Hazel & Wyatt

Három kemény hét telt el azóta, hogy a játszótéren összefutottunk Hazel-el és három elcseszett hét kellett ahhoz, hogy lenyugtassam háborgó lelkemet. Hiába írtam be a számomat a telefonjába, naivan elhittem, hogy majd felhív minket. Vagyis inkább Max-et, mert azóta is emlegeti a nénit, akinek ugyan az a neve, mint az anyukájának és hihetetlen, de még a haja is vörös. Nem tudom mit gondolhat, nem tudom összerakta e a fejében a mozaik darabkákat, de nem lennék meglepve, ha ez megtörténne.
Az elmúlt napokban sok mindent megtettem annak érdekében, hogy egy perce se legyen gondolkodni. Óvoda után rendszerint játszótérre vittem, ahol kifulladásig voltunk, így este hamar kidőlt. Moziban vittem, ahol megnéztem vele egy baromi unalmas mesét és aminek a nagy részét átaludtam. Aztán ott volt még a foci és ping-pong, amire a nagyapja vitte el. Most meg itt van ez a fesztivál és tudom, hogy ha nem viszem el, egész hátralevő életemben hallgathatom majd a nyavajgását.
-Hozd ide a sapkád is. Amit nagyapától kaptál. – Fordítottam vissza a szobájába, amíg összepakoltam egy kicsit a nappaliban. Mánia lett újabban az újságok szétvágása, összeragasztása. Nem értem miért csinálja, biztos az óvodában látta.
-Apa, vattacukrot is szeretnék és lufit is. – Húzta fejébe a sapkát, megnézte magát a tükörben és elégedetten mosolyodott el. Megvakarta az orrát, aztán szó nélkül ölelte át a combjaimat. Ilyenkor sosem tudom, mit kéne tennem vagy mondanom. Az esetek többségében sután állok, majd beletúrok a hajába. Mint ahogy most is teszem.
-Ígérem, veszek neked lufit és vattacukrot is. De most induljunk, mert sose érünk haza. – Kitoltam magam előtt az ajtón, kétszer is meggyőződtem arról, hogy bezártam, megfogtam a kezét és útnak indultunk.
A város nyüzsgött, emberek tucatjai voltak az utcán. Sütemények és hot dog illata keveredett a levegőben, nevetés, ének és zeneszó hallatszott, Max pedig egész felvillanyozódott. Ugrált mellettem, énekelt, de egy percre sem engedte el a kezem. Szófogadó gyerek, mindig tudja, meddig mehet el nálam, bár mostanában eléggé feszegeti a határaimat. A múltkor a falára festett egy egész freskót, a minap pedig azon kaptam rajta, hogy borotválkozik. Tiszta hab volt a feje és az én borotvámmal karistolta az arcát. Egy percre nem figyelek rá és azonnal valami eszement ötletet visz véghez.
Ezért is utálok emberek közé menni vele. Barátságos kisfiú, bárkivel szóba elegyedik és ha csak egy pillanatra is félre nézek, biztos vagyok benne, hogy eltűnik a szemem elől. Erősen szorítottam a kezét, fel sem fogtam mennyire erősen, csak akkor, amikor megtépáztam a nadrágom.
-Apa nagyon erősen fogod a kezem. – Nézett fel rám hatalmas kék szemeivel, én pedig elengedtem a kezét, magam elé toltam, kezeimet a mellkasára tapasztottam és így lépkedtünk egészen a légvárakig. Max rajong értük, órákat, sőt, napokat képes lenne ugrabugrálni rajtuk, ezért apám vett is neki egyet és felállította a kertjében. A fiam eddig is rajongásig szerette a nagyapját, de ezután a mutatvány után az öreg felkerült a halhatatlan legendák listájára.
-Itt leszek oldalt. A sütis néni mellett. – Kötöttem ki a cipőjét , letettem a többi mellé és oldalra masíroztam a tömegben. Néztem, ahogy beveti magát a többi gyerek közé és ezer másik kölyök közül is felismertem volna a nevetését. Soha egy percre sem bántam meg, hogy apámnak sikerült észhez térítenie és rávennie arra, hogy gondoskodjak Max-ről. Nélküle már valószínűleg börtönben vagy elvonón ülnék.
Hosszú percekig néztem ahogy élvezi a játékot, de hirtelen ismerősöket láttam meg a tömegben és akaratlanul is beszédbe elegyedtem velük. Nem tudom meddig tartott a csevej, amikor elköszöntem és a légvárhoz léptem sehol sem találtam. Végigfutott rajtam a tehetetlen düh és hátat fordítva mindennek a fimat kerestem. Nem mehetett messze. Vattacukrot akart, meg lufikat. A rohadt életbe, van itt vagy 20 vattacukros meg lufis. Hogy az anyámba találom majd meg? Kell keresnem valakit. Valakit, akinek van mikrofonja. Csak kikapom a kezéből és beleordítok. Nem ordítok, de felhívom a figyelmét arra, hogy keresem.
Hol van a színpad? Körbenéztem és tőlem úgy 500 méterre megláttam a kivilágított színpadot. Átfurakodtam a tömegen, miközben a szívem úgy zakatolt a mellkasomban, mint egy gyorsvonat. Futásnak eredtem, nem számított, kinek koccanok neki, nem érdekelt, hányan löktek rajtam, meg kell találnom a fiamat.
Egy kisebb társaságon futottam át, amikor beleütköztem egy lányba. Sikeresen feldöntöttem, én pedig csak azért nem zuhantam rá, mert idejében elkaptam egy sátorrudat.
-Sajnálom, nem figyeltem oda. – Húztam fel a vörös hajú lányt a földről és amikor eltűrtem tincseit az arca elől, akkor láttam csak meg, kit sikerült a földre kényszerítenem.
-Hazel, mit keresel te itt? – Szegeztem neki a kérdést kertelés nélkül, majd idegesen toporogva a tömeget fürkésztem. - Nem találkoztál a fiúnkkal? – Néztem be a sátor alá is, de ott csak egy smárló párocskát találtam. Felnéztem a lányra és amikor értetlenül pislogott rám, hozzá tettem.
-Max elveszett. – Löktem arrébb egy embert és elindultam a tömegben, hátha erre találom elkóborolt gyerekemet. Isten lássa lelkem, sosem bántottam, de ha most megtalálom, úgy elverem, hogy olyat még nem látott.

Are you just kidding me?

