A nappaliban ücsörögve, utolsó öt percemet élvezve a biztos pontatlanság bélyege előtt. Két pár cipő volt alkalmi ellenfelem. Mindkettő irreálisan magassarkú, mindkettő biztos ígérettel esküdött rá a kényelmetlenségre, és mindkettőt szívem legmélyebb bugyraiból gyűlöltem, éppen első két tulajdonságuk miatt.
Amúgy utálom ezeket a puccos estéket. Többnyire a pénzes manusok nem is engem kérnek ilyen bazinagy összeröffenésekre. Mert aki igénybe veszi a testem, az tudja, hogy a lelkem annyira simulékony mint egy kiszáradt tövises kóró, és nem való társaságba. De nem, ma nekem kell bájolognom az aranyifjúkkal, akik a nagy üzlet Moby Dickjét üldözik elkeseredett eltökéltséggel. Unatkozni fogok. Bunkóság lenne valami könyvet rejteni a falatnyi ruha alá, ami amúgy is kevés porcikámat takarva simul rám? Határozottan. De nem izgat...
Mary Shelley Frankensteinjét a kicsi szütyőmbe csúsztatva léptem ki a lakásból. Platformos, utált cipőm hangos visszhangot vert az utcaköveken, ahogy a kirendelt fuvar felé száguldottam...cammogtam.
Unalmas bájcsevejek, karót nyelt figurák, és mindez után egy biztosra beígért lagymatag ágytorna. Holnap mikorra is vagyok beírva? Remélem estére. Több órás tömény fürdőolajban heverés az, ami le tudja mosni rólam a mai nap megpróbáltatásait. A kenceficét, a görcsöt a vádlimból, és annak a pasasnak a szagát a hajamból, és a pórusaimból. Miért érzem azt, hogy ez a munka lassan asszexuálissá változtat. Aggódom? Nem annyira, mint amikor rájöttem, hogy a színlelt orgazmus jobban megy mint az igazi.
Céltalanul lődörögtem a vadidegenek között, akik ha ügyet is vetettek rám, hát azonnal sarkon fordultak, feketén izzó aurán láttán. Nem kívántam most a szükségesnél több szót szólni.
Aztán ismerős név ütötte meg a fülem. Craig. Az a Craig? A beszélgetés utalásaiból határozottan. Anderson. Az a perverz kujon...nem kedveltem, de mindenképpen emlékezetes teljesítményt nyújtott. Azt a két alkalmat pedig nem nagyon fogom elfelejteni, már csak azért sem, mert a borravaló, amit az alkalmak után kaptam, bőven fedezte a heti kiadásaim kétszeresét. Megérte? Bőven. A nadrágjába másznék még egy alkalom után? Nem.
De azért tiszteletemet teszem nála.
Azonban akárhogy keresgéltem, nem leltem nyomára. Helyette, hosszas kérdezősködés után egy kölyökbe botlottam. Na nem szó szerint, a pezsgőmet kortyolgatva figyeltem, ahogy teszi a szépet, üzletet kötöget, alkuszik...
Na mármost... vagy piszok jó a plasztikai sebész, vagy a srác palizza be itt a jó népet. Mit tegyek? A válasz egyszerű: játszunk, hátha nem lesz unalmas a napom maradék része.
- Mr Anderson...- szólítottam meg, mikor végre egy percig magára maradt. - Nagyon örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem...sokat hallottam magáról. Habár, nem egészen így képzeltem el... - mosolyodtam el halványan, sokat sejtető, farkasmosollyal. - Mondja hogy van mindig? És a családja? Úgy hallottam a nagybátyja gyengélkedik...remélem nem komoly. - kortyoltam bele pezsgőmbe, végig rajta legeltetve pillantásom. Mert valóban, a vén Anderson tényleg Los Angelesben hever valahol, egy elszigetelt kórterem luxusát élvezve... kérdés, hogy ki a srác?

