Az egész életem menekülésből áll. Menekülök mindenhonnan, a családom emléke elől, a hangok elől. De leginkább a bevillanó képek elől, mert nem akarok emlékezni. A rettenetes hangok még ma is kisértenek. Nincsen tőlük nyugtom. Pedig minden olyan szép volt...
Élvezem a családkörének melegét, szeretetét. Nevetek, fogom a hatalmas edényt és indulok ki az udvarra. Mellettem elfut az egyik unokatestvérem, vigyorogva kerül ki és fut az asztal felé. Nem áll meg, hogy segítsen, de nem is várom el. Én, mint rangidős gyerek, nekem a feladatom a tálalás. Nem is esik nehezemre, hisz ilyenkor lehet együtt a család. Leteszem a levessel teli fazekat az asztalra.
Nem!
Nem akarom az emlékeket! Hagyjanak békén, hagyjanak el! El akarok menni, menekülni. Rohanni, futni. Hova? Azt még nem tudom, de messzire. Vissza haza, Mexikóba. Ahol már senki sem vár rám. Ahol már senki sem hiányol. Senkinek sem számítok. Ezt egyszerűen nem tudom elfogadni, nem vagyok rá képes. Annyi éven át csak ők léteztek, ők számítottak. Most pedig ki tudja, hol vannak, mi lett velünk. Lelkük a mennyben, testük a földben.
- Nem!- kiáltok fel kétségbeesetten.
Nem tudom, hol vagyok. Elképzelésem sincs. Valami park féleségben lehetek, sok a fa. Otthon is szépek voltak, terebélyesek. Most már soha nem jutok haza, soha. Hát így kell, hogy vége legyen? Nem szeretném, nem akarom. A lámpák nem égnek, az utca messze van, csak onnan jut ide egy kis fény. Olyan baljóslatú minden, rossz előérzetem van. Leülök egy rozoga padra. Felhúzom a térdeimet és rátapasztom az államat.

xx bocsi h ilyen későn és késve :$