Egy hét sok idő. Egy hét elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, Noah-val akarom leélni az életemet. Ezen az egy héten végre sikerült tisztába tennem a gondolataimat, félelmeimet és végre lenyugodva, boldogan készültem az esküvőnkre. Mert hiába is tagadnám, ma végre Mrs Holloway leszek. Az elmúlt napokban a sajtó gyakorlatilag minden nap elkapott és próbált kicsikarni belőlem valami hasznos információt Amerika egyik leggazdagabb férfijével kapcsolatban, csípős megjegyzések kísérték a nevemet és fájdalmas sóhajok jutott el a fülemig nők százezreitől.
Olyan messzire eljutottunk együtt, nem fogom engedni, hogy néhány firkász bemocskolja ezt a napot. Izgatott vagyok, ugyan akkor fáradt is. Hatalmas pocakkal már nehezemre esik akár csak a mosdóig eljutni. Minden olyan kényelmetlen, fájnak a lábaim és a melleim a duplájára dagadtak, amit ugyan Noah nagyon is élvez, nekem azonban már sok. Pontosan miattuk volt nehéz ruhát találnom, de végül úgy döntöttem, ha a vőlegényem multimilliomos, akkor készíttethetek magamnak egy olyan esküvői ruhát, amit később majd átszabatva akár a lányom is felvehet.
Minnie ugyan még meg sem született, de biztos vagyok benne, hogy az ujjai köré fogja csavarni a férfiakat. Noah-t egészen biztos, már most oda van érte és olyan hévvel készítette, tervezgette a babaszobát, hogy öröm volt nézni. Szinte mindent együtt választottunk ki, bár a számla végösszegét nem akartam megnézni. Így is rengeteget költött már ránk, hogy nem várhatom el tőle, hogy az esküvőnk teljes összegét Ő fizesse. Hiába a pénzem, soha nem fogok ahhoz a számlához nyúlni. Majd a lányom. Így is eléggé feszélyez a dolog, főleg azok után, hogy Noah apjával is eltölthettem néhány kellemesnek nem mondható percet. Persze az öreg Holloway kíméletes volt velem, de azért ahol csak tudott, belém rúgott. Sosem leszünk jóban, ezt már akkor leszűrtem, amikor még csak hallásból tudtam róla. Tudom, mit gondol rólam, de már csak azért sem bizonyítok neki semmit se. Noah szeret, Ő tudja, hogy nem a pénze miatt vagyok vele, sőt, nem is azért mert épp terhes vagyok. Elmondtam neki akkor is és néhány nappal ezelőtt telefonon is, hogy semmi kötelezettsége nincs. Nem akarom belekényszeríteni egy olyan házasságba, amit csak kötelességből készül megtenni. Akkor megnyugtatott, hogy nem azért vesz feleségül, mert muszáj, hanem azért, mert szeret és velem akarja leélni az életét.
A családom nincs itt, nem is akarom, hogy itt legyenek. Eléggé megszédítette őket a pénz, nem kell, hogy még jobban megbolonduljanak. Különben sem úgy váltunk el egymástól, hogy anyám telezokogja a zsebkendőjét. Camilla majd kárpótolja őket valamivel.
Most is csak Gia sürgölődik-forgolódik körülöttem. Imádom érte, szinte mindent megtesz nekem. Még arra is rávetemedett, hogy megmasszírozza elgyötört lábaimat.
-Imádlak Gia, az életemet mented meg. – Mosolyogtam rá, betűztem a hajamba az utolsó csatot és kész voltam. Ezt nem engedtem meg Noah-nak. Nem kell nekem fodrász, sem sminkes, ehhez még valamennyire értek és amúgy sem szeretem, ha idegenek mondják meg, mi áll jól nekem és mi nem. A hajam loknikban omlott a vállamra, a sminkem lágy, semmi erős szín, bár a védjegyemmé vált vérvörös rúzsnak nem tudtam ellenállni.
-Anyukám, csodaszép vagy. Adj zsepit, legalább egy tucattal, mert sírni fogok. – Hüppögve igazgatta el hajamat a vállamon, aztán segített felállni a fotelből és lesimította a ruhámat.
-Elkenődik a sminked és te kísérsz az oltárhoz. – Töröltem le szeme alól fekete szemfestékét, adtam az arcára egy puszit, vettem egy mély levegőt és elmosolyodtam. - Kezdődhet a buli. – Szorítottam meg a kezét és amikor lassan, komótosan kidöcögtünk az udvarra, elfogott a pánik. Talán mégis csak kellett volna egy profi fodrász és sminkes. Franc se tudja, melyik fán lógva készítenek rólam fotókat az elvetemült paparazzik. Széles mosolyt erőltettem magamra, bár azért a lányom sem könnyítette meg a dolgomat. Bukfencet hányt, tripla axelt és gundelt vágott a pocakomban. Izgatott volt, akárcsak én.
