Régen tervezte, hogy eljön a tizenkettes vágóhíd elhagyott üzemébe. Régebben itt marhavagonok százai hordták a levágandó állatokat a mészárszékre, ma pedig más áru talál adásra és vételre. Hónapokkal ezelőtt kezdődött az egész, amikor egy furcsa beszélgetés tanúja lett a kaszinó biztonsági rendszerén keresztül. Leginkább azért szokta bekapcsolni a videókamerák képét mutató csatornát tévéjén, mert szerette, ha valamilyen háttérzaj motoszkál körülötte miközben dolgozik. Azon a bizonyos napon sem volt ez másként, hiszen iratokat és dossziékat kellett átolvasnia, amihez tökéletes volt a semmiről sem szóló tévéműsor, hogy ne a szoba üres csendjében üljön.
- Mennyi?
- Húszezer dollár.
- Nem sok az egy lányért?
- Dehogy. Belegondoltál már, hogy mit tehetsz azzal a csajjal, akit senki sem keres? Húszezret kifizetsz érte és azt csinálsz vele, amit csak akarsz... Meg is ölheted, senkit nem érdekel!
Kezében megállt a toll és nem akarta elhinni, amit hall. No nem feltétlenül a díszes mintapolgár énje került előtérbe, hanem az elfajzott oldala, ami bármit meg akart csinálni ama lányokkal. Megállította a csatorna pörgését és felismerte, hogy a két hispán bandatagnak tűnő férfi hol beszélgetett. S amikor odaért hozzájuk, azok elég készségesek voltak a pénz szavára és megengedték, hogy kérdezősködjön.
Ekkor tudott meg mindent a tizenkettes vágóhídról, arról hogy havonta tizesével hordják Mexikóból a lányokat, melyek egyike akár az övé is lehetne. Az ígéretből pedig valóság lett, ami egy szoba átalakításával kezdődött lakásában, melynek egyik fele egy gumiszoba lett, míg a másik része egy fürdő... Igen, be akart szerezni magának egy olyan lányt és a saját lakásába akarta tartani.

Izgatott volt, ami érthető volt az adott helyzet miatt. Várólistára került, ami elég hosszú időn keresztül tartotta nyugtalanul, hiszen minden egyes nap, amit várnia kellett a szerzeményére, rettentő lassan telt el és bármennyire próbálta magát lefoglalni más nők bájaival, csak tüneti kezelés volt mindegyik alkalom. Akart magának egy rabszolgát, aki minden igényét kielégíti, akart magának egy önmagát feladó nőt, aki már nem ember volt, hanem egy betanított állat. S a pillanat, amikor áthajtott a tizenkettes vágóhíd bejáratán, egyre közelebb vitte a vágyához. Ellenőrizték, hogy a meghívottak között volt vagy sem, átvizsgálták a kocsiját és amikor mindent rendben találtak, beléphetett az Ocho Muertos felségterületére, ahonnan nem egyedül fog távozni.
Általában ő irányított mindent, övé volt a legutolsó szó, ám a gépfegyverek és a marcona arcok visszafogottságra intették, amit biztosan tudott, hogy nem fog megbánni. Egy tetovált katona kísérte egy központi helyiségbe, ahol több lány és még több ügyfél várta az aukciót, amin a bandatagok áruba bocsátják a rabszolgának szántak életét.
- Hejj gringó, nem gondoltam volna, hogy még egyszer látlak! - kiáltott felé az egyik srác, akivel még a kaszinóban találkozott és ölelve üdvözölte a köreiben. Valamit spanyolul mondott neki, de nem értette, így csak mosolygott vele együtt, de egyre kellemetlenebbé vált, amikor valamiféle választ várt tőle a fiú. - Na mindegy, lényeg hogy itt vagyol! Gyere, előreviszlek a jó helyekre...
