- Hidd el nem olyan bonyolult, csak jobban oda kell figyelni a részletekre. A történelem is logikus, ha jól megfigyeled. - nevetve pöckölöm meg az orrát, hiszen az a jól ismert fintor most is ott ül az arcán, amikor nem hajlandó elfogadni, amit mondok neki, pedig mindenki azt mondja kiváló tanár lennék, mert már tizenkét évesen is jobban magyarázok, mint a legtöbb tanárunk. Zachnek mégis folyton máshol jár az esze, mintha nem is akarna igazán tanulni. Na persze rengeteg dologban jobb nálam, ügyesebb teszem azt, jó a kézügyessége is, és persze sokkal gyorsabban fut, ezt teszteltük már párszor, de ha tanulásról van szó, pillanatok alatt feladja. Nem is tudom, hogy miért erőltetem annyira a dolgot. Tőlem várják el jobban a szüleim, hogy jó tanuló legyek, esetében valahogy nem volt ez sosem olyan nagy elvárás, de azért én kitartóan próbálkozom.
- Mi lenne, ha inkább lemennénk a patakhoz? - oh már vártam ezt a kérdést. Általában úgy öt perccel a kezdés után szokott bekövetkezni, de most vagy negyed órát hagyott nekem, hogy megpróbáljak jutni vele valamire. Azt hiszem már ez is valami. Végül csak mosolyogva bólintok. Őszintén szólva nagyon szívesen mennék le a patakhoz, túlságosan meleg van és már én is unom kicsit a történelmet.


"Csak akkor van esélyed kitörni innen, ha elvégzed az iskolát, ha jó jegyekkel végzed el. Ha felnősz már nem tudunk megvédeni és eltartani sem."
Szinte minden áldott nap visszhangoznak apám szavai a fejemben, pedig egyszer mondta csak el, pár hónapja, pedig én is tisztában voltam vele. Azért kell tanulnom, mert különben itt fogok megrohadni, mint mindenki más és nem sok lehetőségem van, hogy bármit is elérjek az életben, pedig nagy terveink vannak Bobby-val. Az ő családja Amerikából jött, ott éltek évekig, csak az apja valami botrányba keveredett és el kellett jönniük. Az apja orvos, tanult ember, de itt alig tud érvényesülni, kénytelen belemenni a piszkos ügyekbe is, de legalább a családját kihagyja belőle. Bobby rendes srác, olyan jó vele lenni, hallgatni a történeteit, szövögetni a közös álmokat. Befejezem az iskolát, spórolunk egy kis pénzt és azt mondta elmehetünk a nagymamájához, New Orleansben él és amíg nem találunk munkát és saját lakást élhetünk nála. Milyen szép is lenne! Valahol persze alig hiszek ebben, de mégis a cseppnyi reménysugár is több, mint a semmi. Csak az az átkozott matek menne jobban! Nem tudom, hogyan fogok tudni átmenni a vizsgák, pedig ha nem sikerül, akkor az álmainknak annyi. Bobby szerint elmehetünk így is, de én nem hiszem. Nem tudnék ott érvényesülni. Ő talán igen, de én... süt rólam, honnan származom, ha nincsenek jó jegyeim, ha nem fejezem be az iskolát az is kész csoda, ha felvesznek valahová mosogatni és én nem mosogatni akarok, hanem valami mást, valami többet!


