Together, again, as in the old days...

Semmit nem tagadok. Az elmúlt napokban semmi máson nem járt az agyam, mint a fiamon és Wyatten. Még azt a nyamvadt leukémiát is sikerült elfelejtenem egy kis ideig, és lehet hülyeség, de komolyan mondom, hogy jobban érzem magam egy kicsit. Persze tudom, hogy nem javultam, vagy ilyesmi, de talán most nem romlik az állapotom rohamosan. Nem tudom. Nem voltam az utolsó kezelésen, mert egyszerűen kiment a fejemből, hogy mennem kellett volna. Senki sem törődött vele, hogy elmaradt, de hát ez érthető… Nyilván nem fog utánam futkosni az orvos, hogy „Hé Hazel, ha nem jársz be, meg fogsz halni!”. Mindegy is, majd a legközelebbin ott leszek. De mi lesz, ha a legközelebbit már nem élem meg? Na jó, ilyeneken nem is éri meg agyalnom, a lényeg most az, hogy sínen vagyok, hogy visszakapjam a faszim és a gyerekem. Bár még mindig nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mi lesz, ha a sors közbeszól, de legtöbbször csak elhessegetem ezt. Nagyon jól tudom, hogy nem fogom látni felnőni a fiamat, és azt is, hogy ha minden jól megy, és újra együtt leszünk Wyattel, akkor vele együtt számolhatom vissza a hátralévő perceimet. Márpedig ezt nem biztos, hogy én akarom…
Most leginkább azon jár az agyam, hogy mégis mit vegyek fel erre a vacsorára Wyattel. Nem akarok túlzottan kiöltözni, mert fogalmam sincs, hogy hova visz, abban azonban biztos vagyok, hogy nem egy nagyon puccos helyre, ha csak nem nyerte meg idő közben az ötös lottót. Félreértés ne essék, engem aztán nagyon nem érdekel, hogy hol leszünk, inkább azzal leszek elfoglalva, hogy vele lehetek végre. Felvigyázó gyerekszemek nélkül, csak ketten. Most kivételesen nem bánom, hogy Max nem lesz ott velünk, mert tudom, hogy ezt majd bepótolhatjuk. Ha már az elmúlt öt évet soha a büdös életben nem fogom tudni jóvátenni a szemében.
Mindenesetre egy derékig felérő fekete szoknya és egy sokat sejtető hálós felső mellett döntök, a fekete magas sarkúval. Adjuk meg a módját…
Végigpillantok magamon a tükörben, és elismerő mosollyal méltatom, hogy most igazán jól nézek ki, bár oldalra fordulva elég vékony vagyok, amivel nem is lenne bajom, ha nem attól fogynék, amitől. Egy gyerek után nem így kéne kinéznem. Oké, nem azt mondom, hogy egy kövér disznó látszata jobban tetszene, de a csontkollekció éppannyira nem nyeri el a tetszésem, mintha az lennék.
Utolsó simítások a sminkemmel, majd az ablak felé sétálok, és kinézek rajta. Az autók és az utcai lámpák fénye fonódik össze, és a ház előtt egy fiatalokból álló társaság megy el kiabálva. Úgy tizennyolc, tizenkilenc évesek lehetnek, nem sokkal kevesebbek nálam. Ilyen korban bár én már nem voltam Vegasban. A terhességem előtt ugyanilyen voltam én is, buliztam sokat, élveztem az életet, sőt még a terhesség alatt sem lettem nyugodtabb életvitelű. Persze nem ittam alkoholt, meg nem táncoltam hajnalig a bulikban, de eljártam szórakozni, csupán lightosabbra vettem egy kicsit a figurát. Aztán miután kiderült, hogy leukémiás vagyok, akkor jelentős mértékig visszavettem magamból. Tulajdonképp most, így 22 évesen is lehetne pörgős életem. Bulizhatnék hajnalig, akár le is ihatnám magam a sárga földig, ha úgy tartaná kedvem… Pontosabban most már nem. Nem is emlékszem, hogy pontosan mikor voltam berúgva, és mikor buliztam már egy olyat, hogy az igazán jól esett…
Gondolataimból visszarázódva a jelenbe, kinyitom az ablakot, és elnézek balra, majd jobbra, hátha látom már Wyatt érkezésének bármi jelét. Megadtam neki a címet, tudja, hova kell jönnie értem, remélem el is jön… Így támaszkodva az ablakpárkányon várok, és várok, hogy aztán belevethessük magunkat az este további rejtelmeibe.


• TAG: Wyatt ♡ • SONG: [You must be registered and logged in to see this link.] • NOTE: és eljött a pillanat, hogy megírtam a kezdőt, még ha nem is a legjobbat... :$

Hazel & Wyatt

Nem vagyok normális. Tiszta ideg vagyok. Minek? Ismerem már, mint a tenyeremet, nem fog meglepetést okozni. Ismerem minden rezdülését, minden óhaját, sóhaját, testének minden apró porcikáját, mégis ideges vagyok. Öt év nélküle, maga volt a pokol. Nem csak azért, mert egyedül kellett megbirkóznom a gyerekneveléssel, hanem azért is, mert szerettem. Nem könnyű beletörődni abba, hogy akit az életednél is jobban szeretsz, egyszer csak eltűnik. Jogos hát a feltételezésem, hogy valamit én rontottam el. Miért hagyott volna el, ha minden tökéletes lett volna? Oka volt rá és ha beledöglök is, de rájövök mi az.
A hálószobámban álltam, sorra toltam el orrom előtt az ingeket, mégsem találtam olyat, ami megfelelt volna a hangulatomnak. Max az ágyon ült, törökülésben, láttam a tükörben, hogy engem figyel. Halvány lila gőze sincs, mire készülök.
-Szerinted a csíkosat vagy a kockásat? – Akasztottam le a két inget a fogasról és a fiam felé fordultam. Mint aki értene hozzá, megvakarta az állát, összeráncolta a homlokát és így szólt.
-Szerintem a kockásat. – Vigyorgott elégedetten, aztán leugrott az ágyról és kiviharzott a szobából. Én addig lefektettem az inget az ágyra és a fürdőbe mentem. Max már ott várt, borotvával a kezében. Felállt a kis sámlira, elővette a saját borotváját – amiből persze a pengét eltávolítottam – felfordított kezét felém nyújtotta, majd miután nyomtam egy kis habot a tenyerébe, elkente az arcán és elkezdett borotválkozni, akárcsak én. Mosolyogva néztem, ahogy néha felszisszent, pont úgy, ahogy én szoktam, valahányszor megsért a borotva éles pengéje. Negyed órás mutatvány után végre felöltöztem, leöltettem a gyereket az ágyra és amíg az agyamban összeállt minden, addig egy bögre kakaót nyomtam a kezébe.
-Nagyapád átjön egy kicsit hozzád, mert nekem el kell mennem. Elviszek valakit vacsorázni és… ne nézz így rám Max. Randira nem vihetlek magammal. – Letöröltem mosolyogva kakaó-bajuszát és kezébe nyomtam a kedvenc mesekönyvét. Kétszáz oldalon, a lehető legjobb mesék egy öt évesnek. - Kérd meg nagyapát, hogy meséljen belőle. – Magamhoz húztam, nyomtam egy puszit a feje búbjára, aztán miután apám megjött és mogorván végignézett rajtam, már el is tűntem a lakásból. Apám sose bocsájtotta meg Hazel-nek, hogy gyáva módon elmenekült a felelősség elől. Eszem ágában sincs hallgatni kioktató szövegét arról, mekkora egy lúzer vagyok. Nem érdekel, a fiam kiegyensúlyozott és boldog. Nekem ez bőven elég.
Az utcán előkotortam a papírt a zsebemből, amin Hazel címe volt és útnak indultam. Nem akartam gondolkodni. Volt időm rágódni a múlton az elmúlt napokban, ezt az estét úgyis el fogom rontani.
Húsz perces gyalogút után megérkeztem a ház elé. Nem akartam kocsival jönni, sem motorral. Mindkettő van, de jobb szerettem volna, ha sétálunk. Ha elmenekül, legalább utána tudok futni.
Nem is tudom, miért néztem fel. Megpillantottam a vörös hajzuhatagot, aztán néhány pillanat múlva a zöld szemeket és felvigyorogtam a lányra. Amikor eltűnt az ablakból, végigfutott rajtam a felismerés. Semmit nem hoztam neki. Se egy szál virágot, se valami apróságot. Látszik, hogy rég voltam randizni. A tarkómat vakartam, amikor az ajtó kinyílt és kiült arcomra a döbbenet. Lehetsz szerelmes egyetlen röpke pillanat alatt újra?

Together, again, as in the old days...

