Hamar birtokba vettem a villát, amit Stephane ajándékozott nekem. El voltam ragadtatva tőle, minden egyes sarkán látszott, hogy nekem akart kedveskedni vele, és mi tagadás, a legtöbb részletben eltalálta az ízlésemet. Ami nem tetszett, azt pedig nemes egyszerűséggel kidobtam, vagy lecseréltem.
Hasonló stratégiával kezelem egyébként őt magát is. Most már semmi szükség rá, hogy megjátsszam magam előtte. Az ujjamon ott csillog a több milliós gyűrű, a markomban pedig a karrierje sorsa, mi is lehetne ettől tökéletesebb biztosítás? Nincs többé okom, hogy egy kicsit is tartsak tőle, így a munka után most következhet a jól megérdemelt szórakozás. Minden cseppjét ki akarom élvezni a ténynek, hogy újra arisztokrata vagyok.
Tudom, hogy szúrja a szemét, hogy túlságosan otthon érzem magam a birodalmában, de azt éppenséggel nem mondhatnám, hogy eltitkoltam előtte ezt az oldalamat. Megmutattam neki a bennem rejlő ravaszságot, mielőtt belém bonyolódott volna, nem én tehetek róla, hogy ez csak még inkább hozzám vonzotta, minthogy idejében észbe kapott volna. Mondhatni a saját kielégítetlen vágyai csapdájába esett, nem is az enyémbe.
De ennyit Stephane-ról. Most nincs itt, és nem is nagyon érdekel, mit fog szólni, ha hazahozza az útja. Illetve, dehogynem érdekel.
Mosoly szalad az ajkaimra, ahogy belekortyolok a kezemben ringatott whiskys pohárba, és magam elé képzelem villámokat szóró tekintetét. A cigaretta elegáns fodrokban füstölög az ujjaim között, a zene pedig kellemesen hangosan lüktet a fülemben. Kissé tompítja már az érzékeim az anyag, amit újdonsült ismerőseim hoztak magukkal belépődíj gyanánt, de hogy Stephane is érezze a törődést, szándékosan nyomasincs tablettákat kértem. Csak semmi látványos kábszer, elvégre kímélnem kell az idegrendszerét, semmi kedvem túlságosan hamar özvegy milliomos lenni. Egyelőre sokkal jobban élvezem a társaságát.
Gyere, Stephane, már csak te hiányzol a partira! – vetem hátra a fejem a kanapé támlájára kissé megpihenve. És ekkor mintha csak a hívásomnak engedelmeskedett volna, tényleg megjelenik az ajtóban. Az arca nem a legdiplomatikusabb. Egyenesen felém tart.
Karon ragad, és nem oly’ finoman átevickél velem a szomszédos – néhány árnyalatnyival halkabban zsongó – szobába.
- Na, de Stephane! – Mire lefékez velem, akaratlanul is rálöttyintek néhány kortyot makulátlanul feszülő ingére.
- Azt hittem, ettől jobban fogsz örülni a meglepetés partidnak. Ez a sok ember mind azért jött, hogy... – meg kell állnom kigyönyörködnöm magam az arcában, egyszerűen felejthetetlen – ... hogy egy kicsit megfeledkezz a munkáról. Péntek van, lazulj el egy kicsit.
A whiskyt tartó kezem kecsesen az ajkai felé nyújtom, tudom, hogy ő is ezt a fajtát kedveli. Ahogy azt is, hogy fáradt, és hogy mennyire felpezsdült a vére attól, amit talált, de az indulatokat nem olyan nehéz egy kicsit másabb mederbe terelni. Talán még hasznomra is válik az izgatottsága.
- Különben sem értem, miért vagy mérges. Nem a nagykövetet hívtam – vonok vállat egy apró, bár annál tudatosabb mozdulattal. Meztelen vállam szereti felhívni magára a figyelmet, a félhomály és a fekete, pánt nélküli ruha még inkább kihangsúlyozza fehér vonalait.
- Ők, kérlek, a potenciális szavazóid – kúsznak ravaszkás félmosolyra az ajkaim. Igazán nem mondhatja, hogy nem törődöm a karrierjével.

Drága férjecském, habár késve, de végül befut a partira. Ó, mi megvártuk, még javában tart a szórakozás, amikor betoppan, és rám vetíti ördögi tekintetét, abban viszont már most biztos lehet, hogy nem fogom könnyen adni neki a győzelmet, ha esetleg be akarná rekeszteni a bulit.
A fogása erős, és az invitálása sem éppen udvarias. – Nem vagyok biztos benne, hogy szeretnéd, ha kék-zöld foltos lenne a karom – viszonzom a fülbesúgást, néhány árnyalatnyival hangosabban, mint ahogy ő tette. Elvégre a zenét túl kell kiabálnom, nemdebár? És én biztos akarok lenni abban, hogy hallja. Esetleg más is.
