Elnyomtam magam egy elkeseredett sóhajt, de legszívesebben ráordítottam volna. Jobb kedvre derített, hogy még most sem hagyta magát, de nem lettem tőle sokkal boldogabb – egyáltalán nem derített jobb kedvre. Szörnyű érzés volt ránézni. Bűntudat. Ez az egyetlen egy érzés volt, amely átvette felettem az irányítást, de ez viszont legalább olyan erősen lüktetett bennem, mint a mellkasom börtönébe zárt szívem.
– Nézz rám! – Kezeim közé fogtam az arcát, mert tudtam, hogy majd megpróbálja elfordítani, de nem hagyhattam neki, most nem. Homlokomat az övének döntöttem. – Nem kell aggódnod semmi miatt, nem kell tartoznod senkinek, majd én megoldom – őszintén szólva egyelőre fogalmam sem volt, hogy miként elsőre arra gondoltam, hogy valakivel összeveretem magam jó pénzért, elvégre sokaknak a bögyében voltam már annyira, hogy akár meg is fizessenek azért, hogy én állok eléjük – csak tedd meg a kedvemért, hogy elmész néhány hétre, nekem teljesen mindegy, hogy hova, ha pedig nem akarsz, akkor is elmész, mert itt és most esküszöm meg arra, hogy abban az esetben, ha még tiltakozol is, én magam rángatlak fel valamelyik gépre, amelyikre ott helyben rögtön meg lehet venni a jegyet, viszont ezt erőszakkal fogom megtenni, ha kell összekötözöm kezed-lábad, a szádat pedig összeragasztom, aztán hadakozhatsz, ahogy akarsz. Amíg kint vagyok, gondolkozz ezen. – Vettem magamnak a bátorságot, hogy legalább egy puszit csenjek ajkairól, azonban ezt követően felemelkedtem az ágyról és kimentem.
Nem kellett kétszer kérnie, hogy hozzak neki valamilyen fájdalomcsillapítót – őszintén reméltem, hogy valahol a szekrény legmélyén még lapul legalább egy-két pirula, mert az istenért sem akartam volna egyetlen egy másodpercre egyedül hagyni a lakásba, pedig a világ végére is elmentem volna neki bármiért, hogy csökkentsem valamivel a testében tomboló fájdalmat. El tudtam képzelni, hogy mit érezhetett, mint ahogyan azt is, hogy miként szerezte azokat a kék-zöld-lila foltokat, azonban erről már nem voltam hajlandó tudomást venni, mert így is alighogy kiérttem a szobából valamint csillapítanom kellett forrongó dühömet. Az első kezem ügyébe akadó tárgy pedig a fehérre meszelt fal volt, ami szerencsétlenségemre nem gipsz kartonból volt felhúzva. De nem érdekelt. Csak ki akartam adni valamin. Utáltam magam, hogy nem tudtam megvédeni Őt, az egyetlen személyt, aki fontos volt számomra. Először, olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiért legszívesebben már akkor is bármimet levágtam volna, aztán pedig még csak megakadályozni sem tudtam, hogy ezt tegyék vele. De meg fogom fizettetni velük mindezt, fogadtam meg magamban továbbra is forrongva az indulattól. Ez volt az egyetlen dolog, amiben világ életemben rettegtem és most meg is történt. Gyűlöltem magam érte. ezerszer is bocsánatot akartam kérni és még az is megfordult a fejemben egy pillanatra, hogy bár ne találkoztunk volna, viszont megtörtént és Ő is lett az aki evégett pórul járt. Tudtam, hogy ez lesz, nagyon is tisztában voltam azzal, hogy majd rajta fog csattanni az ostor, mert akarva, akaratlanul, de jól láthatóan Ő lett az én egyetlen gyenge pontom –, de az valóban a leggyengébb. Sebezhetővé váltam, miatta és még csak nem is tudtam érte hibáztatni, mert én – ellenben vele – nagyon is tisztában voltam a következményekkel. Idióta voltam és most is az vagyok, hogy nem azt teszem, amit nem akarnak, hanem amire számítanak. Ők pontosan ezt a reakciót várják, hogy majd itt húzza meg magát, ezzel is bizonyosságot nyerve, hogy Ő fontos számomra. Ki kellett volna raknom. Ez lett volna az egyetlen helyes megoldás, mert ezzel legalább azt a látszatot keltettem volna, hogy nem érdekel. De a rohadt életbe is! Nagyon is érdekelt. Én voltam az egyetlen szinte, akire számíthatott. Hogy tehettem volna meg vele, hogy csak kirakom, mint macskát szarni?