Figyelemelterelő hadművelet. Az elmúlt három hétben minden áldott napra kitaláltam valami programot magamnak, amikor épp nem dolgoztam, hogy ne azon kattogjon az agyam, hogy fel kellene-e hívnom Wyattet, vagy nem?! Még vidámparkba is elmentem, mondván, lehet nem lesz rá több lehetőségem, és mindig is imádtam az ilyen helyeket, de ott is csak Max jutott eszembe, mert annyi gyerek rohangált körülöttem, hogy még akarva se találhattam volna jobb helyet gyerekügyileg. Aztán túlóráztam, de ettől elég fáradt lettem, így hamar feladtam a dolgot. Ha pedig mégis volt egy-két szabad percem, az ágyban fekve, háromszor végiggörgettem a telefonkönyvet, ebből körülbelül ötször megállva a Wyatt néven, de aztán mégiscsak kiléptem mindig. Ahányszor lehunytam a szemem, folyton csak jöttek a „rémálmok”, amiben a fiam és Wyatt szerepeltek. Egyszer sem ébredtem fel belőlük izzadtan vagy kiabálva, bármi ilyesmi, de olyan volt, hogy ébredés után görcsben állt a gyomrom és könnyekkel küszködtem. Aztán persze az újabb elfoglaltság elvette egy kis ideig a figyelmemet. Így most is, miért ne menjek ki erre a fesztiválra, ami három napig tart itt a városban? Mindig imádtam az ilyeneket Vegasban, de nem sokáig élvezhettem ki, hiszen tizennyolc évesen leléptem innen. Hát akkor most bepótolom, és körülnézek, mi változott azóta.
Magamra kapom gyorsan a széken heverő farmert, egy egyszerűbb pólót, és a bőrdzsekim, és aztán indulok is. Leintek egy taxit, és bepattanok az autóba, mondom a címet, és már araszolunk is. Nincs messze a park tőlem, ahol megrendezték a bulit, így nem telik öt percbe sem, mire odaérünk. Kifizetem a fuvart, és arcomra veszem a „jól vagyok” mosolyt, mint aki olyan ’hú de nagyon’ élvezi az életet. Mélyet szívok a friss levegőből, és elindulok a tömeg felé. Rengetegen vannak, de hát ez nem is csoda, hiszen az idő jó, minden adott ahhoz, hogy egy jót szórakozhassanak az emberek. Megérzem a vattacukor illatát, amit mindig is imádtam, és el is indulok annak az irányába.
- Jó napot! Egy epre… - kezdek bele, de amikor megpillantom, ki áll a pult mögött, elakad a szavam. – Te jó ég Allie. Mit csinálsz te itt? – ül az arcomra ki az őszinte mosoly, és örülök, hogy újra láthatom a régi barátnőmet.
- Én mit keresek itt? Inkább azt kérdezném, hogy te mit csinálsz megint Vegasban és miért tűntél el olyan hirtelen? – zúdítja rám kérdései tömkelegét, és ő is vigyorog, akárcsak én.
- Visszajöttem egy kis ideig. Mindenképp össze kell hoznunk egy találkozót a közeljövőben, de most azt hiszem nem igazán örülnek nekem itt mögöttem. – pillantok a mögöttem kígyózó sorra, és a kislányra, aki mérges tekintettel néz rám fel.
- Hívj, tudod a számom. – mondom neki, mikor elveszem kezéből a hatalmas vattacukrot, és fizetnék, de mi után meghív, dobok neki két puszit, és már libbenek is tovább, hogy ne tartsam fel az embereket.
Lépkedek a tömegben, miközben tépkedem a ragacsos vattát, és már a kezem, szám, mindenem csupa maszat. Körbenézek, és letörlöm, majd megállok egy pillanatra a sátor előtt, ahol valami zenekar játszik éppen. Teljesen belemerülök a zenébe, ami nagyon is tetszik, amikor oldalról nagy lökést érzek, és a földre esek. Próbáltam megkapaszkodni a sátorrúdban, de későn kaptam érte, így maradt a föld.
- A rohadt életbe, nem tud figyelni? – állok fel egy kéz segítségével szitkozódva, majd amikor szembe találom magam az elkövetővel, torkomon akad a további mondanivaló. Wyatt. Ilyen nincs, hogy már másodszor futok vele össze tök véletlenül.
- Öhm… amit te? Szórakozom. – mondom elhúzva a szám, és körbepillantok, hogy Max nincs-e itt, de sehol nem látom a közelben. Majd amikor visszanézek Wyattre, látom, hogy valami nincs rendben, és ideges. A kérdésére értetlenül pislogok rá.
- Hol találkoztam volna? – vonom fel a szemöldököm, és nekiszegezem a kérdést: - Mi bajod Wyatt? – érdeklődöm, majd amikor elmondja, mi van, leesik az állam. Egy pillanatig fel sem fogom, hogy azt mondja, hogy eltűnt a gyerek.
- Mi az, hogy elveszett? – kérdezem kissé ingerülten, miközben szemeim elkerekednek. – Ne viccelj velem, eltűnt a gyerekünk? – kapok a fejemhez és eluralkodik rajtam a pánik. Nem tudom, hogy miért, vagy mi, de azt se tudom, mit kéne tennem? Sosem voltam még ilyen helyzetben, és nem is akarok lenni, mellesleg, hogy lehet elveszteni egy gyereket? Elindulok Wyatt után, aki idegesen tör utat az emberek között.
- Segítek megkeresni. Te jó ég, Wyatt, hogy veszthetted szem elől? – szegezem neki a kérdést, és én is vizslatni kezdem a hömpölygő tömeget, de sehol nem látom Max-et. Igazából halvány lila gőzöm sincs, hogy hogy fogjuk megtalálni ennyi ember között. Egy felnőttet is nehéz megtalálni, nemhogy egy kisgyereket, aki nincs szemmagasságban.
- Jó, ne aggódj, meg fogjuk találni. – sóhajtok mélyet, és erőt veszek magamon, hogy ne tűnjek olyan idegesnek, mint amilyen valójában vagyok. Azt sem tudom, merre kéne elindulni, talán jobb lenne, ha ketté válnánk, és úgy keresnénk tovább, mert úgy nagyobb az esély rá, hogy megtaláljuk.
- Hol tűnt el? – kérdezem, miközben Wyatt után loholok, hogy legyen némi kiindulási pont, hogy milyen messze juthatott el. Meg kell találnunk. Olyan nincs, hogy eltűnik egy parkban. Az nem lehet… Úristen.


• TAG: Wyatt ♡ • SZAVAK: 816 • NOTE: hát...

Hazel & Wyatt

-Elveszett bassza meg. Az egyik pillanatban még az ugráló várban volt, a következőben már nem találtam. Felvette a cipőjét és… – Meglépett… fejeztem be a mondatot a fejemben. Hát ennyire rossz apa lennék? Nem csodálkoznék rajta, ha Max úgy döntene, nem kíván többet velem élni. Volt idő, amikor többet látta a nagyapját, mint engem. Volt olyan nap, hogy jobban érdekelt a saját nyomorúságom, mint a fiam. Szívlapáttal csapnám agyon az olyan apákat, akik fáradtságot sem vesznek, hogy foglalkozzanak a gyerekeikkel. De magamat sajnos nem tudom agyon csapni. Majd talán apám megteszi, ha rájön, elvesztettem Max-et.
-Nincs szükségem a picsogásodra, így is elég ideges vagyok, amiért szem elől tévesztettem. – Nyomakodtam át a tömegen, néha meglöktem embereket, vagy a lábukra tiportam, de kevésbé érdekelt ez, mint az, hogy épségben megtaláljam a gyerekem. - Egyáltalán miért segítesz? Előtört belőled az anyai ösztön? Elég későn nem gondolod? – Álltam meg egy percre, lábujjhegyre álltam és bár elég magas vagyok, sajnos nem sikerült kiszúrnom őt a tömegben. Ha a kezeim közé kerül, biztos lehet benne, hogy hónapokig nem hagyhatja el a négy falat, kiváltképp a szobáját. Fogalma sincs az öt éves fejével, mennyire kihozott a sodromból. Milliószor megbeszéltük, hogy szó nélkül sehova sem megy, nem áll szóba idegenekkel és ha mégis menni akar, azonnal szól nekem. Mi van, ha ellopták? Ha épp most adják el fillérekért a rakparton egy kikötőben? Vagy most nyomták tele ló nyugtatóval és vágják ki apró szerveit? Nem, nem szabad ilyenekre gondolnom.
Félrelöktem egy kettes szekrény méretű embert, aki a kezét lengette felém, de bemutattam neki és tovább araszoltam és nem kellett hátra néznem, úgy is tudtam, hogy Hazel a sarkamban van.
-Ne aggódjak? – Álltam meg és fordultam vele szembe. - Hogy a kis faszomba ne aggódjak. Öt éves Hazel, fogalma sincs milyen mocskos világban él. Kedves kis srác, bárki kézen foghatta és elsétálhatott vele isten tudja hová és te azt kéred, ne aggódjak? – Sikerült túlkiabálnom a zenét, a tömeget és egy emberként nézett rám mindenki. Iszonyatosan dühös voltam magamra, amiért képes voltam elhagyni. Fortyogva néztem körbe az embereken, akik összesúgtak mögöttem, de szerencsére volt köztük olyan is, aki készségesen irányított a másik irányba. Kézen fogtam Hazel-t és magam után húztam a tömegben.
-Te azt a részt figyeld, én meg ezt. – Utasítottam durván és kitéptem kezem az övéből, hogy néhány lépést ellépjek tőle és újult erővel pásztázzam a helyet, de hiába is próbáltam meglátni, annyira ideges, elkeseredett és szomorú voltam, hogy egy épület falának kellett dőlnöm, mielőtt összeesem az emberek előtt.
-Az én hibám. Nem lett volna szabad eljönnünk ide. De annyira makacs… – Támaszkodtam térdemre és igyekeztem vadul dörömbölő szívemet és légzésemet is lecsillapítani. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak, hogy hagytam kicsúszni a kezeim közül. - Képtelenség lesz megtalálni. Több ezren vannak itt, már biztosan egy furgon hátsó ülésén szenved benyugtatózva. – Lecsúsztam a falon, guggolásba érkeztem és könyökeimet a combomra nyomva túrtam bele hajamba.
-Sajnálom Hazel… Sajnálom, hogy elvesztettem a fiúnkat. – Néztem fel rá vörös szemekkel, elcsigázottan. Tényleg rossz apa vagyok. Nem érdemlem meg a fiamat. Talán valóban ott kellett volna hagynom a kórházban, hogy majd szerető családra leljen, akik a széltől is óvják és elhalmozzák minden olyannal, amit én nem tudok megadni.

Are you just kidding me?

