~Drága egyetlen aggódó anyám, ha tudnád, hogy nem tudok egyből hazaugrani, ahogy hívsz. Az én drága húgom Ana megszökött? És miért hiszed, hogy meg tudom találni? Tud magára vigyázni ő, már nagylány, ezt számtalanszor az orrunkra kötötte... Majd előkerül, nyugodj meg!~
Kalandoznak el gondolataim a kishúgom felé. Anyám hívott, hogy nem ment haza, de különösképpen nem aggódom. Fiatal, és éli az életét, ahogy én is tettem, és teszem mind a mai napig. Még csak két éves volt mikor eljöttem otthonról, esélyem sem volt megismerni őt, és amennyit láttam, akkor abban a korszakban voltam, hogy szerettem, de zavart, hogy olyan pici. Aztán jobb lett a viszonyunk, de nem volt rest az orrom alá dörgölni, hogy keveset látogatok haza. Folyton el akart velem jönni, velem élni, de az én életvitelem mellett nem vállalhattam ekkora kockázatot, ahogy a nagybátyám sem. Mi nem azok a gyerekfelvigyázós fajták vagyunk, féltem, hogy elrontom ezt a lányt. Hiszen ő kapott esélyt egy más életre, és én nem akartam, hogy ő is azt csinálja, amit én.
Félre ne értsen senki, imádom a munkám, mindennél jobban, de nem Faye-nek való. Egyáltalán nem. Teljesen más mint én, bár a makacs önfejűsége folyton magamra emlékeztetett. Emlékszem vagy két hét volt anyáékat rávenni, hadd jöhessek Joe-hoz, ma már tudom miért. Hiszen anya tudta, milyen életet él. De nekem ez is tetszik ebben. Hiszen azt kell tenned, amihez a legjobban értesz.
- Mr. Saintwood, Önnek megfelel ez az összeg? - Hallom meg ügyfelem hangját az irodám másik végében. Hirtelen nem tudom, hogy mennyit mondott, elkalandoztam, és ezt a hatalmas hibát nem követhetem el még egyszer.
- Ne haragudjon, nem figyeltem, kissé fáj a fejem - Dörzsölöm meg fejfájást színlelve és homlok ráncolva. A velem szemben lévő őszes bajszos fickó elnézően csóválja meg a fejét egy félmosollyal az arcán, és mikor szólni akarna, nyílik az ajtó, és a húgom lép be rajta. Ügyfelem igen csak meglepett arcot vág.
- Kérem... Folytathatnánk holnap? Úgy tűnik, ma nem hagynak nyugtot - Szabadkozok határozott arccal, majd kezet fogok a férfivel, miközben Faye felé egy néma "Ülj le, rögtön jövök!" arcot vágok, hogy bezárjam magam mögött az ajtót.
- Még egyszer őszintén sajnálom Mr. Stevens, még ma elmegyek Önhöz, ahogy végeztem, ha megfelel? - Mondom tárgyilagos hangon, hiszen az üzlet az üzlet, és tegnap nem sikerült találkozni vele, mert kezelésen volt.
- Rendben, számítok magára, viszlát! - Köszön el, majd komótos, lusta léptekkel éri el a liftet, és mikor becsukódik alakja mögött az ajtó, ingerülten pillantok a délutános titkárnőre, aki az én titkárnőmet helyettesíti.
- Nem megmondtam, hogy ne engedjen be senkit? Ha tárgyalok nem érdekel mások kínja, és az sem, hogy ki hal meg! Nem jöhet be senki, érti? Melyik részét magyarázzam el? Egyáltalán hol volt? - Hangom ingerült, de nem emeltem meg, hanem csak fenyegető hangsúlyra váltott.
- Én csak a mosdóba... - Kezdene bele a mondatába, de belé is fojtom a szót.
- Tartsa vissza, nem érdekel, de ha még egyszer előfordul, az volt a cégnél az utolsó wc-zése érti? - Hangom most már nyugodt, a kezdeti düh elszállt. A nő szemébe könnyek tolulnak, de ilyen az élet. Valami kis fiatal pályakezdő, de ígéretesnek tűnt.
- Igen, Mr. Saintwood, elnézést! - Ül vissza kicsit sértődötten az asztala mögé, majd ezután visszatérek a szobába. Szerencsére ebből Faye nem hallhatott semmit, mivel hangszigetelt a szoba, a hangok benn maradnak, és nem jutnak be.
- Te pedig... Előbb kopogj, mielőtt berongyolsz valahová! - Morranok fel mikor bezárom magam mögött az ajtót, majd egy rövid ölelés után leülök vele szemben az asztalom mögé.
- Csak nem pénz kéne? - Sütök el egy poént, ami remélem csak poén szintjén marad. Én is megdolgoztam érte, nekem sem pottyant az ölembe ez a rengeteg vagyon... Húgomra pillantok hűvös tekintettel, ahogy mindig is szoktam, ha nem tudom, miről van szó.

Némán és komor arccal fürkészem húgom arcát, miközben elkezd beszélni. Tudom, milyen akaratos és makacs, és tudom azt is, hogy anyánkat könnyen átverheti, de velem más a helyzet. Még ha nem is mutatom, hogy lebukott előttem, én tudom az igazat, ő pedig hadd higgye azt, hogy átverhet. Emberekkel foglalkozom nap mint nap, szóval...
- Ez igaz Faye, de hozzám jöttél segítségért, szóval így már más a helyzet... - Válaszolok az azt teszi amit akar kezdetű mondatára, mert ha idejött, más szabályok lépnek érvénybe.
