neki a tantusz, akkor bizony roppantmód ügyes egy leányzó...és van egy újabb köre.

Ha hozza:
Ujjaimmal dobolva az asztalon várom hogy felém tipegjen, s a csésze láttán fogaimat végighúzom alsó ajkamon. Amikor koccan a porcelántányér az asztalon, a csészéhez nyúlok, és nyugodt szívvel belekortyolok, eztán hátradőlök a székben.
- Látod, máris tanultál valamit. - jegyzem meg pimaszul, s zsebembe kotorva előszedem a tegnapi borravalóm utolsó zöldhasúját, és az asztalra csapom.

669 | Imádom ezt a tündérbogyót!

Valójában tetszik az arcán bújkáló állandó mosoly, mégis csak egy halovány fintorral tudom viszonozni java részét. Vagy leginkább sehogy. Loreen teljesen kiölte belőlem azt az énem, aki a vigyorgó tejbetök fogalmát kimerítette. Frankie gatyába rázott, sőt, túlléptük saját határainkat...végül a földbe döngölt.
Ezek után mégis miféle bizalmam legyen az emberek felé? Ellenem van az összes. Ha valamikor órási kínok árán próbálok jót tenni ebben az elbaszott életemben, akkor is csak egy senki maradok. Igaza volt Frankinek mikor a végső ajtóbecsapásakor még elhurrogott pár dolognak, amiben egy árva köszönet sem volt. Végül is egyikünk sincs tisztában a szó jelentésével. Már.
Pedig nem tudja mekkora áldozatot voltam képes hozni miatta….érte...értünk!

Csupán az oldalamon díszelgő hegek emlékeztetnek a múlt fájdalmaira, a jelenben levőkre a combjaimat díszítő karcolások tekinthetők megoldásnak. A feltörő emlékek miatt csak ökölbe szorítom kezem egy rövid ideig, hogy körmeim nyomot hagyjanak bőrömön...majd az édes fájdalom érzete után engedem csak ki...

---

---

Nem tudom Emily mennyire vevő az ilyen pitiáner játékokra, mint amilyenbe most belekezdtem a kávét illetően...de Astrid azonnal ment árulkodni, amiért átvertem és meglopom az éttermet.
Tekintsük ezt egy kisebb próbának, vagy amolyan feltérképezésnek. Egyáltalán érdemes lesz-e energiát fektetnem ebbe a zöldfülűbe? ……… Aki nem is olyan zöld!!!
A felszolgálás láttán meglepettségemben egy pillanatra tágra nyílnak szemeim. Hát ilyet is rég gondoltam magamban, de le vagyok nyűgözve! Ő eddig az egyetlen, aki képes volt még vizet is hozni egy szó nélkül. Megtapsolnám, de saaajnos foglalt az egyik kezem.

Ízesítetlenül iszom a keserű koffeinbombát, így hát a vackokat akár vissza is viheti. A második korty után biccentek válaszként az asztalt érintő kérdésre…eközben a pénz az asztalon. Ha azt akarnám, hogy dolgozzon meg jobban érte - és ezzel némi betekintést nyerhetnék blúza alá - két ujjam közé véve a bankjegyet egészen véletlenül a földre ejthetném. Mindez ócska trükk lenne, ezért csak felé pöccintem úgy, hogy a zöldhasú épphogy csak megmozduljon.

Gondolom most valamiféle dicséretet várna, ám én nem adom azt olyan könnyen. A kérdésre kérdéssel való válaszolás után kötekedni szeretek a legjobban. Rettenetesen élvezem mikor látom a másik arcán az összezavarodottság minden egyes jelét, ahogy sokszor izgalmukban számolni lehet az izzadtságcseppeket homlokukon...ó igen!
- C-c-c-c. - lassan csóvaálom fejem miközben a csészét visszarakom a tálra.
- Na, mit hagyott ki a cukrászok gyöngye? - jóllakott óvodáshoz illő mosollyal pillantok rá, miközben ujjaimmal a kis tányéron körözgetek, ezzel is jelezve, hogy onnan maradt le valami. Sütögető létére kihagyni a kekszet?! A legtöbb vénlány alig várja, hogy műfogsoraik alatt ropogtathassák azt a parányi valamit.

Ha eszébe jutott mit felejtett el és visszabattyogna érte, akkor megpróbálom karjánál elkapni, hogy visszatartsam. Ha mégsem tudja miről van szó, elárulom a kis titkot egy kacsintás kíséretében.
- Nézd… - mutatom hogy üljön csak le, mert ha kioktatás nem is, de munkakerülő pár perc következik. - Itt primadonnák és piperkőcök tömkelege fordul meg... - pillantok át válla fölött a hatosnál ülő friss gerlepárhoz, akik közt a korkülönbség minimum 20 év - és ez a fickó számlájára írható. - ...és nem fel. - dörömögöm halkan, s tekintetem ismét a lányra szegezem.
- A fejükbe kell másznod, és kigondolni mire vágynak…amit pedig szokatlannak találnál, akkor az itt a tökéletes. Én mondom, nincs ki a négy kereke ezeknek. - már-már gesztikulálva magyarázom neki miféle bánásmódban szükségeltetik kinyalni az ide betérők seggét, hogy aztán dagadó zsebekkel zárjuk a napot.
- Hogy lásd; pontosan fél kettőkor fogja átlépni a küszöböt az egyik nagystílű ügyvéd, akit a törzsek közé sorolunk már… - ismét összekulcsolt kézfejekkel tehénkedek az asztalra, fürkészve a lány lélektükreit...majd az egyik kósza szőke fürtjén futtatom végig szemem. - Az új arcokat biztos felismeri, így hát ha egy kicsit is be akarsz vágódni… - újabb félperces drámai csend. ...akkor azt a hajgumit a hajadból ideadod. - nyújtom felé jobb tenyerem, míg balommal ismét a csészét megragadva beleszürcsölök a löttybe. Nincs itt semmiféle fél kettes vendég, humbug az egész, de ha már csak Emily hajszínéből indulok ki, akkor egy kicsit is bízik bennem, és úgy cselekszik, ahogy én akarom. Nem akarom én, hogy riherongynak higgyék, sőt, azt sem akarom, hogy kiengedve hordja a haját, amiért majd panaszok tömkelegével bombázzanak minket

690