Lélegezz! Nagyokat! Süvített végig a gondolat a fejemben, ahogy a tükörképemet bámultam. Hihetetlen, hogy elfogadtam a bulimeghívást, és ami a legaggasztóbb volt, el is jöttem! De mit tehettem volna? Lelkiismeretfurdalásom lett volna, ha egy szó nélkül csalódást okoztam volna Carlának. Annyit készült! Hetekkel ezelőtt elgondolta, milyen menü várja majd a vendégeket. És amire én nem voltam felkészülve, az a temérdek alkohol! Fintorogva húztam át a fejemen a felsőmet, aminek háromnegyedét bor nedvesítette át, és mielőtt még meggondolatlanul dobtam volna le azt dühödten a padlóra, csak szomorkás mosollyal terítettem rá a kád szélére. Nem szerettem az ilyen összejöveteleket, de mit is vártam? A legtöbb esetben már nem sakk és a concerto-k fogadják az embereket, hanem.. az a fertő ami elől a fürdőbe menekültem. Nem éreztem jól magam... egyáltalán. Nem voltam ennek a világnak a tagja.. nem voltam... az, aki mindenki más.
És akárhogy is akartam volna változni, változtatni, engedni magamon, a vágyaimon, hogy szabadabb legyek, sosem ment. Nem szabadott. Valami odabent, legbelül mindig megakadályozott, mielőtt még olyat tettem volna, ami nem a moralitás határain belül volt. Az én értékrendem... mintha Jeanne D'Arc szabadult volna rám! Persze a szűzies, és koránt sem bátor, lázadó énjével. Megmaradva ugyanannak a zárkózott kislánynak, aki régebben is voltam. Szörnyű volt... de képtelen voltam magamból kitépni és kitépetni. Nem ment. És nem is akartam.
Még nagyjából húsz percig bírtam. Tele aggódással, tépelődéssel, a nem idetartozás érzésével, magánnyal, bizalmatlansággal, önbizalomhiánnyal fűszerezett menekülési vággyal kaptam magamra a még mindig nedves felsőt, hogy beleborzongtam, és anélkül, hogy körülnéztem volna, vagy bárkitől, aki borgőzös leheletével fogadott volna, menekültem, ki a szabadba, szinte futva, egészen meg sem állva a következő sarokig, ahol felnéztem a sötétségbe burkolt csillagos égre, és akkor sem voltam képes megnyugodni. Hátamat nekitámasztottam a mögöttem lévő falnak is beleolvadva a szurok-feketeségbe, elrejtve a pislákoló fénypászmák világossága elől, engedve, hogy minden zaj körbeöleljen, s mégis idegennek érezhessem magam. Lassan indultam el. Egyik lábamat a másik elé pakolva, számolva az utca kövezetét is, csak hogy messzebb juthassak az átkos helyről próbáltam nem gondolkodni, nem azon törni a fejem, hogy mit tehetnék, és mit kellene tennem. Valahol az ötödik sarok körül meguntam a rám zúduló csendbe belevesző kocsik zaját, kihalászva a táskából a fülest zenére váltottam, csak hogy elcsendesítsem a gondolataimat.. Néma szavakkal követtem a szöveg dallamát is, egészen addig;
- Csak nem eltévedtél, kiscica? - reméltem, hogy az a baljós vigyor, amit odaképzeltem a csuklya alá, nem volt ott, de tévedtem. Elkövettem azt a hibát, hogy a férfi arcára néztem, és ahelyett, hogy tovább mentem volna, naná, hogy megtorpantam. Tökéletes áldozat típus vagyok, köszönöm. Mérges voltam magamra, mérges voltam arra, hogy hozzám szólt, és mielőtt újra megindultam volna, hogy minél előbb távol lehessek a dohányfelhő-takaróval megáldott férfitől, ellépve mellette elkapta a csuklómat is, közelebb rántva magához. Viszont a legrosszabb az egészben az volt, hogy rettegtem. Mindentől, ami sötét volt. És AZ a férfi sötét volt!- Kérdeztem valamit, cicus... hát nem is felelsz nekem? - mint a marionett bábú, képtelen voltam ellenkezni, s ahogy ott találtam magamat mellette, az undor keveredett a szabadulási vággyal, ám mégsem tudtam mit tenni. Igyekeztem visszatartani a lélegzetemet is, hogy ne a bűzös füstbe fúljak bele, a szemeimet ezzel egy időben lesütöttem. Na igen, áldozat. A legrosszabb fajtából.