Amikor megpillantottam a maroknyi tömeget, a szemem azonnal Noah-ra siklott. Amint megláttam a mosolyát, azonnal elszállt minden feszültség belőlem. Visszamosolyogtam rá, könnybe lábadt a szemem – hála a hormonoknak – és szinte röpültem a karjai közé.
Gia apró puszit nyomott az arcomra, kezemet Noah kezébe fektette és elvette a virágot a kezemből, hogy aztán tanúmként mellém állhasson és onnan szipogjon a fülembe.
-Szia. – Suttogtam Noah-nak, végigmérve. Tökéletesen festett az öltönyében és fülig vörösödve képtelen voltam elképzelni, hogy az enyém lesz.
A pap csendre intette a násznépet, akik már most zsebkendőért nyúltak, aztán belekezdett szokásos beszédébe, de nem igazán értettem, mert csak Őt néztem. Ajkamba haraptam, szorítottam a kezét, mert bár a magas sarkú cipők a mindenem, ma azért lemondtam róluk. Noah sem szereti őket, ma pedig kényelmetlen lett volna.
Boldog voltam, nem voltam még ilyen boldog az életem során, de attól félek, ezt az örömöt valami el fogja rontani.

Idegesen pillantottam körbe a tömegen, de bár ne tettem volna. Noah apja tőlem három lépésre ült, arcán kifejezéstelen maszk, unott arckifejezése láttán legszívesebben sírva fakadtam volna. Tudom mit gondol rólam, tisztában vagyok azzal is, hogy cseppet sem kedvel, noha oscar díjas alakítást nyújtott a többi vendég előtt. Nem érdekel, ha nem szeret, az sem számít, ha pénzhajhász kurvának gondol, de ha csak egyetlen egyszer is bántani meri a férjemet vagy a lányomat, kieresztem a karmaimat és nem kímélem majd.
Azt hiszem, ezt Minnie is így gondolta, mert beleegyezése jeléül hatalmasat rúgott az oldalamba elérve azt, hogy ajkamba harapjak és elnyomjak egy feltörő fájdalmas sikkantást. Halkan fújtam ki a levegőt, le sem vettem ezek után a szemem Noah-ról. Hülyeség az egész, de azt hiszem újra szerelmes lettem. Defektes vagyok, ez tény, vannak problémáim, ennek ellenére Noah azt nyújtja nekem, amire mindig is vágytam. Akkora szeretet van benne és annyira gondoskodó, hogy a legtöbb nőt az őrületbe kergetné – és bevallom néha azért engem is – mégis nem tudnék létezni nélküle. Menthetetlenül beleszerettem és ha egyszer, valamiért a kapcsolatunknak vége lenne, nem is tudom, mit kezdenék magammal.
Pironkodva fogadtam őszinte bókját és ha akartam sem tudtam volna megszólalni, mert a torkom kiszáradt, a hangomat pedig elnyomta a pap beszéde. Így csak félénken rámosolyogtam, de a kérdésre hogy vagyok,már muszáj volt válaszolnom.
-Jól vagyunk. – Tátogtam, mint egy hal, elengedtem a kezét és végigsimítottam a pocakomon. Ez leginkább Minnie-nek szólt, mert ha így folytatja, nem fogom sokáig bírni az állást. Az én izgatottságom átragadt rá is és minél szaporábban vettem a levegőt, a lányunk annál jobban rugdosott. A lehető legjobbkor szólalt meg a tiszteletes.
-Kijelenti Ms Seraphina Carmen Alvardo Munez, hogy az itt megjelent Mr Noah Holloway-el teljes jogú házasságot köt? – Elmosolyodtam.
-Igen, kijelentem. – Néztem Noah-ra meghatódva, könnyeimet visszanyelve.
-Kérem Ms Munez, ismételje utánam. – Nézett rám a pap, én pedig szóról szóra elismételtem azt, amit Noah néhány perccel ezelőtt. A végére hangom megremegett, kövérkönnycseppet buggyantak ki a szememből, pedig megfogadtam, hogy nem fogok sírni, de a hátam mögül Gia feltörő szipogása nem segített megakadályozni könnyeim útját.
Alig tudtam figyelni Noah esküjére, bár amikor megemlítette a csigát, nem bírtam elnyomni egy halk nevetést. Tudom, hogy sokat gondolkodott azon, mégis mit mondjon és hogyan mondja, hogy ne veszítsen el a férfi büszkeségét és váljon belőle egy nyálgép. Nekem könnyű dolgom volt, felkészültem mindenre és boldogan ragadtam tollat, hogy papírra vessem a gondolataimat. Ismer már, azt hiszem ez a kevés idő elég volt ahhoz, hogy kiismerjen, elfogadjon úgy ahogy vagyok, de szeretném ha tudná, nekem mit is jelent, ezért amikor a pap felém fordult, vettem egy mély levegőt, megnedvesítettem száradt ajkaimat és bizonytalan hangon megszólaltam.
