1997. március 16, Franciaország, Párizs 17 felszolgáló Addicts Michelle Trachtenberg

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: magabiztos, őszinte, humoros, segítőkész, mindig kiállok az igazamért

◆ negatív tulajdonságok: szószátyár (ami a szívemen a számon), önző, makacs, hisztis, hiszékeny

◆ egyebek: képes vagyok az árnyékomtól is megijedni, és nem éppen az egyensúly érzékemről vagyok híres

Történet vagy szerepes példa

Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok itt, de meguntam. Megmondtam Dorian-nek, hogy semmi szükség erre. A dilis bátyám pszichológushoz küldött, pedig neki szerintem nagyobb szüksége lenne egy ilyen kezelésre. Neki vannak mindenféle piszkos ügyei, olyanok, amik egyáltalán nem épelméjű ember viselkedéséhez valóak. Az én bűnöm meg csak annyi, hogy kábítószerezek. Na és aztán? A banda összes tagja azt teszi, és mégsem kell mindenféle dili dokihoz járniuk. Nem is értem, hogy miért kell ebből ilyen nagy problémát csinálni. Nem vagyok függő, mint ahogy azt Dorian állítja... csak egyszerűen jobban érzem magam, ha beszedek valamit. Nem hiszem, hogy ez akkora bűn lenne.
- Először is... mi lenne, ha mesélnél egy kicsit a családodról? – szólal meg a doktor mély és rekedtes hangján. Máris rosszul kezdődik az egész. Mi köze van ennek a fazonnak a családomhoz? Utálok erről a témáról beszélni.
- Erre nem válaszolok! – vágom rá makacsul, majd karba fonom a kezem. Nem kellett volna eljönnöm. Sőt, valószínűleg nem is jöttem volna, ha Dorian nem kísér el. Egészen addig volt itt, amíg Dr. Diliseketgyógyítok meg nem jelent. Így természetesen nem sok esélyem volt a meglépésről. Azon se lepődnék meg, ha megvárná amíg végzünk a vallatásommal.
- Szeretnék neked segíteni, Maureen. De ahhoz válaszolnod kell a kérdéseimre. – Elképesztő, hogy mennyire nyugodt. Hogy a fenébe csinálja? Bár neki könnyű lehet... nem őt halmozzák idióta kérdésekkel. És ha azt akarom, hogy minél hamarabb végezzünk, akkor kénytelen vagyok mindenre válaszolni. Essünk is túl rajta...
- Rendben. – motyogom, majd veszek egy mély levegőt, és folytatom. – Az anyám meghalt amikor születtem. Igen, tudom. Megöltem...
- Szerintem nem kéne magadat hibáztatnod. – szól bele a doki és mosolyogva fogja meg a kezem. Rémülten kapom el az enyémeket, megköszörülöm a torkomat, aztán folytatom:
- Az apám pedig egy alkoholista. Vagy alkoholista volt. Az igazság az, hogy mióta itt lakom Las Vegasban, semmit sem tudok róla. Meg mondjuk nem is nagyon vagyok rá kíváncsi.
- Vele... milyen volt a viszonyod? – egy újabb kérdéssel jön. Miért van az az érzésem, hogy ez elfog tartani még egy ideig? Vááá...
- Maga szerint milyen? – csattanok fel. – Hát nem valami vagány. Az apám egy undorító, szar alak, akinek a whiskyes üvege mindig is fontosabb volt, mint a gyerekei. Állandóan részegen jött haza, és ha éppen nem volt annyira kiütve, hogy menni ne tudjon, akkor rajtunk vezette le az aznapi feszkót. Rajtam és a bátyámon. Folyton megvert...
- És a bátyád mindezt hagyta? Ha jól tudom 5 évvel idősebb nálad... – Nocsak milyen informált valaki. Csak nem kezelte a testvérkémet is?
- Ő sem tudott sokat tenni ez ellen. Mindössze csak annyit, hogy 20 éves korában elköltözött... Ide jött Las Vegasba, engem meg ott hagyott. 2 évig szenvedtem egyedül, a testvéremről semmit sem tudva. Szóval szerintem inkább neki lenne szüksége erre a beszélgetésre, és nem nekem. – csattanok fel, majd szúrós tekintettel nézek az orvosra, aki állja azt. Mindig ez van, ha a múltamról beszélek. Egyszerűen borul el az agyam, és érzem, hogy szükségem van egy kis anyagra. Ez a doktor csak még jobban kikészít. Egy dekát sem segít rajtam ez az ostoba beszélgetés.
- Nyugodj meg kérlek! – próbál nyugtatni, de ez nekem egyáltalán nem megy. Hogy a fenébe nyugodhatnék meg, amikor az életemet kell kitálalnom egy idegen férfinak? – Nem akarlak felzaklatni. De ha nem mesélsz magadról, hogy meg tudjalak ismerni, akkor nem fogok tudni segíteni rajtad. Nekem pedig az a feladatom.
- Jó... rendben. Essünk már túl rajta!
- Szóval a testvéred ott hagyott az alkoholista apáddal... – bólintok. – Akkor, hogy lehet, hogy most mégis itt vagy vele, Las Vegasban? – na pont ez az a kérdés, amitől a legjobban rettegtem. Erről eddig még senkinek sem meséltem... Mert minek? Semmin sem változtat. Meg olyan ciki is az egész...
- Én... az apám... a 16.születésnapomon váratlanul felbukkant Dorian. Azért jött, hogy felköszöntsön. Az apánk természetesen valamelyik kocsmában volt, így nyugodtan tudtunk beszélgetni. Még soha nem örültem neki ennyire, mint akkor, abban a pillanatban... - érzem, ahogyan megtelik a szemem könnyel. A doktor mellém ül.
- Folytasd kérlek... – suttogja bátorítóan.
- Ekkor hirtelen haza érkezett az apánk egy haverjával... részegek voltak mindketten. Rám parancsolt, hogy azonnal menjek a szobámba. Rettegtem, de szót fogadtam. A barátja is utánam jött, ő pedig kint maradt a konyhában a bátyámmal. Először csak azt hallottam, hogy veszekednek, aztán elkezdték ütni egymást. A párnámat magamhoz szorítva sírtam, az apám barátja vigasztalni próbált. Először csak az arcomat simogatta, de aztán a keze kezdett lejjebb és lejjebb csúszni... – az egészet mintha látnám magam előtt még most is. Megborzongok. Nyelek egyet. – Próbáltam eltolni magamtól, de ő nem eresztette el. Ekkor toppant be a bátyám dühöngve, és... minden olyan gyorsan történt. Fejbe vágta a pasast valamivel, aztán segített nekem összecsomagolni. És úgy jöttünk Las Vegasba.
- A bátyád megölte azt az embert? – kérdezi a mellettem ülő doktor, mire felnevetek.
- Nem! Az a nyomorult nem halt meg. Pedig azt érdemelte volna. Az apámmal együtt.
- Értem. – a doktor feláll és ismét leül velem szembe. – Ez az oka, hogy kábítószerezel? – Már vártam, hogy mikor térünk a lényegre, elvégre is ezért jöttem ide. Csak a probléma éppen az, hogy kezdem megunni ezt a sok bolondságot. Így is a kelleténél többet árultam el magamról.
- Részben. – vágom rá, majd az órára pillantok és felállok. – Viszont rossz hírem van. Lejárt az egy óra. Nagyon... kellemes beszélgetésben vehettem részt, de azért remélem többet nem találkozunk. – mondom egy halvány mosoly kíséretében, aztán már ott sem vagyok. Az egyszer biztos, hogy többet még ennek a helynek a közelébe se jövök.