- Én... én... haza kell mennem.. engedjen el, kérem - alázattal néztem fel a szemeibe, hangom halk remegő éllel siklott ki ajkaim közül, de nem azt kaptam, amire számítottam. A férfi felnevetett nyersen, az eddig szabad kezét pedig egy pillanat alatt emelte fel, és időm sem volt elszabadulni tőle.. elhajolni az arcomat ért ütéstől.

Könnyek lepték el a szemeimet, arcom bőre pedig fájdalomittas bizsergéssel válaszolt a pofonra, és csak kis híján múlt, hogy nem nyögtem fel a kíntól. Szabad kezem lassan, óvakodva kúszott fel a nyakamról az arcomra, hogy a nyirkossá vált, mégis jeges ujjaimmal csitíthassam a fájdalmat. Hiábavaló próbálkozás volt, és ahogy az ismeretlen férfi közeledett, lemerevedve hagytam a karom még mindig a férfi kezében. Nem mertem felnézni. Nem mertem segélykiáltással, néma könyörgéssel segítségéért fohászkodni.
Ezért is lepett meg az, amikor mégis csak felénk nézett az idegen, mire az én pillantásom azonnal az utca kövezetére siklott, tudva, hogy megszégyenítettek, vagy legalábbis ennyire megalázó helyzetbe még sosem kerültem. Mégis, ahogy az agresszív férfi tovább beszélt... csak menj tovább... nem akarva, hogy az ártatlan is hasonlóan járjon, mint én, próbáltam.. annyira igyekeztem őt megóvni a támadótól, hogy egy hirtelen, ám annál ostobább ötlettől vezérelve lassan magam felé vontam volna a kezét, ha ugyanabban a pillanatban nem lódult volna meg az ismeretlen felé.
- Ne! - ledermedve néztem végig azt, ahogy vele is elbánt a férfi. - Kérem... ne - suttogóra sikerült csak, és az újabb zajra összerándulva léptem egyet a fal felé. Igyekeztem láthatatlanná válni,némán végighallgatva a párbeszédüket lesütött szemekkel. Zaklatott légvételekkel vártam meg meg, ahogy elhajtott az autó, és csak akkor sóhajtottam fel, remegő ujjaimat végighúzva lüktető ajkamon és arccsontomon az engem ért ütéseknél, viszont ahogy a férfi eldőlt, azonnal megindultam felé, gondolkodás nélkül térdeltem le mellé.
- Igen.. én.. azt.. azt hiszem, igen - néztem a szemeibe kutatón. - De te nem vagy jól.. miattam - elszomorodva, bűntudattal nyúltam a táskámba egy zsepiért, és ha a vére is kiserkent az őt ért ütéstől, finoman felitattam azt. - Sajnálom.. - néztem fel ismét a szemeibe, hogy miattam okoztak neki is fájdalmat. - Hívjak.. mentőt? Vagy tudok bármiben segíteni neked? - aggódón kérdeztem tőle, űzött pillantással végignézve az utcán is, hogy esetleg valaki tudna-e segíteni.. de rajtunk kívül nesztelen ürességbe burkolózott a környék.

