San Francisco, 2003. nyár..

...

- Rita! - kapom el a lányt, aki a földbe gyökerezett teljes félelemben. - Gyere velem! - üvöltöm, de ő csak Davidet nézi. Retteg. Nem kell hogy kikérdezzem és hiába ismerem csak alig néhány.. hónapja, szinte lerí róla hogy pánikba esett.

- Rita! - állok be elé, a golyók röpködnek, még odakinn, de Dave már kilépett az ajtón, ő meg még mindig csak azt a külvilágra nyíló lyukat figyeli. - Rita, figyelj rám. - próbálok betörni a képbe. Valamit tennem kell! Muszáj, különben ha baja esik Dave kinyír érte, és azt nagyon nem szeretném. - Mennünk kell! - még mindig szorítom a csuklóját, csoda hogy nem rázott le, amilyet bepancsolt az előbb Steve-nek, azért résen leszek, még ha a páni félelem úgyis néz ki megbénította egy időre. - Dave azt mondta mennünk kell..!! - és talán ez hatott. A név.. vagy csak az idő, most rohadtul nem érdekelt, reagált, és ez a lényeg, és hirtelen kapva ki a fegyverem a derekam mögül, a szemeibe biccentek és húzni kezdem.

A belső szoba.. nevezzük afféle végső menedéknek, végszükség esetére, sehol egy ablak, egyetlen bejárat, és ott hátul, a leghátsó láda mögött gyűröm le. Már ha nem ellenkezik és hagyja, azért érzéssel tolom le a földre és én is elé guggolva becélzom az ajtót. Az egyetlen hely ahol jöhetnek... Ha Dave-ék.. Ha Dave-ék elbuknak, csak egyetlen menekülési útvonal van.. - szemem ugrik a remekül elrejtett alsó csapószelepre, a csatornába nyílik, a legjobb hely ahol percek alatt eltűnhetsz és bárki a nyomodat veszti. És hogy aztán merre?? Aztán nemtudom... Dave.. Dave korábban megpendített egy olyat hogy beszélni akar velem, Ritáról.. Csak hogy ha valami történne vele, és a banda.. Ki a fenét érdekel most a banda! ENGEM ÉRDEKEL! - nyelek egyet, de a szemem le nem veszem az ajtóról. A pisztoly csöve egyenesen a közepébe mered, hacsak meglátok valakit, AKÁRKIT! Akkor amíg Rita eltűnne fedezem! Ha nem a mieink törnek be, egy jelszóval: minden rendben! Csak kiélezetten figyelem a helyzetet, és.. és bizonyítok. BIZONYÍTANI FOGOK! Akármi is történne.

Az üvöltések valahogy egészen távolinak tűntek, miközben a szemeim csak Dave alakját követték, aki.. eltűnt. Én pedig egyedül maradtam, remegő kezekkel, testtel, és amikor valaki beállt az arcom elé, összerezzentem. A szemeim csak arra a pár másodpercre siklottak le az alak szájára. Nem értettem, mit mondott, de egy valamit sikerült felfogni a szavakból.

- Hogy.. hogy Dave? - kérdeztem vissza sután, szinte érthetetlenül a golyózáporban. Nagy esély volt arra, hogy jelenleg épp süketet játszottam, de nem érdekelt. A szemeim megint az ajtóra siklottak, de a bátyám sehol nem volt. Csak.. Gabe. Igen, ő volt ott előttem. És még egyszer a biztonság kedvéért visszanéztem Gabe-re, hosszan, bele a szemeibe. A biccentés valamit jelenthetett, és ezt a pillanatot választottam, hogy engedtem. Engedtem neki, és rábíztam magam. Valaki másra is Dave-en kívül.

Egyetlen szó nélkül követtem. Egészen be. Tudtam, hogy mi volt ott, már elmondták párszor, hogy a biztonság kedvéért mire kell figyelnem, és hagytam, hogy Gabe lenyomjon. Egészen a ládának-falnak dőltem, olyan kicsire húzva össze magam, hogy Gabe is beférjen és még csak támadási felületet se hagyjon azoknak, akik.. odakint éppen minket támadtak. A golyóktól nem is, de a vértől és a szagoktól rosszul voltam. Nem bírtam a fájdalmat. Azt, amit másoknak kellett átélniük.. Én már megszoktam. Apám.. apám nem kímélt egyikünket sem egy-egy részeg éjszakáján. Ez az emlék rántott ki abból a bénultságból, amibe beleestem.. ahogy az első golyók szétszakítottak néhány dolgot a házban. Amennyire a bénultságtól lelassult az előbbiekben a szívverésem, most szét akarta volna rántani a mellkasomat minden dobbanás... A kezem remegett, és valahogy nem bírtam még öt másodpercig sem megmaradni egy helyben. Mindig mozogtam. Mozdultam.. Valamit tennem kellett, nehogy a pánik olyan szinten eluralkodjon rajtam, hogy ne tudjak tenni semmit sem.

