Camero Carangi

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: ◆ maximalista ◆ fegyelmezett ◆ ravasz ◆ a cél érdekében bármit ◆ igazságos ◆ szép a mosolya - szokták mondani

◆ negatív tulajdonságok: ◆ temperamentumos ◆ sokszor az érzelmei irányítják ◆ rideg ◆ a munkájában nem ismer tréfát ◆ rengeteget káromkodik

◆ A fegyverek lázba hoznak
◆ Rosszul bírom az alkoholt
◆ Elvált vagyok
◆ Volt egy fiam, aki meghalt
◆ Az apám latin-amerikai származású
◆ Férfiakat megszégyenítve tudok káromkodni (rossz szokás)

Történet vagy szerepjátékos példa

Vér. Agyvelő. Széttrancsírozott tetem. Egy néhány órával ezelőtt még boldog gyermek eltorzult arca. Hihetetlen, hogy szinte alig lehet azonosítani, hogy kiféle, miféle. De nem lehet több 6 évesnél, mégis agyongázolták. Aztán cserbenhagyták. A hányinger kerülget, amint közelebbről is szemügyre veszem a hullát. Hulla. Így kell azonosítani. Mert már nem él, már nem egy gyermek többé. Csupán egy élettelen test. Ettől a gondolattól pedig még inkább hányni támad kedvem. De nem hányok, jó gyomrom van. Különben is hozzászoktam már a holttestek látványához, lévén, hogy már lassan 10 éve rendőrként dolgozom, nem mellesleg a gyilkossági csoportnál. Viszont egy ilyen látvány akkor sem hétköznapi. Szívszorító, gyomorfelkavaró, és összességében minden, csak nem kellemes.
Hadnagyként ritkán járok ki helyszínelésekre, idén töltöm be a második évet, hogy előléptettek egy számomra is meglepő fordulat során. Apa nyilvánvalóan büszke lenne rám. Ő is rendőr volt, noha mindösszesen 8 éves voltam, mikor elhunyt egy bevetésen. Sosem felejtem el anyám gyászos képét, mikor közölték velünk a hírt, hogy nincs többé. Én eleinte fel sem tudtam fogni. Annyira nagyon szerettem, nagyon jó apa volt. Akkor döntöttem el, hogyha felnövök, majd én is rendőr leszek. Nem is tudom, miért… Talán, azt gondoltam, hogy így majd közelebb kerülhetek hozzá, azt hiszem. Természetesen nem így történt, de gyerekként még mindent másképp lát az ember. Ettől függetlenül nem bántam meg a döntésemet, szeretek rendőr lenni. Leszámítva az ilyen eseteket.
Egyébként anyám viszonylag hamar feldolgozta a gyászt, és hozzá is ment egy hozzá nem méltó alakhoz. A mostohaapám nem jó ember, sosem szerettem. Képes volt érdekházasságba kergetni a saját lányát, az én féltestvéremet. Aki mindösszesen csak 20 éves volt. Aki a legfontosabb emberek közé sorolható az életemben, sőt… jelen pillanatban rajta kívül nincs is senkim, így ő vette át a lista vezetését. Mindenesetre az a barom belehajszolta egy rossz házasságba, amivel nálam véglegesen kihúzta a gyufát, és minden erőmmel azon vagyok, hogy megpróbáljam ezt a házasságot érvényteleníteni. Eddig sajnos sikertelenül.
Tehát hadnagyként ritkán járok helyszínelésekre, a mostani egy kivételes eset. Kivételes, mert egyszerűen fogalmam sincs, hogyan fogom tudni közölni a gyerek szüleivel, hogy a szemük fénye már nincs többé. Összefognak omlani. Összefognak omlani, akárcsak én hajdanán. Én olyannyira összeomlottam, hogy a férjemmel a házasságunk is ráment. Persze okkal, hiszen ő tehet az egészről.
Mintegy hullámként törnek elő fejemben az emlékek.
- A te hibád – rikoltom a képébe. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy képes vagyok ilyen embertelen hangot is kiadni magamból. Akár egy éhes malac, aki a vacsorájáért visít, és egy agresszív pitbull keveréke. Teljesen kifordultam önmagamból. Ez a nő már nem én vagyok, aki a tükörből visszapillant. Ez valaki más.
- Te is tudod, hogy baleset volt – mentegetőzik. Én válaszként képen törlöm. Legszívesebben megfojtanám. Sőt, meg is ragadom a nyakát. Mondom, teljesen kifordultam önmagamból. A gyász, amit a fiúnk elvesztése okozott, immáron átalakult valami egészen más érzelemmé; haraggá. Ez persze a leggyakoribb az ilyen esetekben, hogy valaki mást próbálunk hibáztatni. Valakire rá kell kennünk, különben az egész elviselhetetlenné válik. De ez esetben most tényleg ő a hibás, hiszen ott kellett volna lennie vele, amikor a baleset megtörténik. Ha ott lett volna, Brian sosem megy le a járdáról, és sosem gázolja el az a részeg vezető. Aki nem mellesleg végül megúszta. Alig hittem el, hogy létezik ilyen, de sajnos létezik. Az illető befolyásos emberként bárkit meg tudott vesztegetni, és meg is tette. Undorító, hogy milyen korrupt világban élünk. És tudjátok mi a legundorítóbb? Hogy meghalt a kisfiam, és én nem tehetek ez ellen semmit! Ez a legrémesebb az egészben, hogy itthon kell ülnöm, és várnom, sőt mi több… bele kell törődnöm, hogy a gyerekem meghalt, és aki igazán felelős érte, az most is szabadlábon van. És ki tudja… talán ezt a fiút is ő ütötte el – térek vissza mentálisan is a helyszínre. Keserű mosolyom tükrözi a bennem zajló káoszt, amit az üggyel kapcsolatban érzek. A felkavaró emlékképek pedig csak még inkább megnehezítik a dolgomat. Még szerencse, hogy ezt az ügyet nem nekem kell végigvinnem, máskülönben félő, hogy én magam lőném le a tettest. Zokszó nélkül. A fiam halála sok mindenben megváltoztatott. Többek között nem bírok szemet hunyni ilyen dolgok felett, pedig rendőrként – ráadásul hadnagyként – ezt kéne tennem, hiszen mi, akik a törvényt szolgáljuk, nem engedhetjük meg magunkat, hogy egy ügy személyessé váljon.
- Kapjátok el a rohadékot! – adom ki a parancsot a fiúknak. Sajnos ez a legtöbb, amit tehetek. Szomorú világ a miénk, én mondom… Már csak abban tudok bízni, hogy ez az elkövető végül rács mögé kerül, nem úgy, mint a fiam gyilkosa. Hacsak nem egy és ugyanaz a kettő. Remélem, hogy nem így van. Az ő érdekében…