A tetovált katona levált róluk, és immáron Guillermo felügyelete alá került, aki átverekedte magát a tömegen, hogy aztán a négy lány elé vigye Tyrellt. - Na mit mondtam cabron, nem gyönyörűek? - mutatott végig a lányokon, de Tyrell nem jutott tovább a másodiknál. Soledad volt az, aki felkeltette az érdeklődését.

Soledad volt az, aki ott állt félszegen és megalázva. Mozdulni sem mert, mert egy- egy véletlen mozdulat újabb verést eredményezne. Inkább ott állt, és nem nézett semerre. Előre révedt tekintete, beesett vállakkal a sorban másodikként. Ki tudja, hányadik bemutatása volt már. Nem tudta megszámolni, a napok egybefolytak. Lehetséges, hogy már hetek óta itt van? Nem tudta, elvesztette az időérzékét.
Egyik nap még a család szerető melegét élvezte, majd jött a csapás. A családja elveszett, több mint ötven érző ember. Akikkel nap, mint nap találkozott. Ők már nincsenek, Soledad pedig egy vonat ablaktalan vagonjában találta magát. Tudta, hogy milyen sors vár majd rá. Mindenki hallotta Mexikóban a pletykákat; aki nem tud fizetni annak elviszik a lányaikat. Ő pedig nem tudott mit csinálni. Először próbált ellenkezni, ütött, csapkodott, de a számtalan verés meghunyászkodásra késztette.
Mikor aznap odadobtak elé egy mosdókesztyűt, tudta már, mi fog következni. A koszos kesztyűvel áttörölte az arcát. Nem viselt semmi mást csak egy fehér fehérneműszettet. Már annyi alkalommal kellett kisétálnia a fénybe szinte meztelenül, hogy már fel sem fogta. Nem érdekelte, próbálta a lelke legmélyebb zugába elrejteni. De szíve mélyén ott dübörgött a gondolat, hogy ez mennyire megalázó. Ellene viszont nem sokat tudott tenni, talán a félénksége miatt, talán a belé fecskendezett hatalmas adag nyugtatók miatt.
A fekete ruhás őrök egy elbarikádólt helységbe vitték. Már csak rávártak, a másik három lány korábban elfoglalta a helyét. Az egyik őr belökte a szobába, és már csak az vette észre, hogy ismét abba a helységbe állt, ahonnan kiválasztják a lányokat, akiket soha többé nem láttak.
- Üdvözlet uraim- szólt a teremben egy alaktalan hang a hangszórókból.- A négy elképesztő lány csak Önökre várnak.
Soledad megborzongott és örült, hogy nem ő az első lány.
- Az első lány Marie- folytatta a hang.- Mexikó fővárosából érkezett, életében eddig egyszer volt férfival. Kimeríthetetlen élvezeteket ígér.
Marienak nem kellett sokáig várnia, legnagyobb szerencsétlenségére hamar rálicitáltak az ismeretlen férfiak. Az ára emelkedett, végül fél millió dollárért elkelt.
- A most következő lány szintét a fővárosból érkezett- kezdte újra a hang.- A gyönyörű Soledad csak Önökre vár...
A hang még tovább beszélt, de Soledad már nem tudott tovább oda figyelni. Egyrészt mert az angol tudása nem elég jó, másrészt mert nem akart a saját árverezésére figyelni.
Ekkor rádöbbent; Soledad én vagyok...

Nem gondolta volna, hogy ilyen későn érkezik és már elkezdik a lányok bemutatását, amikor elfoglalja helyét az első sorok egyik helyén. Nézte az egyre magasabbra kúszó árakat, és be kellett vallania, nem erre számított Guillermo elmondása alapján. A mexikói srác biztosította arról, hogy százezer dollár fölé egyetlen lány ára sem fog menni, ő pedig pontosan ennyit szánt a tranzakcióra, ám amikor meghallotta a fél milliós cehhet, majdnem lefordult a székéről. Nem értette, hogy miért hajlandóak ennyit fizetni a Marie nevű lányért, nem értette miért szaladhatott el ennyire az első bemutatottnak az ára.
