USA, Las Vegas, 1971. április 20. 43 Veterán katona Civilians Sam Worthington

Karakter személyisége

Valamikor rég büszke voltam, anyagias, megbízható és mindenekelőtt a családot tartottam minden esetben a legfontosabbnak. Barátságos voltam, fiatal, nagyratörő, kétségbeesett és... talán borzasztóan naiv. Azt hittem az állam a megoldás minden gondomra. Azóta leszereltek. Büszkeségből mindenhol azt hangoztatom, én szereltem le. De a szomorú igazság nem ez. Leszereltek, mert... szóval mert nem beszámítható sem az elmeállapotom, sem az egészségem. Nem vagyok beteg! Csak... megviselt a háború. A leépülés csak egyik napról a másikra egyre elhatalmasodott, úgy éreztem űznek valahonnét, hogy mindenki engem bámul, hogy a társadalom kivet magából és megőrjít. Igen, ütök. Ütök azért, ha bármi sérelmet látok bárki tekintetében. Csak megpillantom a szándékot, onnéttól semmire sem emlékszek, begőzölök, mint egy állat. Majd csak azt látom, hogy a kezeim között egy agyon vert ember van. Iszonyodok a gondolattól is, hogy ez vagyok én. Ez lettem én. És azok az emberek, akiket eddig védtem a számos háborúban húsz évig, most úgy néznek rám, mint ha egy szánni való félnótás lennék. Látom a tekintetekben. Látom hogy megvetnek és betegnek tartanak. De nem érzik át azt az elszeparáltságot, amit én most érzek. Az egész társadalom elítél és kivet magából. Mindez a hazaérkezésem előtt volt. Hogy most milyen vagyok? Szánalmas alaknak tartom magam, de ezt senkinek sem vallanám be. Magányos vagyok és borzalmasan elcsigázott. Hogy mi az ami jó tulajdonság bennem? Nem tudom, csak egy savanyú, megkeseredett kiöregedett katona vagyok, semmi több. Küszködök a létemért. Az a fiatal becsvágyó, akinek mindene a család már rég kihunyt a szememből. Szeretem a gyerekeimet, értük bármit megtennék. De a kislányom retteg tőlem. A nejem kidobott a házból, a fiam pedig rám se hederít. Mit mondhatnék? Pszichológushoz kellene mennem, tudom. Az orvosi papíromon ez áll. De nekem nincs semmi bajom.  

Történet vagy szerepes példa

1993. május 21. - Besorozásom napja. Egy olyan pillanat, amikor az ember érzi döntésének súlyát, tisztában van azzal, hogy valami olyan lépésre szánja el magát, ami kihat az egész életére. Nem tudtam akkor, hogy mi vár rám. Azt sem, hogy fogom-e teljesíteni, vagy fűbe harapok. Egy dolog lebegett a szemeim előtt, hogy a családom anyagi helyzete rendbe jöjjön. Még '91-ben bukkantam rá egy behívólevélre. A második öbölháborút hirdette. De akkor még fiatal voltam és tele reményekkel, hogy majd jól mennek a dolgok. Nem mentek, nehezen találtam kezdőként állást, vagy ha volt is nehezen jöttünk ki anyagilag. Mint ha a házasságom, a családom megátkozták volna. A fiam születése fordulópont volt. Úgy fél éve minden teljesen rendben ment. De a számlák csak jöttek és éreztem a terhet a vállamon, valamit lépnem kell már csak az ő jövője érdekében is. Megléptem, jelentkeztem az amerikai hadseregbe.

1996. december 24. - Egy újabb karácsony a családom nélkül. Folyamatosan tartom a kapcsolatot velük, a fiam napról napra egyre csak nő és nő, és úgy érzem mindenből kimaradok. Az első lépésekről, az első szavairól, a közös ünnepekről. Az életéből. A feleségem kitart mellettem, minden egyes levélben bátorít. De sokszor félek, hogy már csak elköszönő levelet kapok. Vagy amikor megyek haza, hogy a fiam nem ismer meg, hisz annyira keveset lát. Ők most jó anyagi helyzetben vannak, biztonságban. És ez a lényeg. De gyakran félek, talán eljön az a pont, amikor nem tudják megbocsájtani, hogy nem vettem részt az életükben.
A kiképzés folyamatos, arról nem panaszkodom. Ahogy a napról napra való túlélés is szokványos. Azonban akadnak napok, amikor úton vagyunk, vagy épp zavargásokat oszlatunk el, ki tudja melyik pillanat lesz az utolsó nekem. Láttam már a konvojban előttem felrobbanó autót, vagy a csatatéren elesett jó barátomat. Nehéz napok ezek, és lelkileg kell igazán túlélni.

1999. március 02.  - Hat év telt már el azóta, hogy beléptem a seregbe. Sok mindent láttam, sok mindent értem el. Előléptettek zászlóssá is. De úgy éreztem, itt az ideje leszerelnem. Túl sok időt töltöttem el a családom nélkül, a fiam is hamarosan iskolába megy. Úgy éreztem, otthon a helyem. A papírt már leadtam. Innét nincs visszaút.

