Roman Eugene Corpse

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: komoly, kitartó, pontos, munkabíró, alapos, figyelmes, nyugodt, magabiztos, gátlástalan, előrelátó, megfontolt, elegáns, úriember, következetes, szigorú, gyakorlatias

◆ negatív tulajdonságok: képtelen a kompromisszumra, néha kegyetlen, öntelt, ravasz, manipulatív, magának való, komor, zárkózott, ijesztő, távolságtartó, kiszámíthatatlan, szociophata,

◆ egyebek:
– mindkét nemhez vonzódom.
- mostanában pedig Blaise O’ Connor keltette fel az érdeklődésemet.
- Ritkán bonyolódom kapcsolatba nőkkel. Érthető az ok, nem kell magyaráznom remélem.
- Időről időre szokásom egy szó nélkül eltűnni a világ szeme elől. Mintha kiradíroztak volna a mindennapokból. Hogy hová veszek el ilyenkor? Csak én tudom.
- Nem csak az újságírás biztosítja a mindennapi kenyérre a betevőt.
Könyvekkel boldogítom a népet.
- Van két gyermekem. Ha szigorúak akarunk lenni akkor csak egy.
- Ha éppen arról van szó, nem nehéz zavarba hozni.
- Tudok főzni.

Történet vagy szerepjátékos példa

Ujjaim vadul csapkodják az ósdi, kopottas, halvány zöldben pompázó írógép megviselt billentyűit. Minden koppanás egy újabb betű, amik szavakká kapcsolódnak, a szavak mondatokká terebélyesednek, végül a gondolataim szálát fonják összhangzó egésszé.
Számban cigaretta parázslik, füstje lusta hullámokban borítja be a szobát, titokzatos, már-már varázsos hangulatot keltve körülöttem. Omló, hevenyen tákolt fal épült így irományom köré. A zár kulcsra zárva, bár egy gyengédebb lökés simán kidöntené keretéből a deszkaajtót. Kopik rajta a lakk, hiába tudom, hogy eredetileg kékre van mázolva, csak nagyon közelről lehet ezt megállapítani.
Az egész ház amúgy is szörnyen lelakott. Pókhálók minden sarokban. Centiméteres por fedi a bútorokat. A szobák zsúfoltak, lakatlanok, kivéve azt az egyet amit használok. Az is rendetlen igaz, de valamilyen szintű tisztaság vert tanyát.
Önkéntes börtönbe vonultam, naponta egyszer hagyom el ezt a fogdámat. Reggel, napkeltekor, kávéval a kezemben, pokróccal a hátamon kiülök a tornácra és meredek fénytől fuldokló égre. A Nap, mint valami keresztény nagyúr tör rá, és hajtja igába a pogány csillagokat, elpusztítja, megöli mindet.
Csorba bögrémet a kis műanyag asztalra csúsztattam, rágyújtottam és hallgattam képzeleteim hangjait a napkeltében.
Egy ilyen néma reggelen találkoztam Veled is. Mosolyogva intettél és csak ennyit mondtál: Jó napot szomszéd. És mentél is tovább. Döbbenten bámultam utánad. Te hátra sem néztél, csak haladtál, és szívtad magadba az eső utáni illatokat.
Ezután minden megváltozott. A napi rutin nem borult, ugyanúgy a szobámba zárkózva töltöttem el az óráimat. Éjjel hánykolódtam egy keveset, szinte már el is felejtettelek. De amikor a kávém hangosan fortyogva a bögrémbe ömlött felrémlett minden. Vártam, találgattam, hogy látlak-e még viszont.
És igen. Hajad ugyanolyan rendezetlen volt, alakod ugyanolyan fenséges, ruhád ugyanolyan kék. Mezítláb jártál, karodon fonott kosár, arcodon széles mosoly. Ismét köszöntél. Mint ezután minden reggel.
Ámultan és némán néztem rád. Minden éjjel, álmatlan perceimben elhatároztam, hogy másnap viszonzom a köszöntést. Megszólítalak. Beszédbe elegyedünk, kávézni hívlak, Te majd belém szeretsz, és boldogok leszünk.
Pályáját kezdő író voltam akkor. Második könyvemen dolgoztam, a kiadók terhe nyomta a vállam, kergetett a magányba. Elvakított az üdvös cél, a hírnév, az elismerés. Még akkor is, ha álnéven dolgoztam. Egy szerelem hiányzott a legkevésbé. De minden úgy történt, ahogy megálmodtam.
Köszöntél, Jó reggelt. Felálltam a székből, te már elhagytad a házam, de én utánad kiáltottam. Megfordultál, mosolyogva intettél, és indultál is. Másnap már beszélgettünk.