Ahogy az ablakban könyökölve várok, azon kezdek el agyalni, hogy mégis mi lesz akkor, ha Wyatt rákérdez az eltűnésem okára, megint. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezúttal nem fogok tudni kitérni a válasz elől semmilyen hazugsággal. Nem mintha akarnék, mert előbb, vagy utóbb, de úgyis el kell neki mondani a valós indokot. Csak még azt nem tudom, hogy hogy vezessem fel, miként tálaljam neki a témát, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok mellette és akár fel sem kelek többet. Nem tudom, hogy az lenne a jobb, ha mindjárt az elején tisztáznám vele, vagy egy kicsit várnék a dologgal. Ha azt nézem, hogy az elején elmondok neki mindent, esetleg mielőtt rákérdez, akkor valószínűleg letaglózza a helyzet, és el sem kell indulni a házból, mert meggondolja magát. Ha várok vele, és a vacsora közben vagy még később jövök elő a témával, akkor majd az lesz a probléma, hogy nem mondtam el az elején, és eddig húztam, amíg naiv álmokba ringattam. Nehéz kérdés… Túlságosan is nehéz.
Elmondom neki. Minél hamarabb, annál jobb. Lehet, hogy majd úgy dönt, hogy nem akar többet találkozni velem, és Maxnek is jobb lenne ez, de akkor legalább tisztában van azzal, hogy mit vállal, ha mégis a másik lehetőséget válassza. Mindenképp közölnöm kell vele, ezt nem lehet elhúzni a második, vagy a harmadik randiig, mert akkor már csak még nehezebb lesz, és akkor már lehet, hogy nem is lesz bátorságom elmondani, mert jobban fogok félni a következményektől, mint jelen pillanatban.
Ezen gondolatmenet utolsó hullámai végén lenézek, és megpillantom Wyattet. Arcomra azonnal száz wattos mosoly ül ki, majd magam mögött csak hirtelen belökve az ablakot, iramodok le a lépcsőn, már el is felejtve, hogy az előbb mit játszottam le magamban. Mielőtt még ajtót nyitnék, egy utolsó pillantást vetek magamra az előszobai tükörben, miközben a homlokomat ráncolom. Úgy viselkedem, mint egy tizenhat éves. Komolyan, mint amikor először randiztam, úgy érzem magam.
A gyomromban összegyűlt a létező összes pillangó, és a tenyerem is izzadni kezd egy kicsit. Aztán az ajtóhoz lépek, lenyomom a kilincset, és egy határozott mozdulattal kitárom a bejárati ajtót.
- Szia. – mondok csak ennyit, miközben óvatosan végigmérem, és az alsó ajkamba harapva fojtom el a mosolyomat. Határozottan tetszik, amit látok. Előre lépek egy lépést, és az arcára nyomok egy puszit. Adhattam volna csókot is akár, mivel múltkor már a fesztiválon elcsattant egy, szóval nem hiszem, hogy túlzott meglepetés érte volna, de jobbnak látom még egy kicsit késleltetni ezt a dolgot.
- Egy pillanat, csak hozom a dzsekim. – mondom, mert tudom, hogy milyen vagyok. Képes vagyok húsz fokban is fagyoskodni, ezért jobb, ha elviszem azt a kis kabátot. Megfordulok, és a konyhában felejtett ruhaneműért megyek, miközben végigfut rajtam a felismerés. El kell neki mondanom. Nem húzhatom ezt el. Muszáj őszintének lennem hozzá, nem titkolózhatok már az elejétől fogva.
- Wyatt! – kezdek neki nagy lendülettel, mikor visszaérek az ajtóhoz, de amikor újra megpillantom, megint elszáll minden bátorságom. Olyan istentelenül jól néz ki, és nem akarom elrontani ezt az estét. – Csak azt akartam mondani, hogy jól nézel ki. – mosolyodok el, de belül szétvet az ideg, hogy megint gyáva vagyok, és nem azt teszem, amit tennem kéne. Ehelyett becsukom az ajtót magam mögött, bezárom, és a táskám mélyére süllyesztem a lakáskulcsot. Jó mélyre, mert képes vagyok elhagyni mindenfélét elég könnyen, és nem hinném, hogy az unokanővérem, aki éppen Párizsban tengeti mindennapjait jónéven venné, ha közölném vele, hogy elhagytam a kölcsön házam kulcsait. Így is hálaimákat kéne zengenem, hogy egy jó időre ingyen és bérmentve használhatom a házat, amíg itt vagyok. Ő most sokáig lesz Franciaországban, szóval tőle nem függ, hogy meddig maradok, ahogy tőlem sem.
- És, hová megyünk, ha szabad kérdeznem? – pillantok rá oldalra, miközben megindulunk az egyik irányba. Vegas rengeteg meglepetést rejt, ha randiról van szó, szóval most az egyszer tényleg fogalmam sincs, mire számítsak, de mindig is szerettem a meglepetéseket.


• TAG: Wyatt ♡ • SONG: [You must be registered and logged in to see this link.] • NOTE: bár tudom, hogy úgysem kerülhetem el

Hazel & Wyatt

A lélegzetem is elakadt a látványától. Nem is emlékszem, mikor éreztem magam ennyire idegesnek. Talán akkor, amikor közölte velem, hogy tíz perces fájásai vannak és azonnal vigyem kórházba.
Vizslató pillantása hatása alatt zsebre vágtam a kezeimet és nem igazán voltam a helyzet magaslatán. Elkaptam éhes tekintetem róla és némán vártam rá, amíg újra visszatért a kabátjával. Zsebeim tele voltak mindenféle haszontalan dologgal, kezdve a kotongumival, amit fogalmam sincs, miért süllyesztettem bele.  Semmi esélyét nem látom arra, hogy ma bármi is legyen köztünk és nem is kéne erőltetnem, de mocorog bennem a vágy és nem tudom, hogy képes leszek e féken tartani. Vagy a legrosszabb, egyáltalán akarom e elnyomni.
A nevemre felkaptam a fejem. Arra számítottam, hogy megnyílik felém és már a randi elején felvilágosít nem hétköznapi kapcsolatunk rejtélyeiről, de mosolyt csalt arcomra a témaváltása.
-Ami azt illeti, te is jól nézel ki. – Észre sem vettem, hogy nyelvem végigsiklott száraz ajkamon. Megvakartam borostás állam és közelebb léptem hozzá. Úgy viselkedem, mint egy elsőrandevús szűz lány. Nem is értem miért, mikor ismerjük egymást. Van egy gyerekünk és hajdanán még a közös életet terveztük.
-Van nem messze egy ír pub. – Semleges terület. Nem akartam gyertyafényes, rózsacsokor, szirupos helyre vinni, mert tudom, hogy az nem az ő világa. Meg persze az enyém sem. Nem hiányzik belőlem a romantika, csupán jól titkolom és csak akkor használom, amikor már veszni látom a helyzetet. - De ha szeretnél, mehetünk máshova is. – Kell lennie választási lehetőségnek, bár jobban örülnék, ha a pénztárcámat kímélő helyre mennénk. Nem keresek túl jól, apámtól kell kölcsön kérnem, van egy fiam, aki naponta tönkre tesz négy pólót és két gatyát.
A pub felé menet eszembe jut a vidámpark, amit Max annyira szeret. Kora este van, mire végzünk a vacsorával, a hely kiürül és talán belóghatunk. Mást nem nagyon tudok kitalálni, amivel feldobhatnám ezt az estét.
-Max is el akart jönni. – Mosoly kúszott vonallá préselt ajkaimra, ahogy felidéztem magamban a délutáni perceket. - Azért nem örültem volna, ha itt van. – Nem tudom mi ütött belém. Az otthon legurított vodka vagy egyszerűen Hazel részegítő illata vagy csupán az, hogy itt van velem, de kezem kicsúszott zsebemből és ujjaim rátaláltak az övéire. Gyengéden bújtattam közéjük a sajátjaimat és szorítottam meg, hogy ne engedhesse el.
-Örülök, hogy nem mondtál nemet. Azt is mondhattál volna vagy nem tudom… – Azért lejátszottam a fejemben párszor, hogy nemet mond, bár az igazat megvallva, reménykedtem benne, hogy a láng, ami bennem még mindig pislákol, benne is ugyan úgy meg van.

Together, again, as in the old days...

