Sarah Winterthorne

Karakter személyisége

◆ pozitív és negatív tulajdonságok:

Ujjai lassú lávafolyamként siklottak végig a bőrkötéses könyv sokat használt lapjain, ajka óvatlanul is mosolyra húzódott, ahogy visszagondolt, milyen emlékek kötik ahhoz az íráshoz. Balga volt, ha azt hitte, hogy minden tökéletes maradhat, s majd egy csettintésre olyan mesebéli vak remény fogja táplálni, ami mindig is hiányzott az életéből. Ezen gondolatra a mosoly megfakult hófehér arcán, szemeiben felsejlett a már megélt fájdalom, mindaz, amit titkolni próbált. Mindhiába.
De erőt véve magán reménykedni igyekezett, tudatni a világgal, hogy még él, hogy igen is helye, célja és meghatározott jövője van ebben az életben. Legalábbis mindig igyekezett derűsen látni a legfelhősebb időszakokban is. Még emlékezett arra, hogyan és miként bánt vele az apja gimnazista korában. Akkor tudta, hogy annál már csak jobb lehet, bármi is történjen. Az emlékre ujjai otthagyták a papírlapot, végigszaladva a csuklóján már csak igen halványan terpeszkedő hegen, s tudta, hogy a depresszió egyszer el fog uralkodni az elméjén, a testén, s majd megtörik, megadja magát a bénító tehetetlenségnek. Éppen akkor, amikor a legerősebbnek érzi majd magát.
De a makacssága mindig is hiú ábrándként tekintett le a kompromisszumkészségére, s meggyőzni olykor lehetetlen volt. Mindig is tudta, hogy az a vélemény, amit vall, nem hiábavaló, nem ideiglenes, hanem tartósan ott marad a fejében, s csak az észérvek lesznek majd azok, amik - talán - meggyőzik őt téves véleményéről. Ugyanakkor büszke is volt, s tudta, hogy senkinek nem fog megalázkodni, behódolni pedig végképp nem. Elvesz és megad, amire csak szüksége van és amit csak adni tud. Őszinte, még akkor is, ha azzal nem magának kedvez, de szándékosan senkinek sem ártana. Még a véleményével sem, egyszerűen csak szükségét érzi, hogy az általa igaznak tartott vélemény és gondolat másoknak is egyértelműek legyenek. Mára már az idő nagy részében nyugodttá vált, ami köszönhető az öt évvel ezelőtti szülésnek. A gyermekének gyámoltalan felsírásai kiölték belőle a korábbi féktelenséget, azt a vadságot, amit még Tyrell mellett érzett. Reszketeg, mély sóhaj szökött ki ajkai közül a férfire gondolva, arra a mosolyra, ami mindig jókedvűvé tette, és a legtöbb esetben szinte azonnal fellobbantotta benne a vágyat. Sóvárgott még mindig a férfi után, de tudta, hogy hiábavaló küzdelem volna megharcolni azért, amit már rég elvesztett. A bizalmat, a szerelmet, a melegséget és azt, hogy valakihez tartozzon. Még akkor is, ha a kislány a mellette lévő szobában mosolyogva bújt oda a plüss mackójához, régen elfeledve, hogy ismételten az édesapjáról mesélt róla Sarah. Keserű szájízzel ugyan, de egyetlen mozdulattal hajtotta a könyv fedelét le, eltüntetve mindazokat a fontosnak tartott és vélt momentumokról, amit majd.. ha elég bátor lesz, megoszt majd Ty-jal. A kislány első hasra fordulása, vagy éppen az, amikor először nem lett csupa étel az etetések során az előkéje. Az első szava, vagy az, hogy mikor kérdezte meg először, miért csak az anyukája van neki, amikor mindenki más "papá"zik. Felkelve, hogy az emlékektől, az akkori érzésektől távolabb kerüljön, felkelt a székről, hogy a könyvet a polcra tehesse Jung és Freud könyvei közé. Ott biztosan senki nem keresné a szívét, lelkét és emlékeit egy könyv lapjaiba vésve.
Tudásszomja mérhetetlenül magas, amit a rengeteg könyv még mindig nem elégített ki. Folyton megoldásokat, alternatívákat keres arra, hogyan hosszabbíthatná meg az életét, hogy tölthetne még csekély időt azzal, hogy lássa felnőni a kislányt, aki az életet jelenti számára. De tudta, hogy véges az a megannyi óra, amit az élettel karöltve eltölthet. Az utóbbi időben feledékeny lett, sorra felejtette el az orvosokkal megbeszélt találkozókat, és már eljutott addig a pontig is, amikor az anyját idegennek tekintette egyszer. Akkor tört meg az édesanyja először, akkor látszott a lemondás a szemeiben, tudva, hogy Sarah állapota egyre rosszabb lesz.
Mindezzel párhuzamosan szétszórttá is vált, folyamatosan elkalandoznak a gondolatai, képtelen huzamosabb ideig koncentrálni bármire is, ha meg is szakad. A lakásban, a kocsijában folyton cetliket, jegyzeteket hagy, hogy emlékeztesse magát a napi teendőkre, hogy mit hova szokott pakolni és milyen célokat kell megvalósítania.