Idegesen támaszkodtam meg a konyhapultnál. Fejemet lehajtottam. Képtelen voltam akár egyetlen egy tiszta gondolatot is kipréselni magamból. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Helyesen akartam cselekedni, de biztos voltam abban, hogy nem fogom tudni azt tenni, amit kellene.
Vetettem a kezemre egy futó pillantást, a bőr kissé felszakadt és vérpettyek jelentek meg rajta, mivel nem volt durva, elég volt néhány percet várni, hogy a vérzés el is álljon, majd gyorsan letöröltem, ez idő alatt pedig előtúrtam két szem fájdalomcsillapítót – megkönnyebbülésemre volt még itthon egy levélnyi – aztán töltöttem egy pohárba vizet és miután a kezemet is lemostam elindultam vissza hozzá.
Komolyan igyekeznem kellett azon, hogy kemény és határozott maradjak, legalább is látszólag, holott egyáltalán nem voltam az, féltettem és rettenetesen aggódtam volna – mindez ráadásul még az arcomra is kiült.
– Kérlek, Shay, most az egyszer ne ellenkezz és vedd be mindkettőt – nem utasítottam, tényleg kértem, mert most tényleg csak jót akartam neki, mindenféle önös szándékok nélkül.

MEgijedek, tőle, ettől az egész helyzettől és magamtól is. Talán csak most kezd igazán tudatosulni bennem, hogy ennek nem lesz vége, talán újra és újra meg fognak találni és megverni, vagy még rosszabb. Nem kék-zöld és vörös foltokkal tesznek majd ki DArren ajtaja előtt, hanem egy hulla zsákban. Mégsem akarok elmenni, itt akarok maradni vele, hogy megvédjem. Elkezdhetnék járni karatézni, vagy valami hasonló sportra, de... igen, ott van az a de, ami mindent megváltoztat, hiszen mégis mennyi esélyem lenne nekem bárkivel szemben is? Talán csak a húgomat tudnám legyőzni, de őt is csak azért, mert ismerem a gyenge pontját. Ki kell ismerni az ellenséget, és akkor győzni tudok. Ez talán segíthet, de semmi képpen sem tudhatja meg A kis szöszim, hogy mit is tervezek.
Bólintok, hogy megértettem, és átgondolom azt amit mondott, hogy el kell utaznom. Talán tényleg jót tenne egy utazás, és már régebb óta be akartak szervezni már egy Dubai útra, sok sok pénzért cserébe, csak éppen az nem vonz, hogy ott is ugyan úgy járhatok, mint itt, ha rám esik a sejkek választása, de majd csak megoldom valahogy.
Egy halk puffanást hallok, és össze rándulok. Fel akarok kelni és oda menni, hogy megnézzem mi is történt, de nem kelek fel, nem tudok, mert még az apró mozgás is fáj. Majd a gyógyszerek segítenek, csak hozná már őket Darren. Vajon mit szöszmötöl kint ennyi ideig? Felülök, és már épp felállnék amikor megjelenik az ajtóban, tehát a fenekemen maradok, elveszem tőle a gyógyszereket, és a pohár vizet is, és szófogadóan lenyelem mind a két pirulát.