Szinte minden mozdulatára görcsbe ugrik a gyomrom, és egészen megrészegít a közelsége. Tulajdonképp ugyanazokat a „tüneteket” produkálom, mint tini koromban, kivéve, hogy most már úgy ismerem, akár a saját tenyerem, még ha az öt év alatt sok minden más is változott. Bármit megadnék érte, hogy ugyanolyan legyen, mint régen. Bármit megtennék azért, hogy visszakapjam azt az öt évet, és áldanám az eget, ha nem kellett volna ilyen dolgokkal szembenéznem, mint például a leukémia. Nem tudom, hogy Wyatt mit gondol arról, hogy mi lenne ha, és egyelőre még én sem nagyon tudom, hogy mi lenne a legjobb megoldás, de az biztos, hogy nem fogok találni még egy ilyet, mint ő. Persze az is lehet, hogy nem kéne keresnem, és nem is kéne visszatérnem hozzájuk, de annyira szeretnék… Még ha csak egy kicsit is, legalább valameddig. Igaz, annyira megriaszt még a tudat is, hogy hogy fog Wy reagálni erre az egész betegséges dologra, de ha valamit, hát ezt biztosan nem titkolhatom el előle.
- Igyekeztem. – mondom mosolyogva, aztán halkan felnevetek a reakciójára, és egy pillanatig a vonzó ajkakon tartom a szemem. Lehet az lenne a legjobb megoldás, ha rögtön behívnám, és egymásnak esnénk, mert úgyis annyira kívánom. Legszívesebben már az első találkozásnál nekiestem volna, hiszen hülye, aki nem érzi, hogy köztünk aztán igazán működik a kémia. Na… nyugi. Rosszabb vagyok, egy kanos férfinál! Majd megtörténik, ha meg kell történnie, hova sietnénk? Van még időnk… Van?!
- Ó, nem. Az tökéletes lesz. Nem fogom ott idegennek érezni magam. Tudod, nem esik messze az alma a fájától… - A szüleim megtanították nekem Írország minden egyes nevezetességét, minden egyes szokását és hagyományát, meg hát nem egyszer jártam ott a nagyszüleimnél. Ha nem is éltem ott, mert még mielőtt megszülettem volna, anyámék Vegasba költöztek, akkor is imádom azt az országot. Le sem tagadhatnám a külsőm alapján az ír gyökereimet, na meg nem is akarnám letagadni.
- Bár lehet ez nem lesz annyira izgalmas, mint amikor a szökőkútból kellett kihalászni a jegyzeteimet… Az nem volt egy hétköznapi dolog, azt meg kell hagyni. – nevetek fel, ahogy felidézem magamban a képet. Tisztán emlékszem a napra, amikor kijöttem a suliból, körülbelül úgy ötven papírral a kezemben, át a parkon, hazafelé. És hát ki mással történt volna meg, mint velem, hogy egy pillanatra nem néztem oda, és úgy elterültem, mint a nagyalföld. Sosem voltam egy ügyességi ember, állandóan pofára buktam valamiben, amikor fiatalabb voltam, még akkor is leborultam a lépcsőről, amikor terhes voltam. Csoda, hogy nem lett baja Maxnek.
Na szóval megbotlottam, és az összes papír kiesett a kezemből, egyenesen a szökőkút mellé, és mivel nem kicsit szél volt, a fele a szökőkútban landolt. Wyatt segített kiszedni őket, de a fele elázott, de persze mondanom sem kell, hogy egy cseppet sem bántam meg, hogy az életben sokadszorra béna voltam, mert ha ez nem történt volna meg, akkor talán nem találkozom Vele.
Wyatt következő megszólalására kicsit meglepődöm.
- Komolyan? – kérdezem, ahogy oldalra pillantok rá. El tudom képzelni, miket mondhatott neki, hogy eljöhessen, bár még nem ismerem annyira, az már biztos, hogy nagydumás, akárcsak az anyja. – Miért nem örültél volna neki, Silverman? Talán akarsz tőlem valami olyat, amit ő nem láthat? – nézek oldalra rá, vádló tekintettel, természetesen viccelődve. Nem is bírom sokáig a színészkedést, mert amikor megérzem a kezét az enyémen, egy pillanatra megtorpanok. – Igen, úgy tűnik, akarsz. – arcomra széles mosoly ül ki, ahogy megállok, ezzel visszahúzva kicsit őt. Most ismét rám tör a  vágy, hogy most helyben megcsókoljam, de jobbnak látom, még egy kicsit húzni a dolgot, meg amúgy is, inkább megvárom, amíg ő lép.
- Meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak. Mért kellett volna? Tulajdonképp, ha belegondolok, majdnem öt éve erre várok. – vonok vállat, de nagyon remélem, hogy ezzel nem vezettem ismét arra a témára, amit még legalább egy kis ideig el akarok kerülni. Csak még egy kicsit. Ha rákérdez, elmondom neki. Ennyi. Azért örülnék neki, ha még az este végéig legalább elkerülhetnénk ezt.
- Tudod, mennyire hiányoztál? Igen, biztos tudod… Legalábbis remélem, hogy nem voltam vele egyedül azzal, hogy így éreztem. – húzom el alig látatóan a szám, majd újra elindulok a járdán. Elég hülye vagyok amúgy, most így rájöttem, mert én terelem arra a témát, amerre nem kéne. Nem kéne. Most már tényleg mindegy, remélem csak, hogy ebből Wyatt nem tér majd ki ebből az eltűnésem okára.  


• TAG: Wyatt ♡ • SONG: [You must be registered and logged in to see this link.] • NOTE: ♥ (: 

Hazel & Wyatt

Felbátorodva simítottam végig hüvelykujjammal kézfején. Nem hunyt még ki a láng kettőnk között  és ez azért ad némi reményt arra, hogy végre magyarázatot kapjak a kérdésekre, amik öt éve emésztenek.
-Ha én nem lettem volna, az összes jegyzeted elázott volna. Hogy röhögtek a többiek, mikor bemásztam értük. De, nem tudtam ellenállni. – Vontam vállat mosolyogva. Még mindig emlékszem, utána mennyit basztattak a haverok. Tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy volt elég bátorságom ahhoz, hogy másnap megkeressem és elhívjam randizni. Még gimis volt, én pedig már dolgoztam…
-Pedig eljátszottam a gondolattal. Öt év azért elég hosszú idő. Tekintve, hogy még mindig eszelősen jól nézel ki, bárkit megkaphatsz. – Pillantottam arcára, aztán a tekintetem lesiklott ajkaira és el kellett kapnom a fejem, mielőtt még meggondolatlan dolgokat tettem volna. Sosem tartottam magam szívtiprónak vagy macsónak, én nem használtam a nőket arra, hogy kielégítsék a szexuális vágyaimat. Kizárólag olyan kapcsolataim voltak, akiknél az érzelmek is hangsúlyt kaptak.
Látom rajta, hogy rágja valami, az emberek kikerültek minket a járdán, vállak ütköztek nekem, de csak Őrá figyeltem. Vajon mi lehet olyan szörnyű, hogy ennyit kell agyalni azon, hogy megtudjam?
-Mi a baj Hazel? – Léptem hozzá közelebb. - Bármit elmondhatsz nekem, tudod nagyon jól. Kezd ez az egész ijesztővé válni. – Csúsztattam kezemet tarkójára, hogy hüvelykujjammal végigsimíthassak arcán, majd alsó ajkán. Mint a mágnes, úgy vonzott, mégis mielőtt megcsókolhattam volna, elhúzódtam tőle és gyengéden meghúztam, hogy induljunk.
-Nincs már messze a pub. – Elengedtem a kezét, zsebre dugtam a sajátjaim és lassan elindultam a pub felé. Teljesen elment az eszem. Azért, mert van egy közös gyerekünk, nincs jogom ahhoz, hogy csak úgy letámadjam. Nem is tudtam sokáig menni, vissza kellett fordulnom hozzá.
-Van valakid Hazel? Ez lenne a nagy titok? – Nem is értem miért lettem hirtelen dühös. Elvégre nem vagyunk házasok, csupán jártunk, mikor terhes lett és eltűnt. - Tudod, azt hittem majd türelmes leszek és kivárom, amíg te magad mondod el, de nem bírom. – Tártam szét karjaimat mérgemben. Már megint mintha lelassultak volna körülöttünk az emberek. Minden szempár rám szegeződött.
-Mi a faszt bámulnak? – Keltem ki magamból, megragadtam Hazel kezét és behúztam a sikátorba. Nekidöntöttem a falnak és megcsókoltam. Szenvedéllyel és vággyal telve. Mohón faltam az ajkait, levegő után kapkodva. Teljes erőmből a falnak nyomtam, karjait a feje fölé toltam, csak hogy ne tudjon ellenkezni.
-Ezt teszed velem. Kőkemény vagyok, pedig csak megcsókoltalak. Miért nem beszélsz hozzám? – Ziháltam, kétségbeesett arckifejezéssel. Elengedtem karjait, megdörzsöltem óvatosan az ujjaim okozta szorítás helyét és elléptem tőle.
Nem tudok nem gondolkodni. Nem tudok nem arra gondolni, hogy újra elveszíthetem.

Together, again, as in the old days...

Hangosan felnevetek az emlékképre, mikor Wyatt megszólal. Istenem, mennyire nevetséges jelenet volt. 
- Csodálkozol, hogy röhögtek? Én is csak azért nem, mert egy pillanatra ledöbbentem, és fel sem fogtam, mi történik. – húzom ajkaimat széles vigyorra. Annyira közelinek tűnnek azok a napok, pedig már több, mint öt éve volt, és rohadt fiatal voltam. Nem is értem, hogy tudtam kivívni azt is a szüleimnél, hogy megtartsam a gyereket. Tizenhét évesen. Nem keveset veszekedtem miattuk ezért, de ha tudom, hogy beteg vagyok, akkor lehet nem így történt volna az egész dolog, sőt…
- Hát nagyon szépen köszönöm a bókot, de nem kell ilyesmiken rágódnod. Ha hiszed, ha nem, egy férfi nem volt az öt év alatt olyan, amilyen Te voltál. Vagy. – folytok el láthatóan egy apró vigyort, amint látom a reakcióit. Megcsókolna, de nem teszi. Te jó ég, hogy én mennyire ismerem ezt az embert. Mennyire szeretem. Az első pillanattól fogva imádtam, de azt hiszem, hogy a terhesség alatt fonódott köztünk igazán szorosra a viszony. Az a kilenc hónap igazi mennyország volt számomra, bár inkább hét, mint kilenc, mivel miután megtudtam, hogy bajom van, onnantól kezdve mindig csak azzal foglalkoztam fejben. Rengeteg ember elítélt, miután elkezdett gömbölyödni a pocakom. Mégis mit gondolhattak? Te mit gondolsz, ha egy tizenhét éves lányt látsz sétálgatni az utcán hatalmas hassal? Na ugye. Ez azonban teljesen más volt… Számomra legalábbis.
A puszta érintésére már összeugrik minden izom a hasamban, és egy pillanatra azt hiszem, hogy megint érezhetem ajkát az enyémen, de amikor ellép tőlem, frusztrált leszek. Tudom, mi következik. Teljes mértékig tisztában vagyok vele, de az is biztos, hogy akkor visszafordulunk, hazavisz, és ott véget is vetünk az estének. Viszont úgyis elkerülhetetlen ez az egész, akkor minek várakoztassam meg? Jobb mihamarabb túlesni a dolgon. Olyan gyorsan cselekszik, történik minden, hogy ahogy elenged és elindul, csak állok, mint egy darab fa, és utána bámulok.
- Wyatt, most… oké. – motyogok magam előtt, és elindulnék utána, mert már mért is hagynám egyedül menni? 
Nem vagyok azért ennyire könnyű eset, na meg amúgy sem hagyom most már elmenni anélkül, hogy elmondjam neki az igazat. Szóval indulnék, de hirtelen megfordul, és visszajön. Egy pillanat alatt azonban olyan dühös lett, hogy meg sem bírok szólalni, csak eltátom a szám.
- Először is: mindenki minket néz. Másodszor: szerinted itt lennék, ha lenne valakim? Nem valószínű. Harmadszor pedig, nyugodj már le.– mondom nyugodt hangnemben, pedig belül olyannyira felmegy bennem is a pumpa, hogy falnak tudnék menni. Nagyot sóhajtok, és zavartan körbenézek, az emberekre, akik lassabban kezdenek el menni, ahogy hallótávolságon belülre érnek. Elég idegesítő, hogy néznek, de amint Wyatt rájuk ripakodik, rögtön szétszóródnak és mennek tovább a dolgukra.
Én pedig csak állok ott szemöldök ráncolva, mint aki nem tud a világáról, de nem sokáig.
- Te meg mi a faszt csinálsz? – tör ki belőlem  kicsit hangosabban, mint kéne, amint berángat a sikátorba, de aztán mielőtt folytathatnám, ajkai az enyémekre tapadnak, és olyan szenvedéllyel csókol, hogy komolyan lüktetni kezdek odalent. Hátamon érzem, ahogy a bőrömbe mélyed egy-egy kődarab a ház faláról. Nem bírok mozdulni semerre, nem mintha akarnék, de a szívem olyan hevesen kezd el dobogni, hogy majd’ kiugrik a helyéről. Kapkodva veszem a levegőt, amikor pedig elszakad tőlem a sötétségbe pillantok.
- Jól van. – sóhajtok fel, és mindenfelé pillantok, csak Wyattre nem. Nem vagyok benne biztos, hogy látni szeretném a reakcióját. Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán el akarom mondani neki. Dehogy akarom, az istenért! – Figyelj Wyatt, én… - Kertelek. Nem tudom, hogy kéne elmondanom neki. Egyre idegesebb leszek, nagyot nyelek, hogy leküzdjem a torkomban lévő gombócot. Oké, most erősnek kell lennem. Most az egyszer! 
- Ígérd meg, hogy nem fogsz szánakozni, és nem leszel ennél is dühösebb és… nem hagysz itt. – kezdek bele harmadszor is, majd elszámolok magamban háromig. Egy, kettő, három.
- Leukémiás vagyok.– bököm ki elcsukló hanggal, de ezzel együtt akkora kő esik le a szívemről, hogy szinte hallom, ahogy koppan. Kész. Ezt is megéltük. Kezem ökölbe szorul és a falat ütögeti, és most először merek ránézni Wyatt arcára. Jézusom… 


