Egy utolsó pillantást vetettem az aktára, ami az ölemben nyugodott. Milo Green. Egy parányi gyerek, akinek már most annyi problémája volt az életben, mint egy felnőttnek sem. Ahogy az arcát néztem visszatükröződve a fényképen, elkapott a szomorúság, s ujjammal simítottam végig a hajvonala mentén. Most kezdett visszanőni neki. Egy hónapja tünetmentes volt. Nem ilyen jelent és jövőt érdemelnének a gyerekek - jutottam el ismételten egy olyan gondolathoz, aminél a legszívesebben ráordítottam volna a rák elleni gyógyszer kutatóira, hogy csinálják, hogy robotoljanak. Ilyen kicsiny életek is tönkremehettek, akik előtt ott volt még az egész élet.
- Huszonöt dollár, kishölgy - fordult felém hátra az úr, s kikaptam a megfelelő összeget és még tíz százalékot a tárcámból, egy mosollyal és egy nyugodt köszönömmel háláltam meg a szolgáltatásait, s már ki is szálltam az autóból. Sheila Hartley volt az, aki felhívott, az itteni pszichológus már nem bírt a gyerkőccel és muszáj volt segítséget kérni. Esther pedig kapva kapott az alkalmon, hogy egy kicsit Nick-kel egyedül lehessen az irodában, így én kaptam meg az ügyet, de nem is bántam. Muszáj voltam segíteni.. mindkettejüknek. Az akta elsüllyedt csendben a táskámban, a cípőim sarkainak felkoppanása pedig végigkísérte az utamat az udvaron egészen addig, ameddig egy kislány belém nem szaladt a fordulójánál és csak az utolsó pillanatban sikerült elkapnom a karját, mielőtt elesett volna. Hirtelen vonta ki magát az érintésemből, és riadtan nézett végig rajtam.
Bizonytalan volt. És felettébb zaklatottan nézett rám. Ahelyett, hogy megszólalt volna, csak félve pislogott hátrafelé, ahonnan jött.
- Tudok neked segíteni, kicsi lány? - mosolyogtam rá, mire a feje automatikusan igenlő mozdulatsorba kezdett és a karját felemelve irányt mutatott nekem, de hagytam, hogy végül meginduljon, hogy követhessem. A szemöldökeimet is összevontam a sok gyerek egy helyben való hangoskodására, és bocsánatot kérve léptem először közéjük, aztán a kicsik közt átfurakodva a vörös hajú kislányt pillantottam meg. Az arca vöröslött (?), a mellette álló fiú pedig.. fogalmam sem volt, mit csinált, de abból, hogy a gyerekek egyszerre hallgattak el és merőn néztek, inkább megint a kis vöröskére néztem.
- Jól vagy... tok? - érdeklődtem komolyan először a kislánytól, majd a fiúra is ránéztem hosszabban, és ha nem távolodott el a kis vöröske, egy-két lépéssel közelebb mentem hozzá, hogy közelebbről is lássam, hogy milyen volt az arca. Egyelőre még nem értem hozzá.
- Cordelia a nevem. Téged hogy hívnak? - továbbra is a kislányt figyeltem, annak ellenére, hogy láttam a gyerekek zizegését. Mégis ott volt az a nyugodt, barátságos mosoly az arcomon, ami most kellett.

A szemöldökeimet a kíváncsiságtól és a gyerekek közti vitából fakadóan összébb húztam, de nem kérdezősködtem. Egyelőre még. Csak figyeltem a kislányt, és a fiút tőle távolabb. A kiskölyök erősebb fájdalma pedig odaragasztotta a pillantásomat az említett kézre, ami vöröslött, és talán egy kissé be is dagadt.
Amint a kislány megszólalt, s elárulta a nevét, csak egy halovány biccentés volt a válaszom, és meggondoltam magam. A szemeibe nézve csak egy kicsit hosszabb időre fordultam el tőle, s aztán vissza is, de csak egy pillanatra:
- Maradj kérlek itt, DL - kérleltem őt halkabban annál, mintsem minden gyerek hallja a szavaim. Türelmesen végignéztem a többieken, akik összeverődtek a konfliktus során, hogy szélnek eresszem őket. - A többieknek pedig hamarosan órája lesz. Úgyis hallani fogjátok a következményeket, menjetek nyugodtan - mosolyogtam rá némelyikre, és habár nem mozdult meg mindegyik fiatal, én megtettem.
Egészen a sérült, már az ülő fiúig léptem, aki előtt leguggoltam, a táskámat a lábam mellé raktam le a földre is, kinyújtva a kezemet, és ha felém nyújtotta a sajátját, akkor csak finoman húztam végig előbb az ujjaimat a kézfején, az ujjain zúzódást vagy törést keresve a porcok és csontok mentén.
- Jég kell rá, aztán az ápolónőhöz megyünk, rendben? - néztem bele a szemeibe, és amennyiben bólintott, vagy bárhogy lereagálta, felsegítettem őt állásba. - Keress egy tanárt, és mondd meg neki, hogy Miss Webb kért téged meg erre. Utána találkozunk - mosolyogtam rá mindenféle rosszallást száműzve a hangomból és a pillantásomból, remélve, hogy megteszi azt, amire kértem. Nem véletlenül hagytam ki azt az apró részletet, hogy pszichoizé, vagy agyturkász vagyok. Legalábbis ritka volt az a gyerek, aki ki tudta mondani a pszichológus foglalkozást.
És ha mindez megtörtént, csak akkor fordultam vissza DL felé.
- Te hogy vagy? Neked is kellene jég. A szemed alá - kaptam fel a táskámat, hogy felé lépjek, de ne túl közel, nehogy megijedjen. - Mi történt? Elmondod? - a többieket, ha maradtak is, többször már nem kértem arra, hogy távozzanak. Akik maradtak, ők úgyis bíráskodni fognak, amint DL megszólal. Vagy egyet értenek azzal, amit mond a kicsilány, vagy pedig hangos ellenkezéssel nyilvánítanak véleményt. Vagy így, vagy úgy, de valahogy az igazságot úgyis meg fogom tudni. Nem mintha szándékomban állna bárkit is büntetni. Részben nem azért voltam itt, másrészt nem olyan voltam. Sosem.

//100. postom a neked írt reag //