◆ egyebek:
egyfajta bakancslista szerint éli a mindennapjait, amiket még mindenképpen meg akar valósítani, mielőtt túlságosan is rövid ideje maradna
IV. stádiumú agydaganattal diagnosztizálták egy hónapja

Történet vagy szerepjátékos példa

[You must be registered and logged in to see this link.]

Barackszín körmök, vékony, puha ujjak siklottak végig a hasán, gyengéd mosolyra húzódó ajkakkal, ahogy megérezte a kicsi harcos rúgását odabentről. Az utóbbi napokban igencsak mozgékony volt a kislány, de Sarah nem tulajdonított nekik nagy jelentőséget, sokkal inkább a kezdődő fájásainak, a leglehetetlenebb pillanatokban késztetve a nőt arra, hogy ideje jó pár hosszú percet eltöltenie a légzésgyakorlataival. Idegenül nézett szét a lakásban, mert bár a korábbi életéből hozott emlékek tarkították azt, Salt Lake City cseppet sem hasonlított a korábbi lakhelyéhez. Senkit sem ismert, nem voltak kapcsolatai. A legtöbben elveszettek lettek volna ebben a helyzetben, a nő viszont egy maroknyi vakmerőséggel a szívében vágott neki ennek az új kalandnak. Amyvel. Így nevezte el a még meg sem született kislányt, aki mintha csak meghallotta volna édesanyja gondolatait, mocorogni kezdett a hasában ismét.
- Jól van, no, tudom, hogy szeretnéd már látni a lakást - mosolygott, ugyanakkor a kezdődő fájások hevességére muszáj volt megkapaszkodnia a kandalló tetejében, ami csak a lakás díszítőelemeként funkcionált. - De várj még egy kicsit, van három heted, szívem, viselkedj szépen anya kedvéért - pillantása a barokk mintákat követő képkeretre siklott, megkeményített szívvel igyekezett közömbösen nézni arra a két arcra, amely onnan visszanézett rá. Önmaga és Tyrell. A közös képekért mindig meg kellett küzdenie Sarahnak, de ezt képtelen lett volna a múltban hagyni a szívével. Tudnia kell Amynek, hogy néz ki az édesapja, és nem is fogja eltitkolni előle, hogy igaz, hogy egyedülálló szülőként neveli fel, de ő is csak ugyanolyan kicsi gyerek lesz, mint a többiek, egy apával és egy anyával.
- Boldogok leszünk, kincsem - suttogta egy mély, hosszú sóhaj után, de a fájások nem hagytak alább. A legszívesebben elszidta volna Tyrellt, hogy sikerült a megtermékenyítés, de akkor is.. Igazságtalan volt az élet. Boldog volt, csak a férfival, a fékeveszett szeretkezéseikkel és azzal, hogy mindig mellette lehetett, amikor éppen szüksége volt rá. Mérgesen, s egyben csalódottan fordult el a kandallótól, hogy legalább a fotelig eljuthasson, de arra már képtelen volt, hogy közben a gondolatai ne kalandozzanak vissza, hat hónappal korábbra, amikor összeszedte magát annyira, hogy képes legyen bevallani a terhességét Tynak. Félt a következményektől, rettegett az elutasítástól, megbánta, hogy engedte a magzatot egyre csak nőni, de amikor már félő volt, hogy a terhesség jelei megmutatkoznak alakja minimális változásával, nem várhatott tovább. Őszinte szeretett volna lenni azzal, akit akkor a leginkább szeretett. Egyetlen hosszú pillanatra hunyta csak le a szemeit menet közben, s ahogy felnyitotta azokat, kis híján felsikoltott.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni, édes - Marc lenyűgöző mosolyt villantott a nőre, akinek akkor ki is hagyott egy ütemet a szíve. Szerencsés volt. Úgy érezte, hogy túllépett a múlton és elfogadták. Gyermekkel a szíve alatt, korábban megtört érzelmekkel és olyan lehetőségekkel, amiket nem sokan vállaltak volna. Túl sokat köszönhetett a férfinek, amit soha nem fog tudni meghálálni. Szerette őt, nagyon is, de... hiányzott neki valami. Talán az, aki régen volt, a gondtalanság, a spontaneitás, és az, hogy szabad legyen. Most.. nem kapott mást, csak családot a nyakába, egy olyan férfit, aki szerette és ez sokszor elviselhetetlen volt számára. Akit egyszer eldobtak, az örökké kételkedni fog mások hűségében. Akit egyszer megaláztak, az többé már nem fordul ugyanolyan naiv szeretettel mások felé, s ez így volt Sarah esetében is. Bízni akart, szeretni, óvni, félteni és megtartani, de hogy képes lesz-e erre valaha is a gyermekén kívül, abban kételkedett. Mindig.
- Nem történt semmi, csak elgondolkodtam - odalépett a férfihez végigsimítva felkarjain, majd ahogy a mellkasához ért, lassan indultak le tenyerei Marc mellkasa, hasa irányába, amik végül a nadrág derekánál állapodtak meg, mire a férfi felnevetett. Imádta a nevetését. Akkor egy kicsit mindig megszerette a férfit.
- Már megint? Nem azt mondta a fehér köpenyes, hogy nem kellene már? Árt a babának, ha ilyenkor... - valahol biztosan érdekelte volna Saraht a doki intése, miszerint a szex nem a legjobb szülés előtt pár héttel, amit nem értett. Voltak olyan nők, akiknek a szülésben a szex segített, szóval eldöntötte magában, hogy a fickó is csak egy szexista vadbarom, aki nőt is akkor érintett, amikor még az anyja mellét vette a szájába. Úgy negyven éve.
Felmosolygott a párjára, de az ujjai már a nadrág gombjaival szórakoztak, azt lejjebb húzva becsúsztatta kezét az alsóba is, csak hogy Marcot vegye kezelésbe. Még mindig kívánta! Nagy hassal, a kedvenc pózukról megfeledkezve, még mindig akarta a nőt. Hogy élvezzen, hogy nyögjön alatta, és a férfi nem is váratva meg egyiküket sem a nő derekát elkapva rántotta magához, amennyire csak lehetősége volt, hogy Sarah ajkait kényeztesse, mire a nő lassan nyögve tolta el a férfit, olyan erővel belekapaszkodva a felkarjába, hogy a körmeivel felsértette Marc hámrétegét.
- A magzatvíz.. a... magzatvíz.. basszus!