• TAG: Wyatt ♡ • SONG: [You must be registered and logged in to see this link.] • NOTE:  :"D 

Hazel & Wyatt

Fogalmam sincs, mit akartam elérni azzal, hogy így letámadtam. Egyáltalán mi az isten ütött belém, hogy úgy ráförmedtem arra a szerencsétlen nőre, aki rám nézett. Azt sem értem, miért remeg a kezem az idegtől. Mert remeg, ezt én magam is jól látom, ökölbe is szorítottam, nehogy Hazel észrevegye. Ott tipródtam, fel alá sétáltam a szemétkupacok között, orromat facsarta a kukákból áradó mérhetetlen bűz.
-Te milyen szánalomról beszélsz? – Kaptam rá a tekintetem és el sem tudtam képzelni, mit akar ezzel mondani. Lepörgettem ugyan egy pár megoldást arra, miért lépett meg szó nélkül és hagyott egyedül egy csecsemővel, de szánalommal sosem gondoltam rá. Ellenben én eléggé sajnáltattam magam az első időkben. - Úgy nézek ki, mint aki el akar hagyni téged? – Húztam fel szemöldököm, tettem zsebre a kezeimet és vártam, hogy végre kinyögje, mi az isten baja van. Kezdek begolyózni ettől a sok teóriától a fejemben és az sem segít sokat, ahogy látom tépelődni.
Aztán csak kinyögi, én meg úgy érzem, mintha kihúznák a lábam alól a talajt. Az egyik percben még izgatottan készültem a radinkra, a következőben meg itt állok és bénultan figyelem a lányt, akiért bármire hajlandó lennék.
-Csak viccelsz. Ez nem… ez nem lehet. Ennél jobb indokot is kitalálhattál volna arra, hogy meglépsz. – Ráztam a fejemet, majd a kukának támaszkodtam, fejemet karjaim közé ejtettem. - Nem lehetsz leukémiás. Azt észrevettem volna Hazel. Figyeltem rád, a tenyeremen hordoztalak, ott voltam melletted. – Aztán eszembe jutott egy ájulás a szüleim házában. Egyszerű rosszullétnek gondoltam, de olyan sápadt volt és annyira gyenge. Akkor azt hittem, csak a terhesség miatt van és mert olyan vékony és törékeny. Visszagondolva észrevehettem volna az árulkodó jeleket. Mekkora egy faszfej voltam.
-Mennyire előre haladatott? – Nem tudom, valóban tudni akarom e, mennyi ideje van még hátra. Csak most kaptam vissza és a gondolat, hogy többet nem láthatom, teljesen kikészít. Egy nőt nem szerettem még így, feleségül akartam venni a baba születése után. Sőt, akár most is elvenném, de jelen pillanatban csak üveg jó minőségű whisky-re vágyom.
-Ezt kellett ennyi ideig titkolnod? És ha késő lett volna? – Löktem el magam a kukától, elvesztett egyensúlyomat a fal fogta meg. - Mit gondolsz, csak neked nehéz? Inkább elmenekültél, minthogy szembenéztél volna az akadályokkal? Segítettem volna, akármit megtettem volna, még szoptattam volna Max-et, eltekintve attól, hogy nekem nincs mivel. – Már nem érdekelt, hogy egy fickó a sikátor előtt állt, engem figyelt, a falhoz szorított Hazel-t és minden egyes kifakadásomnál egyre közelebb araszolt a lányhoz.
-Húzzon innen a francba, semmi nem történik itt. – Fordultam az ismeretlen fickó felé, de ő megállt Hazel mellett, mintha csak valami biztonsági őr lenne vagy valami önjelölt szuperhős.
-Én nem úgy gondolom. – Mondta higgadt, idegesítően nyugodt hangszínnel. – Bántotta magát? – Fordult Hazel felé, kezét a vállára csúsztatta. Kedves mosoly suhant át az arcán.
-Tudod mit? Én most megyek… erre innom kell valamit. – Fogtam magam, kiléptem az utcára és a kétsaroknyira lévő ír pubba vettem az utamat. Átverekedtem magam a tömegen, leültem a pulthoz és megrendeltem azt a whisky-t, amire néhány perccel ezelőtt gondoltam. Egy egész üveggel…

Together, again, as in the old days...

Igen, pontosan ilyen reakcióra számítottam. Kapkodom a levegőt, még én magam sem fogtam fel tulajdonképp, hogy elmondtam neki. Nem akartam még most, de ha jobban belegondolok, talán jobb is, hogy az elején tisztáztuk ezt az egészet. Miféle dolgok kavaroghattak ezzel kapcsolatban a fejében?! Valószínűleg minden, csak ez nem.
- Ez az igazság, Wyatt. Azért nem vetted észre, mert csak a terhességem hetedik hónapjában kezdtek el kijönni a tünetek és azok is csak hébe-hóba. Én is akkor tudtam meg. – fejtem ki. Persze, hogy nem vette észre, nem is vehette, hiszen alig volt bajom akkor még. Egy-két ájulás, néhai rosszullétek, de azokat is vírusra fogtam. Így visszagondolva, én sem tudom, mi lett volna a jobb megoldás? Maradni, és minden egyes nap szembenézni azzal, hogy egyszer egy pillanat alatt eltűnök az életükből? Nem hiszem. Bár… fogalmam sincs.
- Nem gondoltam, hogy ennyi ideig kihúzom… Tulajdonképp akkor az orvosok nem jósoltak nekem többet egy-két évnél. Ezért is mentem el. Kezelésekre járok, azért is jöttem Vegasba, de ha nem kapok csontvelőt, nem tudom, mennyi időm lehet. Annyira még nem vészes a helyzet, de egyik napról a másikra fordulhat a kocka. Ezért hagytalak ott titeket, Wyatt. Max érdekeit is néztem, a tiédet. – próbálom neki elmagyarázni, de nagy valószínűséggel hiába, mert most ilyen idegállapotban nem fogja felfogni. Tudom, milyen… Én is mindjárt felrobbanok belülről, szétvet az ideg, amiért így kell látnom.
- Ez nem erről szólt. – mondok csak ennyit a vádakra, pedig pontosan tudom, hogy igazat beszél. Mégis, valamilyen szinten, ha belegondolunk, az is borzalmas lett volna. Jó, így visszatekintve, hogy öt évet kihúztam, nem, de ki tudta ezt? Ki tudta, hogy egy év múlva nem dobom fel a talpam?
Észre sem veszem a férfit, aki nem sokkal mellettünk áll és figyel. Mit gondol? Mégis? Hogy megerőszakolni készül? Ugyan már, az istenért. A szemeimet forgatom, ahogy Wyatt elmegy.
- Most hova mész? – kérdezem, és utána nézek, mérgemben pedig a mellettem álló pasasra pillantok.
- Vegye le rólam a mocskos kezét, a kurva életbe. – rázom le magamról, és kedvem támadna szemen köpni, hogy levezethessem valakin a dühömet. Legszívesebben üvöltenék, de nem teszem. – Soha nem bántana, maga idióta. – nézek még egyszer végig rajta, majd lassú léptekkel elindulok kifelé tipegve. Wyatt is egy észlény, mit ne mondjak, hogy a nyomornegyed közepén itt hagy egy vadidegennel. Akár meg is erőszakolhatna, ha úgy van. Nulla erőm van ahhoz, hogy lerázzak magamról egy ilyen behemót faszit.
A saroknál megállok egy pillanatra és a falnak támaszkodom. Az istenit! Mindent elrontottam. Mindent! Nagyokat nyelek, de ezúttal nem sikerül leküzdenem a szemembe gyülekező könnyeket, amik patakzani kezdenek, és érzem, ahogy lemossák a festéket a szememről. Francba. Mélyen beszívom a levegőt, majd lassan kifújom. Letörlöm az arcomat, és elindulok a pub felé. Pontosan tudom hol van, ismerem Vegast, ez a bár pedig már itt volt öt éve is.
Nem is kell sokat sétálnom ahhoz, hogy ott legyek, és egyelőre csak benézek az ablakon, hogy Wyatt ide jött-e egyáltalán. Én ugyan lehet vak vagyok, de nem látom sehol, és már mért ne mehetett volna másik klubba, amikor itt van egy rakáson vagy húsz? Ez az! Mindegy, végül úgy döntök, hogy bemegyek, megnézem, hátha.
Nincsenek kevesen, sőt. Tele van a pub, a levegőben alkohol és füstszag keveredik. Ahogy belépek, körbenézek, és végül a bárpultnál megpillantom őt. Határozott léptekkel indulok meg felé, és leülök a szabad székre, ami mellette van.
- Ne csináld ezt Wyatt, kérlek. – kezem a karjára teszem, tekintetem pedig az üveg whiskyre siklik. – Nem változik semmi attól, ha azt megiszod. – folytatom, bár legszívesebben most én is lerészegednék. Az lenne a legjobb megoldás, de nem a leghelyesebb. Legalábbis nem most. Majd később.
- Nézd, ha akarod hazamegyek, és nem kereslek, ha jobbnak látod, de… azt tudnom kell, hogy nem önös érdekből hagytalak itt. – mondom és a tömeget kezdem vizslatni. Nem akarok a nyakára járni. Tudom, hogy hagynom kéne, hogy leüljön benne ez az egész dolog, de ha itt hagyom ezzel az üveg whiskyvel… Annak nem lesz jó vége.



