Isobel & Thayer

[You must be registered and logged in to see this image.]

A fél életemet arra áldoztam, hogy felépítsem ezt az erős páncélzatot, amin senki sem hatolhat át. Bob lyukat vájt rajtam kilenc éves koromban, amit akaratom ellenére még máig sem sikerült teljes mértékben befoltoznom. Hol a páncélom? Reggelente sokszor ébredek még arra, hogy izzadtságban fetrengek és köhögök. Köhögök, mintha az erős dohányfüstöt valóban beszívtam volna, nem csak álomkép lenne. Szerettem Bobot, úgy igazán, mint egy rendes édesapát szokás, ő mégis visszaélt a ragaszkodásommal és odaadásommal. Kihasználta gyermeki naivitásomat. Megszívtam - valljuk be nyersen és kíméletlenül. Az a sós íz még mindig itt van a számban. Az ő íze. Fulladozom a gusztustalan aromától és legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Nem az fáj igazán, amit csinált - inkább az, hogy képes volt megtenni annak ellenére is, hogy nem ilyennek ismertem. Egy szerető férfi volt a szememben. Valaki, aki egy csettintésemre mellettem teremne és segítene kihúzni a csávából. Valójában viszont ő volt az, akitől menteniük kellett volna anyáméknak. Anyám... az a szerencsétlen asszony!
Máig is tisztán emlékszem a délutánokra, mikor gondterhelten hazaért a munkából. Mosolyt erőltetett az arcára, nem akarta bevallani, hogy Mr Bob Weston vele sem bánik olyan kedvesen és tisztelettudóan, mint azt mindenki más hitte. Nem említette nekem, kilenc éves szerencsétlen kis srácnak, hogy az éjszakái rettegésben teltek, mert nem tudhatta, mikor alkalmaz rajta erőszakot újra és újra az a pasas. Talán ha nincs Gale... Ha nincs Gale, máig is szenvedne, esetleg mára már Bob arca véresre lenne verve általam. Ökölbe szorulnak kezeim a gondolatra.
Felülök a kanapén és sötét, gesztenye színű tincseimbe mártom ujjaimat, melyek úgy kúsznak el köztük, mint kés a vajban. Alsó ajkamat harapdálva függesztem tekintetemet a szemközti falra, melyen egy festmény lóg. Salvador Dalí világ életemben a kedvencem volt és nem csak azért, mert furcsán frusztráló képeket festett - inkább azért, mert nehezen lehetett megérteni, mit akarnak sugallni alkotásai. Mindegyik egy rejtvény, nekem pedig általában sikerül rájönnöm a megoldásokra. Les Montres Molles, avagy Az emlékezet állandósága - ezen csüng most tekintetem, kíváncsian keresve benne magamat, a múltamat, az emlékeimet... a jövőmet.
Sóhajtva állok fel a kanapéról és csuklómra csatolom fekete Rolex órámat, majd belebújok fekete bakancsomba. Farzsebembe gyömöszölök egy doboz cigarettát, mellé az öngyújtót, majd elülső zsebembe csúsztatom mobilomat, némi pénz kíséretében. Eszembe jut anyám, aki rühellte, ha minden szarsággal teletömtem a zsebeimet. Zseniális asszony volt és az is a mai napig. Kár, hogy nem látogatom túl gyakran és kár, hogy nem vigasztalhatom olyasmivel, hogy boldog párkapcsolatban élek. Fogalma sem lehet róla, hogy nem nekem való a szerelem és a gyengédség.
Az aszfalt látom, hogy nyirkos, amint kilépek a lépcsőházból és először életemben megfordul a fejemben, hogy miért ennek a hatalmas tömbháznak egyik nagyobb lakásában élek. Miért nem veszek normális, hatalmas házat, amire bőven futja a keretemből? A válasz késve érkezik és sikítva jelzi, hogy nincs szükségem óriási szobákra, ahol még elveszettebbnek, még üresebbnek érezhetek mindent magam körül.
Minden vágyam most egy pohár olasz cappuccino, amit kedvenc kávézómból szerezhetek be. A mennyei, ismerős illatra vágyom, nem is inkább arra a kesernyés ízre. Szeretem a megszokott dolgokat, ugyanakkor vonz a felfedezés, az újdonság utáni kíváncsiság is. Tökéletes egyensúly, tökéletes kompenzálás. Nagy léptekkel szelem Las Vegas emberektől nyüzsgő utcáit, melyen egyre többen és többen lesznek, mire alkonyodni kezd. Órámra pillantok - kilenc múlt. Az embereknek nem szokásuk a kora esti órákban kávét inniuk. Én más vagyok, én most vágyom rá.
Belépek a kávéillattól túlfűtött helyiségbe és azonnal a pulthoz sietek, ahol fiatal, a húszas éveit taposó, barna hajú leányzó pislog rám s mintha nehezére esne megszólalni. Nem mosolygok, nincs ínyemre bájologni, ha nem muszáj, viszont igyekszem kellemes hangnemet megütni, nehogy elrémisszem. Kétlem ugyan, hogy tudnám.
- Olasz cappuccinot, a szokásosat, Miss Winters - jelentem ki határozottan és közben méregzöld íriszeibe fúrom sajátomat. Ez az, amit csak én tehetek. A szemkontaktus az egyik dolog, amit nem mindenkinek engedek meg, azt meg aztán senkinek, hogy kezdeményezze.
A leányzó bólint és lassú, robotszerű mozdulatokkal veszi el a csészét a sok tiszta edény közül, hogy teletöltse nekem azzal a forró itallal, amiért minden nap betérek ide. Közben a mesés, dió színű hajzuhatagra fókuszálok és most először mosolyba szökken szám sarka, amint visszaidézem, hogy négykézláb térdel előttem és epekedve várja, hogy magamévá tegyem, hogy a gyönyör kapujáig repítsem. Így már azért érthetőbb zavara és az enyhe pír az arcán.