- Remélem örülsz. - Nézek rá apró mosollyal ajkaimon.
- De... nincs esetleg valami másod? Egy Joint, vagy valami? - Nem vagyok drogos, de azokról tudom, hogy biztos segítenének és se perc alatt sokkal jobban érezném magam, talán el is felejteném azt ami történt, és Darren se lenne ennyire feszült, ha elszívna egy vicces cigit.
- Megütötted a kezed. - teszem le a poharat az éjjeli szekrényre, és a kezéért nyúlok, hogy a számhoz húzva gyógy puszit adhassak rá. Tehát ez volt az a hang amit hallottam. De miért csinálta ezt? Mérges rám amiért ilyen helyzetbe hoztam? Lehetséges, sőt valószínű, de hát tudhatja, hogy nem tehetek erről... semmiről sem tehetek, és ez kivételesen igaz is.
- Kérek annyi időt amíg felépülhetek, míg újra szép leszek rendben? Addig meghúzom magam a lakásomban, és amint újra szép leszek elutazom. Mondjuk három hétre. Az alatt keresek majd egy csomó pénzt, és majd oda adhatod ezeknek a pasasoknak, hogy hagyjanak téged békén. - Abból a pénzből talán egyenesbe tudnám hozni az életemet, de mit érek vele, ha az övét pedig pokollá teszik?
- Mit akarsz velük csinálni? - kérdezem, majd vissza dőlök az ágyra, és magammal húzom őt is, egy ideig mocorgok, próbálom megtalálni azt a pozíciót amikor nem fáj semmim se, de ez olyan, mintha szélmalom harcot vívnék... mindenem fáj.

Kurtán biccentettem, habár szükséges volt bevennie azt az átkozott gyógyszert, hogy valamilyen szinten tompítsa a fájdalmait, mert ezzel sokkal inkább kórházba kellett volna mennie, sem mint nálam lennie, ahol az élete talán még nagyobb veszélyben volt, de nem is vihettem be, mert rögtön arra gyanakodtak volna, hogy esetleg én vertem meg, habár most sem így volt, de még is úgy éreztem, mintha én magam tettem volna. Miattam verték meg, egyes egyedül miattam és a saját hülyeségeim miatt. Távol kellett volna tudnom tartani magam tőle, hát még a farkamat, de nem jött össze, még a kísérleteim is csak szánalmas próbálkozások voltak. Még mindig bántam azokat, amiket legutóbb mondtam neki, egyáltalán nem érdemelte meg, nem véletlenül rúgtam volna magamat legszívesebben szájba. Hiába, hogy nem gondoltam komolyan, de megbántottam most pedig megnézhetem magamat, amiért nem törődtem vele, de azt gondoltam, hogy biztonságban lesz így legalább hatalmasat tévedtem. Egyszerre voltam seggfej és balfasz is. Már rég sikerült összehoznom ilyen ütős párost, de az ő esetében valahogy mindig a legrosszabb döntéseket hoztam.
– Ha lenne sem adnék – közöltem vele. Így is éppen eléggé tartottam attól, hogy egy hirtelen mozdulat következtében komolyabb kárt tesz magában. Nem. Egyszerűen nem akartam, hogy ennél több baja legyen, egyszerűen nem hagyhattam. Legszívesebben mostantól kezdve éjjel és nappal felette álltam volna és egy szemhunyásnyit sem aludva őriztem volna, mint holmi istenverte véreb, aki már egy törékeny kismadárra is ráveti magát, mert veszélynek titulálja azt.
– Shay, magad miatt aggódj, ez semmiség. – Vontam hanyagul vállat. Nem velem kellett volna törődnie, hanem magával, neki sokkal több ápolásra volt szüksége, éppen evégett előkotortam a telefonomat a zsebemből és végigböngésztem a névlistát, hogy melyik gyökér lenne alkalmas, hogy valamit mondjon az állapotáról, de egyetlen alkalmas személyt sem találtam, akire rá mertem volna bízni.