• TAG: Wyatt ♡ • SONG: [You must be registered and logged in to see this link.] • NOTE:  :"D 

Hazel & Wyatt

Húsz perc… ennyi elég volt ahhoz, hogy magamba öntsem a borostyán szín folyadék felét és kellő bátorságot szerezzek ahhoz, hogy nem foglakozzak azzal, ami körülöttem történik. A kétségbeesés úgy nehezedett rám, mint az összeomlott házfalak, amik bármelyik percben maguk alá temethetnek. Fel sem fogtam még igazán, hogy mit mondott Hazel. Azt sem tudom, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban. Szorít valami legbelül, de azon kívül olyan vagyok, mint a légüres tér.
Távolról érzékeltem csak, hogy egy kéz végigsimít a karomon. Elrántottam, az ölembe ejtettem, miközben másikkal veszettül szorítottam az üveg nyakát. Anélkül is rájöttem, hogy Ő az, hogy ránéztem volna. Félreismerhetetlen illata van, ezer közül felismerném a megszokott aromát. Magamba döntöttem egy nagy kortyot, majd még egyet és fintorogva fordultam felé. Az erős szesz összehúzta az arcizmaim, kellett néhány pillanat, mire rendeződött megviselt arcom.
-Nem változik semmi sem, de legalább amíg kiütve vagyok, nem gondolok arra, hogy elveszíthetlek… újra. – Hajoltam egész közel hozzá, magamon éreztem az alkohol gyomorforgató szagát. Megnyaltam az alsó ajkam, visszafordultam a piámhoz, de elvesztettem az egyensúlyom, kicsin múlott, hogy a földön végzem. De idejében megmarkoltam a bárpult szélét, így maradtam a helyemen. Az utolsó néhány kortyot egyszerre húztam le, a szesz az agyamig meg sem állt, két pillanat alatt elértem azt az állapotot, amit már nagyon rég éreztem. Orrnyergemet masszírozva tápászkodtam le a székről.
-Ugyan már Hazel. – Rántottam ki beszorult ingem a pult és a szék közül. - Mindig is magadat helyezted előtérbe. Ha egy kicsit is számítottunk volna neked, maradtál volna. Önző kurva vagy… – Köptem a szavakat, ingatag lábakon állva, majd lendületes, kábult lépésekkel egyszerűen faképnél hagytam. Átnyomkodtam magam a tömegen, zúgott a fejem, mellkasomat valami ismeretlen érzés szorította. Amint kiértem a hűvös levegőre, mintha enyhült volna a fejemben a nyomás. Már nem éreztem azt, mintha ki akarna szakadni a fejemből az agyam.
Hátamat a falnak vetettem, fejemet a hideg köveknek nyomtam. Levegőért kapkodtam, ziháltam, izzadtság cseppek gyöngyöztek a homlokomon. Erőt vettem magamon és útnak indultam. Haza akartam menni, megölelni a fiam, aztán beállni a zuhany alá, de tudtam, ha most hazamegyek, akkor nem tudok majd uralkodni magamon, cafatokra cincálnám a lakást és Max olyan látványt kapna tőlem, amit örök életemre bánni fogok.
Nem ismertem a helyet, ahol végül kikötöttem. Egy játszótéren vágtam magam hanyatt, néztem a csillagokat. Egy arra járó sráctól kértem egy szál cigit és elpöfékeltem azt is. A tüdőm majd’ kiszakadt a helyéről, de elszívtam. Az oldalamra fordultam és úgy gondoltam, remek ötlet lesz felkeresni Hazel-t. Annyi minden van még bennem, amit nem mondtam el neki.
Állásba tornáztam magam, előkotortam zsebemből a címét. Nem nagyon emlékeztem merre kell menni, tekintve, hogy matt részeg voltam, de valahogy elkeveredtem. Egy idő hölgy furcsán méregetett, először be sem akart engedni, de mivel szépen néztem rá és bókoltam neki egy kicsit, szabad utat kaptam. Sőt, annyi el volt tőlem varázsolva, hogy azt is megsúgta, merre lakik Hazel-t. A liftet nem mertem használni, biztos belehánytam volna, ezért fellépcsőztem. Bezörgettem az ajtón és vártam. Térdeimen támaszkodtam, szomjaztam a levegőre, a torkom ki volt száradva.
Amikor az ajtó kinyílt, már nem gondoltam olyan jó ötletnek, hogy eljöttem. Férfi vagyok, erős és megállíthatatlan, de tele vagyok alkohollal, Hazel leukémiás… túl sok ez nekem.

Together, again, as in the old days...