Isobel & Thayer

[You must be registered and logged in to see this image.]

*Tegnap sikerült magam lenni a sárga földik. De volt rá okom... persze erre vannak akik azt mondanák, hogy olyan ok nincs, ami miatt egy nő lerészegedhetne... De ha még is? Megint visszatértek... Pedig volt egy időszak amikor az éjszakáim nyugodtan teltek, rémálmok, sikoltozás nélkül. Volt bizony olyan idő, amikor nem verejtékben úszva ébredtem...
És mi hozta elő ezt az egészet? Egy újságcikk.
Labilis, és nehezen összerakott lelkemnek ennyi pont elég volt, hogy a javulásból ismét a mélybe zuhanjak. A pszichológusom megmondta, hogy tartózkodjak az olyan újságok olvasásától, amiben esetlen megemlíthetik a családomat. Így a pletykalapok és hasonlók. De egy hete... nem lehetett nem észre venni, kiszúrta a szememet a címlap. Amin anyám virított Greggel, szinte könyörgött azért, hogy olvassam el, hogy megvegyem. És én nem bírtam ellenállni a kísértésnek.
"Interjú Gregory Silverrel, a híres üzletemberrel és gyönyörű feleségével"
Állt a címlapon hatalmas betűkkel. Nem szabadott volna elolvasnom. Akkor most nem gyötörne ennyire a dolog. Végigolvastam a hazugságokat amiről nyilatkoztak. Hogy milyen boldogok együtt, hogy a családi életük szebb nem is lehetne... akár egy kés döfés, olyan volt, minden egyes mondat, ami arra utal, hogy egy kicsit sem hiányzom anyámnak. Valahol titkon mindig azt reméltem, hogy hiányzom anyámnak, hogy megbánta, hogy annak idején nem állt ki mellettem. Hogy majd üzenni fog nekem az ilyen cikkekben, abban reménykedve, hogy elolvasom. Azt hittem felakarja majd venni velem a kapcsolatot, de semmi...Egy szóval sem említett. És ez mindennél rosszabbul esett. Ez kimondhatatlanul fájt...
És meg is van a két ok, hogy miért ittam le magam a sárga földig. Egy mást Gregről visszajöttek a rémálmaim, és csak úgy tudtam megakadályozni az éjszakai, többszöri ébredést, ha kiütöttem magam. És mert, jól esett részegen sajnáltatni magam, az elcseszett életem miatt, részegen sírni. Néha kell ez is. Plusz időpontokat kértem a pszichológustól, hogy hamarabb átvészeljem ezt a "krízis állapotot" ahogyan ő mondaná.
De most egy kávéra volt szükségem. Ugyanis reggel úgy ébredtem, mint a mosott rongy, és a kinézetem sem volt jobb... Mondjuk azóta azon már segítettem valamit, egy kis smink, egy kényelmes cipő, és testhez simuló farmerom sokat dobott a megjelenésemen. Felkaptam egy napszemüveget, hogy ne bántson a fény, s megindultam a legközelebbi kávézóba, és azonnal egy dupla feketével kezdtem, hogy elmulassza a fejfájásomat.
De amikor azt kivégeztem a gyomrom éhesen kordult meg. Hát igen, valamit enni is kéne. Odaslattyogtam a pulthoz, kissé ráhajolva, hogy pincérlány figyelmét magamra vonjam. Igen tudom, hogy este van, és nem most kéne szenvednem a másnaposságtól, de hát mit tegyünk ha egy egész napot majdnem átaludtam.
- Még egy sajtos croissant legyen szíves.-Unott arccal slattyog el a pékárúig. Közben én szórakozottan oldalra pillantok, s látómezőmben egy régen látott, ismerős arc bukkan fel.
- Mr. Hawk?- Kérdezem lágy mosollyal az arcomon. Eddig két alkalommal találkoztam vele. Egyszer amikor kísérőként élvezhettem végig egy estét, és egy olyan bálon, ahol az escort lányok igazából azért voltak jelen, hogy emeljék az est hangulatát, ha esetleg kókadna. Szórakoztató társaságnak tartom, bár mind két alkalommal kissé feszélyezett a belőle áradó kisugárzás. Veszélyes fickónak tűnt, és általában az ilyeneknek kitérek az útjából. Nem, nem nekem való. A túl határozott és ellentmondást nem tűrő férfiak nem valóak nekem. A pszichológus is megmondta, hogy nekem olyan férfi való aki táplálja az egómat, ösztönöz és nem pedig elnyom. Mert én hajlamos vagyok engedni, és egy idő után már annyit engedek, hogy egy olyan helyzetbe kényszerülhetek, ami nekem nem jó, és nem kényelmes... és esetleg erről a másik még csak nem is tud.
Az más kérdés, hogy a Thayer féle férfiak mindig vonzottak, és ez viszont is igaz volt általában. Talán az ártatlan báj ami belőlem sugárzik. Nem tudom, de eddig mindig ügyesen kikerültem az ilyen "akadályokat".
- Hogy van?- Van akit tegezek és van akit nem. Vele nem olyan eseményen voltam ahol magától értetődött a tegezés, hanem egy elegánsabb helyen. Tehát ez maradt. De nem bánom. Megkapom az ételemet, mennyei illat szál fel belőle még meleg. Kicsit feljebb is emelem, s megszagolom... isteni finom lesz! Csillogó szemeimet az ételen tartom még egy fél pillanatig.*