- Van még egy pisztolyod? - reméltem, hogy ezt nem a fülébe üvöltöttem, de tudnom kellett. Dave megtanított lőni. Tudtam, hogyan kell használni. Abban már nem voltam biztos, hogy vészhelyzetben is képes lettem volna arra, hogy valakit eltaláljak, de.. üvegekkel penge voltam már, holtan potyogtak le a célzás és lövések következtében. Mégis, szerintem most nem lettem volna több, mint egy céltábla. Nagyon nem akartam volna az maradni.

- Igen, Dave!- vágtam egy bólintással a szemeibe és nagyon reméltem hogy tényleg észbekap végre, mert se mód, se idő nincs arra hogy a hátamra kapva megküzdjek vele, vadmacskaként tud küzdeni!
Ez megragadt már az elmúlt pár hétben.

Ez HATOTT! Vagy csak a felfogás érte el, de a markom megrántotta a csuklóját, és úgy néz ki követett.
Odabenn már valamivel jobb volt a helyzet. Egyelőre, legalább vaktában száguldozó golyók nem fúródnak a fejünkbe és ez a jelen helyzetben azért már nem annyira elhanyagolható.

- Csak maradj csöndben!  - suttogom, nem mintha bárki is meghallana minket, de figyelnem kell! Minden egyes mozdulásra reagálnom kell, aki előbb reagál az marad életben, és én nem készültem fel rá hogy meghaljak még! Nem így! És amúgy is, inkább harc közben vesszek el, ne megbújva szűkölő kutyaként!
Mégis most a feladat az első.. - nyeltem egy nagyot, talán ott a hátam mögött is hallatszódott, de nem törődtem vele. Csak.. az ajtót figyeltem. És fejben sorra pörgettem a részleteket..
Két tár.. igen annyi biztosan van nálam, talán még egy itt az egyik láda mélyén és a kés.. A bakancsomban, pont a bokám mellett, de ezzel most nem sokat érek. Max kinyírhatnám mindkettőnket, ha veszne a helyzet, de erre nem fog sor kerülni..!

Ekkor hallom meg a hátam mögül beszűrődő hangot!

- Psssszt! Hallgass..! - suttogom felé fordulva a bejáratról csak egy pillanatra tépve le a szemem, de HIBÁS LÉPÉS! Máris üvölt a fejemben, és már hallom is a sallert amit Lenny-től kaptam érte amikor kiképzett!
AZONNAL VISSZA A KÉPRE!

- Nem.. nálam nincs.. - szaggatom - Nálad?? - hülye kérdés, különben nem kérdezte volna. - De nézd meg ott hátul.. - folytatom mielőtt tényleg belekötne a hülyeségbe, de a szemeimet még mindig nem tépem le az ajtóról. Csak magunk mögé mutogatok. Ott ahol ott az a másik láda.. Talán talál benne valami hasznosat, csak a végén nehogy engem lőjön le!

- Biztos hogy tudod használni?? - másodszor nézek félre, hátra, rá, már ha tényleg elindult kutatni a hátsó részlegen, és ha valaki épp most lépne be.. az biztos hogy nem végezném máshol mint a temető részlegen.
Főként mert Dave kinyírna amiért keresztüllőtték a húgát!
Remek célpont a háta!

Nem igazán értettem, miről beszélt, amikor egy szót sem szóltam. Maximum a testem félsztől való remegése nem számított zajcsapásnak, mert akkor tényleg bűnös voltam. Igyekeztem nem hangot adni a félelmeimnek, és amennyire csak tudtam, leállítottam magam a zizegéssel. Ott, félig mögötte.

Mégis volt valami.. amit kellett tudnom. Ha Dave néha úgy is kezelt, mint valami pelenkás ovist, akkor is adott nekem valamit, amit akkoriban nem élveztem. Célpont.. Mindig tarts célkeresztben azt, akit nem akarsz a közeledben! És én igyekeztem. Esküszöm, megpróbáltam! Az első üveglövést követően elhánytam magam, amikor nem látott a bátyám. Évekkel ezelőtt volt, mégsem értettem, nekem miért kellene bárkit is bántanom. Még ha egy üres sörösüveg is volt az áldozat.. Dave.. Dave számára az nem csak játék volt és addig hajszolt, ameddig már nem éreztem rosszul magam. Mert tudta, hogy azok az üvegek.. mindig az apám voltak.

- Bocsánat - vettem vissza a hangerőn. Valószínűleg, hogy ezt meg már csak tátogtam némán, mert tényleg nem tudtam, mennyire lehettem hangos az imént... hogy mennyire süketültem meg hirtelen.
A kérdése megakasztott... és egy pillanatra csak értetlenül bámultam bele az arcába, próbáltam felfogni, hogy miért kellene másé, ha egyszer nekem van, de mielőtt még a gondolat végére juthattam volna, már folytatta is...

És én abban a pillanatban már ki is surrantam a doboz biztonságából, hogy arra, ahol ő mutogatott.. megleljem azt, amit kellene. Az ujjaim remegve szántották végig a padlót csak a doboz mellett. Amilyen halkan csak tudtam, úgy nyitottam fel a fedelét.. egy csomó szalmával volt kibélelve.