-Fogadom, hogy hű partnered leszek, betegségben, egészségben, melletted állok majd jóban rosszban és megosztom veled örömömet és bánatomat. Ígérem, hogy feltétel nélkül szeretni foglak, támogatlak majd céljaid és álmaid elérésben, tisztellek és becsülni foglak, együtt sírok és nevetek veled. Megosztom veled álmait és reményeimet és vigaszt nyújtok, ha a szükség úgy hozza. Neked adom a kezem, a szívem és a szerelmem örökre. – Erősen kellett tartanom magam, hogy ne ugorjak azonnal a karjai közé. Úgy éreztem magam, mint egy királylány, aki megkapta a hozzá illő királyfit. Kicsattantam a boldogságtól és attól féltem, több örömöt már nem leszek képes befogadni.
Barna, kócos hajú férfi lépett mellénk, selyempárnával a kezében, melyen ott pihentek a gyűrűink. Fehérarany gyűrűk, semmi cifrázás, semmi csicsa. Az enyémben csiszolt gyémántkő, mely tökéletesen illik bele.
Baker tiszteletes hangját csak messziről hallottam, noha ott állt mellettem. Először Noah vette el a gyűrűt, készségesen tartottam az ujjamat, aztán rajtam volt a sor. Remegő kézzel vettem el a párnáról és húztam fel ujjára a kettőnket jelképező ékszert.
-A mai naptól házastársakká nyilvánítom önöket. Mr és Mrs Holloway. – Arcán mosoly ült, úgy fordult felénk. - Megcsókolhatja a menyasszonyt. – Egyszerre hajoltunk egymáshoz, hogy ajkaink csókban forrjanak össze. Mögöttem Gia hangosan felzokogott, a tömeg tapsolt és ujjongott, számomra pedig senki más nem létezett ebben a percben, csak a férjem. Egész nap csókoltam volna, de Gia látványosan köhintett egyet, mire elengedtem Noah-t és megszorítottam a kezét. Letöröltem a könnyeimet és széles mosolyommal álltam a násznép előtt.
Rizst nem kértünk, helyette virágszirmokat szórtak egész addig, amíg be nem értünk az öreg, ám annál patinásabb épületbe, ahol majd a lakodalmat tartjuk. Út közben azért kiszúrtam egy hívatlan vendéget. Barna haja mesterien omlott a vállára, vérvörös ajka félmosolyra húzódott, szemében el nem sírt könnyek voltak, ruhája most is, mint mindig tökéletesen állt rajta. Egyetlen pillanat volt, ahogy a szemünk találkozott, de ez az egyetlen perc elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, nekem Noah nyújtja a biztonságot.
Anélkül sétáltam el mellette, hogy szóra nyitottam volna a számat. Nem érdemel tőlem figyelmet. Elkésett már azzal, hogy jóvátegye a hibáit.
Az anyám… itt van.

Ideges voltam, túl sok nekem ez a feszültség mára. Irdatlan erővel szorítottam Noah kezét, amíg besétáltunk az ujjongó tömeg ünneplése közepette az épületbe. Éreztem a hátamban anyám pillantását és szinte biztos voltam abban, hogy utánunk jön és jól megforgatja bennem a kést. Tenni fog valami sértő megjegyzést, amivel taccsra vágja a hangulatomat, hogy aztán természetesen a násznép előtt kelljen szégyenkeznem. Ismerem már annyira, hogy nem fogja kihagyni a lehetőséget arra, hogy a porig alázzon. Számára mindig is a nővérem volt az etalon, a tökéletes és szófogadó lány, aki lesi minden kívánságát és életét úgy alakítja, ahogy azt anyám eltervezte.
Noah-hoz simultam, rendezni akartam szapora légzésem, hogy a bennem dúló káoszból semmit se vegyen észre, de minduntalan anyámba ütköztem, ha körbenéztem. Elégedett mosoly játszott vérvörös ajkain, ahogy szeme hol rám, hol a férjemre siklott.
Fülig vörösödve fogadtam bókját, pedig 8 hónappal ezelőtt attól féltem, hogy testem változása elriasztja majd. Nem fog többé megkívánni, nem leszek elég jó neki. Csalódtam, kellemesen és ettől csak még jobban szeretem.
-Emlékeztetlek rá, hogy ez egy méregdrága Vera Wang ruha, szeretném eltenni, szóval ha lehet, ne tépd le rólam. – Mosolyodtam el és néztem, ahogy egyre több ember szállingózik a táncparkettre. Boldog voltam még annak ellenére is, hogy az anyám le sem vette szemét Noah-ról. Fogalmam sincs, mit forgat a fejében, de nem vagyok olyan állapotban, hogy nekiálljak vele veszekedni, ráadásul az esküvőm napján nem kellene ilyenekkel foglalkoznom.