Isobel & Thayer

[You must be registered and logged in to see this image.]

Kevesebben vannak, mint hittem. Vagy inkább mint reméltem? Vannak napok, mikor nem tudom eldönteni magam sem, hogy mire lenne igazán szükségem. Olykor azt érzem, a magány emészt fel, néha pedig mindennél jobban vágyom a csendre, a nyugalomra, esetleg arra, hogy az egyedüli ember legyek a bolygón. Elképzelem, hogy az utcán koslatok, azt veszek el és akkor, amikor akarok, ráadásul nincsenek szabályok, követelmények - habár az én esetemben most is alig-alig akadnak - és főként nem bosszantó egyének, akik többnek képzelik magukat a kelleténél. Tökéletesen ki tudnám kapcsolni az agyamat anélkül, hogy törnöm kellene közben a fejemet olyasmin például, hogy a holnapi nap, miként rendezzem a munkámat, milyen beosztást csináljak az alkalmazottaimnak. Stresszes életem ezen percekben felszabadul... és akkor, rádöbbenve a keserű valóságra, hogy nagyjából ugyanez lenne a helyzet, ha nem szólnék senkihez, elönt a bűntudat meg a száraz tényeket pulzáló gondolat.
Lüktetni kezd a fejem, mutató- és hüvelykujjamat orrnyergemre szorítva masszírozom és dühödten konstatálom mindeközben, hogy Miss Winters még nem volt hajlandó elkészíteni az italomat. Hogy a viharba nem lehet összedobni egy cappuccinot fél perc alatt? Mély levegő. Morogja egy belső hang, de mintha az ő hangja is dühtől fortyogna.
A mellém lépő nőre feszítem pillantásomat, ajkaimon ragadozómosoly ver sátrat és belém villan a kellemes felismerés, hogy kivel is van dolgom, kivel hozott össze a jó szerencse újra. Emlékszem a mellettem kecsesen sasszézó karcsú testre... emlékszem a kontyba fogott szőke tincsekre... sőt még arra a világos, tiszta tekintetre is, ami olykor felém fordult és megengedett magának egy szelíd mosolyt. Az egész este folyamán úgy éreztem, hogy Isobel tart tőlem, mintha kimondottan ellenszenvesnek találna, ugyanakkor reméltem, hogy ez nincs így. A nőket inkább vonzom, mintsem taszítom, épp ezért maradt örök rejtély számomra, mit gondolhatott - és gondol e percben is - rólam. Annak okára szintén emlékszem, hogy fordulhatott elő a selyemtakaróval borított franciaágyam elkerülése, ami nem volt más, minthogy Isobel escort lány, nem pedig egy olcsó kurva. A legutóbb még nem az volt. Hogy változott-e? Fogalmam sincs. Mindenesetre feltűnően méregetni kezdem, hogy alig veszem észre, amint a pult mögül a leányzó elém tolja a poharat és majdhogynem egy időben korábbi partnerem is feleszmél.
- Köszönöm! - emelem meg ellágyult pillantással Jasmine előtt a poharat, aki csak lesüti szemeit és kiszolgálja Isobelt is - Miss Bradshow, kellemes meglepetés. Örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek éjszaka jut eszébe kávézni - mosolygok, természetesen. Megvakarom borostafedte államat, eszembe ötlik, hogy ideje lenne már megborotválkoznom, na nem mintha nem állna jól.
Sokat gondolkodtam már azon a bizonyos estén is - talán jótékonysági bál lehetett, ahova fizettem annak érdekében, hogy az én oldalamon jelenjen meg -, hogy hogyan lehetséges ez. Miért kísérget és viseli el a férfiak társaságát némi pénzért cserébe, mikor egyáltalán nem hülye, mindezek fejében pedig még szép is. Távol álljon tőlem, hogy a szívemen viseljem a sorsát, mert nem igazán foglalkozom az elcseszett életű emberekkel, de határozottan izgatja a fantáziámat, tele vagyok kérdésekkel.
- Jól, most, hogy láthatom - kortyolok a cappuccinomból, ami még ütött-kopott lelkemet is felmelegíti - Egyedül jött? Csatlakozhatna esetleg hozzám... Ó, ezt pedig én állom - eszmélek fel, mikor a kezében tartott ételre és italra esik tekintetem és azon nyomban átcsúsztatom az érte járó összeget a pulton, amit Jasmine gondosan felszed onnan és a kasszába gyűr.

Isobel & Thayer

[You must be registered and logged in to see this image.]

