Kissé nyugtalanul töltöm az éjszakát. Forgolódok, fura álmaim vannak hosszú sötét hajról, igéző szempárról, melyek pontosan tudom kihez tartoznak. Nem könnyíti meg a dolgom. Kétszer is felébredek. Magamban szitkodózok. Remek. Hogy fogok így kinézni holnap? Fontos fotózás lesz... Igaz, hogy nem én leszek a képeken, de az én ruháim lesznek a főszereplők. Nekem is a csúcson kell lennem. Dühösen igazítok kicsit a párnámon és próbálok legalább egy kicsit aludni. Addig igazán békénhagyhatna a sötét hajú férfi.
A fotózás helyszíne a belváros szívében helyezkedik el, egy elegáns hotel legfelső emeletén. Eredetileg lakosztályt foglaltattam a titkárnőmmel, de amikor a lelkes alkalmazott megtudta, hogy nekem kell a lakosztály, egyből elnöki lett, meg hozzá az egész szint, hogy mindenkinek legyen hol készülődni. Helyes. Szeretem a fényűzést és azt, ha valaki a kedvemben akar járni. Nem egyszerű, de nem is lehetetlen feladat. Persze attól még keveseknek sikerül. Kiszállok a luxusautómból és a lift felé veszem az irányt, nyomomban jópáran vannak, remélem a többiek meg már fent várnak. Egy lelkes marketinges beugrik mellém a liftbe, szinte látom rajta, hogy ha nem is az életét, de a napját, a hetét, mit tudom én mit határozottan feldobja a tény, hogy egy kis időt velem tölthet összezárva egy liftben. Ennek ellenére hozom a szokott hűvös formám, egy pillantásra méltatom, míg ő leplezetlenül bámul. Megszoktam már. Tény, hogy minden ruha, táska, cipő egyedi, amiket tervezek és élvezem a körülöttem kialakult hangulatot, de néha fel nem foghatom, miért képesek az emberek ekkora összeget kiadni bármiért is. Legyen bármennyire drága az általam tervezett dolog, mindig elkel. És mindig van érdeklődő, hátha sorozatgyártásra kerül és mások is boldog tulajdonosai lehetnek, de nem, tömegcikket nem termelek. Akkor annyi lenne a varázsnak. Végre felérünk és már csak pár lépés választ el minket a fotózás helyszínétől. A szoba elegáns és fényűző.
- Jó, van fél óránk, hogy berendezkedjünk. A modellek itt vannak már? Helyes... mindenki készülődjön, az idei szezon alapdarabjaival kezdünk – adom ki a parancsot. A marketinges még mindig engem bámul, szinte látom rajta, hogy a kinézetem és a parancsoló stílusom teljesen lefegyverzi. Elégedetten elmosolyodnék, de most elnyomom. Nem érek rá szórakozni, majd később.
- Nem, azokat a székeket ne oda tedd... és szólj le a recepcióra, hogy küldjenek fel italt. Tudod milyet... Ja és valaki szóljon Schneizel-nek, hogy ő kezd – utasítgatok tovább. Azt hiszem a divattervezés mellett ehhez értek a legjobban. Talán ezért törtem ilyen magasra, hiszen ez a kettő együtt elengedhetetlen ahhoz, hogy mindenki a világon az általad tervezett ruhákat, táskákat akarja. És akkor belép. Minden szempár rászegeződik, még az enyém is. Az általam tervezett nyitott gallérú ing van rajta, hozzáillő nadrággal. Egyszerűen... tökéletes. Igen, határozottan az. Átkozottul dögös. Rám nem jellemzően már a látványától is kiszárad a szám. Nem ezért vagyunk itt, de erre állandóan figyelmeztetnem kell magam. Elkezdődik a munka, Schneizel pedig türelmesen és természetesen áll modellt. Legalább négyszer találkozik a pillantásunk közben és csak nehezen szabadulok tőle. Nem vagyok olyan ember, aki könnyen kifejezi az érzelmeit. Nem engedhetem meg magamnak. Az viszont tagadhatatlan, legalább magamnak be kell vallanom, hogy a férfi nem hagy hidegen. Nem ez az első közös munkánk és azt is tudom, neki sem lenne ellenére a dolog. Párszor már tudomásomra hozta, én meg maradtam a szokásos jéghideg szerepemnél. Az megy a legjobban. Aztán ki tudja, talán a kedvéért enyhülök kicsit. De nem most. Az első a munka. Aztán a szórakozás.