- No melyik tetszik cabron? - vigyorgott válla felett a hiányos fogazatú mexikói, majd visszafordult az árverés felé, ami már a második tételt hirdette meg.
- Őt akarom. - szólt Tyrell, amikor Soledad nevét rikácsolta a hangosbemondó, s Guillermo értetlenül fordult a férfihoz.
- Ese, a csaj alig tud angolul, semmi tapasztalata és rühellnivalóan ronda! Negyedszerre próbáljuk eladni, de senkinek sem kell... Ha adsz érte ötvenet, itt és most a tied.
- Harmincöt és megegyetünk.
- Én teszek neked szívességet, ezért negyven alá nem mehetek! Fogd és vidd! - a bandatag fölényes mosollyal fogadta, ahogyan Tyrell bólint a negyvenezer dolláros üzletre, ami a nyolcvanszorosa volt annak, mint amennyivel Soledad apja tartozott a testvérszervezetüknek Mexikóban. Megfelezik, és egyik fele a földiek zsebét üti, míg másik fele az övükét. Tiszta haszon!
Guillermo még nem látta a pénzt, de jól tudta, hogy Tyrell nem fogja átverni, így intett a vásárt lebonyolítóknak, hogy szedjék ki a lányt a sorból, amit pár marcona kéz meg is tett, a nézőközönség sűrű fújolása közepette. A hangosbemondó csitítani próbálta őket, majd amikor látta, hogy ez nem megy, a következő lányt mutatta be, aki egy csöcsös és faros conchita volt, amitől a nép már el is felejtette Soledadot és az ő hirtelen eltűnését. A mikrofon mögött álló el kezdte mondani a harmadik lány legjobb tulajdonságait, majd fogadta az egyre magasabbra szökő árakat.
- Gyere cabron, menjünk hátra, cseréljünk árut. - a mexikói bandatag egy félmosoly keretében csapta vállon Tyrellt, majd a padok között lépdeltek, hogy lassan elérjenek a színfalak mögé, ahol a rabszolgája várta.

Én vagyok Soledad. Nem más, nem egy fiktív lány, akit kitaláltam. Ő én, én vagyok én. Az, akit meggyötörtek, kifacsartak. Összeroppantottak, kisemmiztek. Nem vagyok én már más csak egy kis pötty az univerzumban- vagy még annyi sem. Volt családom, voltak barátaim. Szerettem élni, szerettem az életet. Nem volt semmi gondom, vagy ha mégis volt, voltak, akikre számíthattam. De most... Itt állva a gyér világításban; semmim sincs. Semmi vagyok, jelentéktelen. Azzá váltam, aki nem akartam sosem. Egy lecsupaszított lélek fehér fehérneműben. Én, a szemérmesség mintaképe, vagyok az, aki majdnem meztelenül állok. Érzem, fogy az erőm.
Már emlékszem. Folyamatosan törnek felszínre az eddig elfeledett emlékek. Bárcsak emlékek lennének. Azok régen történtek, fájdalmuk már enyhülhetett. De ezek nem emlékek, ez a jelen. A keserű valóság, ahonnan már nincs menekvés. Bárhogy is küzdök a tompultság erőt vesz rajtam, elveszek. Mintha beszippantana a sötétség. Nem kellemes, fájó. Megalázottság, maró, keserű.