Hogy mit szeretnék? Jelenleg csak végig szeretnék aludni egy éjszakát, anélkül, hogy ki kelljen ütnöm magam és, hogy verejtékben fürödve ébrednék reggel. Nincsenek nagy igényeim, ámbár annak idején luxusban nevelkedtem. Még sem vágyom rá. Nem kell más, csak, hogy ki tudjam fizetni a lakásom bérleti díját és, hogy legyen étel a hűtőben, hogy eltudjak menni ruhát venni ha szükséges... és nem is feltétlen azokat a nagyon márkás ruhákat, csak valami divatosat. Illetve mostanában elgondolkoztam azon, hogy mi lenne ha lenne egy kutyám. Szépen összeszámoltam, hogy mennyibe is kerülne egy kutya, lementem a kisállat kereskedésbe, megnéztem, hogy mennyibe kerülnek a különböző felszerelések és az állateledel, az állatorvoshoz is elmentem,hogy érdeklődjek az oltásokról. Valószínű, hogy örökbe fogok fogadni, de a kiskutya eleinte többe kerül, és több gondoskodást is igényel, mint egy nagy, felnőtt eb. Egy kutyával talán nagyobb biztonságba érezném magam, és nem lennék ennyire magányos...
Most is, ahelyett, hogy a nemlétező barátaimmal készülnék egy remek partira, egy kávézóban ücsörgök egyedül, azon fáradozva, hogy a tegnapi fejfájásomat elmulasszam.
Ugyebár későn keltem, és mára nincsen munkám, reményeim szerint holnapra sem, így nem gond, hogyha sokáig fent maradok. De ha még is akad valami meló, akkor az úgy is csak este, így lesz időm, hogy összekapjam magam...
Miközben várom a friss, meleg és ropogós croissantot, oldalra pillantok, s egy ismerős arcél kúszik a látómezőmbe. Igen, pontosan emlékszem arra két találkozásra, s pillantásából és köszöntéséből kiderül, hogy neki sem vesztem ki teljesen a memóriájából. Egyébként nem emlékszem minden ügyfelemre, de őt megjegyeztem magamnak...
És hirtelen élesen érzékelem, hogy mekkora kontraszt volt az akkori két alkalommal megmutatott külsőm, és a mostani között. A reggel felkapott kopottas farmer, és rövid csőtopp, és régi tornacipő nem éppen a legminőségibb ruhadarabjaim közé tartozik. A hajam hullámosan omlik a vállamra, s kissé kócos, amit a fejem tetejére feltolt szemüveg akadályozott meg abban, hogy a szemeimbe hulljon. A sminkem sem olyan profi, mint akkor, hiszen mindig sminkessel csináltatom mielőtt elmegyek valahova dolgozni, most csak a saját magam által felkent, szempilla festés, és ajakápoló volt a repertoár. Az utóbbi pedig már biztosan lekopott a kávé miatt.
De azért túlzás, az a pillantás, amit a pincérlány rám vet, miközben odaadja nekem a friss és ropogós croissantomat. Lekicsinylő és becsmérlő nézésére, amit végigfuttat rajtam a homlokom tetejére szalad a szemöldököm. S késztetésem támad, hogy végignézzek magamon, hátha én is meglátom azt a nagyon ocsmány és undorító dolgot, ami végigfolyt a ruhámon. De nem teszem... azért ennél több vér van a pucámban, főleg, hogy én vagyok a fizető vendég.