Készségesen, minden ellenállás nélkül követtem Noah a liftekig, ahol aztán végre ismét kettesben voltunk. Minnie újra felpörgött, éreztem, ahogy egyik helyről a másikra lubickol, ezzel érintve néhány belső szervemet, amik enyhe fájdalmat okoztak. Pillanatnyi fájdalmam ki is ült az arcomra, de próbáltam leplezni.
-Ismerem azt a nőt. – Dobtam le a fátylat a tükrös asztalra. - Tulajdonképpen neki kellene köszöneted mondanod, hogy most itt állok. Az a nő az anyám. Elképzelni sem tudom, mit keres itt, bár abban biztos vagyok, hogy az újságokból értesült rólunk. – Leültem egy székre, tenyereimet a pocakomnak feszítettem és mélyeket lélegeztem.
-Bármit mond, egy szavát se hidd el. Próbál majd bemocskolni, ellentétben veled majd kedves lesz, behízelgő. Semmi mást nem lát, csak a pénzt és elfelejti, hogy az anyám. – Kifújtam a bent tartott levegőt, kényelembe helyeztem magam és lerúgtam a cipőt. Nem lebegtem tizenöt centivel a föld felett, de kényelmetlen volt.
Egy idő után már ülni sem volt jó, vágyakozva néztem, ahogy Noah pezsgőt iszik és bármit megadtam volna azért, hogy egy kortyot én is a számban érezhessek. Felálltam, eligazgattam magamon a ruhát és kellemes bizsergés futott végig rajtam, ahogy tenyerét a hátamra csúsztatta. Felforrósodott a vérem, szívem vadul kalimpált, légzésem szapora lett, pedig még alig ért hozzám. Vajon évek múltán is ugyan ezt a reakciót fogja kiváltani belőlem? Nagyon remélem, hogy igen.
Ajkamba haraptam, lehunytam a szemem és kezeimet a combjának nyomtam, amikor ágyékát és kemény férfiasságát hozzám dörgölte. Az ágyékomban virágzásnak indult a vágy és erősen vissza kellett tartanom magam, hogy ne forduljak meg és lökjem a padlóra.
-Ezt én is elmondhatom rólad. – Fordultam vele szembe, néztem, ahogy eltűnik a csokornyakkendő és ujjaim lassú mozdulatokkal az ágyéka felé araszolnak, ahol aztán végigsimítanak kőkemény farkán. Nyelvem alsó ajkamra siklott és elkaptam kezemet, mielőtt még elkapna a hév.
-Tudod, hogy nem fogom rázni magam bikiniben, nem lesz olyan könnyű visszanyernem az alakomat és Minnie is velünk lesz. Nem akarom, hogy olyan anyának könyveljenek el, akinek fontosabb a teste, mint a saját gyereke. – Kiléptem a ruhából és elvettem az ágyon fekvő tűzpiros, rövid koktélruhát, ami pontosan illet a mostani alakomra.
-Minnie egyébként sem lehet a napon egész nap. Három óránként kell etetni majd, szóval olyan programot kell majd kitalálnunk, ahová vihetjük magunkkal. – Eligazgattam melleimen a ruhát és hátat fordítottam Noah-nak jelezvén, felhúzhatná a cipzáramat. Egy kis időre elfeledkeztem az anyámról, de tudtam, ha innen kimegyünk, első útja az lesz, hogy megkeres, gratulál, amiért egész életemben nem kell azon aggódnom, mit egyek és mit vegyek fel.
Gusztustalan nőszemély lett belőle, nem is értem, hogy lehet az anyám. Amikor kislány voltam, sokkal több időt töltöttünk együtt, aztán Camilla elnyerte a szeretetüket tőlem és minden megváltozott. Gyűlölöm e a nővéremet? Cseppet sem. Legalább nem engem zaklatnak a szüleim.

Nagyon jól tudtam, hogy a gyereknevelés fog még vitát szülni kettőnk között, de azt álmomban sem gondoltam, hogy ennyire eltérő véleményen vagyunk. Némán hallgattam, olykor szóra nyitottam a számat, de jobbnak láttam, ha becsukom és megvárom, amíg befejezi. Gondolatban persze százszor lejátszottam már, mit fogok neki mondani, most mégis elvonta a figyelmemet azzal, hogy bepillantást engedett féltve őrzött gyermekkorába. A fejemben mindig egy kócos, barna hajú kisfiúként jelenik meg, aki megvesz az édesanyjáért, aki bármit megtenne, ha a mama arra kérné. Egyáltalán nem értem, mi ez a fellángolás az ellen, hogy a lányunkat is magunkkal vigyük.
-Nem fogom a gyerekünket idegenekre hagyni. Neked teljesen elment a józan eszed. Szüksége van rám, épp úgy rád is. Azt akarod, hogy idegenként kezeljen? Hogy ne szeressen, ne bújjon az öledbe, ha vigaszra vágyik? – Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ennyire messze vagyunk egymástól. Hogy lehet ennyire önző? Azt hittem egy kicsit megváltozik, ha a felelősség a nyakába zúdul, de óriásit tévedtem.