Wyatt szavai eléggé felzaklatnak. Gondolataimban rémképek tömege jelenik meg, főleg így, hogy már tudom, hogy néz ki Max. Istenem, nem lehet baja! Biztos csak úgy gondolta, hogy körülnéz, és megtréfálja az apját. Ez igazából kurvára nem jó tréfa, de egy öt éves gyerek fejében még lehet, hogy annak tűnik. Wyatten nagyobb aggódás látszik, mint rajtam, de szerintem én is körülbelül ugyanazon a szinten lehetek idegességügyileg, csupán annyi a különbség, hogy én mindig is jobban lepleztem az ilyen dolgokat, mint ő.
- Szerinted mégis miért segítek? Ne idegesíts Wyatt, még ha idegen lenne is segítenék megkeresni. És azt hiszem, nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy összevesszünk. – kiabálom túlüvöltve a zenét, és megcsóválva a fejem. Nem hiszem el, hogy pont most kell neki felhozni a dolgot, amikor kisebb gondja is nagyobb annál, hogy én ott hagytam őket, vagy sem, amikor a fia ki tudja, hol járkálhat. Mindegy, magamra sem veszem, hiszen tudom, hogy ezért roppant mérges rám, nemhogy még az is rátesz egy lapáttal, hogy nem hívtam fel őt, pedig megígértem Maxnek. Ez is bizonyítja, milyen szar anya lennék…
- Én megértem, hogy ideges vagy, és ha hiszed, ha nem, én is aggódom, de most ha a vérnyomásod az egekbe szökik, azzal nem segítesz semmit. Megtaláljuk és kész. Nem hülye, nyilvánvalóan ő is téged keres a tömegben! – vizslatom az arcát, és kezemmel hadonászok, miközben mondom a magáét. Nem ismerem a gyereket, de biztos vagyok benne, hogy a nagy tömegben az apja után kutat, és nem elsétált valami ismeretlennel. Lehet, hogy még naiv, és mindenkire egyformán tekint, és Vegas sem egy bűntelen város, de most ha ilyenekre gondolunk, azzal csak rontunk a helyzeten.
Mikor megragadja a kezem, sietve próbálom tartani a tempóját, közben pedig jobbra-balra nézek, hátha megpillantom valahol a tömegben. Wyatt utasítására azt a részt kezdem el figyelni, amit mondott, de hiába, a gyerek sehol nincs. Hol az édes anyámban lehet? Ezt nem hiszem el, ilyen nincs. Fejemhez kapok, ami már zsong a zenétől és a tömeg hangjától, amint mindenki próbálja túlkiabálni a másikat. Mikor visszapillantok Wyattre, ő már az egyik épület falának támaszkodik.
- Hé! Nem a te hibád. Fejezd már be ezt, megtaláljuk érted? Ne gondolj ilyen hülyeségekre! – guggolok le mellé, és tekintetem az övébe fúrom. Tele van aggódással, és szomorúsággal. Kedvem lenne megölelni, vagy megcsókolni, hogy megnyugtassam kicsit, de ez most nem a megfelelő alkalom erre, ebben egész biztos vagyok. Na meg az sem biztos, hogy ezzel megnyugtatnám, inkább csak jobban felzaklatnám.
- Gyere, bemondatjuk a nevét és meglesz! – nyújtom felé a kezem, aztán gyors léptekkel indulok meg a színpad felé célirányosan, közben pedig hajthatatlanul pásztázva a tömeget. Egy kisfiút megpillantok hátulról, akinek ugyanolyan színű a haja, és magasságra körülbelül ugyanolyan lehet, mint Max –legalábbis amennyire emlékszem rá-, így megtorpanok egy pillanatra, majd a gyerek felé igyekszem, de mielőtt odaérnék, megfordul, és elszáll minden reményem, mert nem ő az. Francba!
Tovább igyekszem a színpad felé, utat törve a rengeteg ember között, és mikor odaérek, az egyik ilyen műsorvezető szerű emberhez lépek.
- Elveszett a fiunk, öt éves, nagyon szépen kérem mondja be. Maximilian Silverman. – mondom a nevét, és az alak megvárva, amíg véget ér a zenekar aktuális dala, felmegy a színpadra, és mikrofont ragadva beszélni kezd.
- Maximilian Silverman, az anyukád és az apukád itt várnak a színpad mellett és nagyon aggódnak miattad. Kérnek, hogy gyere ide a színpad mellé. – mondja, és még kétszer megismétli a nevét. Nekem pedig a mondat után pár pillanat múlva esik csak le, mit mondott ez az idióta. Istenem. Aggódva pillantok Wyattre, akinek valószínűleg ez még egy lapáttal rátett az egészre.
- Nem én mondtam neki, hogy így mondja be. – lépek oda hozzá mentegetőzve. Tulajdonképpen azt mondtam, hogy elveszett a fiunk. Mégsem ez az ember az idióta, hanem én. – Ne haragudj. – Mekkora barom vagyok, anyám… Ilyen nincs, most ezt mégis hogy a jó életben fogom kimagyarázni Maxnek ha előkerül? Egyre idegesebben nézem a tömeget, és remélem, hogy a gyerek meghallotta, amit bemondtak, és perceken belül megjelenik, mert ha nem… Inkább bele sem gondolok ebbe.
- Mi lesz már? – motyogom magam előtt, miközben idegesen toporgok. Ezt nem hiszem el, hol vagy már?


• TAG: Wyatt ♡ • SZAVAK: 678 • NOTE: hirtelen jött ötlet volt :$ :'D

Hazel & Wyatt

Az egész kezdett összemosódni, agyamat ellepték az ostobábbnál ostobább gondolatok és képtelen voltam tisztán látni a dolgot. Hülyeség lenne azt mondani, hogy nem azén hibám. Hiába mondja ezt Hazel, nagyon jól tudom, hogy egy normális szülő nem veszti el a gyerekét. Én távol állok a normális fogalmától és csak remélhetem, hogy a fiam lelkivilágát nem vágom tönkre, mint ahogy a sajátomat is.
-Nem tudok nem ilyenekre gondolni. Amerikában élünk, ahol a tinédzserek fegyverekkel rohangálnak és elmebetegek flangálnak az utcákon. – Pillantottam fel rá, ujjaimat morzsolgatva, kapkodva a levegőt. Ahogy körbe néztem a tömegen, azt reméltem, hogy majd meglátom, mert elég feltűnő ruhát adtam rá reggel. Pontosan ezért, mert valahol éreztem, hogy ez a nap nem lesz zökkenőmentes.
-Piros nadrág van rajta és kék pulóver. Meg a sapkája, amit a nagyapjától kapott. –A divat nem az én világom, a színek összepárosítása meg aztán pláne nem. De legalább nem lesz hétköznapi a gyerek és jelen pillanatban leszarom, hogy mi nem illik össze.
Elfogadtam Hazel felém nyújtott kezét, felálltam, de nem követtem a színpadig, hanem kicsit távolabb sétáltam és felmásztam egy hangfalra. Csúnyán néztek rám, de kicsit sem érdekelt. Persze odajöttek hozzám a biztonságiak, hogy fáradjak le róla vagy bilincsben vezetnek be a fogdába, ahol egy kellemes éjszakát tölthetek el és azt is elmondták, hogy ilyen szép pofával bármire vihetem majd a börtönben. Mosolyogva mondtam meg nekik, miért állok a hangfal tetején, mire pontos személyleírást kértek a fiamról és szétszóródva a tömegben, egymást utasítgatva lendültek munkába.
Erről a tetves masináról sem láttam semmit és leléptem volna az egyik lábammal, ha nem hallom meg mit mond a fazon hatalmas decibellel. Elkerekedett szemekkel néztem Hazel-re, aztán valahogy sikerült lelépnem, de olyan szerencsétlenül, hogy a térdeimre érkeztem. Azonnal felpattantam, mielőtt még bárki a segítségemre sietett volna.
-Ura vagyok a helyzetnek. – Utasítottam vissza egy idősebb házaspárt, akik ijedten meredtek rám és orvosért kiáltottak. Nem kell nekem orvos, semmi bajom.
-Te mondtad neki, hogy ezt mondja? – Kérdeztem mérgesen a lánytól, majd dühös pillantással mértem végig a pasast, aki viszont aggódva nézett rám. Aggódhatsz is, mert seggbe billentelek te kretén. - Most majd magyarázkodhatsz neki, mert én biztos nem fogok. Három hete folyamatosan rólad kérdez. Itt az alkalom, hogy elmond neki. – Fújtattam dühösen és ráültem a hangfalra. Nem épp így képzeltem a családegyesítést. Akkor akartam elmondani Max-nek, amikor ketten vagyunk, vagy esetleg Hazel ott van velünk. Nem úgy, hogy több ezer ember lesz fültanúja annak, ahogy fiam bőgve püföl majd.
Kemény percek teltek el úgy, hogy semmi jelét nem láttam annak, hogy felbukkanhatna, amikor megláttam egy piros nadrágot, hozzá a kék pulóvert és a kócos hajat. A szája lebiggyedt, arcát könny áztatta, de felcsillant a szeme és ajkai felfelé kunkorodtak, ahogy meglátott. Egy idegen nő kezét fogta, de kitépte magát a kezeiből és felém rohant. Leguggoltam hozzá és erősen megöleltem. Megkönnyebbülve szorítottam magamhoz, hálaimát rebegve valami felsőbbrendű lénynek, amiért épségben visszahozta a fiamat.
-A francba Max, sose csinálj ilyet. Majdnem szívrohamot kaptam. – Toltam el magamtól és jól megnéztem, nincs e valami baja. - -Hol a fenében voltál? – Néztem rá dühösen és azonnal enyhült arckifejezésem, ahogy hüppögve azt mondta.
-Azt hittem Pete-et látom, de nem ő volt. Nem mentem messze apa. A néni vett nekem vattacukrot és téged kerestünk. Hallottam a nevem és azt, hogy anya is keres. Hol van anya? Itt van? – Egy rántással kiszabadult ölelésemből és hátat fordítva nekem az anyját kereste a tömegben. Lábujjhegyre állt, a hátamra mászott és apró tenyerét a hátamnak ütögetve jelezte, hogy álljak fel.
Fel is álltam és odavittem Hazel-hez. Ideges voltam, még mindig nem tértem magamhoz a sokktól, hogy elvesztettem, de számra mosolyt erőszakoltam.
-Max, az anyukád. – Hátranyúltam érte, egy ügyes mozdulattal a karjaiba vettem és alig néhány lépésre álltam Hazel-től. - Nagyon szeret téged. Szeretnéd, ha venne neked egy lufit? – Néztem a gyerekre, megigazítottam rakoncátlan tincseit és vártam. Percek teltek el úgy, hogy Max Hazel-t bámulta, majd felragyogott a szeme és mosolyogva bólintott.
Hála istennek…