[You must be registered and logged in to see this link.]

Lágyan, bársonyos hullámokban omlott le vörösesbarnán vállaira a haja. Mosolyt csalt arcára az a kevéske öröm is, hogy még érezheti, tapinthatja azt, de ahogy a fésű démon-fullánkjai belemerültek, eltűnt minden boldogsága, s ahogy elhúzta a kefét, igyekezett minden egyes fájdalom-könnyét visszacsalogatni a szemeibe, mielőtt még megtört volna. Az előtt, hogy hagyta volna, hogy eluralkodjon a testén a halálos kór, nem csak fizikálisan, de mentálisan is lerombolva az egészségét. Reszketeg ujjakkal húzta ki egyenként a hajszálakat a fésűből, s ejtette lassan a széke melletti kukába azokat elmorzsolva olyan vágyakat, amik soha nem fognak beteljesülni. Nem fog eljutni már Párizsba sosem. Nem láthatja, hogy nő fel a kislánya, ki lesz az első udvarlója. És legfőképpen nem fogja látni azt, hogy mennyire lesz boldog az a csöpp kis reménysugár, akit a szíve alatt hordott. Mielőtt még visszafoghatta volna magát, az áruló könnyek végigcsorogtak hófehér arcának puha ívén, hogy birokra kelve a gravitációval remegve üljön meg a nő állán, de megadva magát a fizika törvényeinek aláhullva tudatta önzőségét.
- Anya, anya... - szaladt be lelkesen a kicsi lány, és csak egy hajszálon múlt, hogy a kislány megláthatta volna az anyja keserű magányát, de máris az a mindig boldog, mindig is nyugodt mosoly fogadta azt a kis csodát, akit Tyrellnek köszönhetett. - Képzeld, Jackie megpuszilt! - rémülten nézett az édesanyjára az öt éves kislány, hogy a következő percben már az anyja ölében ülve bújjon a biztonságos ölelésbe. - Itt! - kerekedtek ki a csokoládészín szemek, ahogy a picike ujja a saját ajkára csúszott, egyszerre volt csalódott, izgatott és kíváncsi is. - Téged soha nem láttalak ott puszit adni egy bácsinak sem. Neked talán nem tetszett? - erre a kérdésre a nő igazán nem számított, a pillantása óhatatlanul is a kislány kávészín bőrén siklott végig arra gondolva, hogy a kicsinek tényleg igaza volt. Az utóbbi öt évben akadtak volna jelentkezők arra, hogy igazi családmodellként mutatkozhasson mindenki előtt, de sosem foglalkozott ezzel igazán. Az első az életében a kislánya volt, s azt követte a munkája. Ki nem állhatta a főnökét, és amikor elmondta annak a tróger Michaelsnek, az minden további szó nélkül már penderítette volna ki a munkahelyről, még szerencse, hogy az üzletkötő cégnek volt HR részlege.
- Néha a fiúk tesznek olyan dolgokat, amivel összezavarnak téged, kicsim – megfogta a kislány kezét, hogy puszit adhasson a kézfejére egy mosoly kíséretében. - És biztos vagyok benne, hogy majd te is éppúgy össze fogod zavarni őket. De még hogy!? - nevetett fel halkan, de valahogy ez a nevetés megfakult, elvesztette azt a boldogságot, amivel régen csordulásig megtelt. Árnyéka volt önmagának, tudva azt, hogy minden egyes nappal csak közelebb fog kerülni az ókori görögök Kharónjához. Egy rövid sóhaj után újra rámosolygott a kislányra, puszit adva a hajába, kitette óvatosan az öléből. Még dolga volt, amit mindenképpen egyedül kellett véghez vinnie. Senki nem tudhat a terveiről, ám titkolni az óhajait a legszörnyűbb döntése volt, főleg az anyjával nem őszintének lenni.
- Mami biztosan többet tudna mesélni a fiúkról. Tudod ő rám is vigyázott, amikor ugyanolyan kicsi voltam, mint te, szívem – felkelt, kinyújtva a kezét pedig a kislány belekapaszkodott, de azért csöpp szája morcosan húzódott össze, toppantott is egyet, mielőtt megszólalt volna.
- Én már nagy vagyok, anya! Tudod jól! - Sarah elmosolyodott a lányka szavain, egyetértett vele, hogy mielőbb a konyhába kísérhesse a kicsit, ahol az anyja várt már rájuk.