A látvány, ami fogad, nem épp kellemes, és tudom, hogy két percen belül az elfogyasztott háromnegyed üveg whisky megteszi hatását, és Wyatt annyira kiüti magát, hogy a világáról nem fog tudni. Az utóbbi években történt velem is egyszer-kétszer ilyen, hogy nagyon magam alatt voltam, és az alkoholt hívtam segítségül. Gyorsan hatott, és olyankor mindig meggondolatlan dolgokat teszek. Így fordult elő, hogy egy pláza közepén töltöttem az éjszakát, beindítva a riasztót. Elég gáz szitu volt, meg kell hagyni, de túléltem, szóval nem volt akkora gáz. Kidumáltam magam a rendőröknél, hogy bezártak, miközben én vásárolgattam, meg minden fene, szóval végül is elengedtek.
Szavaira ismét előjön a torkomban lévő gombóc, mert teljesen igazat beszél. Én tudom, hogy az alkohol határozottan segít, de meddig? Egy óráig? Kettőig? Utána ugyanúgy szembe kel nézni a tényekkel egy jelentős fejfájás és rosszullét mellett. Egy pillanatra elfog a hányinger, ahogy megérzem a whisky szagát Wyatten, de nem foglalkozom vele, nem hajolok arrébb, csak a szemeit fixírozom, amikkel már valószínűleg kettőt lát belőlem.
Szó nélkül hallgatom, amit mond, majd amikor majdnem a padlón végzi, megcsóválom a fejem, és a pultra támaszkodom.
- Talán tényleg az lenne a legjobb, ha ezt nem most beszélnénk meg. – mondom neki, miközben a pult mögött sorakozó üvegeket kezdem el szemlélni. Legszívesebben én is egyhez nyúlnék a sok közül, de minek? Hogy az legyen, amit az előbb említettem? Nem éri meg… Bár egy két pohárkával lehet, hogy mégiscsak le kéne gurítanom.
Wyatt mondandója azonban megállítja az alkoholon való elmélkedésemet, és olyan súllyal nehezednek rám, mintha minden egyes kiejtett szó a mellkasomra telepedne. Oldalra sandítok rá, és a fejemet fogom, majd miután elviharzik, hirtelen megfordulok.
- Igen? Önző kurva? Ez az, menj csak, menekülj el te is a problémák elől, ahogy én tettem. – kiáltom utána és földhöz vágom a kezemben lévő táskát. Olyan ideges vagyok, hogy bárkinek neki tudnék most menni. Jó pár szem így is rám szegeződik, de ezúttal eszemben sincs Wyatt után menni. Nem csinálok hülyét magamból, meg talán jobb is lesz neki, ha most hazamegy. Vagy tudja franc, hova ment, nem is érdekel. A fenébe is, hogy ne érdekelne, de épp az előbb vágta a fejemhez, hogy önző kurva vagyok! Azért álljon már meg a fáklyásmenet...
- Egy pohár erősebb koktélt kérnék, de ne legyen azért olyan, hogy fejre álljak tőle, mert akkor valószínűleg mentőt kéne hívni, szóval… Érted. – kezdek magyarázni a pultos srácnak, aki valószínűleg tök hülyének néz, hogy egy pohár koktéltól hívni kéne a sürgősségit, de mindegy. Nem kell tudnia mindenről neki sem.
A bárszéken ülve kortyolgatom az italom, mikor mellém ül valaki és egy pillanatra megörülök, hogy Wyatt észhez kapott és visszajött, de amikor oldalra pillantok, minden reményem elszállt.
- Helló Szépségem. – mondja a mellettem ülő, miután úgy gondolta, hogy ha ránéztem, akkor már nyert ügye is van.
- Fizetnék. – mondom a pultosnak, szóra sem méltatva az előbbi srácot, aki viszont kicsit közelebb jön, és nem adja fel.
- Máris mész? Maradhatnál, meghívlak egy italra. – mondja, én pedig bosszús tekintettel nézek rá, valószínűleg úgy, hogy ez elég is volt számára, mert mosolyogva, kéz feltartva elfordult. Odateszem az ital árát a pultra, majd úgy döntök, hogy ideje lesz hazamenni. Ez a koktél meg sem kottyant számomra, mindig is bírtam a piát, de nem is lett volna jó, ha most kiütöm itt magam…
Hazaérve, ahogy beérek a lakásba, ledobom magamról a szoknyát és a felsőt, mert nem túl kényelmes, ami azt illeti. Ezek után az ágyra dőlök, és csak bámulom a plafont.
Vajon mi lesz most? Annyira szerettem volna eltölteni vele egy felhőtlen estét. Csak egyet. Bármit megadtam volna érte, de nagy valószínűséggel nem fog keresni. Legalábbis egy ideig biztosan nem. Talán tényleg nem kellett volna még akaratlanul sem rossz irányba terelnem a beszélgetés témáját, és akkor még mindig itt lenne velem. A francba! A francba, a francba! Miért ver engem az isten? Valami borzasztó dolgot követhettem el, hogy rosszat akarnak nekem a fentiek. Nem hagy nyugodni ez az egész, és a könnyeim is megint gyülekeznek. Úgy érzem magam, mint egy tini. Igen, határozottan. Hasra fordulok, az arcom alá gyűröm a párnát és teljes erőmből üvölteni kezdek, ezzel kiadva magamból az összes dühömet. Miután megvagyok ezzel, a fésülködőasztalhoz vágom a párnát, leverve onnan rengeteg dolgot, a parfümös üveg összetörve ér földet, s a levegőben szétárad a tömény illat. Épp hogy ez megtörtént, kopogtatást hallok az ajtón. Felkapom a fejem, és tekintetem a bejáratra szegezem, de csak ülök ott továbbra is egy kis ideig. Ki a franc az? Wyatt! Nem. Nem jöhet ide, kétlem.
Felpattanok, magamra kapom a selyem köntöst, és kinyitom az ajtót, a látványra pedig elhúzom a szám.
- Wyatt… - mondok csak ennyit, ahogy ránézek az alkoholtól bűzlő, imbolygó alakra. Nem is tudom, mit kéne tennem. Hívjam be? Nem lesz jó vége, ha ezt teszem, de nem is csaphatom be az orra előtt az ajtót, hiszen totál részeg. – Istenem, gyere be. – lépek felé egyet, és betámogatom a lakásba, becsukva magam mögött a lábammal az ajtót.
- Ott a vécé, ha kell. – intek a fejemmel a mosdó irányába, mert ki tudja, mikor szándékozik kidobni a taccsot. Mélyet sóhajtok, és a kanapéra ültetem, majd madártávlatból, karba font kézzel szemügyre veszem. – Mért jöttél ide? – sóhajtok fel, és legszívesebben sírógörcsöt kapnék, amiért ver a sors. Nem azért, mert itt van, mert ennek természetesen nagyon örülök. Azért, mert ilyen állapotban van itt! Nem tud a világáról sem, el sem tudom képzelni, hogy talált ide egyáltalán, de abban egészen biztos vagyok, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége…


• TAG: Wyatt ♡ • SONG: [You must be registered and logged in to see this link.] • NOTE: ♥♥ (: 

Hazel & Wyatt

Betántorogtam az ajtón, talán még neki is ütköztem Hazel-nek, de nem voltam a helyzet magaslatán. A lábaim összeakadtak és kevés kellett ahhoz, hogy eltaknyoljak a lakás közepén. Ezért boldogan elfogadtam, ahogy a kanapé felé terelt. Hangosan vettem a levegőt, percekig csak azt lehetett hallani, ahogy levegőt kortyolok. A hátamra fordultam, összehúztam a szemeimet, majd felpislogtam a plafonra és egy percre elfelejtettem, hol vagyok.  Felkönyököltem, végignéztem Hazel-ön és újra hatalmába kerített az a szorító érzés.
-Semmi bajom, nem fogok rókázni. – Legyintettem, de a lendülettől majdnem leestem az ágyról. Visszamásztam, egészen a támláig, ott is becsúsztattam a kezem mögéje, hogy fogást találjak és ne zakózzak. Totál úgy festettem, mint egy idióta, de jelen állapotomban leszartam.
-Beszélgetni Hazel. Szerinted mi a faszért vagyok itt? – Dörzsöltem meg az orromat a kézfejemmel. - Meséljek arról a napról, amikor szembesültem azzal, hogy kisétáltál az életemből? Nem volt csodás érzés, nekem elhiheted. Életemben nem éreztem magam olyan pocsékul, mint akkor. Ittam, bevallom, szarrá ittam magam. Igen, apám kórházba vitt, alkoholmérgezés. – Magyaráztam érzelem mentes hangon. Már semmi sem érdekelt. Ha most nem beszélhetek róla, felrobbanok. Egy ketyegő időzített bomba vagyok, ami bármelyik percben a levegőbe röpíthet bármit és bárkit.
-Egyedül hagytál. Mellette kellett volna lenned. Látnod kellett volna, ahogy megtanul járni, hallanod kellett volna, ahogy kimondja az első szavait. – Húztam fel magamat ülésbe, könyökeimet a térdemre nyomtam, fejemet a kezembe ejtettem. Forgott velem a szoba, erős hányinger tört rám, de még mindig volt bennem kimondani való.
-El akartalak venni feleségül. Nagy családot akartam, házat, jó munkát. Veled akartam megöregedni… gyűlöltelek. Aztán piszkosul vágytam utánad és megint gyűlöltelek. Felőrölt ez az érzés, Max-el alig foglalkoztam. – Szörnyű bevallani azt, amit titkoltál még a saját apád előtt is. Persze ő hamar rájött, rengeteget foglakozott Max-el. Hálával tartozom neki…
-Most meg azt mondod beteg vagy. Visszakaplak és engedjek el újra? – Felnéztem rá, vöröslő, könnyben úszó szemekkel. Túl sok ez egyszerre… sosem voltam az érzelmes fajta, anyám temetésén ejtettem utoljára könnyet. Most mégsem tettem semmit az ellen, hogy visszafojtsam őket. Nem férfias viselkedés? Most már ez sem érdekel…
-Nem akarlak elveszíteni Hazel, én nem… – Remegett a hangom, torkomat sírás fojtogatta, kövér könnycsepp buggyant ki a szemem sarkából. Elrejtettem arcomat előle, tenyereimbe temettem és némán zokogtam. Alig kaptam levegőt, émelyegtem, szédültem. Már megbántam, hogy megittam azt az üveg whisky-t. Nem iszom, egyáltalán nem, Max miatt sem és magam miatt sem, de másba nem tudtam menekülni.
Kimasszíroztam szememből a könnyeket, vettem egy mély levegőt, hogy összeszedjem magam. Vonallá préselt ajkakkal küzdöttem a vágy ellen, hogy kisgyerek módjára összegömbölyödjek és sírjak. Fáj, rohadtul fáj és bármit is teszek, nem fog elmúlni. Nem tudok együtt élni azzal a tudattal, hogy bármelyik percben elveszíthetem. Ehhez túl gyenge vagyok…

Together, again, as in the old days...

Cs ak fogtam a fejem, és szótlanul néztem a kanapén, szintén szótlanul fekvő Wyattet. Édes Istenem, most mégis mit kéne tennem? Ez a csend csak jobban kikészít, mintha mondaná a magáét. Azonban erre nem kell sokat várnom, mert elég rendesen megered a nyelve, ezúttal azt kívánva, hogy inkább lenne csend.
- Nem biztos, hogy akarom hallani. – motyogom magam előtt, de ő ettől függetlenül ugyanúgy folytatja, belém marva, fájdalmat ejtve bennem minden egyes szavával. Tudni, hogy ekkora szenvedést okoztam neki, borzalmas dolog. Nem mintha, eddig nem sejtettem volna, de…
- Alkoholmérgezés? – formálom ajkammal a szót, és ezzel együtt belém hasít a tudat, hogy egy hajszál választhatta el attól, hogy ő is magára hagyja Max-et, és én se láthassam őt soha többé. Az idegesség, a pánik és a fájdalom érzései egyszerre törnek fel bennem, és kerítik hatalmába a testemet, így megfordulok a saját tengelyem körül, és a térdeim automatikusan összerogynak, a kanapéra ülök, mellé.
- Mellettetek kellett volna lennem, és végignéznetek, mennyit szenvedtem e miatt a kurva leukémia miatt az elmúlt öt évben? Random ájulásaim voltak, Wyatt, rosszullétek, minden volt, ami nem kellett volna nekem. Több, mint nyolc kilót adtam le, és a súlyom még most is folyamatosan csökken. Akartad volna ezt látni? Akartad volna, hogy Max arról kérdezősködjön, hogy mi a bajom? Mit mondtunk volna neki? – kezdek bele nagy lendülettel, mert egyszerűen kitör belőlem a dolog, nem tudom magam visszafogni, pedig lehet, hogy nem kéne még tetőzni is a helyzetet, mégis ezt teszem. A mondandóm felénél már kapkodva mondom a dolgokat, a levegőt is gyorsabban veszem, és a pulzusom is valószínűleg eléggé megemelkedett. Tényleg úgy viselkedek, mint valami önző kurva? Kezdem úgy érezni magam.
Amint Wyatt folytatja a mondandóját, csak még szarabbul érzem magam. Nagyokat nyelek, a hajamba túrok, és legszívesebben hangos zokogásban törnék ki, de az ajkaimba harapva, visszafojtom a könnyeimet még vagy két pillanatig… Tovább nem megy. Az elmúlt időszakban meg tanultam erősnek lenni, de ezt már én sem bírom igazán. Az arcom ez percen belül könnyektől áztatott lesz, és amikor rám néz, ez csak fokozódik.
Gyorsan letörlöm a könnyeimet, mély levegőt veszek, de a szipogást nem bírom abbahagyni. Magam felé fordítom az arcát, két tenyerem közé fogom, s homlokomat az övének támasztom.
- Hé. Nem fogsz elveszíteni, oké? Maradok még… - De meddig? Ez a probléma, hogy most tulajdonképp olyannal hitegetem, ami nem is igaz, amit még én magam sem hiszek el teljesen. Mennyi esély van rá, hogy túlélem ezt az egészet?
- Kérlek, ne sírj. Annyira rossz így látni téged.  – mondom, közelebb húzom, és egy lágy csókot lehelek ajkaira, megnyugtatásképp. – Szeretlek, Wyatt és ezt még ez a szar sem változtathatja meg. – magamhoz ölelem, arcomat a nyakába fúrom. Itt legalább nem whisky, hanem parfüm illata van, amit szemeimet lehunyva, jó mélyen magamba szívok. Tudom, mit érezhet most. Vagyis el tudom képzelni, hiszen ha fordított esetben lenne ez a dolog, valószínűleg én is nagyon ki lennék bukva, sőt tuti, szóval abszolút érthető az egész. De, hogy így kell látnom, a szívem megszakad. És amikor mondott… Annyira dühít az egész. Olyan tökéletes lett volna minden, ha nem jön közbe ez a franc.
De talán érte… értük felcsillanhat újra némi remény bennem…