Are you just kidding me?

Igen, lehetséges, hogy éppen most törnek elő belőlem az anyai ösztönök, még akkor is, ha Wyatt szerint olyan egyszerűen otthagytam Maxet a kórházban. Szerintem normális, ha egy anya –még ha nem is igazán játszotta jól a szerepét-, aggódik a gyerekéért, aki elveszett egy fesztiválon, ami nem mellesleg Las Vegas közepén van több ezer emberrel. Ettől függetlenül próbálok nyugodt maradni, vagy legalábbis azt sugározni a kívülállóknak, és nem olyanokra gondolni, amiket Wyatt felhoz, mert akkor rögtön elönt a pánik. Mi van, ha tényleg? Nem! Az Istenért, itt kell lennie valahol! Elengedem a fülem mellett az elmebeteges megjegyzést, és nem foglalkozom vele, de tudom, hogy teljesen igaza van. Hány megerőszakolt és eltűnt embert jelentenek a hírekben naponta? Egy kezemen nem tudnám megszámolni, akkor? Azt hiszem tényleg van miért aggódni…
- Piros nadrág, kék pulóver… - ismételgetem magam előtt, akárcsak a Shrekben szamár „kék virág, piros tüske” mondatát, és még csak nem is pislogok, nehogy egy pillanatot is elmulasszak. Ki tudja, talán pont abban a szent minutumban rohan el mellettem, és én nem látom…
Na Hazel, te aztán tényleg rohadt okos vagy! El sem lehet mondani, mennyire ura vagy a helyzetnek, és tudod, mit kell mondani, ha a fiadat keresed, aki nem is tudja, hogy te az anyja vagy. Igazán, gratulálok magamnak! Gondolatban a fejem a falba verem, amikor a rendező pasi egy mondattal elcseszi minden tervemet azzal, hogy Max nem fogja megtudni, hogy ki az anyja. Mert most kérlek szépen, meg tudja! Bármit teszek, most már nem tagadhatom le, mert az már komolyan irtó nagy gyávaságnak számítana. Bár, ennél mélyebbre már aligha süllyedhetnék valamelyikük szemében is.
Ha jobban belegondolok végül is az én hibás, hogy ezt mondta, mivel azt mondtam neki, hogy elvesztettük a FIUNKAT. Még jó, hogy ebből azt veszi le, hogy az anyja vagyok.
- Ne idegesíts Wyatt könyörgöm. Így sem vagyok nyugodt, még ha úgy is látszik. És kösz tényleg a segítséget, majd kimagyarázom valahogy. – Csak tudnám, hogy hogyan… Wyatt mellé támaszkodom a hangfalnak, amin aztán újra megszólal a zene, én pedig a szívemhez kapok, úgy megijedek hirtelen.
Azalatt a rengeteg idő alatt, amíg szótlanul vártunk, hogy végre történjen valami, szakadatlanul azon kattog az agyam, hogy ha Max megjelenik, és megkérdezi, hogy mégis hol az anyja, mi a jó fészkes fenét fogok neki mondani?! Istenem add, hogy elkerülte a fülét az „anyukád” szó. Nem vagyok erre felkészülve még.
Vizslatom tovább a színpad előtti tömeget, aztán meglátok egy nőt, aki Max kezét fogja. Szívemről akkora kő esik le, hogy konkrétan megkönnyebbülök, úgy érzem magam, mintha már napok óta szorongatott volna valami. Tekintetem az arcára siklik. Apró mosoly jelenik meg a szám szélén, ahogy megöleli Wyattet, de én meg sem mozdulok, csupán a színpad mellé megyek, hogy ne dübörögjön mindenem a mögöttem lévő hangfaltól. Pillantásom egy pillanatra találkozik a könnyáztatta szemekkel, én pedig gyorsan odasietek a nőhöz, aki visszahozta Maxet, és már indulna is tovább.
- Hé, várjon! Köszönjük, hogy visszahozta. – állítom meg, mielőtt még lelépne. Kedvesnek tűnik, na meg ahogy hallottam, vett Maxnek vattacukrot is, szóval most biztosan nagyon kedvesnek tűnhet a néni az ő szemében. Az is, tulajdonképp.
- Maga az anyja? Amikor meghallotta, hogy az anyja is a színpad mellett várja, hitetlenkedve nézett fel rám, és azt mondta, hogy „de hát én nem is ismerem az anyukámat”. Én pedig értetlenül álltam az ügy előtt. De igazán nincs mit. – mondja, aztán el is megy, én pedig ledermedve állok ott, mint akit lefagyasztottak. Meglepettségemben pislogok jó párat, aztán odafordulok a hangra, ami mellőlem szól.
- Őőő… - próbálok valamit is mondani Wyattnek, vagyis Maxnek, aki történetesen most tudta meg, hogy ki is az anyja, de én csak pillantgatok ide-oda, és fogalmam sincs arról, hogy mit kéne most mondanom. Szedd össze magad Hazel! Gyerünk!
- Akár többet is, Max. – erőltetek az arcomra némi mosolyt, és ránézek Maxre, majd Wyattre. Természetes, hogy szeretem, de alig bírok jelen pillanatban megszólalni is, ezt megerősíteni meg aztán végképp nem. Össze kell szednem magam. Bocsánatot is kéne kérnem Maxtől, hogy elhagytam, nem tudom, hogy ő mit fog fel ebből az egészből, de nem hülye, és ha még most nem is, később talán majd előjön benne, hogy az anyja nem volt jelen öt évig az életében. Azt a kis időt sem használta ki, amit lehetett volna…
Max felcsillanó szemei őszinte mosolyra késztetnek, de az egyszer biztos, hogy most hiába fogok próbálkozni, egyszerűen nem fogok tudni feloldódni a társaságukban.
- Nem fog menni Wyatt, segíts. – szólok oda úgy, hogy csak ő hallja, miközben szaporán igyekszünk felvenni Max tempóját, aki hajthatatlanul igyekszik a lufis bácsi felé. Istenem, most segíts, hogy ne tűnjek egy idióta nőnek, aki nem tudja kezelni a helyzetet. Megpróbálom, tényleg, de garantálni nem tudom, sőt…
- Na akkor, melyiket kéred, Max? – guggolok le hozzá, és felnézek az előttünk ágaskodó égig érőnek tűni léggömbökre, majd oldalra a fiunkra, akiben felismerem a hasonlóságokat Wyatt és közte, és az egy-két szeplőt, amit tőlem kapott. És csak nézem, és nézem…


• TAG: Wyatt ♡ • SZAVAK: 810 • NOTE: heelp mély vízbe bele...