- Jó gének...valószínűleg sok irigye lehet. - vetettem egy hosszú pillantást a háta mögé, alkalmi ügyfelemre, aki kopasz is volt, hurkás is, még szimpatikusnak sem mondanám, a tömött buksza ellenére sem. Mert ugye egy halom zöldhasú akárkit kaporszakállú, jóindulattal ruház fel. De nem őt. Nem viselem rosszul az emberek érintését. Jó, civilben természetesen ezek számát minimálisra redukálom ha lehet, de lássuk be, luxusprosti vagyok, ezt nem igen lehetne megoldani a szakmában. Tehát közömbösen tűrök. De Ő. A hideg kiráz. Nem csoda, ha kerülöm.
De hogy jutottunk el idáig?
Persze. A kis személyiség tolvaj. Elgondolkodva lötyögtettem poharam alján a maradék korty pezsgőt. - Green. Jeanette Green. - mutatkoztam be, kimondva a legeslegelső kamu nevet ami az eszembe jutott. Ha már ő sem, hát én minek játsszak nyílt kártyákkal? Meg aztán reggelre ki bánja, hogy mit mondtam este. Wendy hálószobai magányában épp a Frankensteint bújja, a mázlista.
- Miért is került kórházba? Mintha hallottam volna ezt-azt...- jegyzem meg látszólag közömbösen, mint akinek épp a nyelve hegyén van valami érdektelenül érdekes, apró információ, amit tud, de sehogy nem akar az eszébe jutni.
Elkaptam méregető pillantását. Ajkam észrevétlenül, gúnyos mosolyra rándult. - A kíváncsiság. - válaszoltam kiürítve a poharam. - Mondtam már, hogy sokat hallottam magáról. Pontosabban az egyik...nagyon közeli ismerősöm említette meg jó párszor a nevét. - és innen most merre? Sokkal egyszerűbb lett volna egyből lerántani róla, legalább saját maga előtt a leplet. Akkor hol maradna a móka? Sehol. Nem is a móka kedvéért...de határozottan azért teszem. Nem vagyok az a fajta, aki a szerzett információt pénzért, státuszért, kiváltságért használja fel. Van, van. A birtoklás és a játék öröme is jelent valamit.
- Hiányoljanak. - vontam vállat, le sem véve minden tudó pillantásom arcáról. - Nem érkeztem egyedül, de a partnerem, korántsem tűnik olyan szórakoztatónak, mint maga Mr Anderson. - tettem hozzá rezzenéstelen arccal.
Az éppen felénk csalinkázó pincér tálcájáról lekaptam egy pezsgőt, kicserélve a régire. És a következő pillanatban a srác szimatoló aurája türemkedett az enyémbe. Hátráltam egy lépést. Bosszantó kölyök.
- Hagyjuk ezt. - forgattam meg a szemem. - Egy ideje van alkalmam...közelebbi ismeretségbe kerülni Craig-el. Hacsak nem vagy valami nagyon távoli rokona, esetleg fia, amit őszintén nagyon kétlek, akkor csak egyetlen szó jut eszembe, ami ezt a helyzetet méltóan körülírja...ez pedig a bukta. - sóhajtottam szívfájdítóan a pezsgőmbe kortyolva. Lehet le kellene állni vele. A fejembe száll majd...annál jobb. Minél kevesebbet fogok fel az estéből, annál jobb nekem. - Szóval, mondj egy jó indokot, amiért ne riszáljak el a biztonságiakhoz a hírrel...- pillantottam fel rá, közömbös, hűvös tekintettel. Zsarolni akarom? Ments isten! Mit kérhetnék én egy kölyöktől? Pénzt? Nem véletlenül vette fel egy kő gazdag faszi személyazonosságát, nyilván ő sem szórja két kézzel a zöldhasút. Akkor szex? Áh...az igazság az, hogy mára már beterveztek nekem egy lepedőharcot, és bár örömmel cserélném egyiket a másikra...nem. Ez sem hajt igazán. Csak kíváncsi vagyok.