Igyekeztem nem felszisszenni a mosolytól, amit a földön heverő férfi szavai csaltak az arcomra. Egyértelműen fájt és égett is a kapott pofon helye, de ő is sérült volt, vele jobban el is bánt az a vandál férfi, de egy szerény bólintás kíséretében hagytam, hadd vegye el tőlem a zsebkendőt.
- Kedves vagy, köszönöm. De téged vitt le a földre az a férfi... nem engem. Sajnálom. Igazán - pillantottam a szemeibe, ezért is ajánlottam fel neki a segítséget, és ahogy elutasította a mentős ötletemet, egy halk sóhajt engedtem ki ajkaim közül. - Ne haragudj rám. Nem akartam neked fájdalmat okozni - rosszul éreztem magam amiatt, hogy én tehettem erről az egészről, de ahogy megint megszólalt, a pillanatokra elkalandozó pillantásom újra megtalálta az arcát, és megint csak bólintottam. Ennyit igazán megtehettem.
Óvatosan fogtam meg a felém nyújtott kezet, de aztán közelebb húzódva hozzá inkább a szabad kezemet a hátára fűztem, amint felült, hogy könnyebb legyen az emelés is, valamilyen szinten erőből és természetesen az ő segítségével sikerült is a manőver. Na persze nem úgy, mintha minden pillanatban ezt tettem volna, de amikor mindketten függőlegesben voltunk, felmosolyogtam bátorítón a férfire, egészen addig, ameddig túlságosan is közel nem került hozzám. Lemerevedve álltam ott előtte, a férfival magamon, az arca pedig olyan helyen járt, hogy azonnal lángoló pír öntötte el orcáimat.
- Ömm.. el.. elnézést.. én - kezdtem bele dadogva, miközben ujjaim akaratlanul is a férfi felsőjét gyűrték markomba, és ahogy ez tudatosult bennem, riadtan engedtem el a hatalmas alakot. Ám észbekapva azonnal nyúltam is érte ismét, mielőtt mindketten a koszos betonon végeztük volna, s próbáltam kitámasztani őt, vagy éppen megtartani, attól függően, neki hogy volt kényelmesebb. - Kérlek.. el..engednél? Kellemetlenül érzem magam - hebegtem elfúló hangon még mindig a dekoltázsomba rejtett arcú férfinek, és ha engedett a kérésemnek, akkor sem hirtelen mozdulattal, de elhátráltam tőle karnyújtásnyi távolságra. A jéghideg ujjaim a nyakamra siklottak, hogy lecsitítsam a heves tempóban pulzáló szívverésemet is, de abszolút vesztésre álltam, s ami a legrosszabb volt, hogy képtelen voltam ránézni az előttem állóra (?), helyette lesütött szemeimmel a képzeletbeli kavicsok fantom-mozgása kötötte le a figyelmem.
- Tehetek valamit még érted? - csak egy kósza pillantást vetettem rá nagyon is bizonytalanul, elfeledve a fájdalmat, ami az arcomat borította el. Valóban igaz volt. Ha hozzáértem volna, bizonyára kínnal eltelve álltam volna ott, de így.. engedve, hogy a hűvös szellő-nyalábok érjék a bőrömet, elviselhetőbb volt. Egy ideig biztosan.

Megkönnyebbülve, mégis a mélyben megbújó, ki nem engedett sóhajjal tűnt el a testemből a merevség, ahogy elhúzódott tőlem. Ami másoknak örömet okozott, az belőlem olykor a legrosszabb pillanatokat idézte elő; zavart, kétségbeesést, a világ elől való elbújást. A szavaira a felsőm véráztatta foltjára néztem, aminek már mindegy volt. A nedvesebb anyag miatt sötét rózsaszínessé vált a vér sötét színe, de mielőtt bárhogy is reagáltam volna, ő folytatta.