Hazel & Wyatt

Azért a fejemben nem így játszódott le a viszontlátás jelenete. Úgy képzeltem, hogy Max dühösen fújtatva kitépi magát a karjaim közül, majd apró kezét az enyémbe csúsztatja és egészen hazáig húz. Most mégis sikerült meglepni, mint ahogy mostanában egyre többször teszi. Csillogó szemekkel ugrott ki kezeim közül és közvetlen Hazel előtt állt meg. Felnézett rá átható kék tekintetével és öröm volt nézni, ahogy ajkaira mosolyt varázsolt az anyja jelenléte. Mire észbe kaptam, ismét nekiiramodott és átvágott a tömegen, de szerencsére csak a lufis bódéig vitték a lábai. Utánunk mentem én is, zsebre tett kezekkel követtem őket és megálltam mögöttük.
-Nagyon jól csinálod. – Mosolyogtam az ideges lányra és nem akartam vele helyet cserélni. Max a korához képest rettentő okos, sokat kérdez és mindenre tudni akarja a választ. Képes órákig ugyan azzal a kérdéssel nyaggatni egészen addig, míg meg nem kapja rá a választ. Már előre látom, hogy alaposan megizzasztja majd Hazel-t.
Max hirtelen torpant meg a lufik előtt, fejét hátravetve csodálta a rengeteg léggömböt, amiket a szél csak dobált ide-oda. Elgondolkodva pillantott végig az összes levegő csodán és amikor az anyja mellé guggolt, nekidőlt és a hajába markolt. Egyetlen apró mozdulat, nekem mégis megnövelte a pulzus számom. Kezdődik…
-Még nem tudom. Nagyon sok van. – Állapította meg, majd apró ujjacskáit egyre mélyebbre és mélyebbre tolta Hazel hajába. Csak remélni tudtam, hogy nem forgat semmi gonoszságot a kis fejében. Nem úgy neveltem. - Tudok egyedül biciklizni. Apa megtanított rá, de Macie azt mondta, nem is apa tanított meg, hanem ő. Apa mindig csókolgatta. Téged is szoktak csókolgatni? – A mondat közepére értem melléjük és visszatartott levegővel álltam mögöttük. Éreztem, hogy Max valami olyasmit fog mondani, amitől felforr az agyvizem. Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre és az igazat megvallva, látni akarom Hazel reakcióját. Valahogy úgy érzem, az én öt éves, okos kisfiam is erre pályázik, mert így folytatta.
-Csúnya voltam, amikor kibújtam? Azért nem kellettem neked? Nagyapa azt mondta, hogy olyan voltam, mint egy majom. De már nem vagyok olyan szőrös. – Kibukott belőlem egy nevetés a végére és erre Max hirtelen fordult meg. Elmosolyintotta magát és szerencsémre rábökött egy lufira.
-Hazel-nek szólj, majd ő segít neked. – Fordítottam a gyereket a lány felé és felhúztam vállaimat. Sejtettem, hogy kemény menet lesz ez neki és egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy még jobban megnehezítsem a dolgát és Max valahogy mégis úgy intézte a dolgokat.
Amíg Max megmutatta a léggömbök előtt ácsorgó kedves mosolyú nőnek, melyiket szeretné, Hazel mögé álltam, hozzásimultam a hátának, eltűrtem vörös loknijait a nyakából és néhány perc erejéig magamba szívtam az ismerős illatot.
-Ne aggódj, elbűvölted. – Halk nevetés szakadt fel kiszáradt torkomból. - És amit azt illeti, engem is. – Abban a pillanatban, hogy Max a kezében lévő lufival felénk fordult, elléptem Hazel-től és széles vigyorral az arcomon vártam, hogy a fiam megmutassa újdonsült szerzeményét.
-Te vagy a legjobb Hazel néni. – Ellökte magától tőlem és szinte letarolta a lányt. Elbűvölve néztem őket. Nem gondoltam volna, hogy a fiam ilyen könnyen fogadja a tudatot, él az anyja és szereti őt. Még ha kicsit furcsán is mutatja ki. Én pedig bele se gondoltam abba, milyen sebeket szakít fel bennem és mennyi emléket hoz elő Hazel látványa. A mosolya, amivel mindig sikerült engem is megmosolyogtatnia. A szeplői, amiket a legjobban imádok. Ajkai, amik ha mesélni tudnának, cifra dolgokat mondanának. Egész lénye olyan elemi erővel hatott rám akkoriban, amit alig tudtam feldolgozni és most, hogy újra érzem azt az ismerős bizsergést, hirtelen elfelejtettem minden bűnét.
-Na hova akartok még menni? - Kérdeztem mosolyogva, szememet Hazel-en tartva. Nem menekülhet el. Nem gondolhatja meg magát. Vagy megteheti? Nem ronthatja le az esélyeit, Max csüng minden szaván.
Legalább a fiúnkért tedd meg, ha miattam nem tennéd.

Are you just kidding me?

Úgy tűnik, Max tényleg könnyen barátkozó típus, hiszen minden szó nélkül beszélgetni kezd velem, és nem azt vágja a fejemhez, hogy milyen vagyok, hogy hol voltam, és a többi. Pedig igenis megérdemelném, mit ne mondjak… Nem arról van szó, persze, hogy nem örülök neki, hogy így fogadta, de ki tudja, mikor jön rám megint majd a hülyeség, meg a betegség, és szó nélkül lelépek, újra.
Ahogy nekem dől, a karját a nyakamon átveti, érzem, hogy erősen szorít. Nem annyira erősen, én mégis úgy érzem, mintha mindjárt összeroppantana. Talán most roskad rám az összes hibám, és most látom csak igazán, hogy mekkora baromságot követtem el. Volt rá okom. Nem nyugtathatom magam folyton ezzel, hogy a leukémia miatt hagytam a kórházban a gyereket, és Wyattet, egy árva szó nélkül, vagy legalább egy levelet hagytam volna magam után, de abban a helyzetben nem igazán tudtam gondolkozni. Na meg tizennyolc évesen az ember még annyi hülyeséget követ el.. De ekkorát? Elmenekültem. Valljuk csak be, hogy azért hozzájátszott az a tudat is, hogy nekem ilyen fiatalon el kell magam kötelezni, és oda a szabadságom, azontúl majd egy gyerekre kell otthon vigyáznom. Semmi oklevél, vagy diploma nélkül… Mindent összevetve gyáva voltam, és kész.
Azon kapom magam, hogy Max arcát vizslatom, nem is tudom, már mennyi ideje, de a hangja visszaránt a valóságba. Ahogy mesélni kezd, elmosolyodom, aztán a végére kissé megemelkedik a szemöldököm.
- Hát… nem, nem igazán. – nevetek fel zavaromban, és felsandítok a felettünk álló Wyattre. Amióta New Yorkban éltem, egy komoly kapcsolatom nem volt. Na jó, egy hosszabb volt, de az sem tartott tovább pár hónapnál. És hogy miért? A válasz egyértelmű. Nem akartam hozzákötni magam senkihez, ha már elhagytam azt, akit szerettem. Mellesleg nem is éreztem iránta szerelmet, és nem együttlétünk során máson járt az agyam, főleg az elején, és az a más történetesen a gyerekem apja volt. Nem tudom, Wyatt mennyire bírta ezt a Macie-t, vagy kit, de biztos komoly lehetett, ha Max előtt csókolgatta, és talán ő volt a pótanyuka is…
Mindenesetre a gyerek igen jó kérdésekkel bombáz, előbb a csókolgatós, most meg, hogy miért hagytam ott. Gondoltam, hogy ez nem elkerülhető nála, és nem győzöm kapkodni a fejem, olyan gyorsan zúdítja rám a kérdéseit.
- Nem, Max, nem voltál csúnya. Nagyon szép kisbaba voltál, amilyen most is vagy. – a mondatom elején ismét nem tudom megállni, hogy ne nevessek kicsit. Hát, azt hiszem, humort örökölt bőven a gyerek, és azt is elég jól tudja, hogy hozzon zavarba. Aztán végre rábök a lufira, amelyiket szeretné, és oda is megy a nőhöz, aki árulja őket. Felegyenesedek, mert amúgy sem túl kényelmes ott lent guggolni, és fellélegzek, hogy egy kis ideig megszabadulok a kérdések sokaságától.
Észre sem veszem, ahogy Wyatt mögém lép, csak amikor megérzem, ahogy a hátamhoz simul, keze pedig elsöpri a hajam, ezzel szabaddá téve a nyakam. A pulzusom körülbelül kétszeresére emelkedik, és a hideg is végigfut rajtam, hogy ilyen közel van. A francba, ez még mindig működik…
- Ez azt hiszem mindenképp jó pont. – sóhajtok, és egy apró mosoly jelenik meg a szám szélén, majd amikor Max visszafordul, egy pillanatra hátranézek, és látom, hogy Wyatt már egy méterre arrébb áll, mint az előbb. A szemeibe nézek, aztán hirtelen lesütöm őket, és visszanézek a gyerekre, aki boldogan áll előttem a lufijával, majd lendülettel indul meg felém. A lábaimat öleli, és elég erős megjegyzést tesz.
- Attól azért még messze vagyok, de haladok afelé. – vonok vállat, és kérdőn nézek Maxre, aztán odalépek a nőhöz, aki odaadta a lufit, és a kezébe nyomom a pénzt. Ezt a lufit hamarabb meg kellett volna vennie Wyattnek és akkor nem lett volna akkora gond a kereséssel. Ha ilyen rendezvényekre megy akkor ezentúl okos ötlet lenne az elején venni a gyereknek egy lufit, és a kezére kötni. Nyilván ezt most nem mondom neki, mert szerintem az kioktatásnak tűnne, és ebben a szituban elég gáz lenne, ha még én adnék neki tanácsot ilyen téren.
- Én még megszavazok egy olyan körhintát. De abba csak Max fér bele. – húzom el a szám, miközben a nem messze lévő hintára mutatok, és ránézek a két srácra. Imádnám, ha lenne nagyon körhinta, mert mindig is szerettem, de itt most nincs ilyen. – Ha Max nem bánja, akkor mi megvárjuk oldalt, jó alaposan rajta tartva persze a szemünket, mielőtt még egyszer meglép. – döntöm oldalra a fejem, aztán megvonom a vállam, és elindulok a hinta felé. Amíg Max felül arra a hintára, talán kicsit nyugodtan beszélhetünk Wyattel. Bár, nem is tudom, hogy ez jó ötlet-e. Ha nem kezd el kérdezősködni afelől megint, hogy mért mentem el, akkor minden klappolni fog. Ha nem, akkor… kivágom magam valahogy megint, de nem akarok veszekedni most.
- Tuti nem férek bele? – méregetem a hintát, aztán rájövök, hogy nem, ez tényleg nem az én méretem. – Na, menj Max, pattanj be. – intek az álló játék felé, aztán miután felült, Wyatthez fordulok.
- Édes kis srác. – mosolygok, miközben a teli szájjal vigyorgó Maxet nézem. Milyen gondtalan.. Boldog.