- Valamit mégis csak lehet tenni tanár úr. Csak... csak hadd írjak még egy javító dolgozatot, vagy felelnék, akármi. Nekem kell az a kettes. Muszáj megszereznem valahogy. Én... én bármit megtennék érte, csak adjon rá lehetőséget, kérem! - igen, valahol azt hiszem itt rontottam el mindent. Vajon tényleg az a kettes volt a fontos, vagy Bobby-nak volt igaza és el kellett volna mennünk itt hagyni mindent és kész? Azt hiszem már nem számít, egy kimondott szót nem szívhatsz csak úgy vissza, egy rossz döntést nem másíthatsz meg. Az igazgató szája széles vigyorra húzódott és valahol a zsigereimben már akkor éreztem, hogy ez nagyon rosszat jelent. Lassan állt fel, hogy megkerülje az íróasztalt, hogy ellépjen mellettem és egy mozdulattal kattanjon a zár az ajtaján.
- Talán van egy megoldás, dolgozatok és felesleges körök nélkül is. Egy egyszerű megoldás... egy gyors megoldás. - az utolsó szavainál már mögöttem állva éreztem, ahogyan petyhüdt ujjaival végigsimít a nyakam vonalán, aztán lassacskán lehajol, beleszagol a csattal felfogott hajamba és egy pillanat múlva már arra eszmélek, hogy a szája érinti a bőrömet. Ijedten pattantam fel a székből és ráztam meg a fejemet.
- Majd... majd kitalálok valamit, vagy... - ahogyan próbálok ellépni mellette szinte azonnal elém vágódik. Fél fejjel magasabb, erősebb és keményebb is nálam, arról az aprócska tényről már nem is beszélve, hogy amikor véletlenül lejjebb siklik a tekintetem csak a vak nem szúrná ki, hogy hogyan feszül a nadrágja.
- Megpróbálhatsz kilépni azon az ajtón, de akkor vissza se gyere többet. Kitalálok valamit, ami miatt kicsapatnak az iskolából. Bye-bye jó jegyek! - vigyorogva rázza meg előttem az ajtó kulcsát, én pedig megsemmisülten maradok ott, ahol eddig is álltam, előtte pár centivel. A szívem hangosan kalapál. Tudom, hogy el kéne vennem azt a kulcsot, de akkor nem volt értelme az egésznek. Elszökhetnénk Bobby-val, de... de akkor mégis mit csinálnánk egy másik országban minden nélkül? A következő pillanatban már arra eszméltem, hogy a csat a földön landol, ő pedig a hajamba túrva lökdös hátrébb az asztal felé. Az a kevés holmi is, ami volt rajta az asztalon pillanat múlva a földre kerül. Rémes szaga van, dohány és izzadtság. Fintorogva próbálok hátrébb húzódni, de már nincs hová. Próbálok nem tudomást venni arról, ahogyan az asztalhoz présel, arról, ahogyan feltolja a szoknyámat, hogy a combomat markolássza. Nem szórakozik sokat, mondhatni legalább ennyi előnye van, hogy már pillanatokkal ezelőtt is tudta, hogy mit akar. A nadrágja immár a földön, én pedig összeszorított szájjal próbálom valahogy kizárni a lüktető fájdalmat, amit ő okoz, és amit az asztal széle, ahogy az erős lökések miatt a térdhajlatomba váj. Azt már alig érzem, ahogyan a hajamat húzva kapaszkodik belé.


- Neked is kell a pénz, négy hónap múlva nem sok mindent tehetsz, ha már itt a gyerek. Senki sem fogja tudni, hogy közöd van hozzá, csak szépen bejuttatod a poloskát a következő alkalommal, nem bonyolult. - persze... nekik nem az, de én még soha életemben nem csináltam ilyet, de igaza van a fickónak, nincs választásom. Nem foglalkozom a következményekkel, már nem tehetem meg. Bobby nem áll velem szóba azóta, hogy... Képtelen voltam neki elmesélni a részleteket, és ő most azt hiszi, hogy van valaki más, hogy ő várt rám, én pedig lefeküdtem mással. Meglett a kettes, és most hallgatom, ahogyan összesúgnak a hátam mögött a vénasszonyok, és retteghetek, hogy az igazgató mikor hívat be az irodájába, hogy újra megkörnyékezzen. Amíg nem fejeztem be az iskolát nem tehetek ellene semmit, addig még azt csinál, amit akar és azóta kétszer is akarta. Mintha egyre rosszabb lenne, de legalább gyors, azt hiszem ez is valami. Remélem, hogy amint nő a hasam elmegy tőlem a kedve, nagyon remélem, hogy akkor végre befejezi ezt az egészet.
- Jó legyen, de segítenek kijutni innen igaz? Elhagyni az országot... ezt az egész rémálmot végre! - el akarok menni. Még magam sem tudom, hogy hová, de úgy érzem, hogy ha itt maradok, akkor vége, rám is az a sors vár, mint azokra a lányokra. Hányat találnak holtan az árok szélén naponta? A legtöbbjüknek még a neve sem derül ki sosem, az sem, hogy mi történt velük, mielőtt golyót kaptak a fejükbe, vagy megfojtotta őket valami vadállat, aki nem tudta visszafogni magát. Nem akarom ezt, nem tanultam feleslegesen. Zach... Zach majd segít, nem hiszem, hogy itt akar megrohadni és nem akarom, hogy ő is bajba kerüljön. Ha lebuknak, neki is annyi, és tudom én, hogy rossz társaságba keveredett, de talán kezdhetne új életet. Ha elosztjuk a pénzt, akkor minden más lesz.


