Újra itt vagyok, újra Las Vegas csillivilli utcáit koptatom. égcsak macskám sincs, hogy otthon maradjak... Pedig mennyire szeretem a kis pamacsokat. Még az is lehet, hogy beszerzek ma valamit, s már előre látom kedves testvérem fejét, amikor szembesül vele, hogy igen... a kedves, csinos, okos, aranyos, elbűvölő, bájos, utánozhatatlan, fantasztikus és überelhettlen kishugocskája megint állatkertet csinál a házból. Szóval csak úgy bolyongok. Abból általában nem szoktam szarul kijönni.
Persze azért, hogy biztos legyek a dologban, otthon, indulás előtt eltoltam egy joyát, csak hogy biztos ne unatkozzak út közben. Persze szigorúan csak napszemüvegben. Farmer, tornacsuka, trikó, bőrjakó, fekete kalap na meg persze két doboz cigi. Az kelleni fog.

Már egynéhány helyen megfordultam, és már a fű hatása is kiment a szervezetemből, így a séta sem volt már olyan mókás. A néha felbukkanó, cilinderüket megemelő, valószínűleg nem ebben a században elhunyt mukikat leszámítva, azok jópofák voltak.
Újra a cigimért nyúlok, majd a gyújtómért.
- Bassza meg! - nyilvánulok meg újfent igen nőies stílusomban, amikor realizálódik bennem, hogy kurvára kirántottam valahol azt a szart. Jó, Vegasban vagyok, emberek mindenfelé, de én nem megyek oda akárkihez. Hülyén hangzik, de ez van. Napszemüvegem mögött lassú séta közben eléggé erőteljesen zoomolok, hogy ki lesz az áldozatom. Vagy két sarkot caplattam és semmi. Már majdnem a földhöz vágtam az egész doboz cigit, meg magamat is, amikor megláttam egy kirakat előtt álldogáló, nem mindennapinak kinéző fazont.

- Megvagy! - mormogom magamnak, s hosszúra nyúlt léptekkel közeledem a faszi felé. Legalábbis én faszinak gondolom. Aztán ki tudja, mit rejteget a kabátkája alatt. Mosolyogva mellészökkenek, s felteszem neki az évezred kérdését, ami nyilvánvaló volt a szájából kifityegő cigit látva:

- Szia kedves idegen, aki egy fehérnemű üzlet kirakatában stíröli magát mint valami ratyi suhanc! Tudsz nekem adni tüzet? - Most jó fej voltam, nem? Vagy nem? Pedig én ilyenkor jó fej vagyok.

Komolyan mondom, azt hittem, kiborulok, amikor végre rám nézve dünnyögött valamit, majd pofátlanul visszafordult a tükörképéhez. Mégiscsak rossz embert csíptem nyakon? De nem, ennyire nem romolhattam el. Én nem értem. Aztán amikor már tényleg kezdeném elveszteni az emberiségbe vetett utolsó morzsatöredéknyi kis hitemet is megfogta a kezem. Na jó, mégiscsak furcsa pofát találtam magamnak - nyugodtam meg. Persze a lassú, kimért mozdulata azt hittem az őrületbe kerget... Add már ide azt a nyomorult gyújtót!

- Köszönöm! - törik ki belőlem a hála. Aaah, nikotin, NIKOTIN! Nem mintha nem ezelőtt úgy 20 perccel történt volna az az eset, hogy eldobtam az előzőt. De mindegy, ez továbbra is családi ártalom.
- Tudod, kedves idegen, ha leveszem a napszemüvegem és belenézel a szemembe, elájulsz gyönyörűséges fényétől. De bocs, hogy meg akarlak óvni az ilyesfajta dolgoktól - ejtek meg egy bájos mosolyt is.

Jogos a fütty. Teljes mértékig igaza van, amikor ő is rágyújtva közli velem ezt a tartalék dolgot. És szokott is nálam lenni. A táskámban. Ami persze most miért is lenne nálam?! Na meg abban is megtalálni bármit. Pff.