• TAG: Wyatt ♡ • SZAVAK: 814 • NOTE: Macie, mi? :'D cseles...

Hazel & Wyatt

Még mindig nehéz elhinni, hogy Hazel itt van. Előttem áll, mégis azt hiszem, valami ócska utánzatot látok és amikor rám emeli igézően kék szemeit, akkor jövök rá, hogy valójában sokkal szebb, mint az emlékeimben.
Reménykedtem abban, hogy továbbra is élvezhetjük a társaságát és nem lép le valami átlátszó indokra hivatkozva, így amikor feldobja a körhinta dolgot, azonnal terelgetni kezdem a gyereket, de idővel rájövök, hogy nem is kell, mert megy magától. Legalábbis ahová Hazel megy, oda megy ő is.
-Szerintem nem fogja bánni. – Jegyzem meg inkább csak magamnak, mert Max már ki is nézett magának egyet a sok formájú körhinta közül és boldogan huppant bele. Amíg én a mocskos anyagiakat rendeztem, azért arra jutott időm, hogy tájuk vessek egy oldalpillantást. Max szája a füléig ért, izgatottan nyomogatott különféle gombokat és amikor a körhinta mozgásba lendült, integetett és hangosan kacagott.
-Már amikor nem akar a fejedre nőni. – Összefont karokkal álltam Hazel mellett, szememet végig a fiamon tartva. Tanultam az előbbi hibámból, egy percre sem tévesztem szem elől. Örökre az agyamba égett ez a nap. Mostantól még pórázt is kötök rá, ha nem bír magával.
-Figyelj, tudom, hogy ezt nem itt és nem most kellene megbeszélnünk és bőven kaptál tőlem hideget meleget egyaránt, de hallgass meg. – Nyúltam a könyöke után és elhúztam néhány lépést a körhintától. Innen is épp olyan jól látott minket a gyerek, de hallótávolságon kívülre esett. - Ne értsd félre, örülök, hogy itt vagy, de nézz rá. – Böktem fejemmel a nevetgélő, boldog fiamra, aki ugyan eddig is kiegyensúlyozott kissrác volt, most azonban teljesen fel van pörögve és félek attól, hogy csalódás éri. - Teljesen odavan érted. Három hete semmi mást nem hallok tőle, csak azt, mikor találkozunk veled, miért nem ittál meg velünk egy pohár tejet. Ha le akarsz lépni, még most menj. Nem szólok semmit, istenre esküszöm nem tartalak vissza, csak ne törd össze a szívét. És az enyémet se… – Kár tagadnom, hülye az, aki nem veszi észre, mekkora szexuális feszültség van kettőnk közt. Vágni lehet a levegőben terjengő vágyat és nem vagyok idióta, tudom, hogy ő is hasonlóképpen érez. Biztos, hogy kapcsolatunk mozgatórugója a fiúnk, de nem felejtheti csak úgy el az együtt töltött hónapokat.
-Öt éven keresztül azzal nyugtattam magam, hogy biztos én csesztem el valamit. Mert nyilván így van. Aztán elkezdtem gondolkodni és rájöttem, hogy kurvára nem az én hibám, hogy teherbe estél. Illetve az én hibám is, de.. tök mindegy, mert mire megbarátkoztam a gondolattal, hogy apa leszek, otthagytál minket. – Léptem hozzá közelebb, lehajoltam hozzá, hogy szemünk egy vonalban legyen, kezeimet magam előtt tartottam, hanyagul lógtak. - Szeretlek, belefáradtam abba, hogy elnyomjam magamban. Azt hittem voltunk olyan közel egymáshoz, hogy elmond, ha valami bánt. Ne zárj ki az életedből. Miért mentél el? – Sok válasz megfogalmazódott már a fejemben az idők során, de egyik sem volt megfelelő arra, hogy valaki otthagyja a gyerekét a kórházban, rábízva egy olyan emberre, aki még maga is gyerek. Biztos vagyok abban, hogy Max nem szenvedett hiányt semmiben, mégis valahányszor feltette nekem a kérdést, hol van az anyukája, összeszorult a szívvel, hebegve kerestem felfogható válasz után. Sosem találtam, így jobbára azzal szórtam ki a szemét, hogy az anyjának más tervei voltak. Viszont sosem ócsároltam vagy becsméreltem Hazel-t.
Max-re pillantottam. Kerek szemekkel nézett rám, ajkain félmosoly. Még mindig a körhintán ült. Kócos, barna hajába belekapott a szél, erősen szorította a láncot apró kezei közt és le sem vette szemét Hazel-ről. Mintha ő sem hinné el, hogy akire egész életében vágyott, most itt ál előtte. Apja fia…

Are you just kidding me?

