Hatalmas korkülönbség van Sid és köztem. Apám nem sokat változott az évek során, ugyanolyan bajszos maradt, mint a tizenhat évvel korábbi képeken, anyám pedig ha lehet, még kedvesebbé vált az évek során. Tévedés ne essék, nem lettem elkényeztetve, ugyanolyan jogok illettek meg engem, mint Sidet. Ameddig ő a gitárokkal játszott, addig én babákat kaptam, amikkel nem igazán tudtam mit kezdeni.
Ahogy elkezdtem járni - legalábbis apánk elbeszéléseiből megtudva - folyamatosan Sid nyomában voltam, imádtam hallgatni, ahogy gitározott, ahogy énekelt és megnyugtatott a hangja. Aztán minden megváltozott: bandája lett, nekem pedig sokkal több bátyám. Vagyis én úgy néztem a három új tagra, akik állandó vendégei lettek a házunknak.
Évekkel később Sid hatására elkezdtem nyüstölni anyámékat, hogy zenét akarok tanulni, és egy kis nyomásra bele is mentek. Addig akartam sztrájkolni az iskolával, ameddig rá nem bólintanak a vágyamra. Az állandó lógások és eltűnések pedig meg is hozták a hatásukat. Ha vért is izzadtam az ének órákon, később pedig a szolfézsokon, akkor is végig akartam csinálni. A bátyámék bandája és a saját zenei ízlésem ellenére zongorázni tanultam és csak amiatt nem hagytam abba, mert azzal visszavonulót fújtam volna, márpedig a neveltetésem, sem pedig a bátyám sikerei nem engedték, hogy felhagyjak azzal, amibe belekezdtem.
Nem volt olyan rock koncert, ahol ne fordultam volna meg a gimi során. Az ablakon való kiszökések éjszakánként és a visszamászás volt az én hobbim, amit látszólag anyámék nem tudtak. Soha nem szóltak azért, amiért a koncertek utáni napokon alig voltam éberebb egy lajhárnál, arra azért mindig is vigyáztam, hogy másnapos soha ne legyek, maximum egy sört vagyok képes a mai napig meginni a bátyám korábbi alkohol szeretetével szemben, amit nem is bánok.
De hol is tartottam? Ott, hogy rock koncertek, rock koncertek hátán, nekem pedig a doboson megakadt a szemem. Végül ő volt az, aki később felszedett és nagyjából két hónapomba telt, mire meggyőztem őket, hogy tudok énekelni. Aztán megint hónapokba, mire engedték, hogy az egyik szólójukat én énekelhessem el. A banda nagy részének tetszett is a hangom, az, amilyen irányba viszem a banda zenei világát, de az akkori énekes ki nem állhatott. Nem, nem bige volt, hanem egy hímsoviniszta faszi, aki nőket nem akart volna megtűrni a bandában, de a többiek kiálltak értem és azt mondták, hogy választhat, vagy ketten maradunk, vagy mehet, amerre lát. Vele egyébként is csak garázspartikra tudtak elmenni, nagyon ritka volt az, ha valakinek tetszett az, amit csináltak.
Az első koncertünk katasztrófa volt. Kis bárban, két ember előtt sikerült nyomatnunk a dalokat, de láthatóan a pultos csajok sem voltak odáig a zenénkért. Kiakadtam, a fiúknak kellett megnyugtatniuk, és amikor végre lenyugodtam, akkor eldöntöttem, még többet fogok tenni a sikerességünkért. Szinte állandóan gyakoroltunk, elmaradtam a suliból és már a bukás veszélye fenyegetett az utolsó évemben. Haza is csak percekre mentem, nagyjából csak egy fürdés fért bele az időmbe. Eltávolodtam anyáméktól, de képtelen voltam elviselni azt, hogy nem voltunk sikeresek, hogy nem tetszett másoknak az, amiben hittem.
Apám és anyám nem igazán viselték jól ezt a változást és apám választás elé állított: vagy befejezem a sulit, vagy mehetek a háztól. Gondolhatjátok, mit választottam: nappal iskola, délután házi és az alvásaim helyett megint kiszöktem az ablakon, hogy a srácokkal a garázsban annyit gyakoroljak, amennyit csak tudok. Hulla fáradtan, kimerülten és kevés energiával fejeztem csak be a sulit, amit egy baromi nagy ünneplés követett. Anyámékkal egy szolid ebéd és a haverokkal egy olyan parti, ahol maximum csak egy sört ittam. Máig sem vagyok képes többet inni, de nem is hiányzik.
A korábbi tervek ellenére nem mentem tovább, egyetem és főiskola egyáltalán nem nekem volt való, de nem is bántam meg. Visszakóvályogtam a fiúkhoz, és az állandó gyakorlás és minőségbeli változás meghozta az eredményt. Egyre többen jöttek azokra a koncertekre, amiket mi szerveztünk, mi szórólapoztunk és ha nem is lettünk olyan híresek, mint a bátyámék voltak, akkor is beindult a szerencsecsillagunk egészen addig, ameddig az egyik lemezkiadócéget meg nem látogattuk a demonkkal. Hamis ígéretek, hamis pénzelés és marketing, mert elhappolták előlünk a lehetőséget. A korábbi világhatalmi pozíció, amiről álmodoztam a rock világában egy pillanat alatt tört ketté. Akkor, életemben először tomboltam igazán és mások előtt, amikor megtudtam, hogy a bátyám és bandája nyerték el azt a szerződést, amit nekünk ígértek. Fogalmam sem volt arról, hogyan is csinálták, mit tettek azért, hogy őket válasszák és igen, ők híresebbek voltak, de mocsok egy dolog volt a részükről, hogy ugyanoda akartak leszerződtetni.
Annyira berágtam rá, hogy azóta sem tudom, mi van vele ténylegesen. Nincs meg a telefonszáma sem. Anyánk és apánk azóta is próbálnak megbékíteni vele, de hasztalan minden próbálkozásuk. Nem fogok meghajlani Sid előtt. Már nem vagyok rá mérges, hiszen azóta több, mint tíz év eltelt, és a legbosszantóbb az egészben, hogy a szerződésüket követően Sid bandája feloszlott, a mienk pedig.. azóta is csak helyi és állami rendezvényeken lépünk fel, és valahogy letettem már arról, hogy valaha is igazán híresek legyünk. Már nem is igazán érdekelnek a lehetőségek. Az éneklés, a koncertezés az életem második legfontosabb tevékenységévé vált, de az első számú hobbim azóta is. Pár klipünk elérhető a világhálón.
Azzal az egykori dobossal már rég szétmentünk és rájöttem, nem kell nekem férfi huzamosabb időre. Kevesebb a hiszti, az elszámolás, az, hogy neki megfeleljek, és így jobb nekem. Csak magamra kell költenem, magamért felelősnek lenni pedig sokkal könnyebb, mint azt bárki is gondolná.