-Akarod te egyáltalán ezt a gyereket? – Kérdeztem feldúltan miközben felrángattam magamra a rövid koktélruhámat. - Mondtam neked, hogy nem kell azért elvenned, mert terhes vagyok. El sem tudod képzelni, mennyire rosszul esik, hogy így gondolkodsz. – Torkomat a sírás szorongatta, ahogy lerogytam a szófára. Nem gondoltam volna, hogy így vélekedik a még meg sem született gyerekünkről.
-Persze, hogy szüksége van rám az istenért Noah. Hogy mondhatsz ilyet? – Néztem rá kétségbeesve. - Minden nap te jársz a fejemben. Veled fekszem és veled kelek. Te vagy az univerzumom központja. De növekszik bennem egy csoda és neki is szüksége van rám. – Ahogy rám emelte kék szemeit, a csillogás elmúlt és helyét átvette a félelem és a kétségbeesés. Azonnal felálltam a szófáról és odaléptem hozzá. Szó nélkül bújtam karjai közé, noha ő meg sem mozdult azért, hogy átöleljen. Ijesztő az egész.
-Én is félek, én is aggódom, hogy mi lesz velünk, de az jobban fáj, hogy egyáltalán nem várod a babát. Rád is hasonlít, ahogy rám. Feltétel nélkül szeretni fog, mert az apja vagy. A gyerekek így vannak kódolva. Te miért nem érzel ugyan így? – Kövér könnycsepp buggyant ki a szemem sarkában, le is töröltem, még mielőtt észrevette volna. Azért nem így képzeltem el ezt az egészet. Miért nem tud feltétel nélkül örülni velem?  Kényszernek érzi? Nem akarom, hogy így érezze. Sosem mentem volna hozzá, ha ilyen gondolatok kavarognak a fejében.
-Bánod, hogy feleségül vettél? – Néztem fel rá, ajkamat rágcsálva. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt is megkérdezem tőle. - Nézd, tudom, hogy neked ez furcsa, tekintve, hogy tartós kapcsolatod nem igen volt. Leszámítva azokat a nőket, akikkel összefeküdtél, de legyél nyitott ránk. Fontos nekem, mert a gyerekünk. Te és én. Mi… – Minnie is épp ezt az alkalmat választotta arra, hogy tüntetőleg hozzászóljon szülei párbeszédéhez. Hatalmasat rúgott, fogaimat összeszorítva kaptam a hasamhoz és elmosolyodtam, amikor a fájdalom enyhült. Szó nélkül nyúltam keze után, hogy a hasamra simítsam tenyerét.
-Érzed? Erős, akárcsak te. – A másodperc tört része is elég volt arra, hogy felismerjem, mennyire szüksége van most rám. A lelkemre, a testemre, az érzéseimre. Nem kellett sok idő, mire felocsúdtam és gombolni kezdtem a keményre vasalt inget. Nem érdekelt, hányan várnak most odakint ránk, az sem foglalkoztatott túlzottan, hogy úgy nézek ki, mint egy bálna. Most csak Ő számított és az Ő gyönyöre…

Nem is tudom, mit miért csináltam. Kétségbeesetten ragaszkodom hozzá, nélküle semmit sem ér az életem és a tudat, hogy csökönyös gondolkodásunk miatt messzire sodródhatunk egymástól, megrémiszt. Ügyetlenül gomboltam ingét, ajkamba harapva tompítottam a hasam mélyén összegyűlő és feltörni készülő vágyat. Kívántam, biztosítani akartam, hogy az érzéseim még mindig ugyan azok. Ugyan úgy szeretem, mint kilenc hónappal ezelőtt, érte élek… de valahol a szívem mélyén tudtam, hogy az életünk meg fog változni és csak rajtunk fog múlni, hogy hagyjuk e tönkremenni a házasságunkat vagy foggal-körömmel harcolunk érte.
Mosolyt fakasztott ajkamra szavai és arcomat tenyerének nyomtam. Én sem bántam meg, hogy hozzád mentem annak ellenére sem, hogy más véleményen vagyunk a gyereknevelésről. Ha valaki megkérdezte volna tőlem másfél évvel ezelőtt, hogy mégis mire számítok ezzel a makacs, önfejű, intelligens és pokolian jóképű pasassal, azt válaszoltam volna, hogy valószínűleg semmi jóra. A szex a kapcsolat egyik mozgatórugója, ezzel mi sem voltunk másképp. De az élet közbeszólt, na és persze a józan eszem sem volt épp otthon, amikor aláírtam azt a szerződést és engedtem, hogy megalázzon, különböző módokon megdugjon. Ép eszű nő sikoltozva menekült volna, én azonban koránt sem vagyok ép. Már ami a lelkemet illeti. Hosszú utat tettünk meg együtt, Noah hajlandó volt értem a szükségleteit a minimálisra csökkenteni, így már nem kell attól tartanom, mit szólnak az emberek, ha meglátják csuklóm körül a bilincs okozta sérüléseket.