- Bocsánat, valami probléma van?- Pillantok rá, hangom kicsit élesebbre sikerül, mint szerettem volna, de mentségemre szolgáljon, hogy nem vagyok a legjobb passzban.
Éles megjegyzésem ellenére a pincérnő reakciója zavarba hoz, idegesen megigazítom a felsőm anélkül, hogy lenéznék, s ismét Mr. Hawk felé terelem a figyelmemet.
- Noh, igen... bár nem ez a legjobb időpont egy feketére. De nem tervezem, hogy egyhamar lefekszem aludni.- Mosolyodok el szelíden.
Elmosolyodok a szavaira, s elfordítom a pillantásomat, hogy ne lássa, mi a véleményem az ilyen felesleges udvariasságról. Őszintétlen? Nos, igen, kétlem, hogy én dobtam volna fel a kedvét, a megjelenésemmel. Két találkozásunk során, azaz érzésem támadt néha, mintha az emberek lelkébe látna ... persze ki tudja, hogy így van-e, de nem kell megkönnyíteni a dolgát, nem igaz? Mit nem adnék azért, hogy könnyebben olvassak az emberekben, talán nem nyúlnék ennyiszer félre. Persze nem vagyok rossz ember ismerő, de jó sem... olyan átlagos. Vannak megérzéseim, mint minden nőnek, csak én hallgatok is rájuk... általában...
- Igen egyedül...- Esélyem sincsen tiltakozni, mire kinyitnám a számat, hogy erre semmi szükség a pincérlány már el is vette a pénzt. Oh, remek. Na nem mintha az anyagi helyzetem megengedné, hogy bármilyen meghívást visszautasítsak... deee azért egy kávét meg egy reggelit, még kitudok fizetni magamnak.
- Köszönöm, de igazán nem kellett volna...- Mosolygok zavartan. Udvariasság, bizonyosan vannak olyan nők, akik hevesen tiltakoztak volna, és már kapkodnák is elő a pénztárcájukat, hogy minden áron kifizessék...Ez főként a korombeli, fiatal lányok hülye heppje, utánozzák, amit a TVben látnak.
De egyrészt nem erre nevelt anyám, egy férfit hagyni kell férfinek lenni. Másrészről... elég nehéz nem érzékelni a Thayerből áradó kisugárzást, és a hozzá hasonló férfiak be tudnak rágni, könnyedén főleg az ilyen fajta visszautasítástól. Úgy sem engedné, hogy fizessek akkor meg mit harcoljak?
Felülök a mellette lévő bárszékbe, s a villát, meg a kést félre rakva a kezembe veszem a croissant. Ugyan ki az aki ezt az ételt késsel és villával eszi? Vétek! Úgy a legélvezetesebb ha két kézzel megfogod és beleharapsz. Meg is teszem... hmmm.... de vágytam már erre, percek óta korog a gyomrom. Azt hiszem, hogy a napokban fogytam is, emiatt a hülye cikk miatt. Itt lenne az ideje, hogy visszaszedjem a súlyom, és egy jó kis sajtos croissant a tökéletes első lépés ehhez.