• TAG: Wyatt ♡ • SONG: [You must be registered and logged in to see this link.] • NOTE: nem a legjobb, de ♥-ből jött :"D 

Hazel & Wyatt

Pocsékul éreztem magam. A hányinger hullámokban tört rám, hol elcsitult, hol pedig tajtékzott. Levegőért kapkodtam, mélyeket lélegeztem, nyeltem a könnyeimet és úgy éreztem magam, mint egy kisfiú. Már nem akartam erős férfi lenni, el akartam bújni, elrejtőzni, mint amikor kicsi voltam és apám órákat keresett a kertben. Olyankor mindig felmásztam egy fára vagy elbújtam a garázsban, a hatalmas dobozok mögött. Talán most is ez kellene tennem. Legalábbis arra az időre, amíg kitisztul a fejem és elhagyja testemet a kábító alkohol.
-Meddig Hazel? Órákig, napokig, hónapokig? És ha évek lesznek belőle? Nem tudhatod. Nekem akarom ezt. – Vettem le kezét arcomról, nehezen, de állásba tornáztam magam és az ablakhoz sétáltam. Kitártam és lehunyt szemekkel lélegeztem be a friss, esti levegőt. Percek alatt nyugodott le a szervezetem, már nem éreztem a szeszt, ahogy feljebb jutva a torkomat marja.
-Hogy fogom elmondani Max-nek? – Roskadtam le a földre, hátamat a falnak vetve. Ez eddig eszembe se jutott. Max odáig van az anyjáért, kiskora óta kérdezősködik róla, igyekeztem kielégíteni a tudás vágyát, de sosem engedtem, hogy a realitás talajáról elszálljon a képzelete. Amióta felbukkant Hazel, le sem lehet lőni és teljesen megértem. Nekem is hiányzik az anyám, pedig tizenöt évem volt arra, hogy szeressem. Max-nek ezzel szemben bizonytalan a jövője.
-Én is szeretlek. Mindig is szerettelek. – Néztem rá kipirosodott szemekkel, orromat dörzsölve, eltűntetve szememből a könnyeket. Elég volt ebből, nem dagonyázhatok az önsajnálat mocsarában. Lassan más nyakig vagyok benne. Még egy apró mozdulat és megfulladok. - De képtelen vagyok beletörődni abba, hogy bármelyik percben meghalhatsz. – Olyan, akár egy délibáb. Az egyik percben még veled van, a karodban tartod és szereted, a következőben pedig, mintha soha nem is lett volna a tiéd. Borzasztó érzés, szorítja a mellkasom.
-Bármit megteszek, hogy jobban legyél. Akármelyik szervemet odaadom, azt is, ami létfontosságú. – Pattantam fel a földről, túl hirtelen, megszédültem és az alkohol, amit egy órával ezelőtt magamba döntöttem, utat tört magának. Esélyem sem volt arra, hogy a wc-ig rohanjak. Ezért hátat fordítottam a lánynak, kihajoltam az ablakon és csak reménykedni tudtam, hogy nem hánytam valakit nyakon. Elhagyott az erőm, az ablakpárkányba kapaszkodtam, hogy megtartsam magam. Vacogtam, a hideg rázott. Ingem ujjába töröltem a számat, éllásba nyomtam magam és a kanapéig botorkáltam. Elfeküdtem és a fejemet Hazel ölébe fektettem. Megpusziltam a hasát, majd felnéztem rá.
-Adj egy rágót kérlek. – Vigyorogtam bárgyún. Azt hittem, hogy megkönnyebbülök majd, amiért kiadtam magamból a whiskyt, de alattomos egy jószág volt. Koránt sem engedett ki a kábulatból.

Together, again, as in the old days...

A rossz érzés szinte teljesen bekerített. Sírhatnékom volt az egész miatt, és ha rá kell néznem Wyattre, rögtön előtörnek a könnyeim. Az istenért, hát erősnek kell lennem! Erősnek kell mutatnom magam, mert az is vagyok. Mi van, ha le tudom győzni ezt a szar betegséget? Volt, akiknek már sikerült, hát miért ne sikerülhetne nekem is?
- Nem tudom meddig, oké? Bennem is felmerül a kérdés minden nap, hogy meddig?! Valameddig… Talán nem is szabad arra gondolni, hogy mennyi időm van hátra. – vonok vállat, és a szám egy vékony vonallá préselődik. Nem tudom, meddig tudom higgadtan kezelni ezt a témát, mert általában ha előjön, durva hiszti roham tör rám, szóval, ami most történik, az egy igazán tűrhető dolog. Na de a következő kérdésnél már tényleg úgy kell magam visszafogni, és oldalra sandítva ejtem a fejem a két tenyerembe.
- Még sehogy. Úgysem értené meg. – mormogom magam elé, megdörzsölve az arcomat, mert úgy érzem, mindenem zsibbad. Hogy is érthetné meg, hogy bármikor elveszítheti az anyját, pedig még csak vissza sem kapta igazán?! Biztos, hogy fel sem fogná teljesen. De felfogná. Értelmes gyerek, de az biztos, hogy később kijönne rajta ez az egész. Miért is beszélek feltételes módban, hiszen szinte biztos, hogy ez az egész be fog következni.
A francba is, mennyire tökéletes este lett volna ez, ha még el tudom kerülni ezt a témát. Csak egy napot… Most majd mindig fel fog jönni, bármit is teszek. Csak egy pillanatra ha megszédülök, Wyatt szívinfarktus közeli állapotba fog kerülni. Ismerem, tudom milyen…
- Mi lenne, ha a mai napra megpróbálnád ezt elfelejteni? Nem mondom, hogy hunyj szemet az egész felett, mert biztos vagyok benne, hogy az nem fog menni, de tudod, pontosan azért akartam a magyarázatomat kicsit elhúzni, mert tudtam, hogy akkor csak erre fogsz tudni gondolni, és nem arra, hogy per pillanat itt vagyok… - mondom erős gesztikulációba kezdve, ahogy elnézem az ablak alatt kuporgó Wyattet.
Felhúzom magam mellé a lábaimat, és a kanapé karfájára támasztom a könyökömet, hogy a fejemet arra ejthessem. Aztán amikor belekezd az okosságaiba, nem győzném belé fojtani a szót.
- Arra semmi… szükség. – mondom, miközben tekintetemmel figyelem az eseményeket és arcomra undor ül ki. Istenemre, ha nem hányt le senkit, akkor rohadt nagy mázlija van, mert ez az utca nem a nyugodtságáról híres. Éjjel is van forgalom, méghozzá gyalogos is elég…
Az undor eltűnik az arcomról, amint elkezd a kanapé felé botorkálni, és helyére mosoly ül ki rá. Olyan esetlen így berúgva, hogy úgy kell visszafognom magam, hogy ne nevessek. Lepakolom a lábaimat, amint észreveszem, hogy mi a szándéka, és lepillantok rá.
- Most már remélem kijött belőled az összes pia... – simítok végig a fején, szám mosolyra húzom. Gyomromban ismét érzem a pillangókat, pedig még csak nem is tett semmi olyat, amitől ez beindulhatna, de úgy tűnik, már a puszta közelsége is ezt teszi velem.
- Akkor talán mássz le rólam, hogy fel tudjak állni. – mondom mosolyogva, majd ha megteszi, kisétálok a konyhába, felkotrom a cukros kosarat, aztán megtalálva a rágót, visszaigyekszem. Az előszoba tükre azonban megállít. Belenézek, és még én magam is elszörnyedek a látványon, ahogy kinézek.. A szempillaspirálom szét van folyva, úgy nézek ki, mint valami fürdőskurva (XD). Egy kis igazítás után végül visszamegyek és odanyújtom neki a rágót.
- Remélem, hogy nem alszol el az alkoholtól Silverman, mert… - Még terveim vannak veled mára. A kimondás helyett inkább csak mosolygok, mielőtt még azt gondolná, hogy le akarom teperni. Leülök mellé a kanapé szélére, és végigpillantok rajta, ahogy így fekszik. Hm…