- Nem félek - visszamosolyogtam az egészen csendes, füllentő szavak után. Pontosabban már nem.. és nem volt sérülésem mellkas tájékon, és erre a gondolatra kínzó fájdalomtól kezdett bizseregni az arcom, amit lassan, finoman érintettem meg, mégsem tudtam elkerülni, hogy fel ne szisszenjek az érzéstől. Riadtan néztem a férfire, ahogy eltávolodott tőlem, és bár hallottam a szavait, hogy hova akart menni, de nem azért követtem őt lassú ritmusban, kissé távolabb maradva tőle, hanem mert nem akartam egyedül maradni. Védtelenül. És habár vele is csúnyán elbántak, ő mégis férfi volt... nem pedig mindenkivel szemben védtelen áldozat típus.
- Nem voltam egyedül. És nem is maradtam volna egyedül, ha megvártam volna a többieket - válaszoltam sután, ahogy mégis csak lemaradva a férfitől nagyjából két lépésnyire megálltam a buszmegállóban, cipőheggyel eligazgatva a képzeletbeli kavicsokat is. Igazság szerint nem éreztem magam biztonságban, a szemeim pedig riadtan figyelték az utat, de végül megadtam magam a kérésének; leültem mellé, kezeim pedig azonnal a combjaim alá siklottak, ahogy az útpadkát figyeltem egy hosszú perc némaságával karöltve.
- Elhívtak.. feloldódni, hogy kicsit kiengedjem magamból a feszültséget és azt hitték, hogy egy házibuliban jól fogom magam érezni. Amint látod, nem így lett - keserű mosoly futott arcomra, s igyekeztem nem törődni a fájdalommal. - Haza akartam volna menni, hogy a lehető legtávolabb legyek azoktól az emberektől egy Zola regénnyel a kezemben - valahogy úgy tűnt, hogy most bármit bevallanék a mellettem ücsörgő férfinek, és nem is tudtam gátat szabni a szavaimnak. Szokatlan volt, hogy a sokk, a támadás ennyire mássá tett, s ahogy ez a gondolat beférkőzött a fejembe, kirázott a hideg is, mire átkaroltam magam fázósan, de mielőtt folytathattam volna az én butaságaimat, mintha nem is én lettem volna, kinyújtottam a férfihez közelebb eső kezemet is, ahogy felé fordultam, és ha engedte, akkor ujjaimmal megérintettem egészen gyengéden az arcélét.. ha nem, akkor egy sajnálattal teli mosollyal visszaengedtem azt az ölembe. - Nem kellett volna megállnod, mert így téged is bántottak. És csak remélni tudom, hogy nem törött el az orrod. Nem szeretnéd megnézetni? - néztem bele a szemeibe őszintén. - Te is itt voltál, annak ellenére is, hogy tudtad, milyen környék. Miért? - érdeklődtem tőle nem számon kérve az ittlétét, sokkal inkább.. mégis hálás voltam. Ki tudja, hogy mit tettek volna velem, ha ő nem bukkan fel a semmiből, és valami foglalkoztatni kezdett. Tudni akartam, hogy.. megköszönhessem neki majd. Hogy visszaemlékezhessek rá, hogy tudjam, nem voltam egyedül ezen a napon. - Megkérdezhetem a neved?

Meglepetten néztem csak egy pillanatra a férfire, de távol állt tőlem, hogy bárkinek a tudását is alábecsültem volna. S a szavait meghallva biztos voltam abban, hogy a mangák és animék világában ő jártasabb volt, mint én, így mindenféle ítélkezés nélkül válaszoltam meg neki, hogy ki volt valójában Zola; egy, a korának egyik legjobb naturalista francia írója, akitől nem állt távol a politikai liberalizmus sem. Természetesen csak azon információkat mondtam el a férfinek, aminek feltétlenül szükségét éreztem, megkülönböztetve azt a japán szubkultúra alappilléreitől.
Csak aprót biccentettem egy enyhe mosollyal az arcomon a nevét meghallva, de aztán ahogy folytatta, nem bírtam ki, hogy ne váljék az szélesebbé.
