New York, USA 1984. május 20. 30 Gyilkossági nyomozó Cops Yvonne Strahovski

Karakter személyisége

Rengeteg jelzővel szoktak illetni, a normális kivételével. Btw, én sem tartom magam valami normálisnak, sokkal inkább az őrültség jellemző rám. Hírhedt és híres vagyok a szokatlan és megbotránkoztató dolgaimról. Értem ezt arra, hogy nem rettenek vissza semmitől sem, ha a munkámról van szó. Hozzáteszem, hogy nem azért csinálom mindezt, mert annyira imádom a munkámat, isten őrizz. De valamiből meg kell élni, és mivel a fizetésem háromnegyedét cipőkre és ruhákra szoktam elkölteni, ezért sokat kell melóznom ahhoz, hogy ne haljak éhen. Lássuk be, nem igazán tudok a pénzemmel gazdálkodni. Hebrencs vagyok, aki a mának él, ezért is költöm el már a legelső nap a fizetésemet. Tehát melózni, melózni, melózni! Különben megehetem a hörcsögömet, amit azért nem igazán szeretnék, ha egy mód van rá. Ja, egyébként zsaru vagyok, ha esetleg a foglalkozásomat kérdeznétek. Márpedig ehhez a munkakörhöz elkél az őrültség, és valahogy így kötök ki sokszor egy-egy szemeteskonténerben, mert ez a legjobb búvóhely, mondjon bárki bármit. Ugyanis a kukába tuti nem megy utánad senki, ennél azért jóval finnyásabbak az emberek, engem kivéve. Mondom, én nem rettenek vissza semmitől sem. Lakásokat, kocsikat török fel. Néha még el is lopom a kedves delikvens járművét, hiszen az enyém annyira pocsék, de újat venni nem fogok, mert inkább veszek egy ezredik cipőt, mintsem egy használható verdát. Tehát a módszereim nem a legelegánsabbak, viszont hatékony vagyok, és ez a lényeg. Barátaim nincsenek, az ég óvjon a pasiktól. Egyszer voltam férjnél, az bőven elég is volt. Egy életre. Pedig anyám állandóan azzal zaklat, hogy már családot kéne alapítanom, blabla, de engem ez nem érdekel. A család nem nekem való. Ezt ő is tudja, de ettől függetlenül azért közkedvelten hozna össze a kiszemeltjeivel. A hátamon is feláll a szőr ettől az egésztől, komolyan mondom. Tökéletesen elvagyok én egyedül az aranyhörcsögöm társaságában. FOREVER ALONE.
És ha esetleg mégis magányos lennék, nos...  úgyis mindig velem van az életmentő vodkás üveg. Mert ugyebár az orosz szenteltvíz az elmaradhatatlan kelléke a napi rutinomnak. Alkoholizmus? Meglehet.

Történet vagy szerepes példa

Én beszennyezlek. Én beszennyezlek
A leghavasabb, legszebb éjen:
Hiába kisértsz hófehéren.

Színem elé parancsolom majd
Fehér köntösös szűzi árnyad,
Saját lelkemből fölcibállak.