-Tehát. Kezdjük szerintem elölről. Szabad a becses nevét? -tudakoltam a pohár szélével játszadozva. Persze nekem eszemben sem volt elárulni a sajátom. Elég az nekem, hogy mint prosti kísérő vagyok itt, aki épp a cseles szökésen töpreng, miközben a bérlőm...egyik whiskyt nyakalja a másik után.

- Meg. De annak nem lesz semmilyen erotikus felhangja. Hiába számítasz rá. -morogtam és még egy erőteljes rántással jutalmaztam a hülyéskedését. Már nem idegesítem magam rajta. Eddig sem tettem, de most már nyugodt szívvel és lélekkel elfogadom: rajta semmi nem segíthet. Bár azért eszembe jutott, vajon alapból ilyen, vagy a körülmények tették azzá? Vagy csak megjátssza? Mert ha igen, akkor oscar díjat neki, teljesen hihető. De talán kicsit túlzó.
Sóhajtok, és a plafonra emelem esdeklő pillantásomat. Miért? Ugyan miért? Mi a búbánatért vesztegetem vele az időmet? Ott a pont. De teszek még egy próbát. Egy utolsót. Ha menthetetlen degeneráltként viselkedik továbbra is eljátszotta "jószándékom" legutolsó maradék morzsáit is.
-Prosti vagyok, de hidd el életem, nincs szükségem a kis...adományodra. - ahoyg elnézem a legrosszabb napjaimon is jobban profitálok mint ő a legjobbjain, de valami azt súgja az ilyesmit esetleg hülyeség lenne felemlegetni. Nem vagyok rá büszke de nem is szégyenlem magam. Azok sem verik nagy dobra, akik ilyesmikért fizetnek...az is elárul valamit egy emberről. - Úgyhogy légy jó fiú és pakold el azt. Vagy a tökeidbe kampót akasztok és úgy vonszollak el a biztonságiakhoz. -mosolyodtam el angyalian. Hangom komoly volt. Nem viccelek. Fel lehet bosszantani, de ritkán lesz annak jó vége. És igen, a hülyeségnek is vannak határai, bár én kezdem úgy érezni a srác inkább már csak erőltetni a dolgot...
Bár azért érdekelne mennyit lenne képes hozzám vágni...de oh ugyan. Nincs rá szükségem. Nem erre van szükségem.
-Szűz fiúk nem indítanak be annyira, hogy fantáziálgassak is róluk...- horkantottam fel gúnyosan. Sehogy sem tudom komolyan venni. A csábos mosolyra felvontam a szemöldököm, és vetettem rá egy fura pillantást. Egy olyan..."tudom hogy nem vagy százas, de azért kösz hogy még párszor megerősítesz ebben a gondolatban" fajtát.
- Sean O' Neill. -ismételtem a nevet. Furán csengett, de nem akadtam fent rajta. Ha ez a neve, hát ez. Ha meg nem, hát...mit érdekel? Felőlem mondhat akármit, csak a nagyon nyilvánvaló hazugságok bosszantanak annyira, hogy firtassam a valóságot értük. Különben meg igaza van. Holnapra már nem is fogok sokat Sean-el gondolni.
- Nem tűnsz normálisnak. - jelentettem ki válaszol legelső bekezdésében. Csak hogy tisztázzuk. - De mivel valahogy bejutottál, gondolom azért nem vagy reménytelen eset. - bók. Figyelted? Egy hangsúly nélkül elrebegett bók. Szép szavak. Na de eleget nyaltunk mára. - Mint sejted nem jó kedvemből vagyok itt. Szóval a titkodért cserébe azt kérem kelts valamilyen feltűnést, színlelj epilepsziás rohamot, önts le valakit pezsgővel...míg én lelépek. - nem is olyan nagy kérés nem? Vagy mégis? Mindegy. Utána különben sem találkozunk, tehát...