- Azért nem hiszem, hogy ketrecharcosként akarnál mutatkozni idős korodban. De ha kérhetek valamit, csak azért ne veresd magad össze ezután - húztam el lassan az ujjaimat az arcáról, miután egészen finoman végigsimítottam az arcán. A sérült részeket természetesen elkerültem, mert még véletlenül sem szerettem volna neki fájdalmat okozni a érintésemmel.
Egy ideig figyeltem a zacskót, majd egészen csendben végignéztem, ahogy lassan a joint elkészült, talán még elmélyültebb érdeklődéssel végigkísérve, mint ahogy szükséges lett volna. Bár maga a gondolat, hogy droggal próbálta lecsendesíteni a fájdalmát Manuel, nem tetszett, mégsem róttam fel neki, és sikerült elfojtanom az aggodalmamat is e téren. A mozdulatai egyértelműen gyakorlottságot jeleztek, én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy ellenezzem a tetteit.
- Én nem kérek, köszönöm - még egy utolsó pillantást vetettem a kis rúdra, végül felnéztem a férfi szemeibe egy kíváncsi mosollyal, mégsem kérdezősködtem, pedig istenemre mondom, nagyon is érdekeltek a miértjei, a hogyanok. - Melissa vagyok - kereszteztem bokáimnál a lábaimat is, hogy egy kicsit meglóbálhassam őket előre, majd hátra is lassú ritmusban, ahogy hátrébb csusszantam az ülésen, hogy ne érjenek le teljesen a lábaim, talán egy hosszú percig is némaságba burkolózva.
- Én csak egy hatalmas bögre kakaóra vágyom - beszéltem valamerre előre csak, az útpadkát figyelve már. - És persze tiszta és száraz ruhákra - elmosolyodtam lassan egy halk sóhajjal karöltve. Ha közben meggyújtotta a füves cigit Manuel, akkor csak annyira fordultam felé, hogy a fellobbanó tűz narancsfényben úszó vörös lángját nézhessem, rabul ejtve a pillantásomat, de túlságosan is gyorsan tűnt tova a láng, viszont a parázsló cigi elég vigasz volt számomra, engedve, hogy az esetlegesen kifújt füst pedig körülöttem olvadjon bele az este sötétjébe.
- Csak füvezni szoktál, vagy mást is.. kipróbáltál már? - kérdeztem csak rá arra, ami érdekelt. Addig sem kellett magammal, vagy a fájó arcommal foglalkozni. Nem kellett úgy tennem, mintha megtörtént volna a támadás velem szemben. Most.. csak én voltam és Manuel. A korábbiak.. a félresiklott buli, az erőszakos férfi, az, hogy mindkettőnkkel elbántak.. most valahogy távolinak tűnt.

Ledöbbentem a szavaira, de ahogy elnevette magát, úgy kúszott arcomra egy aprócska mosoly, mégsem reagáltam le. A drog... az én életembe nem férhetett bele, még akkor sem, ha a festészet töltötte ki a mindennapjaim, s még unalomból is a restaurátori munkáimon gondolkodtam. Szerettem a fényeket, a színeket, az anyagokat és a festékek különböző illatait. A meggyújtott fű illata hasonlított az erdei zöld színek keverésének metódusára, s a felém nyújtott kis fehér rúdért óvatosan, szinte alig érintve fogtam meg azt.. miután pár másodpercet azzal töltöttem, hogy csak figyeltem Manuel ujjait akörül, de meg sem próbáltam utánozni őt. Soha nem dohányoztam. Soha nem drogoztam. Sohasem... csináltam semmit, ami nem volt "normális". Az én értékrendem szerint.
