Elképesztő, milyen furcsán tud néha működni az idő. Lepillantok az ölemben tartott jegyzetre - a cirkalmas betűk legalább öt oldalt töltenek ki, mégis... a kérdőívben csupán az első két pontnál szerepel pipa. Halvány mosoly kúszik ajkaimra, ahogy Miss Broughton szavait hallgatom és próbálok... nagyon próbálok elfogulatlan maradni vele szemben, de nem könnyű. Az előttem helyet foglaló nő egyszerre mérhetetlenül érdekes és szörnyen megbotránkoztató. Ha az elmúlt két órából másfelet nem pirultam végig, akkor egyetlen egyet sem. Interjút készíteni vele talán még akkor is kihívás lenne, ha nem ez lenne a legelső ilyesfajta próbálkozásom. Vagy ha maga a téma könnyebb volna, vagy.... ha Ő nem lenne az aki.

      Elismerem, fogalmam sincs hogyan kellene működnie ezeknek a találkozásoknak. Hogy az első alkalommal még semmi komolyabbra nem volt időnk tulajdonképpen nem is lep meg annyira. Mégis... valahogy azt vártam, hogy majd most, alig egy héttel később majd... nem is tudom. Egyszerre vártam és tartottam tőle és most....

      Udvariatlanságnak tűnhet talán ahogy az órámra pillantok. Maradnék és menekülnék is ki a kastélyból, a közeléből, mégis szabályosan kényszerítenem kell magam, hogy a tollra visszapattintsam a kupakját, de érzem, mára ennyi elég lesz.

      – Nagyon köszönöm, Miss Broughton. Sajnos nekem most.... – nyelek egyet. Miért tartok tőle ennyire? – Most mennem kell, de mindenképpen keresem még telefonon a folytatást illetően. – behajtom a füzetet is, s újra érzem, ahogy elvörösödöm. – Elnézést amiért ilyen hamar..... Nem gondoltam, hogy ennyi időt fog igénybe venni ez a kérdéssor. Legközelebb mindenképpen szeretném úgy időzíteni, hogy hosszabban tudjak maradni. Ha Önnek is megfelel. – siklanak ki a szavak, s át sem gondolom talán őket. Több időt? Vele? Igen! Kizárt.... Mindenképp, de.... jajj, Evalynne, szedd már össze magad!

      A füzetet becsúsztatom a táskámba, a tollat a helyére, majd felkelek, s gyorsan felöltözöm.
– Még egyszer nagyon köszönöm, hogy időt szakít rám! – mosolyodom el. A zavar és az izgatottság sajátos egyvelege színezi a hangom és a tekintetem még mindig, mint a legelső találkozásunk alkalmával. – További szép napot, Miss Broughton! – nyújtom felé a kezem, s magam is érzem, hogy erőteljesen menekülésre hajaz a távozásom. Még elköszönök a házvezetőnőtől, aki kedves mosollyal nyit nekem ajtót, s őszintén arra sem nagyon emlékszem ahogy keresztüljöttem a folyosón, csak a tüdőmet üdítően átjáró friss levegő térít újfent észre kissé. Az ajtó csukódik mögöttem én pedig érzem, ahogy végigborzongok. Hát mégiscsak menekültem. Ki az oroszlán barlangjából. Az oroszlántól, aki oly’ szépen mosolygott rám.

      Kezeim a táskám pántjára fonódnak, s csak lassan csúsznak lefelé. Szinte érzem, ahogy áramlik ki belőlem a feszültség és csak most kezdek ráeszmélni milyen hihetetlenül otrombán és idétlenül is viselkedtem az imént. Mint egy ostoba gyerek! ... s haragudnom kellene magamra,  a gondolatra valamiért mégis elmosolyodom. Gyerek.

      Nyitom a kapu ajtaját, s még végigfut tekintetem az úton és a kastélyon, mielőtt becsuknám magam mögött, s újra előre fordulva, idült mosollyal az ajkaimon megindulnék a buszhoz.


To: Őmárkisága, Señor Fabrice Mercer || ruha || note: just try me, sweetheart

- 1 -