2001. szeptember 11. - Újabb fordulópont az életemben. Csodás két évet töltöttem el a családommal, mint ha kicseréltek volna. A feleségemmel is úgy érzem a kapcsolatunk megújult. Olyanok voltunk sokáig, mint a friss házasok. Ritka jó időszak volt. Aztán történt egy esemény, amin az egész világ megbotránkozott. Mindenki rádöbbent, semmi nem lehet biztonságban, amíg élnek és munkálkodnak fanatikusok. Bevetettek a mentéseknél. Behívtak és aktívan kivettem a részem az akciókból. Rengetegen haltak meg, és kellett otthagyni embereket, akiken már nem tudtunk segíteni. Borzalmas volt. Rádöbbentem arra, hogy az én családom sincs biztonságban. Ismerem a Közel-keleti viszonyokat, tudtam, hogy ennyi nem lesz elég, nem fognak itt megállni, ha nem lép közbe valaki. Elhatároztam, hogy visszamegyek a seregbe a pihenőm után. Sokat rágódtam rajta, sokat beszélgettünk erről a feleségemmel. Nem volt mindegy, mit lépek, hisz akkor már a lányunkkal volt várandós. De nem ülhettem csak úgy tétlenül. Ki másért harcoljak, ha nem a gyerekeimért és a feleségemért? Vagy a jövőjükért?

2001. október 07. - Az afganisztáni háború első napja. Ismét a háborús fronton találtam magam, a zűrzavar hatalmas volt. Mindenfelől lőttek, az emberek pedig csak úgy hullottak, legyen az szövetséges vagy ellenség. Borzalmas körülmények között voltunk, és csak arra tudtam figyelni, hogy teljesítsem a feladatom. Egy katonának ez a pont az, ami a biztos. Ha nem a feladatába kapaszkodik, akkor céltalanul elhullik a többivel együtt. Nem úsztam meg azonban karcolás nélkül, sikerült egy rossz ponton meglőni. A hadi kórházban ébredtem fel, és maradtam is ott napokat, amíg lábra nem tudtam állni. Rádöbbentem arra, hogy mekkora hatalmas különbség van aközött, ha az ember a gyerekeit látja nap mint nap, és aközött, hogy figyelemmel követheti a növekedését. Hiányzott a családom.

2003. november 10. - Átvezényeltek Irakba. Pár év alatt az a kis semmi sérülés, ami a lábamat ért találatból származott, elkezdett zavarni. Eleinte nem is vettem észre, hogy rosszul gyógyultam meg. De később apróságokra lettem figyelmes, mint ha időnként fájna, ha huzamosabb ideig rohanok. Ezért is kértem, hogy helyezzenek át egy valamivel nyugodtabb központba. Itt ugyan nem voltak mindennaposak az összecsapások, hisz a háborús hadviselés javarészt odafent zajlott. De alaposan ki kellett vennem a részem a zavargások eloszlatásából.
És ez csak a háború volt. Odahaza zajlott az élet, egyre kétségbeesettebben vettem tudomásul, hogy a családfői szerep kiesik a kezemből. Amikor otthon voltam, nehezen találtam meg a közös hangot a gyerekeimmel. Rossz érzés volt majdnem újra és újra megismertetni magam a lányommal. Ugyanis teljesen elfelejtett, ahányszor visszajöttem a táborba. Az pedig egyre jobban aggasztott, hogy a fiam most lép kamaszkorba, és én nem leszek ott, hogy példát mutassak neki. Tele voltam kételyekkel, borzalmas volt.

2011. június 15. - Kivonulás Irakból. Végleg búcsút mondtam az országnak, aztán soha többé nem tértem ide vissza. Megkönnyebbülés is volt egyben és azt vártam, hogy hazamehessek. Röpke fél évet kaptam kimenőre, ami észre sem vettem, már pillanatok alatt el is telt. Otthon úgy éreztem magam, mint ha valami álomvilágban élnék. Távol a fegyverek zajától, vértől és halálhörgéstől. Jól éreztem magam. Végre nem kellett készenlétben lenni akármelyik pillanatra. Végre azokkal lehettem, akiket szerettem. Még akkor minden rendben volt velem is.

2014. február 05. - Leszereltek. Nem magamtól döntöttem így,   a vezetőség nem talált alkalmasnak a további hadviselésre. Az utóbbi három év borzalmasan megviselt. Én sem vagyok már fiatal, ráadásul Afganisztánban borzalmasabban a viszonyok, mint valaha. Fogócska az Al-Kaidával teljesen kikészített. Volt egy pont a csatatéren, amikor idegösszeroppanást kaptam. Alig emlékszem ezekből bármire is. Csak foszlányok. Sokáig gyengélkedtem. A lábam is sokat fájlaltam. Erősen sántítok újabban.

2014. május 26. - Itthon vagyok, de mégsem. Nem a régi már a világ. Úgy érzem magam, mint ha a társadalom kirekesztene. Nem tudom kezelni a dühkitöréseimet, mint ha nem is én lennék sokszor. Ráadásul a városvezetés sem adja meg a lehetőséget, hogy normális munkám legyen. Csak olyan alkalmi munkák, amit alantas emberek végeznek, elszeparáltan mindenkitől. A családom pedig... a lányom fél tőlem, a fiam sokszor otthon sincs, és a feleségem pedig beadta a válópert. Mint kiderült, egy ideje már máshol kereste a boldogságát. És azzal, hogy nem jöttünk ki egyáltalán az utóbbi hónapokban, csak végképp megpecsételődött az életem. Kidobtak otthonról. Nem érzem magam többnek, mint egy csótány. Pszichológushoz akarnak járatni és az önkormányzat is egy olyan lakást adott csak ki, amibe akármelyik hajléktalan jószerével beköltözne. Úgy érzem, hogy az emberek nem becsülnek meg. Hisz mi más lennék, egy leszerelt, a társadalom hasznát már nem szolgáló beteges csöves, aki a mások adóján éli fel azt a jövedelmet, ami jogosan megilleti húsz év háborúskodás után.