Az éltünk fordulópontjához érkeztünk és vagy együtt csináljuk vagy kínkeserves hónapok elé nézünk. Én is félek, rettegek, hogy valamit elrontok majd, hogy már nem leszek a régi és már nem fogom érdekelni a férjemet. Aki majd máshol talál vigaszt. Iszonyatosan félek, de ha folyton ezzel traktálom magam, bevonzom a bajt.
-S-sajnálom. – Dadogtam vágytól megrészegülve, ahogy keze bekalandozta testem, nyelve pedig a számat derítette fel és úgy simult sajátomhoz, mint a selyem. Légzésem akadozó lett, szinte szédültem ettől az eufórikus érzéstől és meg kellett kapaszkodnom benne, hogy ne ájuljak el. Amikor fordított rajtam egyet, fenekemet ágyékához nyomtam és szót fogadva utasításának, a szófa támlájába vájtam ujjaimat. Halk sóhaj hagyta el a számat, amikor meghallottam előbb az öv, majd a cipzár jellegzetes hangját, amit most még inkább felerősített csendes tettünk. Apró terpeszbe álltam, még igazán el sem helyezkedtem, amikor megéreztem magamban. Hirtelen jött, akár egy zivatar a nyári hőségben. Kitöltött, szétfeszített és a fájdalomtól, ami elöntötte a testemet, ajkamba haraptam. Nem szóltam, hogy fáj, nem akartam elrontani a pillanatot. Lassan mozogni kezdett és minél messzebb jutottunk a szex mocskos világában, annál inkább tompult a fájdalom és helyét a jól eső, bizsergető érzés vette át.
Éreztem, ahogy nő benne a vágy, ahogy próbálja türtőztetni magát, ezért minden lökésnél hátratoltam a csípőmet. Lökést lökéssel fogadtam, a lábaim remegtek, alig bírtak el, de összeszedtem magam. Kérdésére csak megráztam a fejem. A fájdalom már elmúlt…
-Ne hagyd abba! – Nyögtem a karomba, majd egy utolsó lökéssel lábaim automatikusan zárultak össze, ahogy végigsöpört testemen az orgazmus. Halk sikkantás szakadt fel kiszáradt torkomból, amikor megmerevedett mögöttem és éreztem lecsorogni lábam között vágyának maradékát.
Fáradtan dőltem mellkasának, átkarolva nyakát és mélyen belélegeztem az illatát. Az aromát, ami képes volt lenyugtatni zakatoló szívem.
-Most már tudom, mi hiányzott. – Mosolyodtam el, szembefordultam vele, lehajoltam és nyomtam egy apró csókot cseppet sem kókadozó farkára. Hallottam, ahogy beszívja a levegőt és ettől ugrálni tudtam volna örömömben. Megigazítottam a ruhám, a mosdóba mentem és eltűntettem az előbbi incidens nyomait.
Minnie hatalmas bukfencet vetett a pocakomban és ez teljesen más érzés volt, mint amiket korábban éreztem. Fogaimat összeszorítottam, a pultra támaszkodtam és mély levegőt vettem. Kifújtam és újra belélegeztem,pont úgy, ahogy azt megannyi ismeretterjesztő filmben láttam. De a fájdalom nem csillapodott, negyed óra múltán is ugyan úgy kínoztam megfáradt testemet. Tudtam, hogy eljött az idő… de még van két hetem hátra. Koraszülött lesz, gyenge és beteges. Kövér könnycsepp buggyant ki a szemem sarkából, ahogy kibotorkáltam a mosdóból. Noah már kész volt, rám várt.
-Én…én nem tudok kimenni hozzájuk. – Vettem egy nagy levegőt. - Jön a baba. – Préseltem össze ajkaimat a rám törő fájás miatt.
-Hívj orvost Noah, vigyél a kórházba. Nem, inkább hívj orvost. – Azt sem tudtam, hol áll a fejem. Szülni fogok… végre a karomban tarthatom a lányunkat. A fájdalom hirtelen tompult, ahogy elképzeltem Noah-t, karjában a gyerekünkkel. Mikre képes egy kis endorfin.

A fájások egyre erősödtek, meggyötörték fáradt testemet. Leroskadtam a szófára, néztem, ahogy Noah arcából kifut a szín és fejvesztve köröz a szobában, hátha attól valami értelem gyúl bepánikolt fejében. De amikor magamra hagyott, eltörött a mécses. Lassú, komótos léptekkel, hüppögve másztam fel az ágyra, hogy kényelembe helyezzem magam, hátha attól a fájdalom kicsit csillapodik, de tévedtem. Amint felfeküdtem a puha matracra, éreztem, hogy nem bírom így sokáig. Öt percet sem töltöttem az ágyon, muszáj volt leszállnom róla.