A hasam gombostűnyire zsugorodik. Nem! Nem akarok itt lenni. Öljetek meg! Halljátok?! Végezzetek ki. Tiporjatok el, adjatok nekem békességet. De ne kelljen itt állnom, mint egy állat. Egy megsebzett madár, kinek szárnyát törték. De nem, ők nem hallják lelkem segélykiáltásait. A monoton hang tovább ismerteti a paramétereket. Az én tulajdonságaimat! Engem nem adhatnak el, engem nem. Kedvem lenne lekuporodni, összekulcsolni lábaimat. Fejemet térdemre hajtani, és lehunyt szemmel álmodni. Anyáról, apáról, szeretett öcsémről, nővéremről és bátyámról. Isten nyugosztalja őket, Maria- nak családja volt. A családban számtalan kisgyerek volt, és ők megölték őket. Kegyetlenül, engem meghagyva. Elhurcoltak, megvertek és meggyaláztak. Az önbecsülésem a porokban. Még soha nem éreztem magamat ennyire magányosnak, ennyire elhagyatottnak. A reményem, hogy egy családtagom majd a segítségemre siet, lehetetlen; mind odavesztek. Egyedül vagyok, teljesen egyedül...
Kezek csúsznak fel a koszos, csupasz bőrömön. Sikoltozni akarok, de keményen befogják a számat. Visszafojtott könnyek gyűlnek a szememben, arcom megdagadt. Már erőm sincs ellenállni, magyarázat nélkül hurcolnak ki a lámpa alól. Ledermedek, ez csak egyet jelenthet. Ne! Hang nélkül kezdek zokogni. Fájdalom keveredik mérhetetlen gyásszal.
- Ne... kérem...- zihálom hisztérikusan, miközben a rögtönzött színpad mögé cibálnak.
- Hallgass, te rühes kurva!- ordít rám a kezek tulajdonosa, majd arcul csap.
Ellök magától, le a földre. Tehetetlenül terülök el, mint egy rongybaba. Jártányi erőm sincs, mind elveszett Mexikóban. Hiányzik a házunk, a szobám, az ismerős utca. Összehúzom magamat, mintha el tudnék bújni. Mintha semmissé tudnék válni.
Újabb kezek kulcsolódnak csuklómra, és rántanak fel erősen. Nyakam megroppan, kezem belesajdul a kegyetlen felhúzásba.
- Eriggyj a gazdádhoz!- ordít rám. Egy jól irányzott ütéssel, rúgással egy ismeretlen cipők elé hajít.
Nem merek felnézni, nem merek megszólalni. Rázkódok a sírástól, fáj a kezem. Begyulladt a szemem, koszos vagyok. Kialvatlan, számtalan zúzódás a karomon. Nem értek angolul, csak egy keveset. És most adtak el rabszolgának...

Soledad immáron karnyújtásnyi távolságra volt, kedve lett volna érinteni annak meggyötört, piszkos valóját, de visszatartotta magát. Mondjuk úgy, volt egyfajta félsz benne a fegyverekkel és a rosszarcokkal szemben, s nem akarta, hogy egy rosszul értelmezett mondat a végét jelentse az egésznek, amit Tyrell Cagenek nevez a társadalom. Kezét maga mellett tartotta, nem akarta sem zsebre dugni, sem a háta mögé fogni, nehogy gyanút keltsen a viselkedése, de kissé megrettent, amikor a lába elé dobta az izmos kéz a lányt.
- Kicsit jobban is vigyázhatna rá! - szakadt ki száján a meggondolatlan mondat, amire hangos nevetés volt a válasz, s miközben a színpad másik oldalán ment tovább az árverés, emitt árucsere vette kezdetét.
- A pofád befogod, még nem a tied cabron! Ki a fasz ez, hogy ennyit gondol magáról Guillermo? - a zsírsertés felelt Tyrell kirohanására, aki a lába elé dobta Soledadot, s látni lehetett rajta, hogy különösen zavarja a vásárló fellépése.
- Nincs para Arrio, a gringó csak félti a tulajdonát... Te mit szólnál hozzá, ha valaki megrúgdosná a kocsidat? - a fiatal bandatag próbálta enyhíteni a feszültséget, amire a zsírkoca bólintva vonult vissza. Igen, éppen egy kocsival tették egyenértékűvé a lányt, aminek valahol érdekelnie kellett volna, de nem okozott fejében túl nagy felfordulást az értékösszehasonlítás. - Tyrell, akkor lássuk a pénzt...