Tüdőm mélyén szövődő kis rákocskáim megmentőjét eddig viszont még nem sikerült igazándiból megvizsgálnom. Ellenben most, ahogy azt a fémgyújtót forgatta hosszú ujjai között... Az öltözködése és a kacsója alapján bizton állítanám, hogy zenészbe botlottam. Azok ennyire eszehagyottak. Bár mindenkinek van valami tikkje. Neki ezek szerint a külseje. Ami egyébként számomra roppant szimpatikus így elsőre. Nem szeretem a tucatembereket.

- Tehát nem féled a halált, kedves idegen... - veszek egy mély lélegzetet, majd szinte teljesen az arcába fújom a füstöt. Ez még akár egy elcseszett film jelenetébe is beillene.
- Akkor legyen meg a Te akaratod, csak úgy mint az imádságokban az Úré - azzal igazítok egy cseppet a kalpagomon, csak úgy egy hangyányit, mintha ez oly sokat számítana, s lassan, megfontolt mozdulattal leemelem a szemüvegemet, s igyekszem elővenni a legcukibb tekintetemet. És most én érzem magamat idiótának, hisz általában az utálok mindenkit és te is jobb lenne ha megdöglenél a picsába nézésem van aktiválva. Ez tőlem kicsit távol áll.

Akkor most én egy angyal vagyok! - közlöm magammal gondolatban, ahogy a füstkarika a fejem fölé tekergőzött. Csak mondjuk kicsit vízszintben kéne feküdnie, na mindegy. Nem vethetem a szemére, ő legalább ilyet is tud, én meg lófaszt se. De azért vicces pofa.

- Teljesen nyugodt szívvel, de előre szólok, hogy kemény a beton és rám esni pedig nem ér! - figyelmeztetem őt viccesen, miközben a napszemüvegemet nagy nehezen begyürkézem a kabátom zsebébe. Aztán már valahogy a kezemet fogja. Na persze nem úgy. De én nem finomkodom úgy mint ő. Alapjáraton kiborítanak a nők, amikor kezet fognak. Baszki, nem szart akarok a kezedbe kenni, ne úgy fogd már meg a kezem, mint egy leprást! Szóval ebből kifolyólag én olyan határozottan fogok kezet. Egy kicsit talán pasisan.

- Farrah Elizabeth Jensen, de szólíts csak Effy-nek. Vagy ahogy jól esik - mosolyodom el egy halvány hangyafasznyit. Ha most ő azt hiszi, hogy nagy jampi a bókjaival, akkor higgye. Én nem vagyok az a fajta lány, akinek ez lételem. Soha nem is voltam.

Meglepődve fogadtam, hogy vééégre van egy ember, aki nem faggatózik, hogy miért pont Effy. Amire persze értelmes választ én sem tudok adni, de a kérdésem általában valami: Miért, mi legyen Lizzie? - szokott lenni. Aztán persze itt meg is történik a lebunkózás és társai aztán huss, vége is a társalgásnak. Na, ez most pont nem így történik!

- Ásványvíz? - lepődöm meg, de nagyjából úgy hangozhatott, mintha azt kérdeztem volna, hogy sósavat iszik-e. Pedig nem vagyok én sem alkoholista, de a víz... a víz fürdésre van! Majd a kezdeti meglepettségem után igyekszem válaszolni is a kérdésére és jól nevelt kislány módjára nem összevissza tekintgetve, hanem valami szemkontaktusszerűt kiépítve, ami igen nehéz volt, mert a karikák mindig el akarták lopni a figyelmemet.

- A sodrás enyhe kifejezés, ha azt nézem, hogy Brit honból kerültem ide - nevetek fel. - Amúgy a bátyámmal jöttem, mert ez jó hely, ez jó nekem, és ez jó neki is és az egész világ működésének, hogy mi itt vagyunk. De legfőképpen a Vegasban élő hangyák szaporodására van nagy hatással. - zárom le mondókámat. Azt mégsem mondhatom, hogy anyám félrekúrt és most a bátyám apját jöttünk felkutatni és azért ketten, mert engem nem mert otthon hagyni, mert skizo vagyok.
- És te honnan vándoroltál ide, Lucas? Mert bocsáss meg nekem, de nem pont úgy nézel ki, mint akit ez a város szült. - kíváncsiskodom én is.