[You must be registered and logged in to see this link.]

- … Nem vagyok benne olyan biztos, hogy ez jó ötlet lenne. Hiszen megtagadta a kislányt az apa. Csináltatott egyáltalán apasági vizsgálatot? Vagy bizonyította valamiként, hogy a gyermek Mr. Cage-é? Sarah, már ha szabad, nem hiszem, hogy.. Nézze, az édesanyjánál jó helye volna a kislánynak. Hiszen már most is félig a gyámja, mióta kiderült a diagnózisa... Miss Winterthorne! Figyel rám egyáltalán? - a nő szemei megrebbentek az erőteljesebb bariton felszólításra, s az addig gyűrögetett papírlapok kétségkívül örültek volna az önkényes szabadságuknak, de a nő még idejében szorította ismét ökölbe az ujjait börtönükbe zárva ezzel a papírokat.
- Nem tudom. Ezt szeretném. Joga van tudni, hogy az övé. Még akkor is, ha évekkel ezelőtt elhajtott. A kislánynak családra van szüksége, és ha az édesanyám fel is áldozná az életét csak azért, hogy mindent megadhasson az unokájának, nem tehetem meg. Idős.. és még egy halált nem lesz képes elviselni a pici. Úgy nem, ha közvetlenül előtte történik majd meg – hangja egyre erőtlenebbé vált a szavait kimondva, de nem folytatta, inkább nem, mert már így is rettegett attól, hogy úgy fog meghalni, hogy a kislánya látni fogja. Olyan mély nyomot hagyna benne a halál jelenléte, ami kitörölhetetlen emlékként égne bele a gondolataiba és megbélyegezné a további fejlődését is, árnyként követné a kislány minden mozdulatát, minden mosolyát, minden célját és ábrándját. Az álmaiban már nem a gonosz manók játszanának szerepet, hanem valóságos démon magasodna fölé megbéklyózva a kezdetleges boldog életútját. Sarah mindennél jobban féltve őrizte a kicsi békéjét, szeretetéhségét és jószívűségét. Olyan tisztaság és ártatlanság senkiben sem létezett, mint a kislányban. Legalábbis anyaként úgy gondolta, hogy az ő gyermeke a legcsodásabb.
- Hol kell aláírnom? - ha beszélt is közben az ügyvéd, nem érdekelte a nőt. Csak az, hogy egzisztenciálisan segíthesse a picit majd, ha felnőtt korba lép, mert minden ingóságát és ingatlan értékét rá kívánta hagyni. Nem volt tetemes összeg, de az évek során a sikeres üzletkötéseknek hála a vagyona minden hónapban gyarapodott.
Az ügyvéd morózus pillantást vetett a nőre, de megadta magát, a végrendeletet kliense elé tolta az asztalon. Nem tehetett mást. Tudta, hogyha egyszer valamit kitalál Sarah, abból nem enged. Még így, betegen is volt annyi lélekjelenléte, hogy az ilyen fontos döntésekben otthon legyen, és makacsul ragaszkodjon hozzájuk. A nő lassan kanyarította a tollat eleinte, amint végzett a leírtak átolvasásával, de a vezetékneve vége szinte úgy vésődött bele végérvényesen a papírba.