- Előbb pár kérdés, nem akarok zsákbamacskát venni. - lépett át a lányon, majd közelebb lépett Guillermohoz. - Van betegsége vagy családja, aki keresheti?
- Az előbbit nem tudom, de a családja biztos nem fogja keresni, kicsináluk őket mind egy szálig... - a négy mexikói egyszerre röhögött fel, ami Tyrellben apró kételyt ébresztett, de mindezt csak egy sóhajjal mutatta a többiek felé. - Annyi biztos, hogy jó árut veszel és ha mégis hibás, elintézzük és kapsz helyette egy másikat. Rendben van így?
Guillermo a kezét nyújtotta, amit Tyrell elfogadott, majd belső zsebéből négy borítékot vett elő, melyek mindegyikében tízezer dollár lapult. A mexikói srác csak bólogatott, bízott a férfiban, hogy nem veri át, és ha mégis lenne olyan bolond, hogy szórakozik velük, tudják hol keressék. - Gratulálok ese, tied a lány és azt csinálsz vele, amit akarsz. Mi lesz az első dolgod vele? Elveszed a szűzességét? - Arrio vágott közbe, majd röcögő tokával kapkodta nevetése közben a levegőt. Nem a hájas volt az egyetlen, aki viccesnek találta a dolgot, így a többiek is röhögtek a kérdéseken.
- Először megfürdetem, kíváncsi vagyok rá, milyen kevésbé mocskosan...
- Ahogy gondolod cabron, már a tied. Azt csinálsz vele, amit csak akarsz. És nyugodtan hívj, ha valami kell még vagy valamit el kell intézni... - Guillermo zárta le a beszélgetést, miközben ujjaival pisztolyt formált és a fejéhez tartotta, majd a négy mexikói férfi egyszerre hagyta el a színpad mögötti elkülönített részt. Tyrell tekintetével kísérte a távozókat, majd Soledadhoz fordult. Szinte nullára csökkentette a kettejük között lévő távolságot, majd leguggolt mellé, hogy arcát a saját tekintetébe fordítsa, akár erőszakkal is.
- Szia Soledad, most haza foglak vinni, és ígérem, többet nem fognak ezek a férfiak bántani... - megállt egy pillanatra, még mielőtt bemutatkozott volna, majd folytatta mély hangját. - Ha engedelmeskedsz és mindent úgy csinálsz, ahogyan mondom, nem eshet bántódásod. Egyéb esetben meg foglak bűntetni.
Elengedte a lányt, majd kiegyenesedett. - Csókold meg a cipőm, csókold meg új istened lábát. - tartotta oda jobbját, majd várta, hogy a másik engedelmeskedjen. Nem végtelen türelemmel, de egyelőre kitartóan. Soledadnak igyekeznie kellene.

Ha lehetne választanom, inkább itt maradnék. Őket legalább már kezdem megszokni. Felébresztenek, megvernek, elém raknak egy kevés ételt, megvernek. Kilökdösnek egy színpadra, nem kellek senkinek, megvernek, bevezetnek az egyik raktár helyiségbe, elalszom. Majd felébredek, megvernek, ételt kapok és így tovább. A monotonitás ellen küzdöttem az elején, foggal- körömmel harcoltam. A sokadik ütés után rájöttem, nincs semmi értelme a hadakozásnak. Jobb beletörődnöm a sorsomba, amit immár nem én irányítok. A legszörnyűbb, hogy már nem is akarom megváltoztatni. Minek? Akiket szeretek azok mind halottak. Őket feltámasztani már nem tudom. Csak magam vagyok, egyedül a világban. Akkor nem mindegy, mi történik velem? Meg is ölhetnek, és akkor nekem tesznek vele szívességet.
