Az egyetemről hazafele menet gyakorta teszek egy kis kitérőt a közelben lévő park irányába, ahogyan most is teszem. Kell néha a friss levegő, és olykor találkozom cuki kutyákkal is, no meg persze a gazdáikkal. Jobb esetben. És rólam ugye érdemes is tudni, hogy imádom a kutyákat. Meg a macskákat, pingvineket, delfineket, oroszlánokat, kígyókat... egyszóval mindenféle állatot, még azokat az apró, undi bogarakat sem vetem meg. Hisz mindennek, és mindenkinek szerepe van ezen a nagy, kerek föld és víz alkotta gombolyagon, még azoknak a kis izéknek is, amit sokan utálnak, és eltaposnak, pedig némelyikük nagyon szép. És nagyon védett.
Na de mindegy is, ez most nem olyan fontos, sétálni jöttem ki, még mielőtt visszamennék a kábítószertől, alkoholtól, és dohánytól bűzlő lakásba, amit jelenleg az otthonomnak nevezek. Anno, mikor beköltöztem nem is sejtettem, hogy milyen állapotok fognak itt uralkodni, és én félek felajánlani neki a segítségem, pedig tudom, a szívem mélyén érzem, hogy ez így nem állapot, és segítenem kéne rajta, ha másért nem is, mert ilyen olcsón lakhatok nála. Na meg persze mert az idők során eléggé megkedveltem, és egyszerűen nem tudom nézni, hogy így tönkreteszi magát ezekkel a káros szerekkel.
Gondolataimba merülve sétálok a parkban, amikor is valami puhának ütközik a lábam. Ez zökkent ki a gondolatmenetemből, és meglepetten, meg kicsit kíváncsian pillantok le a földre. Felsikkantok, mikor meglátom, hogy mi az, és azonnal leguggolok hozzá, hogy felvegyem. Egy koromfekete kiscicába rúgtam bele teljesen véletlenül. Tényleg aprócska, még csak néhány hetes a kis csöppség, és borzasztóan aranyos, zabálni való. Lehuppanok az egyik padra, hogy az ölembe véve megvizsgáljam, nem esett-e baja szegénykének, de szerencsére egy haja szála... Mármint szőre szála sem görbült, így én is megnyugszom egy kicsit. Na de vajon honnan került ide? Legszívesebben hazavinném, csak hogy több akadályozó tényező is van. Az egyik az, hogy nem tudom, hogyan reagálna Mäel, ha beállítanék egy macskával, és az se biztos, hogy sokáig bírná abban a bűzben. A másik ok pedig az, hogy van rajta egy nyakörv, szóval biztos van gazdája. És abban is biztos vagyok, hogy a gazdi itt van a közelben. Na de hol? Körülnézek, hátha megpillantok valakit, aki láthatóan keres valamit, de egyenlőre senki ilyet nem látok.
- Hol van a gazdid, he? - kérdezem a macskától, miközben felemelem  őt, de a válasza csak egy nyávogás, és egy kis dorombolás. Hát belőle sem fogom ezt az infót kiszedni, az már biztos.
- Bogyóóóóó! - meglepetten pillantok a hang irányába, mikor meghallom, és egy széles mosollyal az arcomon nyugtázom, hogy csak egy kisgyerek az, aki felém szalad. Legalábbis szerintem. Aztán meg lehet, hogy afelé a kutya felé szalad, aki a másik irányból jön a gazdája oldalán. De nem, a kisfiú megáll előttem, nagy szemét a macskára, majd rám mereszti. - Néni, megtaláltad a cicám? Bogyónak hívják.
- Óh, szóval a tied? Igen, az imént botlottam bele. Tessék. - nyújtom át vigyorogva a kisfiúnak a cicáját, aki szionte azonnal kikapja a kezemből, és már szalad is el vele.
- Köszönöööm! - Kiabál még azért vissza, én pedig nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam. - Mamaaaa...! Megtaláltam Bogyót! - Hallom még a hangját, de Őt már nem, mert közben én is továbbindulok az ellenkező irányba. Hát, macskám az nem lesz, de egy újabb szép emlékkel lettem gazdagabb.