- Azt mondják, hogy az alkohol kis mértékben jót tesz az embernek. De a sok kicsi.... nos, tudjuk, hogy mivel járnak az addikciók - egészen halkan mondtam mindezt leginkább csak magamnak, viszont az biztos volt, hogy Manuel is hallotta mindezt. Mégis a jointot figyeltem az ujjaim közt, majd a szemeim valahogy megint rátaláltak a férfire, aki mellettem ült, felettébb kíváncsian.
Talán arra vártam, hogy a fű hatására megváltozik, hogy félelmetessé válik, de.. mindez elmaradt, én pedig ott ülve mellette csak őt figyeltem egészen elmélyülten a füves cigivel az ujjaim közt. Valahogy.. nem akaródzott neki visszaadnom még. Hezitáltam, holott tudtam, hogy az erkölcseim, a moralitásom, a miértjeim ellenezték a használatát, így inkább előálltam az ovisokra hajazó ötletemmel. Kakaó! Valahogy kószán csúszott ki, a beszerzését viszont nem mertem lereagálni, inkább kérdeztem. Azt jobban szerettem, ha beszéltek, és ahogy Manuel folytatta a szavait, csak felerősítette bennem, hogy nem fogom most sem kipróbálni még ezt a könnyűnek számító drogfajtát sem.
- Mindenkinek van egy mentsvára, ami megnyugtatja. Nem szeretném, ha neked bajod esne... ezért furcsa módon örülök annak, hogy csak ennyivel is beéred. Szörnyű, hogy mikre képesek egyesek a drogokért - elszomorodva pillantottam le a még mindig kezemben függő kis fehér szálra, aminek végét már alig lengte körbe a füst. Reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak a véleményemet, de ha így is volt, akkor azonnal bocsánatot is kértem tőle.
Manuel ajánlatát meghallva egy pillanatra meginogva néztem meg ismét magamnak a szemeit, de aztán elhatározásra jutottam.. az igazat megvallva neki.
- Akár órákig is képes vagyok sétálni. Még akkor is, ha nem látni a csillagokat. Igazán gyönyörű a város.. a maga furcsa fülledt mozgalmasságával éjszakánként is - zavarba jöttem, holott igazán nem kellett volna. Hiszen az istenért, Leonardo da Vinci anatómiai feljegyzései miatt boncolt is.. meztelen holt nőket és férfiakat egyaránt! A művészet maga volt a romlottsággal fűszerezett szépség. Én pedig imádtam minden egyes pillanatát. - Csak akkor iszom kakaót, ha te is besegítesz - néztem fel a szemeibe, s most, hogy a rabommá tettem a jointot egy időre, most adtam csak vissza neki azt, és ha visszavette, figyeltem, ahogy ismételten megszívja azt.
Lassan felkeltem mellőle az ülésről, elkerülve azt, hogy az arcomat akár csak egy kis fájdalom rántsa össze, de azonnal visszaléptem hozzá, hogy a kezemet nyújthassam neki, hisz az ő kínjai sokkalta nagyobbak voltak az enyémnél.
- Engedd meg, kérlek, hogy segíthessek a sebednél... akár kitisztítani - rámosolyogtam lassan, ha elfogadta a kezemet már a felkelésnél is, és az ő tempójában, követve a lépteit már mellette maradva mentem, igaz, olykor végignézve a kiüresedett, távoli szirénahangokkal övezett utcát. Nem féltem, nem rettegtem, de tartottam attól, hogy még visszajöhetnek azok az agresszív férfiak. - Ha nemet mondasz, akkor kénytelen leszek bevetni a meggyőző képességem. És a te érdekedben mondom, hogy az hosszas beszélgetés lesz, amit ekkora fájdalommal nem tűrnél el jókedvűen - sandítottam fel rá már mosolyogva, elfeledve azt, hogy az én arcom találkozott egy hatalmas, masszív tenyérrel is, mire felszisszenve húztam el az ujjaimat, amit aztán egy torokköszörülés is követett. Nem voltam nyafogós fajta, de a fenébe is! Még soha ennyire nem fájt semmi eddig.