A vizes kérdésre inkább nem adtam választ, végül is nem az én dolgom, ki mit iszik. Csak nem szoktam meg ezt a látványt. Ám királynős hozzásfűznivalója újra mosolyra fakasztott.

- Valahogy úgy! - nevetek, s a csikkemben maradt parázzsal meggyújtok egy következő szál cigit. Tudtam én, hogy két dobozra lesz szükségem

- Ó az a csodás takony időjárás... Na, az nem igazán hiányzik - jelentem ki futógondolataimat. - Áhh, nehogy azt hidd, hogy olyan jó buli. Napok óta fingom sincs merre van kedves testvérkém. Bár ez mindig így volt. Hol ő szívódik fel, hol én... De csak ketten vagyunk egymásnak - vonok vállat, majd ha érdekli őt a dolog, akkor úgyis kérdezősködik. Nem kell mindent egyből az orrára kötnöm, csak azért mert adott tüzet.

Beszélgetésünk közben azonban borzasztó módon kellett Lucasra koncentrálnom, mert igen sűrűn jelentek meg szemeim előtt alakok, akiknek persze muszáj volt vagy hozzám érni, vagy valamit szólni. Miért nem hoztam magammal egy kis füvet, vagy valami tabit... hülye picsa!
- Számomra Hollywoodnak sincsen jobb csengése, mint Vegasnak. Nekem ez túl... nem is tudom mi. Idegen tőlem ez az egész amerikás dolog. Vaníliás kóla meg otthon is van... - mondtam, bár az utóbbit fingom nincs, hogy miért mondtam ki, de már mindegy, kint volt. És egyébként meg imádom azt a szart.

Hát igen, amikor még a bugyimból is csavarni lehet a vizet, én is gyakran felemlegetem, hogy bezzeg otthon! Bár... nem is tudom. Itt legalább nincsenek olyan ismerősök, akik Tate-re emlékeztetnek, csak persze Tate. Ha olyanja van, hogy megjelenik nekem. Nem is értem, hogy most hol van... Meg itt legalább nem a szegény szerencsétlen Effy vagyok, akinek a pasija öngyilkos lett amíg kómában feküdtem.
nem kicsit kenődöm el a gondolatokra, még egy kisebb gombóc is elkezd alakulni a torkomban, de sikerül legyőzni. Ne nyavajogj Eff! Gondolj a kisnyuszikra meg a zöld fűre...

- Ugyan, Luc! - próbálkozom némi vigasztalással. Annyira elkámpicsorodott az arca csórikámnak. Pedig én nem értem. Egy teljesen normális, jópofa csávóka. Jó, tény és való, Vegas nem feltétlenül a mi fajtánk lelőhelye. - És ne kamuzz, már van egy valami barátszerűséged, ha úgy vesszük, mert csak tűzért jöttem, erre már vagy egy fél órája biztosan itt csacsorászunk mindenféléről. - mutatok rá a dologra.

- Hét persze, hogy nem! Miért, történt valami? - nevetek az eseten. Ő legalább felkészült, nem úgy mint most én. Ma abszolút szét vagyok esve, pedig nálam is szokott lenni mindenféle jóság. Hirtelen egyébként összefutott a nyál a számban, de csöndben maradtam. Ó azok a szép emlékek... Iskolai második emelet, fiú wc... gomolygó füst,hirtelen mosolygós arcok, összeszűkült pirosas szemek... Egyből jobban teltek az unalmas órák. Hiányzik.