Fel alá sétáltam a lakosztályban, közbe mély levegőket vettem és hangosan kifújtam, tenyeremmel a hasamat simogattam. Nem így képzeltem el az esküvőmet, ami azt illeti és be vagyok tojva a szülétől. A fájdalomtűrő képességem a béka segge alatt van, amióta Noah és kis játékszerei visszavonulót fújtak.  Nem tudom, képes leszek e végigcsinálni és egyáltalán akarom e, hogy a férjem ilyen állapotban lásson. Nem engedhetem meg, hogy kiábránduljon belőlem. Így is annyi éhes szuka vár rá, hogy megszámolni sem tudom. Elég sérelmet kellett tőlük elviselnem, mondván, meg sem érdemlem őt. Semmi különös nincs bennem, átlagos lány vagyok, átlagos adottságokkal. Valami azonban mégis hozzám vonzotta és ezzel minden kételkedőnek beintett.
A percek óráknak tűntek, a fájdalom pedig nem akart elmúlni. A fájások sorra jöttek, egymás után, pihenőt sem hagyva és amikor már végleg feladtam volna és zokogva rogytam volna a földre, ismeretlen hangot hallottam az előtérből. Akcentusáról ugyan nem ismertem fel, de amint belépett a szobába, lágy, barátságos arcvonásaitól megkönnyebbültem.
-Semmi baj Sera, itt vagyok. Noah is mindjárt jön… - Nyúlt a hónom alá, felnyalábolt és felfektetett az ágyra, mert már arra sem maradt erőm, hogy a saját lábamon tegyem meg azt a kis távolságot. Kérdés nélkül tárta szét lábaimat és vizsgált meg úgy, hogy abba belepirultam. Noah-n kívül egy férfi sem merészkedett még a lábam közé, főleg úgy, hogy én hagytam.
A mosdóba ment, hallottam a víz csobogását, éreztem a szappan kellemes illatát és ettől egy kicsit lenyugodtam. Aztán Noah rontott be az ajtón, lihegve, a térdén támaszkodva.
-Jól vagyok, jól vagyok. – Pedig koránt sem voltam jól. A hasam köré acélpántként feszült a fájdalom, egyre jobban szorította és hiába tettem mindent úgy, ahogy azt láttam, cseppet sem lett jobb a helyzet. Sírhatnékom támadt, legszívesebben a fejemet hátravetve zokogtam volna, ehelyett csak néhány kövér könnycseppre futotta.
-Már csak egy kicsit tarts ki. – Nyúlt ismét a lábaim közé, ezúttal azonban már leült abba a fotelba, amit az ágy mellett talált. Zavaromban Noah-ra pillantottam és csak remélni mertem, hogy ebben a helyzetben nem tesz semmilyen cinikus megjegyzést. Elvégre Will azért van itt, hogy a lányunkat világra segítse, nem azért, hogy az én vaginámat lesegesse. Ez hozzátartozik a munkájához.
-Mennyi az a kicsi? Nyomnom kell Will, érzem, hogy nyomnom kell. – Néztem le rá könyörgő szemekkel. A tűrés határomat már rég elhagytam, már az sem érdekelt, ha agyérgörcsöt kapok, csak had nyomjak végre, had legyek túl ezen a fájdalmon. A hajam izzadt csomóban tapadt a tarkómra, izzadtság cseppek gyöngyöztek az orromon és a homlokomon.
-Tényleg nem sok. – Nyugtatott meg, aztán Noah-hoz fordult. – Most döntsd el, hogy akarsz e maradni. Ha maradsz, állj mellé, fogd meg a kezét és mond el neki, mennyire szereted. – Én is meglepődtem attól a hangnemtől, amit Will használt, de hálás voltam neki, amiért kirángatta Noah-t a tehetetlenség ingoványos talajából.
-Itt az idő Sera. Ha jön a fájás, akkor nyomj, megértetted? – Csak bólintani tudtam, meg arra, hogy megfogjam Noah kezét. – Állat le, levegőt be és nyomj. – Uram… isten… legszívesebben felsikítottam volna. Nyomtam, ahogy csak tudtam, de semmi hatást nem értem el vele.
-Nem megy, nem bírom. – Dőltem a párnára pihegve, karomat az arcomra fektetve, hogy eltakarjam könnyező szemeimet, de ajkaim remegése így is elárult. Fáradt voltam, ingerlékeny és csalódott, amiért még mindig nem történt semmi.
Aztán Will rám szólt, erőteljesen, majd hogy nem fenyegetően és ez kizökkentett a mélabúból. A fájások egyre csak jöttek, szépen sorban egymás után, én pedig csak nyomtam, ahogy az erőmből futotta. Isten tudja mióta tartott már az édes megpróbáltatás, amikor Will felnevetett.
-Noah, ezt neked is látnod kell. – Nézett fel a férjemre, én viszont nem voltam biztos abban, hogy neki is látnia kellene. Mi van, ha magam alá piszkítottam, vagy ha épp egy Alien-t készülök megszülni. Az istenit Will, nem lett volna egyszerűbb, ha csak a gyönyörű szép kislányunkat mutatod meg neki?