- Psszt! Hallgass! - válaszoltam anélkül a következő kérdésére, hogy hátranéztem volna. Őt idéztem. De megérdemelte. Ha nekem kellett hallgatni, neki sem ártott!

- Ó basszus! - morgolódtam hirtelen fojtott hangon, mert.. ha beletúrok, azzal egy rakás szerencsétlen nyulat fogok imitálni, de tudnom kellett, hogy mi volt odabent... az első üveg után már csúszott is a kezem máshova a dobozon belül.. kitapogatva mindent, ami szilárdabb volt a növényi maradványoknál, és ahogy egy markolatot éreztek meg az ujjaim, egy pillanat alatt csökkent le a feszültség szintem. Csak egy kicsit.

Már rántottam is ki mindenféle hang nélkül rövid csövű puskát, aminek láttára a szemeim kitágultak és egy félhangos ronda szó is elhagyta a számat. Fogalmam sem volt, hogy abba milyen töltények illettek, és hogy egyáltalán nem fog-e akkorát rúgni, hogy leviszi a fél vállam, de... beletúrtam még egyszer a szalmával bélelt dobozba, és egy kisebb papírdobozt érintettem.. amit meg se nézve rántottam ki és már csúsztam is vissza a korábbi fedezék mögé.

- Ez mi a szaaa.... fene? - suttogtam idegesen megnézve megint a puskát, amit lepakoltam gyorsan a padlóra. Nem tudtam, hogy ilyenek is voltak itt. - Ezt.. te tudod használni? - lövésem sem volt, hogy egyáltalán hogyan kell megtölteni. Mert ameddig a pisztolyokban csak tárat cseréltem, ha kellett.. itt mindenféle bűvész hülyeséggel kellett trükközni. A fene vigye el! Ráadásul azt sem tudtam, hogy a töltények ebbe valóak-e. Ja! És igen! Elfelejtettem válaszolni Gabe legutolsó kérdésére is...

Valahol motoz! A szemem az ajtón, mégis érzem! Pedig hangja nincs, ezt megfogadta az előbbiekben, az én izmaim mégis pattanásig feszülnek. Odakintről behallatszódnak a lövések, az egyik a másik után, nekem mégis ez az első bandaháborúm még. Vagy már.. Részletkérdés, megremeg a kezem a ravaszon, de nem mert az elsütéssel lenne problémám. Azt már gyakoroltam jópárszor az elmúlt években, de a félelem.. A félelem a haláltól, attól hogy az a valami visszalőhet! Láttam én már hogyan nyiffannak ki emberek, csak mert.. rossz helyen vagy és rossz időben! Ez most az én időm..

Aztán mégis valahogy az eszembe jut Rita, száműzve az eddigieket és egy kérdés.. Mi van ha engem puffant le?? Először nem nézek felé, mert koncentrálok a lényegre, de aztán mégis. A dögös kis fenekével nézek farkasszemet, de ez most NEMAZAZIDŐPONT!
Vissza a képre..

- Mittaláltál.. - dünnyögöm így egybe, a szemem ide-oda jár, csak a két ajtófélfa között, de fülelek. Odakinn rövid csönd áll be, de nem tudom... mi győztünk? Vagy esetleg ők azok akik jönnek??
És akkor jön az a kérdés hátulról.
Odarántom a szemem, de csak egy pillanatra. Egy Remington. Nem a legjobb női kezekbe, de..

- A semminél jobb! - dünnyögöm már megint az ajtónak, "kivéve ha a hátam közepén lesz a célpont". De ezt már nem teszem hozzá.
A lövöldözés megint megindul, ami azt jelenti csak rövid hatásszünet volt. Vagy kivárás.. Mindkét fél részéről, kitapasztalva maradtak e emberek. Ez vagy jó, vagy rossz hír, de most nem kattogok ezen.

- Add ide! - kapok a fegyverért, ha nem rántja el, és én csak remélem hogy nem rántja el, fél szemem a doboz lőszeren, a puskával a kezemben magamhoz húzom. De ez így nem fog menni...

- Fogd meg.. EZT! - nyomom az enyémet a kezeibe, csak egy pillantra fektetve el a puskát a betonon. BÍÍÍÍÍP! Második hibás lépés. De most nem jön se a hátbaverés, se a gyomros, ez most VÉSZHELYZET!

- Így ráfűzöd az ujjaidat.. - mutatom neki két kézzel ahogy a kezeibe eresztem. - És OTT a célpont! Nem a hátam közepe.. - hogy nem bízom benne?? Lenne rá okom?? Nem biztos hogy rábíznám az életem. SŐT!

Elengedem, és mégis bízva abban hogy remekül bevédi az ajtót velem szemben, én felkapom a puskát és megtöltöm. Nem fér bele sok lőszer egyszerre, de az remekül szór a környéken. Remélem addig nem fognak keresztülpuffantani!