Gondolataimból újfent Lucas pajkos hangja ébreszt, mikor a zenéről kezd el beszélni. Helyben vagyunk! Ebben otthon vagyok!
- Nos igen, a jó öreg Rammsteinék nótája amióta idejöttem mindig a fülemben cseng - mosolyodom el, s hirtelen eszembe jutott, hogy mennyire kibaszott módon vágyódom már egy jó kis zúzós koncertre. Az a légkör! Édes faszom, na az! Az az én világom, szex drog pia és rock n roll!
- Tényleg, nem tudsz valami faszányos koncertről a környéken, vagy úgy általánosságban most esedékes rocker összeröffenésről?

Kérdése teljesen jogos, hisz csak fél óra. Bár az oviban, suliban, munkahelyen sem kell több idő ahhoz, hogy eldöntsük, valaki szimpatikus avagy sem.

- Hátt... sok barátom nekem sincs a környéken és te elég lököttnek nézel ki ahhoz, hogy valami olyasmi legyél - rántok vállat mosolyogva. Idióta vagyok, nagyszájú és bunkó. Soha nem volt sok barátom. - Ó... hát... szíved joga kivel mit osztasz meg - lepődöm meg egyből kijelentésén. Na nem mintha én olyan smucig ember lennék. Általában ha van nálam, mindig megkínálom a másikat.

Újabb nevetés hagyja el számat, ahogy hallgatom a kis sztoriját. Szó mi szó, elég szerencsétlen flótásnak tűnik ahhoz, hogy ne ez legyen az egyetlen ilyen sztorija. Persze inkább nem firtattam a dolgot. Nem mintha nekem olyan hatalmas mázlim lenne az élettel.

- Jó, de az mégsem ugyan az. Nekem a tömeg hiányzik, a hangzavar, az extázis - magyarázom áhítattal. - A pogó, a torokszakadásig üvöltés, amikor már érzed, hogy dülled a szemed és dagadnak az ereid a nyakadon, a fájdalom, a kék-zöld foltok - folytatom átéléssel. Ó hogy bassza meg, mennyire imádom én azt. Pedig tömegiszonyom van. Tudom, tudom, szarul vagyok összerakva, ez már nem meglepő.

- Szóval érted, miről beszélek... Nem maga a zene hiányzik, mert teli van a lakás hangszerrel, mindketten zenélünk... de az más.

Mosolyogva hallgatom Lucast, de a szellemes elszólásánál igencsak kellett uralkodnom az arcomon meg úgy általánosságban mindenemen, hogy ne legyen gubanc a dologból. Nem akarom az orrára kötni. Egyébként is, milyen szar ismerkedős duma lenne már: Hali, Effy vagyok, skizofrén, látom a szellemeket, akarsz a játszópajtim lenni?

-Nem utasítalak én vissza, nem olyan családból származom - nevetek már újra a hülyeségén. - És egyébként is tiltja a vallásom, hogy az ilyen dolgokra nemet mondjak - fűzöm még hozzá hirtelen komoly arccal. Persze nyilván ő sem hülye, az enyhén vöröskés szemeim az első pillanatban elárultak, ha az engem körüllengő szag nem lett volna nyilvánvaló.

Kedvességem és együttérzésem újfent megnyilvánult, amikor sztorija hallatán röhögésben törtem ki.
- Oké, most már bátran kijelentem, nem csak lökött vagy, hanem oltári szerencsétlen is, gratulálok! - igyekszem némileg normalizálni magam, s nem megfulladni a röhögéstől. Bár én csak fogjam be a számat, engem egy kibaszott erősítő sütött ki majdnem végleg.- Viszont akkor köszi a tippet, igazán felizgattál e téren most - mondom a kocsmával kapcsolatban, majd egy éles váltás és az agyamnak kell pár másodperc bootolási idő, mire képes vagyok válaszolni.

- Persze, igyunk valami lónyálat, ha már ilyen szépen invitáltál, meg ha már így egymáshoz kerültünk... vagy mi. - Effy és a kommunikáció. Nem megy ez a mondatalkotás nekem. Válaszom után pedig úgy döntöttem, rábízom magam, elvégre ő hívott meg, menjünk ahová ő akar. - Esetleg valami konkrét úticél? Vagy csak induljunk meg és beesünk valami szipiszupi pont nekünk való helyre?