Amíg távol voltam, egy ideig azt gondoltam, hogy a Wyatt iránt érzett érzelmeim már végre kezdenek elhalványulni, de amióta újra megláttam, rájöttem, hogy ez egyáltalán nem így van. Sőt, azt kell mondjam, hogy egy cseppet sem változtak meg, teljesen ugyanazt érzem, mint azelőtt. Nem tudom, hogy ez most jó vagy nem jó. Ha a leukémia nem lenne, akkor nyilvánvalóan ujjonganék örömömben, hogy ezt érzem, és amint az előző találkozásunkkor mondta, ő is, szóval nem is lenne itt semmi probléma.
Oldalra pillantok Wyattre, aki ezúttal le sem veszi a tekintetét Maxről, teljesen érthető módon. Amíg nem figyel, most jó alaposan végigmérem és megbizonyosodom róla, hogy még mindig iszonyú jó pasi. Nem véletlen estem belé hat éve szinte egyből, ahogy megláttam. Te jó ég, anyám mennyire ellenezte az elején a kapcsolatot. Az volt a legnagyobb baja, hogy öt év korkülönbség van köztünk, pedig ez egyáltalán nem is sok. Mondanom sem kell, mit szólt, amikor terhes lettem…
Mikor Wyatt errébb húz, már az első szava után tudom, hogy mi jön.
- Wyatt, ne. Ne rontsd el. Tényleg nem alkalmas most, de teljesen igazad van. Nem akarok lelépni, ne aggódj, legalábbis jó ideig még nem. – kezdek bele, aztán rájövök, hogy ez így nem igazán volt megfelelő megfogalmazás, hiszen a „legalábbis egy jó ideig nem” kifejezésre valószínűleg elég hamar felkapja a fejét. – Vagyis, nem. Na. – Kezdek belezavarodni abba, amit mondani akarok, mert még én magam sem tudom, mit szeretnék. Nem mondhatom azt, hogy nem fogok lelépni, ha egyszer tudom, hogy úgyis eljön majd az ideje, de ha a másik lehetőséget mondom, akkor megint szemét leszek. Szar helyzet ez, meg kell hagyni.
- Nézd, én mindent megpróbálok. Hidd el, hogy nem szeretnék elmenni Vegasból, nem véletlen jöttem vissza, de nem tudom, mit hoz a sors. – Próbálom körülírni a dolgot, mert azt egyértelműen nem tudhatja meg, hogy beteg vagyok… Az lenne a legutolsó dolog, amit most közölnék vele, de azt sem szeretném, hogy beleringassam őket valami olyan dologba, amit aztán majd egy nemes „egyszerűséggel” lerombolok.
- Nem akarok én szíveket összetörni, sosem volt ilyen életcélom, ennek ellenére tudom, hogy sikerült, és bánom is, de nem tudom megváltoztatni, amit tettem. – lesütöm a szemeimet, és inkább a földet vizslatom, mintsem hogy a szemébe nézzek, és úgy mondjam. Te jó ég, hányszor kell ezen még túlesnem? Hányszor kell majd hazudnom és kifogásokat keresnem? Undorító dolog, tényleg, szinte semmi mást nem utálok jobban, mint a hazugságot, és nézd meg, mit csinálok!?
Azt teszem, amitől én magam is hányingert kapok.
Összerezzenek, legfőképp a „szeretlek” szó miatt, és úgy érzem, hogy mintha minden egyes dolog, amit mond jó erősen a földbe döngölne. Kénytelen vagyok felnézni rá, ahogy közelebb lép, és a tekintete szinte vonzza az enyémet.
- Most nem éppen alkalmas, hogy ezt elmondjam. – mondok csak ennyit, aztán oldalra pillantok a körhintára, ami még mindig mozog. – Voltunk olyan közel igen, komolyan nem is tudom, mi a franc ütött belém. Tulajdonképpen lehet, hogy nem is voltam teljesen észnél, amikor elkezdtelek győzködni arról, hogy tartsuk meg a gyereket. – húzom el a szám, és ránézve Maxre tudom, hogy vétek lett volna elvetetni, mert ilyen szép gyerek kevés van, de ha akkor tudom, hogy leukémiám van, akkor fel sem merült volna a gondolat, hogy megtartsam.
- Tizenhét éves voltam… Tudom, hogy ez nem mentség, de az ember elég meggondolatlan ebben az időszakban. Bele sem gondoltam mennyi felelősséggel jár egy gyerek, talán ezért volt az, hogy gondoltam egyet, és elmenekültem. – Csűröm, csavarom a szavakat, de mégis ki hinné el, hogy nyolc hónapig teljesen lelkes voltam, sőt, még a kilencedikben is próbáltam fenntartani a látszatot, aztán mikor eljön a várva várt nap, csak úgy megváltoznak az érzéseim? Ez általában nem így szokott lenni. Az anyák ilyenkor túlnyomó boldogságot éreznek, tudom, mert bennem is meglett volna ez a dolog. Tekintetem ide-oda járkál, mindegy min állapodik meg, csak az ne Wyatt szeme legyen… A hazugság minden egyes jelét produkálom, ami leleplezhet, még lépkedek is jobbra, aztán meg balra, de végül lenyugtatom magam és megállok egy helyben.
- Már megbántam. – nézek fel rá, de magamban ütlegelem magam, hogy hogy lehetek ekkora idióta?! Úgy mégis, hogy fogok neki elszámolni azzal, ha majd megint eltűnök? Megrészegít a közelsége, azt sem tudom, mit beszélek, és tudom, hogy nem kellett volna ezt mondanom, de így érzek. – Szeretlek Wyatt, nem tudok ellene tenni. – vonom meg a vállam, és tekintetem mélyen az övébe fúrom, és a mai nap már másodszor érzem a vonzást, ami húz hozzá, közelebb és közelebb…
Amikor viszont már alig van köztünk távolság, megköszörülöm a torkom, és arrébb lépek, időben észbe kapva, hogy Max tekintete folyton rajtunk csüng.
- És azt hiszem ennek sem most van itt az ideje és a helye. – sóhajtok mélyet, és odafordulok a lassuló körhinta felé…


• TAG: Wyatt ♡ • SZAVAK: 775 • NOTE: kicsit elkapott a hév :'D

Hazel & Wyatt

-Nem alkalmas, tudom, de vagy most mondom el vagy soha. Franc se tudja, mikor sétálsz megint csak úgy el. – Vizslató tekintetek kereszttüzében álltam Hazel-el szembe és szinte biztos voltam abban, hogy a tömeg nem hogy feloszlana körülöttünk, egyre szűkül és megfojt. Légzésem így is szapora volt, kósza pillantásokkal figyeltem Max-et és meglepően tapasztaltam, hogy a gyerek le sem veszi szemét az anyjáról. Összeszorult a szívem, hiszen ugyan ezt éreztem én is. Csupán annyi különbséggel, hogy én könnyebben dolgozom majd fel, ha ne adj isten Hazel ismét szó nélkül hagy el bennünket.
Minden szava egybefolyt, próbáltam kiszűrni belőle a lényeget, de az agyam nem igazán akart működni. Olyan volt, mint amikor egy jól működő számítógép hirtelen összeomlik és csak pillanatok választják el attól, hogy a képernyőn megjelenjen a hatalmas ERROR felirat.
-És már megint csak a maszlag, az ócska hazugságok és a kitérő válaszok. Mit vársz, hogy sokáig eltűröm ezt a sok faszságot? – Még mindig nem hiszem el, hogy nem kapok válaszokat a kérdéseimre. Volt kemény öt évem, amíg végiggondolhattam kettőnk dolgát, de mire valami hihető és átlátszó gondolattal lenyugtattam háborgó lelkemet, mindig az eszembe férkőzött egy másik és kezdhettem előröl az egészet. Unom, belefáradtam és kezd elmenni a türelmem.
-Tudod, ha szerettél volna, akkor nem hagytál volna el és ha még mindig szeretnél, akkor most szépen kinyitnád azt a vonzó szádat és elrebegnéd nekem, mi az istent csináltál öt kibaszott éven keresztül a homályban. – Léptem közelebb hozzá, a szemébe néztem, de bár ne tettem volna. Elfordult tőlem és a perc néhány tört részéig én is követtem tekintetét a fiunk irányába. Isten tudja mióta ül már azon a körhintán és ahelyett, hogy élvezné, sikerül mindig úgy fordulnia, hogy minket nézzen. Fogalmam sincs, mi játszódik le most a kis fejében és azt hiszem, ha ennek a napnak vége, bevackolom az ágyában, mellé kuporodom és elmagyarázok neki mindent. Olyan hosszú ideje él kétségek között, hogy kezdem szégyellni magam, amiért hagytam így elfajulni a dolgokat. Ami pedig Hazel-t illeti, túl sokáig vártam a csodára és a végén már csalódnom kellett dédelgetett vágyaimban.
Könyökénél fogva fordítottam vissza magamhoz, pár percig csak néztem, szótlanul ittam magamba a látványát, hogy aztán ajkaimat az övére tapasszam. Amint megcsókoltam, éreztem ahogy megkönnyebbülök, ahogy a tonnás kövek legördülnek rólam és felszabadult leszek ismét. Azóta meg akartam csókolni, hogy találkoztunk a játszótéren, de nem tudtam mikor és mégis hogyan. Most minden felvezetés nélkül megtettem. Tarkójára font ujjakkal húztam egyre közelebb magamhoz, amíg szinte magamhoz nem préseltem törékeny testét, óvatosan, felfedezőn csókoltam és felkészültem minden ellenállásra. A szavak semmit sem érnek, ha tettekkel nem bizonyítod. Nem ez a legjobb alkalom és csukott szemhéjaim alatt is biztos voltam abban, hogy milliónyi szempár szegeződik most ránk, köztük a fiunk szeme is, de meg kellett tennem.
-Bármit elmondhatsz nekem. Az sem érdekel, ha férjnél vagy, ha bankot raboltál és menekülsz, ha szervkereskedő vagy. – Sóhajtottam nagyot, összeszorított fogaim közt a levegő sziszegve távozott, állkapcsom megfeszült. - De nem akarok még több körítést. Unalmas ugyan azt hallgatni állandóan. – Továbbra sem engedtem el. Legalábbis még egy kis ideig nem engedem el. Az sem számít, ha ez az egész szarság csak hazugság. Szeretem, Max is szereti. Csak van valami ésszerű magyarázata tetteire. Kell lennie. Muszáj…

Are you just kidding me?