Feldolgozhatom én egyáltalán azt, hogy az életemnek vége? Adnak- e annyi időt, hogy megszokjam az eladásomat? Nem, ó nem. Semennyi időt sem adnak nekem. Milyen emberek ezek? Büdös, rohadt férgek! Gondolatban keresztet vetek, nem helyes ilyeneket gondolnom. Inkább sajnálnom kellene őket, ahogyan most nagymamám tenné. Ő olyan becsületes keresztény asszony volt, mindig tudta, mit kell tennie. Én is úgy akarok élni, ahogyan ő. De iszonyatosan nehéz ezekre a férfiakra szánakozóan nézni, én rettegek tőlük.
Egy pillanatra felgyullad bennem a reménysugár. Ez a férfi talán mégsem lesz annyira durva. Valami vigyázni- ról van szó. Csak remélni tudom, hogy nekem az jó. Bár nekem már teljesen mindegy. A reménykedés apró örömét pillanatok alatt elvetem. Nem érdemlem meg, nem érdemlem meg.
Reszketve maradok a helyemen. Mozdulni nem merek, levegőt venni nem merek. Megszólalni, megnyikkanni nem merek. A fürdés még én is megismerem. Forró víz, szappanos meleg víz. Ah, de régen voltam már megfürödve. De rég is éreztem magamat tisztának. Jelen pillanatban minden vágyam egy fürdő és egy kiadós evés. Bár nem hinném, hogy ezek mostanában fognak velem megtörténni.
Megrémülök a közeledő léptekre. Ő az, ő vett meg. Nem akarom őt látni, nem! Nem akarom elképzelni az arcát, aki vélhetőleg kísérteni fog egész hátralévő életemben. Ellenkezni akarok az érintése ellen. Ne érj hozzám! De nem vagyok rá képes, csupán halkan nyöszörögve adom tudtára, hogy nem akarok itt lenni. Szavai hallatán megfagy a vér az ereimben. Megbüntetni?! Ne! Haza akarok menni, anyát akarom. Nem akarom megcsókolni, hányni akarok. Öklendezni kezdek a gondolatára. Ki fog engem megmenteni? De tudom, hogy nincs értelme ellenkeznem. Nem akarok büntetést kapni.
Óvatosan teszem, amit kér. De mélyen, legbelül meghal bennem valami. Én nem ilyen vagyok, ez nem én vagyok. Mi lett veled Soledad? Mivé válsz? Remegve kapaszkodok a padlóba, lassan forogni kezd velem a helyiség. Lehet, hogy rosszul vagyok? Igen, magamtól biztosan...

Nem látott bele az előtte fekvő lány elméjébe, és nem is akart, ha őszinte akart lenni magához. Kinek van szüksége arra, hogy lássa egy olyan lány gondolatait, akinek lemészárolták a családját, akit elhurcolták a szülőhazájából, akit megverték és éheztették, majd a végén eladták, mint valami kelléket egy születésnapi bulihoz. Tyrellnek biztosan nem kellettek ezek a gondolatok, Soledad megtarthatta magának a fejében sikoltó rémképeket.
Viszont az már sokkalta jobban érdekelte, hogy mi játszódik le a saját fejében, amikor a lány ajkai érintették a cipőjét és halvány csókokat nyomott a lábbelire. Tudta, hogy uralkodik a másikon, hogy a rabszolga elfogadta őt tulajdonosának, és a hirtelen jött hatalomittas érzés péniszére is kihatással volt, hiszen apró merevedés feszítette nadrágjának ágyékrészét. Nézte az embernek megszűnni látszó biomasszát a lábainál, s tudta hogy teljesen le kell rombolnia a másikat ahhoz, hogy megfelelő legyen a lány a céljainak.
- Jól csináltad, nagyon ügyes vagy. - ha lett volna jutalomfalat a közelben, talán még azt is dobott volna Soledadnak, de annak hiányában mellőzte a dícséret gyomrot töltő formáját. - Abbahagyhatod.