AKKORIBAN
Keserű mosollyal vettem tudomásul, hogy az élet, a sors, és maguk az emberek – mint legfőbb mocsokládák – mennyire hitványak. Mintegy beletörődésképpen vontam meg a vállam, ezzel teljesen ellentmondva az iménti cselekedetemnek. Már megszoktam. Túl sokat láttam már a mocsokból és a gyarló emberekből. Az emberi természet – alapjában véve romlott. Még túl fiatal voltam ahhoz a szörnyűséghez, aminek a szemtanújává kellett válnom. A mai napig emlékszem anyám üveges tekintetére, mikor az élettelen testével földet ért. A szemem láttára hunyt ki a fény a szeméből. Apám lelőtte. Egészen egyszerűen lelőtte. Túl korán kellett szembesülnöm az élet sötét oldalával. És túl mélyen voltam már benne ahhoz, hogy csak úgy kimásszak belőle. Csalódtam az emberekben, az emberiségben. A történtek után nem is bíztam meg senkiben, legalábbis egy jó ideig. Aztán kaptam egy társat, ami a kém szakmában elengedhetetlen, és bármennyire is elleneztem a dolgot, kénytelen voltam megbízni benne. Muszáj volt. Mert ha a saját társamban nem bízok, hát kiben bízzak? Az ellenségben? Ugyan.
Ostobaság volt – rúgtam magam gyomorszájon képzeletben. És valóban, egyre inkább ez volt az érzésem, ahogy elnézegettem a néhai társam önelégült vigyorát. Megbíztam benne, beleszerettem, ő cserébe elárult és kihasznált. De így jár az, aki naiv. Voltaképpen megérdemeltem.
- Milyen ember az, aki elárulja a saját hazáját? Kapzsi? Kétségbeesett? Mégis... hogyan jutottál el idáig? – megvetésemet egy percig sem próbáltam leplezni. Azt akartam, hogy érezze tettének súlyát, és hogy mennyit ér a szememben. Semennyit. Számomra ő halott.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy túlélő. A bűnözés jobban fizet, mint a kormány. Ne vedd magadra, nem személyes! – vigyorgott bele pofátlanul a képembe, amire igencsak elkezdett viszketni a tenyerem. Bevallom, szívesen lekevertem volna neki egyet, ha nem lettem volna egy székhez kötözve.
- Nem veszem – mosolyogtam vissza bájosan, minden gyűlöletem ellenére. Próbáltam leplezni a bennem felgyülemlett keserűséget, csalódást és fájdalmat, ami nem egy egyszerű feladat, de egy jó kém képes rá, így még ha nehezemre is esett, hitelesen alakítottam a naivát.
Ugyanakkor az érzelmek úgy háborogtak bennem, mint a tenger vihar idején. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Olyan abszurd és groteszk volt ez a jelenet, mint egy olcsó filmben. De mint ahogyan azt már eldöntöttem, ő számomra megszűnt létezni. Halott. És teszek is róla, hogy az legyen.
- Csak tudod, nekem eddig még senki nem törte össze a szívemet… Egy nőnek nem is ajánlatos, tudod… És hogy őszinte legyek, egyáltalán nem tetszik ez az érzés – kezdtem bele a monológomba, miközben kiakasztottam az egyik csuklómat, hogy kiszabaduljak a bilincs szorításából. Ha már úgyis az olcsó filmek kategóriájában indulunk, elsütöm ezt a jelenetet.
- Szerintem nem csinálunk rendszert belőle… Te mit gondolsz?
Sikerült jó alaposan összezavarnom, a képéből ítélve. Helyes, ez volt a tervem. Amíg a fejét vakarászva azon agyalt, hogy vajon mennyire őrültem meg, játszi könnyedséggel – na jó, igazából rohadtul fájdalmasan – kiszabadítottam a másik csuklómat is a fogságból.
És hogy engedjünk az élvezeteknek, kihasználva a pillanatnyi előnyömet, váratlanul felálltam a helyemről, majd egy hirtelen mozdulattal kettéhasítottam a széket a hátán. Leállhattam volna verekedni vele, de minek? Helyette inkább elvettem a pisztolyát, ha már az imént ő is elvette az enyémet, céloztam és lőttem.
A sértettségemet félretéve, muszáj volt megtennem, mert nem tehettem mást. Ilyen ez a szakma; ölsz vagy téged ölnek. Márpedig én nem szándékozom meghalni, ha egy mód van rá.

Könnyes szemekkel pillantottam arra az emberre, aki az apámnak adta ki magát. De nem volt már az apám többé. Nem éreztem úgy, mintha valaha is az lett volna. A szüleim állandóan veszekedtek, az apám nem egyszer kezet emelt anyámra. A végén pedig megölte. Olyan könnyed mozdulattal lőtte le, mintha nem is emberi lény volna. Úgy lőtte le, mint egy állatot. Nem, ennél még a vadász is jobban tiszteli áldozatát. Úgy lőtte le, mint én az áruló társamat… Hidegvérrel, zokszó nélkül.

NAPJAINKBAN
Török. Zúzok. Csapkodok. Vehemensen túrom fel a táskáim tartalmát. Hiába.
- Mégis hol a francban van a kulcsom?
Nem zavartatom magam, nem szokásom. Úgy rikkantom el magam, hogy a szomszédok is jól hallják; már megint elvesztettem a slusszkulcsomat. Az ő legnagyobb szerencsétlenségükre. Mert így nem tudok munkába menni, és ki nem találjátok, hogy ez milyen következményeket von maga után… Na, megvan már? Igen, jól gondoljátok! Kénytelen leszek az időm hátralevő részét itthon eltölteni, káromkodva és rikácsolva, a kulcsomat keresgélve. És mivel utálom a csendet, hát természetesen zenével nyomom el a fejemben rikoltozó démonokat. Jó hangosan, bömbölve szólal meg a rádió, benne valamilyen metál zene megy, tehát immáron rajtam kívül valaki más is teli torokból óbégat. Jó, én csak üvöltök… Némi különbség azért van a kettő között.
Tehát, még mindig nagyban a kulcsomat keresgélem. A kulcs a tragacsomhoz, ami már jószerivel szeméttelepre való, mintsem a nem létező garázsomba, ahova akkor sem tenném be, ha létezne, mert jobb szeretem inkább szem előtt hagyni, hátha ellopja valaki. De nagy tévedésben vagyok, ugyanis ez a hulladék verda még a tolvajoknak sem kell. Hát igen, így jár az, aki csóró. Márpedig én olyan kicsiny költségvetésből tengetem el a mindennapjaimat, hogy illendő volna munkába indulni, ha nem akarom a mai napomat is vacsora nélkül zárni. Igazából már azt sem tudnám megmondani, hogy hány napja vagyok éhes.
Gyorsan kiverem a fejemből azt a gondolatot, hogy bekapom az aranyhörcsögömet egyben, mert nekem már mindegy, csak kaja legyen. Aztán rájövök, hogy ez a kis bestia – aki a Dexter névre hallgat, a kedvenc sorozatgyilkosom után – túlságosan közel áll a szívemhez, így arra az elhatározásra jutok, hogy inkább éhen halok. Második opciónak pedig még mindig ott van, hogy valamilyen csoda folytán megvilágosodok és rám talál az elveszettnek hitt kulcs. Ámen.