– Sehol sem vagy biztonságban, különösen nem a lakásodban. – Nem tartottam kizártnak, hogy most is ott vártak, éppen úgy mint az enyém előtt. Nagyon jól tudtam, hogy valahogy ki kell csempésznem őt, anélkül hogy azok az átkozott verebek észrevennék, de mivel ezeket jól megfizették – persze, hát volt is miből – egy pillanatra sem lankadt a figyelmük.
– Ezt meg azonnal verd i a fejedből, ezt nem neked kell törlesztened, éppen elég, hogy már ennyire is belekerültél, nem akarom, hogy még több bajod legyen. – Közöltem vele. Eszem ágában sem volt tőle pénzt elfogadni, tudván hogy változtatni akar az életén.
– Még nem tudom. – Eszemnél kellett legyek, nehogy még több baja legyen. Ő volt az egyetlen gyenge pontom, az egyetlen, akivel egyáltalán bármennyit is törődtem és még szerettem is. Meg sem érdemeltem őt, úgy isten igazán, mert hát lássuk be, hogy ő nagyon a légynek se tudott volna ártani, szándékosan legalább is nem. Shay mindössze csak rossz döntést hozott és került ide, ő egyáltalán nem ide való volt, ebbe a világba sokkal többet érdemelt, én meg nem tudtam megadni ezt neki.
– Inkább próbálj meg pihenni, neked nem kell ilyeneken törni a fejedet. – Ujjaimmal immáron fekvő helyzetben, szórakozottan csavargattam a haját. Annyira hiányzott az illata, az érintése.

Kék szemeimben megannyi érzelem fut végig, szeretet, félelem, düh és vágy, és még ezer más, van amiket még én magam sem ismerek, de nem baj, nekem ez így tökéletesen megfelel. Ez a helyzet, most így itt Darren karjai közt. Jól érzem magam, biztonságban, hiszen tudom, hogy Ő soha se fogja hagyni azt, hogy ez megismétlődjön, vagy bárki más bántson. Persze van amit még Ő sem tud megakadályozni, de azokról nem fogok neki beszélni, az a munkával együtt jár.
- Elköltözhetek, szerzek egy másik albérletet, vagy egy olyat ahol csak lakótársat keresnek, ott talán nagyobb biztonságban leszek. - Ahogy elképzelem magam előtt az ideális lakótársat egy négy méter magas csupa izom pasas jelenik meg... már csak hozzá kell adni egy kis zöld festéket és tisztára úgy néz ki mint Hulk. Aki remélhetőleg a férfiakat részesíti előnyben, és akkor attól se kell majd tartanom, hogy egy magányos éjszakáján gondol egyet és rám mászik, mert ha már prosti vagyok akkor természetben is fizethetem a lakbér rám eső részét.
- Darren, segíteni akarok neked! Nem érdekel, hogy ez neked tetszik vagy sem, akkor is meg fogom tenni, és ne hidd azt, hogy csak miattad teszem. Magam miatt is, mert nem akarok úgy felkelni reggel, és lefeküdni este, hogy tudom, ezek a fickók rád vadásznak, és bármit megtehetnek veled. - A gondolattól is rosszul vagyok. Tudom, hogy Ő erős, és ügyes, de ha egyszerre többen mennek ellene akkor azzal már Ő sem bír, pláne ha az ellenfelei mindenféle fegyverekkel is fel vannak szerelve. Azt akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen, hogy minden ugyan úgy legyen, mint a veszekedésünk előtt, de ez nem fog menni. Ez most túlságosan is sok mindent megváltoztat, és nem tudom, hogy jó vagy rossz irányba, hogy végül mi fog kisülni ebből az egészből.
