Unalmas, szürke hétköznapok ezek már megint, újból nem történik semmi különös. Nyugodtan tudom végezni a dolgomat, ami a helyi rendezvények fényképezése. Nem fizet túl sok pénzt, a dollárösszegnél jobb indokom van arra, hogy ezt a munkát végezzem. Inkább a főnököm az oka, akivel nem éppen vezető-beosztott viszony van közöttünk, legfeljebb látszólag. Több lapul a felszín alatt, mint ahogy az látszik, azonban ezt másnak nem kell tudnia. Nekik elég annyit látniuk, hogy egy szorgos dolgozó vagyok, akivel a főnök előttük nem kivételez. Amikor csak ketten vagyunk akkor már más a helyzet, bár ebbe most nem igazán mennék bele, a lényeg, hogy a látszat néha csal. Ami a látszatot illeti nem csak a kollégáim előtt nem mutatom meg a teljes énem, hanem a szüleim előtt sem. Ők jó kislánynak hisznek, aki szépen engedelmeskedik nekik és minden az ő akaratuk szerint történik. Ha tudnák mit művelek a hátuk mögött bizony nem lennének boldogak, de ez engem nem érdekel. Egyedül azért nem nem játszom meg magam előttük, mert ha leleplezem a valóságot egy darabig valószínűleg menne a veszekedés, ami nekem kicsit sem hiányzik. Jobb az, ha béke honol és nem nézeteltérések miatt hadakozunk. Úgy érzem feleslegesen idegesíteném őket, talán egyszer utólag megtudják, ha feltétlenül muszáj, azonban addig nem akarok nekik semmit sem elárulni. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben sétálok kora este az utcán miután véget ért a munkám. A fényképezőgépem már leadtam, mely a cég tulajdonát képezi. Félcipőmmel a járdát koptatom hazafelé tartok. Útközben megpillantok egy kávézót és nem bírok ellenállni a kísértésnek és bemegyek. A pultnál rendelek egy cappuccinot és azzal egy üres asztalhoz sétálok. Óvatosan elkezdem kortyolgatni a forró italt, ami egyszerűen isteni. Már most látom előre, hogy többször is benézek erre egy-egy italra.

Van, amikor az ember annyira elfoglalt, hogy szimplán nem ér rá arra, hogy jó pár órát kellemes, és legfőképpen pihentető alvással töltsön, hanem inkább kávén, energia italon, és koffeintablettán él. Igen, az elmúlt napokban nem sok időm maradt arra, hogy magammal is foglalkozzak. A lakás, amiben élek az nem az enyém, hanem csak bérlem, ez által bizony havonta a tulajnak egy bizonyos összeget ki kell perkálnom, hogy ne dobjon ki az utcára. A pénzt pedig csak úgy tudok szerezni, hogy ha dolgozok. Esetleg egy bankot kirabolhatnék, de azt pedig nem szeretném, hogy a hátralévő életemet a rácsok mögött kelljen töltenem, bár akkor nem lenne már arra gondom, hogy mindig legyen tető a fejem felett, illetve legyen meleg étel az asztalomon.
De nem, eszem ágában sincs semmi ostobaságot sem csinálni, ami miatt a sittre kerülhetek, plusz a narancssárga egyébként sem az én színem.
Az elmúlt pár napot végig dolgoztam, és ma estére is lenne egy kuncsaftom, akit nem igazán mondhatok vissza. Állandó vendég, így talán nem kellene attól tartanom, hogy ha lemondom az estét, akkor mást keres magának, viszont bőkezűen fizet, és mindig örülök, ha felkeres, tehát estére valahogy csúcs formába kell hoznom magam. Amihez pedig egy újabb adag hatalmas koffein bevitelre van szükségem. Kár, hogy nem lehet valahogy intravénásan beadni... Sokkal kényelmesebb lenne, na meg hatásosabb is, és még időt is spórolna meg, mert ritkábban kéne kiszaladgálnom a mosdóba. Szóval... kávé! De hol a manóban lehet itt kávét kapni? Ráadásul olyat ami finom is? Bár tekintve, hogy már sötétedik a kávé íze most lényegtelen, csak az a fontos, hogy üssön. Nem szabad elkésnem ma este, mert ha kések, akkor a vendég morcos lesz, én pedig azt nem akarom, pláne akkor nem, ha az illetőnek van egy enyhe szadista oldala is..
Meglátok egy kávézót, és egy hatalmas mosoly terül el ajkaimon. Végre! Talán nem fogok elkésni! Besétálok, és egyből a pulthoz megyek, hogy egy erős fekete kávét kérjek. Amint megkapom, kifizetem, majd az órámra pillantok. Még van időm, meg ihatom itt helyben is. Körbe nézek, és meglátom őt.
Mikor láttam utoljára? Fogalmam sincs, de régen, ez egészen biztos. Ő az oka mindennek... Minden rossznak, és egy jónak is... hisz megismerhettem valakit, aki fontos a számomra, de nem. Ezt nem fogom megköszönni neki.
Az asztalához sétálok, és mindenféle engedélykérés nélkül leülök vele szemben.
-Kellemes estét, drága húgom! - szólalok meg végül.

Csendesen élvezem a finom kávét mely igazán megérte az árát. Tudom, este van és ilyenkor nem kellene koffein tartalmú italt fogyasztanom, de én úgyis simán bírok aludni az élénkítő hatású anyagokat tartalmazó folyadékok ellenére is. Ha anyám látná hogy ilyesmit iszok ilyenkor hát biztosan a szememre hányná és azt hinné egész éjszaka fent leszek tőle, csak mert ő egy kora este megivott kávétól képes hajnalok hajnaláig fent lenni. Az nekem nem hiányozna, mert az rontaná azt az elképzelést miszerint én jó kislány vagyok aki szót fogad és betart minden intelmet. Persze csak az ő fejükben létezik rólam az előbb említett a tökéletes kép és valójában nem vagyok ilyen. Még jó, hogy ezt ők nem tudják, mivel ha rájönnének például arra, hogy egy házas férfivel van viszonyom tuti mehetnék Shayaan után ki a házból ami nekem kicsit sem hiányzik. Lám, úgy tűnik csak emelgetni kellett a nővérkémet, mert váratlanul felbukkan az asztalomnál kínos érzést keltve ezzel bennem, hiszen az elválásunk nem volt túl békés.
- Neked is nővérem! - villantok meg felé egy szerény barátságos mosolyt próbálva oldani a kézzel fogható feszültséget mely tisztán kivihetően jelen van köztünk. - Rég láttalak. Hogy megy a sorod? - kérdezem meg igyekezve nem feltépni a múltbéli sebeket, pontosabban csak azt az egyet, mely az utolsó veszekedésünkből származik mikor apa kirakta otthonról.