Ujjaim fáradhatatlanul verték a gépet, egymás után cseréltem a tele írott lapokat. Nesztelenül léptél mögém, karoltál át, és csókoltál a nyakamba.
- Szia…- hangod kásás a fáradtságtól. Az illatod émelyítően hasonlít az enyémhez. Az ingemet hordod.
- Szia. – egy pillantás a jutalmad, nem több. Figyelmem ismét a betűkre összpontosul. Neked persze nem tetszik, türelmetlen sóhajod a nyakamat cirógatja.
- Nem jössz?
- Mindjárt…- motyogtam, de már félig ismét a regényemben voltam.
- Egy órája is ezt mondtad.
- Az egy órája volt? – halk, derült nevetésed zökkentett ki munkából. Meglepetten pillantottam az órámra. Valóban. Éjfél után, egy óra. Hogy szalad az idő…
- Gyere…- kézen fogva húzol el az asztaltól, az ágyra.
Istenem, de fiatalok voltunk…

„ Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést. Megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden…
És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos!”
Sóhajtva csuktam be a könyvet. A Kisherceg. Gyerekkorom nagy kedvence. Ők is imádják. Nyomtam egy csókot a homlokukra és halk léptekkel kisurrantam a szobájukból.
Ujjaim között forgatva a salátáva olvasott, sárgult lapú könyvecskét léptem végig a szűk folyosókon. Összejött az élet.
A feleségem vagy, immáron tíz éve. Két gyerekkel ajándékoztál meg azóta, a bizonyos találkozó óta. Robert és Susy, akik bár az én nevemet viselik, kétlem, hogy az enyémek lennének.
Fojtott hangod üti meg a fülem. A mosdóból szól, és szavaidra nem kapsz választ. Telefonálsz, gondolom a szeretőddel. A kérdéses helység előtt megtorpanok, és elfojtott lélegzettel hallgatlak.
Randit mondasz le, Susy iskolai előadása miatt és egy újat tervezel, csütörtökre.
Sóhajtva indultam tovább.

Tudtam róla. Már a kezdetektől fogva tudtam, hogy megcsal. Eleinte tenni akartam ellene, kerestem az okokat, de minekutána minden próbám kudarcot vallott, hagytam, hogy a dolgok kiáramoljanak a kezeim közül.
A pohár azonban csak nem akart betelni. Még akkor sem, ha szinte a szemem előtt csinálták az egészet.
Aztán egyszer csak meguntam. Véletlenül hamarabb értem haza. Véletlenül hangtalanul surrantam fel a lépcsőn és véletlenül rájuk nyitottam.
Erekciót nem láttam elpuhulni ilyen gyorsan.
Különben is az enyém nagyobb.
Elégedett mosollyal csuktam vissza az ajtót és indultam le a konyhába. Egy pohár bor mellett megvártam amíg a férfi összekapja magát, és kiviharzott a lakásból. Aztán őt követted te is.
- Ez nem az aminek látszik…- kezdtél bele. Öt szó. A mentegetőzés legjellegzetesebb hangjai hagyták el ajkait, és ez éppen elég volt, hogy ajkam kiábrándultan ránduljon meg. Ugyanezzel az arckifejezéssel ültem végig a magyarázkodó monológot. A boromat bámultam, hol belekortyoltam, hol kicsit meglötyögtettem, de semmilyen figyelmet nem szántam az előttem álló nőnek, aki valaha életem nagy szerelme volt.
- A gyerekek? – ennyit kérdeztem csak, mikor végzett és a csönd már túl hosszú és kényelmetlen volt. Még az én kő szívem is megesett rajta.
- Mi van velük?
- Az enyémek?
Zavart csönd a válasz. Kihörpintettem a maradék bort a pohárból és felálltam. –Sejtettem.
- Miért kell erre válaszolnom?
- Miért ne kéne? A feleségem vagy…voltál. A sérelem okán, jogom van tudni.
- Ha elmondom, talán elfordulsz tőlük.
- Könnyen lehet. De nem tudhatod.
Csönd a válasz. Lassan az ajtó felé indulok. – Csak Susan. Benji apja….valaki más.
Keserű mosoly csúszott ajkaimra. Legalább az egyik megmaradt.
- Mit teszel most?
- Összecsomagolok.
- És?
- Elköltözöm.
- Nem beszélhetnénk meg?
- Nem.