- Ha felkelek akkor még mindig itt leszel, és nem fogsz elosonni, hogy megkereshesd azokat akik itt hagytak? - nézek fel rá, és egy puszit is kap a nyakába, a kezem pedig végig siklik a mellkasán és a hasán. Annyira szeretném elterelni a figyelmét, mondjuk azzal amihez a legjobban értek, de így biztosan nem kellenék neki, és... hát nekem is eléggé fáj mindenem.
Szorosabban hozzá bújuk, és hamarosan el is nyom az álom, bár nem alszom valami jól, fél óránként felriadok, és megnézem, hogy Darren még mindig itt van-e velem, illetve, hogy tényleg Ő van itt, és nem egy magas öltönyös ember... olyan akivel ma szerencsém volt találkozni.

Már majdhogynem elkeseredett sóhaj szakadt ki a mellkasomból, miközben tehetetlenül ráztam a fejemet, mivel fogalmam sem volt arról, hogy miként győzzem meg őt, hogy itt semmiképpen sincsen biztonságban, akárhová is megy, azonban láthatóan ő makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő nem fog elmenni innen, pedig én azt akartam, hogy olyan távol legyen ettől az átkozott helytől, míg el nem rendeződnek a dolgok és minden visszatér azt ezt megelőző, viszonylag normális kerékvágásba, ahol Shay testi épségét legfeljebb egy kocsitól kell féltenem, illetve néhány dühöngő részegtől. Ez egy némiképpen szebb világkép volt, habár ez sem volt éppen egy lenyűgöző, de ez legalább mindennaposnak számított, ellenben azzal, hogy miattam őt verik meg. Nem akartam ma már ezzel kapcsolatosan többet vitatkozni, majd reggel megbeszéljük, amikor talán már ő is tisztlábban látja a helyzetet és remélhetőleg jobb belátásra tér, így kell lennie. Nem maradhat itt, addig amíg el nem rendezem a dolgokat. Az ő érdekében bármit megteszek és bár utálom a romantikus, hősies figurákat, de érte még az életemet is képes lennék odaadni az ördögnek és megrohadni a pokolban, hogy neki egy kicsit jobb élete legyen, bár ennél bármi jobb lenne. Nem tágítok továbbra sem amellől, hogy nem lehet itt, nem fogom neki megengedni, hogy itt maradjon, ha kell én magam ráncigálom fel a csinos kis fenekét a repülőre.
– Shay, én tisztában vagyok azzal, hogy mire számítsak ezektől, te viszont csak egy kis ízelítőt kaptál. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. – Inkább az én életem, mint az övé. Értékes számomra. Féltem őt. A rohadt életbe is, megtörtént az, amitől a legjobban paráztam, hogy beleszeretek. Nem csak annyira, mint amennyire egy múló szerelembe szoktak, hanem annál sokkal jobban. Ha tudom, hogy nem ott van, ahol én akarom, hogy legyen, akkor képtelen leszek normálisan koncentrálni, ezért is akarom részben biztonságban tudni. Hogy védjem meg, hogy ha nem tudok odafigyelni a dolgokra?
– Nem fogok – ígértem meg neki szűkszavúan. Mi mást mondhattam volna amúgy is? Eszem ágában nem volt most itt hagyni. Most csak vele akartam lenni, kihasználni a helyzetet, hogy végre itt lehet ismét. Még mindig rohadtul bántott, ahogyan legutóbb bántam vele. Egy tapló tetű voltam, s ezekkel a szavakkal még igen finoman fejeztem ki magamat. Ha nem is tökéletesen idilli volt a helyzet, mindennek ellenére meglehetősen kellemesnek tűnt. Ketten voltunk, csend és nyugalom volt. Ez az, amire sohasem volt igazán példa a mi kis közös életünkben.