Teljesen igazat mondott. A jó ég se tudja, mikor jön rám megint az öt perc, amikor majd fogom magam és se szó, se beszéd elmegyek Vegasból. Ezúttal talán nem New Yorkba, hanem távolabbra. Talán Párizsba, vagy Barcelonába, esetleg Londonba. Európába, ami mindig is nagyon vonzott, de még soha a büdös életben nem jött össze rá elég pénzem, hogy elutazzam ezek közül bármelyikbe is. Valószínűleg már nem is fogom látni élőben az Eiffel-tornyot, vagy a Big Ben-t. Az ilyen régi álmaimról már vagy négy éve letettem, főleg azokról, amikhez nem kevés pénz kell. A gyógyszerekbe nem kevés lóvét kell beleölni, és a kezelések sincsenek teljesen ingyen.
Tudom, hogy nem mehet sokáig ez, hogy Wyatt szemébe hazudok arról, hogy miért léptem le. Egyértelmű, hogy nem hiszi el azokat a dolgokat, amiket folyton kitalálok. Hisz ismer, tudja, hogy mikor hazudok és mikor mondok igazat… Talán egyszer majd elé állok a teljes igazsággal, de ahhoz nagy erőt kell vennem magamon.
- Nem, nem gondolom azt, hogy eltűröd. Csak nézd el még egy kicsit. – mondom halkan, azt tervezve, hogy ezt már nem hallja meg, de kicsit hangosabbra sikeredik a kelleténél, szóval lehetséges, hogy mindent értett belőle. A tömeget vizslatom, majd tekintetem a fiunkra esik, miközben Wyatt szitkozódását hallgatom. Érthető, hogy teljesen ki van borulva.
- Semmi érdekeset nem csináltam Wyatt, jobb lett volna, ha azt az öt évet itt töltöm veletek, hidd el. New York egyedül elég unalmas. – mosolyodom el, bár tudom, hogy ez most nem helyénvaló. Egyáltalán nem megmosolygandó, amit mondtam, bár próbálom kicsit viccesebbre venni a figurát, több, kevesebb sikerrel. Ez nem lesz így jó Hazel… Nem mehet ez sokáig így. Főleg ha esetleg most szorosabbra vesszük a kapcsolatot Max miatt. Nem mondhatok neki minden nap más és más kifogást, hogy most miért nem mondom el; és nem kereshetek száz fél hazugságot, hogy kerülgessem a forró kását. Talán az elején még tisztáznunk kéne, hogy leukémiás vagyok, és bármelyik pillanatban itt hagyhatom ezt a kibaszott Földet. Mi van, ha most ebben a szent percben itt összeesek és soha többet nem ébredek fel? Válaszok nélkül hagyom itt, bár nyilván az orvos megmondaná neki, mi is a helyzet…
- Kérlek. – mondom, mikor újra maga felé fordít, és tekintetem mélyen az övét pásztázzák. Harag és szeretet egyaránt van benne, azt viszont nem tudom, melyik van túlnyomó többségben. Csak nézzük egymást, és lehet, hogy most kéne valamit mondanom, de egy szó sem jön ki a számon. A puszta jelenléte megőrjít, összezavar és magába szív. A következő pillanatban pedig gondolkodni sincs időm, hirtelen magához húz és ajka az enyémre tapad. Mondanom sem kell, testem egyből reagál a csókjára, a gyomrom összeugrik, akárcsak az első alkalomkor, szemeimet lehunyom és nyelvem tüzes táncba kezd az övével. Talán ezt el akartam kerülni még egy kis ideig, mert ezzel az apró dologgal az emlékek mindegyike hirtelen rám zúdul, és a földbe döngöl.
Karjaimmal automatikusan átkulcsolom a nyakát, és amíg ő el nem szakad tőlem, addig én nem teszem. Megszűnik a külvilág, csak ketten vagyunk. Amikor viszont abbahagyja a csókolást, leszállok a földre, és eszembe jut, hogy ezt a csókot mennyi kérdés fogja majd követni, mivel Max valószínűleg végignézte a műsort. A fejem kóvályog, de a mondandóján elmosolyodom.
- Ilyen súlyos dologról nincs szó, ne aggódj. – rázom meg a fejem, de ezzel sem mondok éppen igazat, mert lehet, ha a felsoroltak közül követtem volna el valamelyiket, akkor nyolcvanötször könnyebb dolgom lenne, mint így.
- El fogom mondani, rendben? Nem most. Ez a hely tényleg nem alkalmas erre, és Maxnek sem kéne hallania. – préselődik a szám vékony vonallá, és szemeim ide-oda mozgatom. Zavarban vagyok. Fogalmam sincs, hogy hogy mondom majd el neki, hogy leukémiás vagyok, és nem a kezdeti stádiumban vagyok. Nem tudom, hogy fog majd reagálni rá, és az is biztos, hogy elhúzom ezt a dolgot ameddig csak tudom, de nem fogja sokáig hagyni. Kíváncsi rá, magyarázatot akar, hogy miért hagytam őket cserben és teljesen jogosan követeli azt.
- Láttam, hogy csókolóztatok. – hallom meg a hangot a lábam mellől, és hirtelen lenézek. Te jó ég, már megint szem elől tévesztettük. Még jó, hogy van annyi esze, hogy most már nem megy el semerre. – Hazel, azt mondtad, téged nem szoktak csókolgatni. – mondja, én pedig elnevetem magam, és megcsóválom a fejem.
- Az apukád kivételes, Max. – vonok vállat, és Wyattre mosolygok. Kivételes. Még jó, hogy az, hiszen ő az egyetlen, aki valaha is, elég rendesen megmozgatta az érzelmeimet.


• TAG: Wyatt ♡ • SZAVAK: 722 • NOTE: háát.. :'D

Hazel & Wyatt

Azért nem gondoltam volna, hogy visszacsókol. Sejtettem, vagyis inkább reméltem, hogy nem tol majd el magától, mindenesetre megnyugodtam. Nem rabolt bankot sem, nem ölt embert és nincs férjnél, ami azért egész jó. Nem kell elszeretnem egy másik pasastól. Persze, jóval több eséllyel indulnék, előtérbe helyezve azt a tényt, hogy a gyerekem anyja és azt hiszem, életem szerelme is. Voltak előtte és utána is, ezt nem tagadom, de Hazel az egyetlen, aki után éveken át tartó önsanyargatásba vonultam önként és dalolva. Azért azt nem mondanám, hogy a szükségleteimet nem elégítettem ki, de tartósabb, mély érzelmekkel teli kapcsolatot senkivel nem tudtam kialakítani. Pedig akartam, már csak Max miatt is. Rendes családot akartam neki biztosítani, de titkon azért reméltem, hogy az anyja felbukkan. Mégis csak izgatottan vártuk az érkezését, mindent megvettünk neki, a tenyeremen hordoztam Hazel-t. Ezért is esett csorba a lelkemen, amikor csak úgy eltűnt.
-Nem nyaggatlak ígérem, csak válaszokat szeretnék. – Észreveszem a zavarát, de mire kinyitnám a számat, inkább visszacsukom. Hagynom kell, hogy Ő mondja el. Egyszer biztos megtudom a teljes igazságot és remélem nem lesz olyan fájó mint az, amikor rádöbbentem, hogy elhagyott.
Szemem a fiamra siklik, aki már nincs a körhintában és a szívem is megáll a percre, egy egész kis időre, csak addig, amíg meg nem hallom a hangját. Sosem lesz egy nyugodt percem sem. Főleg most, hogy már jár, beszél, önálló gondolata és véleménye van mindenről. Ijesztő néha, ahogy faggat és kíváncsiskodik, viszont mulatságos, ahogy fogadja a tények és dolgok állását.
-Tudom, hogy láttad. Le sem vetted rólunk a szemed, pedig nem minden nap ülhetsz körhintára. – Húztam magamhoz és összeborzoltam a haját. Meglepődtem volna, ha lemaradna erről a csókról. Azóta bámulja Hazel-t, amióta meglátta. Most pedig, hogy tudja az anyja, egy percre sem veszi le róla a szemét. Talán attól fél, hogy ha becsukja a szemét, eltűnik a szeme elől. Sokban hasonlít rám a fiam…
-Mit szólnátok egy fagyihoz, aztán sétálnánk egyet és hazamennénk nagyfiú. Holnap ovi van. – Fogtam meg a kezét és Hazel-re pillantottam. Max apró ujjacskáit Hazel ujjai közé bújtatta és gyengéden húzni kezdte abba az irányba, amerre elindultam. Bárki, aki ránk nézett, egy normális családot látott. Apa, anya és a boldog, nevető gyerek. De ez nem volt mindig így és elég nagy utat tettünk meg mindannyian azért, hogy idáig eljussunk. Akarom a közös jövőt, bárminél is jobban, de egyedül kevés vagyok hozzá. Minden Hazel-en múlik, de van egy olyan sejtésem, hogy még sokáig látni fogjuk egymást.