Újabb görcsös fájdalom, már alig bírom, de legalább a kórház szép. Odakint pedig egészen kedves a házaspár, akik várakoznak. Olaszok, ha jól emlékszem, vagy onnan származnak, de valahol Torontóban élnek, vagy az a másik pár volt? Már alig emlékszem, több aktát is mutattak, akik közül választani lehetett. Anya segített, elintézni ezt az egészet, mert hallotta, hogy Bonita lánya is így adta örökbe... el a gyerekét. Pénzt kapok érte, és azzal együtt, amit Zach adott talán tényleg elmehetek innen. Lesz annyi, hogy keressek munkát, hogy legyen egy kis lakásom, és valahogy majd boldogulok ott. Nem bírom, iszonyatosan fáj. A ujjaim görcsösen szorulnak rá az ágy szélére és amikor az orvos közli, hogy most már nyomhatok sikítva kiabálok. Magam sem tudom, hogy pontosan mi is történik, csak teszem, amit kell, amit mondanak és próbálom elviselni. Ő tette ezt velem, az a rettenetes alak, még plusz fájdalom, amit maga a szülés okoz, és persze bár ez egy szebb kórház, de itt a gyerekre figyelnek oda, nem rám. Az a lényeg, hogy azok ott kint egészséges és szép babát kapjanak, nem az, hogy velem mi lesz.


Csak egy centin múlik, hogy ne a földön kössek ki, amikor a telefon csörgése riaszt fel. Odakint már kellően nagy a hangzavar, én pedig talán ha két órát aludtam az előző műszak után, most pedig szinte még csukott szemmel tapogatózom a telefon után. Los Angeles... négy év... szinte semmire sem jutottam. Kis garzon, egy szobás, a fürdő és a konyha egyben, rémes egy találmány. Mosogatok a lenti bisztróban délutánonként késő estig, hétvégente pincérkedem egy piszkos kis kocsmában, ahol előszeretettel rántanak az ölükbe mindenféle kétes alakok, de elkezdtem tanulni. Éjszakai iskolában, jogot hallgatni és talán valamit majd elérek vele, talán... egyszer.
- Julieta... milyen régen hallottam a hangodat. - összerezzenek az ismerős bariton hallatán. Próbáltam kitörölni mindent a fejemből vele kapcsolatban, de mégis visszahúz a múlt? Talán csak álmodom és fel fogok ébredni belőle.
- Mit akar? - éles válasz, de eszem ágában sincs bájcsevegni azzal, aki lényegében tönkretette az amúgy sem valami szép folyású életemet.
- Segítség kellene, de a részletek felettébb bonyolultak. Holnap beugrik hozzád valaki, Carlos, a görény. Légy vele kedves, ő majd mindent elmagyaráz részletesen. Las Vegasba mész pár hét múlva és új munkád is lesz. Biztosan unod már a mosogatást. - kárörvendő nevetés, a vonal pedig szétkattan. Ott maradok a szobában egyedül és fogalmam sincs, hogy most pakoljak össze és tűnjek el innen, vagy úgy sincs értelme? Nem tudom, hogy mit akarnak, de abban biztos vagyok, hogy ez újra feldúlja csak az életemet, fenekestül.


Kedves Zach!

Tudom, hogy régen találkoztunk és talán pont e miatt nem is érted, hogy miért most kereslek, de találkoznunk kell és ott majd mindent elmondok neked. Kérlek, gyere el csütörtökön hatkor a kis parkba a Black Cat mögött. Ott fogok várni rád és remélem, hogy megkapod a levelet és ott leszel majd te is.

Egy régi barát:
Julieta

Kár lenne tagadni, van egy nagy adag bűntudatom, de mégis mit tehetnék? Van választásom? Persze, hogy nincs. Jobb munkám lett, az iskolában halasztást kértem, de ha vége ennek, akkor visszamegyek és folytatni akarom. Legalább azokkal a férfiakkal nem kell lefeküdnöm, jobb lakásom van, elég csak bájcsevegnem velük és az egzotikus külső még mindig nyerő Las Vegasban. Olyan helyeken jártam az elmúlt hónapokban, ahol előtte még soha, olyan kocsikban ültem, amiket kívülről is alig láttam régebben. Csak hát mindennek ára van. Ő... Zachet akarja. De nem csak úgy szimplán utána menni. Azt mondta attól tart, hogy akkor elszökne előle és megint valahol meghúzná magát, azt pedig nem hagyhatja. Ha nem adom át neki, akkor nekem is annyi és neki is. Mégis mit tehetnék? Talán... talán ha figyelmeztetem, ha együtt megpróbálunk belőle kilábalni, vagy... Fogalmam sincs még, hogy mit tegyek, még most sem, pedig már hónapok óta ezen gondolkodom. Ő vagy én... vagy mindketten a bajban leszünk. Kétszer nem játszhatjuk ki ugyanazt a személyt, főleg nem, ha ilyen veszélyes és állítólag pár hét múlva kijuttatják valahogyan. Jó ég! Nem tudom, hogy mit tegyek!