Az este hosszú volt, nem sokat aludtam. Néha ugyan felületesen elnyomott az álom, de mindig felriadtam, amikor összerezzent, ilyenkor simogatással próbáltam megnyugtatni és néha csöndesen morogtam, habár inkább átkoztam őt, hogy miért tett engem is egy átkozott papuccsá, amit még csak nem is bántam. El tudtam volna képzelni vele egy közös életet. Gyerekkel, kutyával meg fene tudja még mivel, de egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a mi jövőnk errefelé halad. Nem tudtam volna neki semmit nyújtani egy koszos lyukat leszámítva. A mi vegasi álmunk nem arról szólt, hogy meggazdagszunk egy kaszinóban. Az élet azoknak, akik itt élnek nem erről szólt, csak a sok idióta turista ezt nem képes felfogni vagy éppen nem képesek a paraván mögé tekinteni.

A fűző szorosan simul a testemre, alig kapok levegőt, de megéri, mert olyan darázs derekam van, amiről csak álmodni merek. Méregzöld színű, fekete csipkével mégis puha tapintású, a szoknya hozzá hasonlóan néz ki, csak tüllből. Igazán előkelő, mintha bálba készülnék. Elmosolyodok, ahogy végig simítok a hajamon, szép loknikban hullik a vállamra és a hátamra, csikiz ahogy megmozdulok, de nem érdekel, mert annyira szép! Már csak a sminkemet kell megigazítani és már mehetek is. Közelebb lépek a tükörhöz és elkezdem elkészíteni a sminkemet, de a kezem magától működik, hiába szeretnék másik színt használni nem megy, nem tudom arrébb vinni a kezemet egy két centivel, mintha valaki más irányítaná a mozdulataimat. Szorosan behunyom a szemeimet és várom, hogy a kezeim végezzenek a sminkemmel, nem merem kinyitni addig a szemeim amíg nem végeznek. Bő fél óra múlva észlelem, hogy újra a testem mellett vannak a karjaim és újra én irányítom őket. Kinyitom a szemeimet, majd a meglepettségtől azonnal közelebb hajolok a tükörhöz, hogy alaposabban megnézhessem magamat. De nem, ez egészen biztos, hogy nem én vagyok, engem nem csúfított el így senki sem. Óvatosan a szememhez érek, fel van dagadva és fáj, ujjaim lesiklanak a számon található vörös csíkra. Felrepedt, nem csak elrontottam a festést, valaki alaposan megvert. Az egész testem elkezd sajogni, letépem magamról a fűzőt és a szoknyát. A látvány borzalmas fel sem bírom fogni és annyira fáj!

Hirtelen ülök föl az ágyban és nyitom ki a szemeimet. Szaporán veszem a levegőt, és próbálom megnyugtatni magam hogy ez az egész csak egy rossz álom volt, nincsen semmi bajom, rögtön kikelek az ágyból elmegyek zuhanyozni aztán elkészülődök és megyek az első vendégemhez. De valami nem stimmel… körbenézek a szobában ami nem az én hálószobám, de már jártam itt, ismerem. Oldalra fordítom a fejem, és meglátom Darrent, automatikusan könnyek szöknek a szemeimbe, ahogy tudatosul bennem, hogy a testemben lévő fájdalom nem azért van, mert elaludtam mindenem, hanem mert olyan színes a testem, mintha egy öt éves gyermek festékezett volna össze.
- Haza kell mennem. - Nem érdekel, hogy ezt a vitát már lejátszottuk, nem érdekel semmi sem, csak haza akarok menni, vagy legalább egy olyan helyre ahol egyedül lehetek és végre alaposan kisírhatom magam.
- Kérlek… muszáj valamit csinálnom. Ezt így nem fogom kibírni, hazaviszel? - Nézek könyörgő szemekkel a férfira akit nem akarok elhagyni, aki mellett biztonságban érzem magam, de most nem akarom hogy lásson, épp elég volt az is, hogy már egy éjszakán keresztül nézhette milyen pocsékul nézek ki.
- Nem láthatsz így! - húzom magam köré a takarót.