A whiskym fele az ingén végzi, kivételesen nem volt szándékos, de túlzás lenne azt állítani, hogy bánom. A tekintetem követi az övét, ahogy rámutat az átnedvesedett ingre, az anyag az említett helyen teljesen rátapadt a bőrére, és pompásan kirajzolja feszes mellkasát. Elmosolyodom a szavain.
- És mit szólnál hozzá, ha nem kifejezetten jó feleség módjára nézném meg, mit hetetek az „ügy” érdekében? – a mutatóujjam már ott is korcsolyázik, kanyargós úton végigsimítva-tekergőzve a semmi-anyaggal fedett bőrén. Ujjbegyeim alatt érzem, hogy a hideg whisky libabőrössé tette. Ez az egész jelenet sok-sok képsorozatot idéz az eszembe, megismerkedésünk óta az egyik fő összekötő kapocs köztünk az intimitás volt, ismerem a testét, ismerem a vágyait, és ezen a kettőn keresztül megismertem a lelkét is, amit eleinte annyira rejtegetett. Ezért is sikerülhetett a tervem. De mióta színt vallottam előtte, bizony ínséges idők járnak. Nem mintha nem lennék vele elégedett az ágyban, egyszerűen csak tudom, hogy ez túlságosan nagy adu a kezemben ahhoz, hogy elpazaroljam, vagy ne éljek vele.  
Egy szexuálisan frusztrált férfi, nem rendelkezik olyan vasakarattal, és a koncentrációja is finoman terelgethető. Tudom, hogy akar engem, bármennyire is gyűlöl, ezt nem tudja levetkőzni – sem eltitkolni előlem –, és ettől csak még jobban utálja az egész helyzetet. Én pedig annál jobban élvezem.
Elveszem az ujjam a mellkasáról, majd felnézek rá, mélyen belepillantva acélosan kék szemei gyűrűibe, és finom mozdulattal az ajkaim közé veszem az ujjhegyem, hogy megízleljem róla a whiskyt, amit róla gyűjtöttem be.
- Így is finom – teszem hozzá játékosan, miközben a felé nyújtott poháron gondolkodik. Mintha hezitálna kicsit, legalábbis a tekintete lassú mozdulása, és ezúttal sokkal finomabb érintése erről árulkodik számomra. Végül hirtelen veszi ki az üveget a kezemből és az ablak felé távolodva, drasztikus határozottsággal szabadul meg a zavaró tényezőtől. Bizonyára engem is szívesen az ital után dobna, ha tehetné. Számomra pedig ez is beszédes, mint minden.
- Csak utánad – javítom ki élvezettel, tudom, hogy politikusként rühelli a korrekciókat, de kérem szépen, akkor tessék pontosan fogalmazni. Ha már a whiskymtől megfosztott, belelélegzem a még mindig parázsló cigarettámba, és a kezembe nyomott pohárba pöckölöm a hamut, míg meghallgatom a rögtönzött kampánybeszédet. Vagyis...
- Nem olcsó piát isznak – szúrom közbe ismét, teszek rá, ha hegeli, sőt – mint jó házigazda, az italt voltam kedves én állni. Vagyis te – pontosítok sietve, lám-lám, magamat is javítom én, egy szava sem lehet.
Hagyom, hogy ujjai végigsimítsanak az arcomon, szúrni akar, de ez kevés. A mosolya viszont még mindig elragadó.
- Minden társaságnak meg van a megfelelő előnye és ideje, drágám, ha nem eszerint élnék, nem lennék ma itt. És persze, ha nem kellettem volna neked senkiként – nem mulasztom el odasimítani a végére, talán így már kevésbé érzi magát kivételezettnek. Megvannak neki is ugyanúgy a koszos kis vágyai, ami érdekében hajlandó lejjebb adni az arrogancián, és a szép társaságon, nekem csak ne tartson példabeszédet. Senki sem tudja ezt jobban nálam.
- Igazán? És mégis mit kezdjek a finom társasággal? – futtatom végig rajta a pillantásom egy árnyalatnyival kihívóbban a szükségesnél, majd kérdő tekintetem megállapodik az övében. A célzás immáron csakis neki szól. A politikára vonatkozó megjegyzését elengedem, egy percig sem bánom, ha azt hiszi teljesen ismeretlen számomra ez a terep, viszont az öltöztető szándékaira csábosan-lustán felvonom a szemöldököm.
- Hízelgő, hogy ennyire aggódsz értem – oltom el a cigimet az imént átnyújtott pohárban, amit aztán a kezébe nyomok. Ha nem veszi át, nemes egyszerűséggel csak leejtem. A lényeg, hogy a kezeim ismét szabadságot élveznek, és végig is futtatom ujjaim katonás inggombjai sorozatán egészen a hasa aljáig. – Egy gentleman már rég rám terítette volna az ingét – hajolok picit közelebb a füléhez, hiszen nem áll messze tőlem, és kioldom a legfelső gombját.