Szólt újra kemény hangon, majd lehajolt a másikhoz, arcát a saját tekintetéhez fordította. - Tudom, hogy mi a neved, de ha még egyszer meghallom, hogy kiejted, vagy csak gondolsz arra, hogy Soledadnak hívnak, levágom az egyik ujjad. - hangja sosem volt ennyire komoly még az életében, pedig vett részt néhány igen húzós szituációban, de sosem olyanban, amikor egy nő a teljes uralma alatt volt.
- Mostantól Sarah lesz a neved, úgy gondolsz magadra és bármikor beszélsz magadról, így hivod majd magad. Megértetted? - valamilyen visszajelzést várt a másiktól, s amikor azt megkapta, ami remélhetőleg pozitív volt, akkor elengedte a lányt és újra visszaegyenesedett. Guillermo és a többiek hagytak ott pár eszközt, aminek hasznát fogja tudni venni, így odalépett az asztalhoz, aminek az imént még Arrio támaszkodott, s elemelt onnan két gyorskötözőt. Amikor megvolt, amit akart, visszalépett Soledadhoz és megállt előtte.
- Nos, meg tudod mondani, hogy mi a neved? - érkezett a kérdés fentről, majd két méter magasságból, készen arra, hogy bűntetést mérjen a lányra, ha az nem a megfelelő nevet mondja ki.

Hogyan süllyedhettem én idáig? Hogyan? Miért nekem kell bűnhődnöm?
Apát nem okolom, bár volt, hogy elfogásom első óráiban káromoltam őt. Majd következett a fokozatos felismerés, halott. Mindenki halott. Az egész családom halott. Senki sem él, aki valaha közel állt a szívemhez. És apát sem okolhatom mindenért. Ő csak meg akarta teremteni számunkra a jobb jövőt. Igaz, találhatott volna jobb megoldást is. De Mexikóba mi a jó megoldás? Megbocsájtok neki, nem érdekel, milyen bánt követett el. Nem érdekel, miért kért kölcsönt a bandatagoktól, mikor pontosan tudta, mi fog bekövetkezni, ha nem tud nekik időben törleszteni. Nem. Mindezekkel nem törődök. Próbálom elfogadni a helyzetemet. Hogy eladtak, megvettek.
Létezhet ennél is lealacsonyítóbb helyzet? Egy idegen férfi lábát csókolom. Érzem, ahogyan a könny végig fut az arcomon, és hangtalanul lepereg a földre. Majd apró tócsába áll ismét össze. Apró könnydarabok.
A dicséret mit sem ér, ha ilyen körülmények közt mondják. Hát számítani fogok én valaha is embernek? Vagy már mindig is ez fog menni? Megijedek, félelmetes ez a durva hang. Abbahagyom a kért feladatot. Ez az ember elmebeteg! Mindegyikük az. Gyomorforgatóan undorítók. Bocsáss meg nagyi!
- Ne...- suttogom elhalóan, és akaratlanul is az ujjaimra pillantok.
A könnycsatornám ismét megtelik. Úgy látszik, kiapadhatatlan. Félek, ráz a hideg. Mikor jön már a halál? Nem akarok másik nevet. Apa és anya nevezett el Soledadnak. Ő miattuk vagyok az, aki most vagyok. Miért akar megváltoztatni? Miért kell másnak a nevét viselnem? Miért? Miért? Miért?
- Meg...- bólintom és hangtalanul tátogok.
Nem jön ki hang a torkomon. A levegő bent reked valahol félúton és rettegve nézem, ahogy valami hosszú kötélszerű dolgot hoz magával.
- Sarah- suttogom megtörten.
Soledad!
Azénnevemsoledad. Azénnevemsoledad. Azénnevemsoledad. Azénnevemsoledad. Azénnevemsoledad.