• TAG: Wyatt ♡ • SONG: [You must be registered and logged in to see this link.] • NOTE: én is  

Hazel & Wyatt

Ó te drága alkohol, aki elvetted az eszem, aki kikapcsoltad az érzéseim. Ha nem lennének rossz emlékeim veled, életemet is megosztanám veled. Épp csak annyi időre, hogy elfelejtesd velem, hogy a nő akit szeretek, bármelyik pillanatban meghalhat. Képtelenség ezt józan ésszel elviselni.
Mozdulni nem tudtam, még akkor sem, ha arra kért volna. A végtagjaim elgémberedtek, a szám zsibbadt, a torkom száraz volt. Nyeltem, de egyszerűen semmire sem mentem vele. A levegő azonban simán végig vandálkodott az orrom át a tüdőmbe, némileg elnyomva az újabb hányás cunamit.
Kell nekem az a rágó, muszáj lesz felülnöm vagy legalább lejjebb csúsznom, hogy ki tudjon menni a konyhába. Nem is bírtam mást, mint csúszni. Az ágy végébe húztam magam a hátamon, öltözékem a nyakamig gyűrődött, gyakorlatilag félmeztelen állapotba küzdöttem magamon a ruháimat. Akkor meg már minek ingben lennem. Kigomboltam, megvakartam a hasam és elkényelmesedve vártam Hazel-t. Ha akartam sem tudtam volna több mozgást kicsikarni magamból.
Nemsokára vissza is jött, kezében a megmentőmmel. A rágóval. Ki gondolta volna, hogy ez a kismentolos apróság képes megmenteni az ember életét. Kivettem a kezéből és azzal a lendülettel a felét a számba is borítottam. Hatalmas rágógumi cammogott a számban ide-oda, már abban elfáradtam, ahogy rágtam. Laposakat pislogtam, elnyomtam egy feltörő ásítást köhögésnek álcázva és lassan, iszonyatosan lassan ülésbe tornáztam magam. Szédültem, forgott velem a szoba, levert a víz, de széles, kaján vigyor kúszott a számra, ahogy végignéztem rajta. Leküzdöttem magamról az inget, megtöröltem vele a homlokom, amin már gyöngyözött az izzadtság, aztán egy hanyag mozdulattal a földre dobtam. Elnevettem magam, csuklottam egyet, eldőltem, egyenesen Hazel ölébe.
-Tudod, azért ez szívás. Visszajössz, megismered Max-et, aztán lehet, hogy többet nem is látod. Olyan vagy, mint egy bűvész. Egy szemfényvesztő. Most még itt vagy, de talán holnap már nem. – Furcsa ez a helyzet. Tulajdonképpen még mindig nem fogtam fel, hogy beteg. Ez is csak velem történhet meg. Anyám is rákban halt meg épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Amikor a hormontúltengéses, kanos tinik életét kezdtem meg. Talán ezért sem voltam az a fajta ember, aki tönkreteszi magát. Nem voltak egy éjszakás kalandjaim, nem ittam halálra magam – csupán egyetlen egy alkalommal - , nem nyúltam drogokhoz sem. Nehezen dolgoztam fel a halálát és nem vagyok abban biztos, hogy Hazel halálával nem tennék valami olyat, ami később megbánnék. Ráadásul ott van Max, nem hagyhatom magára, bár tudom, hogy apám gondját viselné.
-Ugye ez az egész, csak egy rossz álom? Becsukom a szemem, aztán kinyitom és otthon leszek, mellettem Max-el, aki a bordáimba nyomja a térdét és amikor felébred, az ágyon ugrálva adja a tudtomra, hogy ébredjek meg. – Becsuktam a szemem, összeszorítottam, elszámoltam magamban tízig, csak aztán nyitottam ki újra. Hazel arcával találtam szemben magam, a szeplőit a mai napig imádom. Felcsavartam egy vöröslő tincset ujjamra és azzal játszadoztam. - El tudnám viselni, hogy egész életemben ezt az arcot lássam meg először, amikor felébredek. – Megcsókoltam, hajába kapaszkodva, erősen tartva a tarkójánál. A rágót félúton lenyeltem, teljesen megfeledkeztem róla. Felültem, egy pillanatra sem szakadva el az ajkaitól. Ki tudja, talán holnap már nem lesz velem. Nem akarok erre gondolni, de megtörténhet. Akkor pedig egész hátralévő életemben bánni fogom, hogy nem tettem boldoggá.
-Gyere hozzám. – Suttogtam ajkai közé, zihálva, az alkoholtól felbátorodva. Mindig is ezt terveztem, de sosem tudtam, hogyan is tegyem meg. Most, hogy megtudtam miért hagyott minket el és hogy kevés időnk van együtt, miért ne tenném meg?

Together, again, as in the old days...

Nem tudhatom pontosan, min megy keresztül, ahogy ő se képzelheti magát az én helyembe, mert ha teljesen egészséges lennék, én se tudnám belegondolni magam egy leukémiás életébe. Sajnos nem kell azon küzdenem, hogy ezt meg tudjam tenni, mert teljességgel bele kellett ebbe csöppennem. Bárcsak ne kellett volna.
- Minden erőmmel azon leszek, hogy még holnap is itt legyek, oké? – rándul a szám egy nagyon halvány mosolyra, mert ha próbálom, ha nem, azért mégsem tudom ezt az egészet poénná varázsolni. Nevetgélhetnék itt össze-vissza, de ez túl komoly ahhoz, hogy ez sikerüljön. Mi van, ha tényleg ez az utolsó alkalom, hogy láthatom? Egy apró ájulásból akkora dolog lehet, hogy lehet, hogy többet fel sem ébredek és én ezt nem akarom… Nem szeretnék huszonkét évesen meghalni, hisz olyan korai lenne még. Mennyi minden állhatna előttem. Szinte az egész élet.
Na, ebből elég Hazel, nem sajnáltathatod itt magad!
- Ha tudnád, hányszor kívántam már ezt. Hiába, nem sikerül felébrednem ebből a rossz álomból. De most kezded legalább jóvá varázsolni az egészet. – mosolyodom el őszintén, ahogy a hajammal kezd játszani, és tekintetem mélyen az övébe fúrom. Ezek azok a szemek, melyeknek nincs párjuk a földön, az egészen biztos. Legalábbis, amikben én így el tudok veszni…
- Hát még én, Wyatt. – mondom halkan, majd ahogy közeledni kezd az arcom felé, lejjebb hajolok, hogy megkönnyítsem a dolgát.
Már ettől öklömnyire húzódik össze a gyomrom, és végigfut rajtam a vágy, és már nyúlnék is a hátához, hogy közelebb húzhassam magamhoz, amikor elszakad ajkaimtól, és a két szó, amit mond, belém hasít. A meglepettség miatt.
- Mi? – kérdezem komoly arccal, ledöbbenve. Nem kérheti meg a kezemet csak úgy. Részegen. Sajnálatból. – Ezt most te sem gondoltad komolyan, ugye? – rándul meg a szám széle, és ha nem lennének az előbbi felsorolt okok, hogy miért is ejthette ezt ki a száján, nagy valószínűséggel hangos örömujjongásban törnék ki, hiszen öt éve nem vágyom másra, csak rá. És most megkaphatnám. Örökre.
- Igent fogok mondani, ha ezt tök józanon is megkérdezed, oké? – húzódik hatalmas mosolyra a szám, s el sem engedem a tekintetét. – Csak egyet kérek: hogy ne szánalomból tedd. – teszem hozzá, majd olyan közel húzódom hozzá, amennyire csak lehetséges. Wyatt Silverman, életem szerelme épp az előbb kérte meg a kezem, és én nem válaszoltam rá? Ez elég szánalmas, de mindegy… Bizonytalan vagyok, ezt meg kell értenie mindenkinek, mert nem egyszerű halálos betegen élni. És ezt most nem azért mondom, hogy sajnáltassam magam, de sosem tudhatom, mikor kopogtat az ajtót a halál, hogy mennem kell és akkor itt kell hagynom mindent. Mindenkit. Maxet. Wyattet.
- Térjünk vissza a kérdésre később. – súgom a fülébe, majd apró csókokat adok neki a nyakára, miután visszakanyarodok az ajkai felé, hogy aztán birtokba vehessem őket. Remélem, hogy nem akad fent azon, hogy nem mondtam rögtön igent, mert ha igen, akkor kénytelen leszek bevetni a nagy vonzóerőmet, hogy rávehessem egy kis együttlétre. Úgy igazán. Bár kétlem, hogy ennyi idő után nem kíván, és nem akar lefeküdni velem, meg hát amúgy is férfiból van. Nem nehéz eset.
- Inkább mutasd meg, mennyire hiányoztam. – húzódik az ajkam széles vigyorra, mikor elszakadok tőle, és ujjaim közben bejárják felsőtestének minden egyes zegzugát. Nem ilyenre emlékszem, de így is tökéletes, sőt, talán még formásabb, izmosabb, mint azelőtt. Alsó ajkamba harapok, és feltérdelek a kanapéra, hogy aztán egyik lábamat átvethessem az övéin, így az ölébe ülve.
- Kívánlak. – mondom, miközben mélyen a szemeit fürkészem, és újra előjönnek a szerelem tünetei. Most már tényleg nem vágyom másra, csak hogy végre újra együtt lehessünk…



• TAG: Wyatt ♡ • SONG: [You must be registered and logged in to see this link.] • NOTE: ne hari, hogy ilyen későn... :$