Elfáradtam, kapkodva szedtem a levegőt, a hajam ragacsos csomóban tapadt a tarkómra és az arcomra. Bármelyik percben képes lettem volna feladni. Nem bírtam elviselni azt a fájdalmat, amit a lányom okozott. Felfoghatatlan volt számomra, miért kell ennyire fájnia és gyűlöltem magam azért, amiért gonosz kis szörnyként tekintettem a babánkra. Hol a takarót gyűrtem markomba, hol Noah kezét szorítottam teljes erőmből. Lesújtó pillantással néztem föl rá, véreres szemekkel, amikor ki akarta húzni kezét az enyémből.
-Nem te préselsz ki kulcslyukon egy dinnyét. – El is engedtem a kezét, idegesít még ilyenkor is. Jobb is, hogy ellépett mellőlem, nem tudom miféle szavak hagyták volna el a számat, ha nem lép tőle biztos távolba. Hallottam, hogy telefonál, azt is, hogy ideges, káromkodik és nem türtőzteti magát. A legkevésbé van most szükségem az érzéketlen Noah-ra. Nyugodtnak kéne lennie, lesni minden kívánságom, boldognak kellene látnom, de azóta egy mosolyt sem láttam az arcán, amióta elkezdődött. Értem én, hogy aggódik értem, a szívemet melengeti a gondolat, de rosszul mutatja ki és ezzel csak még jobban belém ülteti azt a gondolatot, hogy cseppet sem várja a lányunkat.
Fájás fájást követett, nyomtam, ahogy csak tudtam, de a végére már teljesen elhagyott az erőm. Ezt Will is észrevette, mocorogni kezdtem, idegesen pillantottam hol a férjemre, hogy alkalmi orvosomra. Tudtam, hogy mi fog következni, de nem akartam, hogy Noah tegye meg.
-Ne Will, ne őt… – Éreztem, hogy mozog a szám, de egy árva hangot sem tudtam kipréselni a torkomon. Bénultan néztem, ahogy Noah észhez tér, elém sétál és üveges tekintettel mered rám. El fog ájulni! Ez a gondolat suhant át a fejemen, de bent is rekedt valahol a fejem mélyén, amikor Will mellém állt, tenyerét óvatosan a pocakomnak nyomta és amikor éreztem az összehúzódást, gyengéd nyomást gyakorolt a hasamra. Ezt megtette még legalább háromszor és amikor már végleg feladtam, akkor hallottam meg a világ legszebb fejhangon való visítását. Ordított, ahogy a torkán kifért, kapálózott, csurom vér volt és magzat már, aprócska ujjaival az apja felé nyúlt, de ahelyett, hogy Noah a kezébe vette volna és elringatta volna, egyszerűen Will kezébe nyomta a babát és a lelki szemeim előtt láttam, hogy fogja magát és kisétál a szobából. Meg is indult az ajtó felé, amitől újabb sírásroham tört elő belőlem, de nem jutott ki a kétszárnyú mahagóni ajtón. Összeesett az ágy végében. Will hirtelen fordult meg, a kezembe nyomta a lányunkat és letérdelt Noah-hoz. Közelebb csúsztam az ágyon, mellkasom vadul hullámzott, ahogy levegőért kapkodtam a könnyáradaton át. Noah ott feküdt előttem eszméletlenül, miközben dübörgő léptek zaja vonta el a figyelmemet. A mentősök berontottak a szobába, hol engem néztek, hol pedig a földön fekvő férjemet, aztán kettéváltak és egyikük a babát, majd engem vizsgált meg.
-Rendbe fog jönni ugye? – Markoltam meg az egyik férfi kabátját és arra kényserítettem, hogy a szemembe nézzen. Lefeszegette ujjaimat magáról, bólintott és tovább vizsgálta Minnie-t. Óráknak tűntek a percek, az idő vánszorgott, mire Noah valami életjelet produkált. Már azt hittem egyedül maradtunk. Ettől csak még inkább felidegesítettem magam. Már nem velem foglalkozott mindenki, hanem a férjemmel. A férjemmel, aki segített a szülésnél, majd durván a barátja kezébe nyomta a gyerekét és elájult. Nekem kellett volna összeesnem a fáradtságtól, én vagyok az, aki megállás nélkül sír, velem történik mindig valami szerencsétlenség.
-Nem lesz semmi baj Sera. Egy hétköznapi embernek nagy megrázkódtatás egy szülés levezénylése. Csak elájult… – Ült le mellém Will, Minnie ujjaiközé nyomva az ujját. A lányom azonnal körbefonta apró kezével és erősen megszorította.
-Tudom Will, de te nem láttad, hogy nyomta a kezedbe Minnie-t. – Töröltem le néhány kósza könnycseppet az államról. Rettenetes érzés…