Azt, hogy segítek-e neki, vagy sem, még én magam sem tudom, egyenlőre hallani akarom a sztorit, amit be akar nekem adni, aztán ha kiszedtem a tényleges történetet, akkor meglátom, hogy tehetek-e valamit.
- A baj csak az, kedves Anabell... - Mindig így kezdem a mondatot, mikor nem hiszek neki. Akkor hívom Anabell-nek, és persze ha haragszom rá valamiért. - ...hogy nem hiszek neked. Valamit titkolsz előlem, és tudni szeretném, hogy mit? Miért menekülsz a fickó elől, mit követtél el ellene? - Teszem fel a kérdéseimet, melyre választ szeretnék kapni, ami nem lesz egy egyszerű menet. Faye nagyon jó a titkolózásban, ahogy én is, így ha nem akarja elárulni, akkor majd taktikát kell váltanom.
Mogorva tekintettel kémlelem megint az arcát, próbálok rájönni, mi lehet az a nagy titok? Hirtelen megfordult a fejemben, hogy terhes, de nem az nem lehet. Reménykedem benne, nem olyan botor az én kishúgom, hogy terhes lett, és most azért menekül, mert nem akarja elvetetni. Enyhén megcsóválom a fejem, majd valami papírt csúsztatok egy mappába, majd ismét a húgomra pillantok.
- Nos? Elkezdesz nekem mesélni, vagy én magam kutakodjak? Tudod, hogy csak egy pár telefon az egész, nem? - Arcom komolyságot tükröz, azt akarom, hogy tudja, nem viccelek. Kiderítem, mi elől menekül, hiszen mindenhol megvannak a kis kapcsolatok. Mára már ezt is sikeresen kiépítettem, nem hiába figyeltetem Katherine-t is. Valami rosszban sántikál, és a húgom sem őszinte velem. Ez nagyon nem tetszik.
Katherine-től elnézem, sőt annyira nem érdekel, de Faye... Tőle nem viselem el a hazugságokat, amivel megpróbál megetetni, ő a kishúgom. Mindig is szerettem, de az évek múlásával elidegenedtünk, azt sem tudom, mi van vele, és ezen változtatni akarok...

- Na ide figyelj Anabell! Ide jössz, valami mondvacsinált ok miatt szívességet kérve, és azt sem mondod meg mibe keveredtél, és ezek után azt hiszed, hogy majd te diktálsz nekem? A bátyád vagyok, az ÉN irodámban vagy, és az ÉN segítségemet akarod! Szóval ez feljogosít arra, hogy tudjam, mibe keveredtél bele! - Emelem meg a hangom, és az én szónál az asztalra ütök, nem hangosan, inkább határozottan. Ilyenkor örülök a hangszigetelt irodának a legjobban. Felidegesít, és tisztában vagyok vele, hogy jogosan vagyok dühös, ahogy neki is tisztában kellene lennie vele, hiszen tudja milyen vagyok. Kicsit olyan, mintha magammal vitáznék, de tudom, hogy ebben a vitában én kerülhetek ki győztesen, és addig nem adom semmire a szavam, amíg nem tudom, miben is kell segítenem neki.
- A bizalmat ki kell érdemelne Faye. Mutasd meg, hogy megérdemled a bizalmam. Avass be, mert addig én sem neked, sem másnak nem segítek. Nem vagyok hajlandó vakon megbízni benned, és erre még a testvéri kötelék sem jogosíthat fel téged! - Hangom határozott, nem tűr ellentmondást, de nem emelem meg, és az ingerültség is alig érződik ki belőle. Pedig belül forrongok, legszívesebben törnék zúznék, de nem tehetem. Nem veszthetem el a fejem, mint Kathy-nél, ő a húgom. De az elveimet még őmiatta sem fogom feladni. Hiszen hol tartanék akkor most? Sehol. Lehetek én a szemétláda, vagy a roh@dék, de akkor sem tágítok attól, amit mondtam.
Ismét meghallom hangját, figyelem az ajkait, ahogy a szavakat formálja, de ezt a gyenge magyarázatot sem vagyok hajlandó elfogadni. Gúnyosan rázom meg a fejem, majd izzó tekintettel pillantok rá ismét.
- Te most ennyire hülyének nézel engem? Azt hiszed, hogy elhiszem, hogy a főnököd képes lenne idáig követni? Az a striciknél szokás... - Fúrom tekintetem az övébe. Nem lehet, kérlek nem... Azon kapom magam, hogy állok, de nem tudom, mikor is álltam fel. Eddig fel sem tűnt, de most érzem, hogy meginog a lábam alatt a talaj. Leülök, és iszok egy korty vizet, majd ismét ránézek. Nem szólok semmit, mert nem tudok.
Annyira szeretném, ha nem lenne igazam. De nem, nincs, hiszen ő a húgom, ő nem tenne ilyet, nem okozna nekem és anyának ekkora csalódást. Anya ezért kitagadná. Idegesen dobolok az asztalon, majd egy toll akad a kezembe, amit a két ujjam közt mozgatok. Még mindig túl nagy a csend kettőnk között, és kénytelen vagyok megtörni.
- Akkor? Hajlandó vagy beszélni is végre, vagy feleslegesen jöttél? - Fizikai fájdalmat okoznak ezek a kimondott szavak, de ki kellett mondanom. Igen még én is érzek, szeretem a családom, ez más lapra tartozik, mint a szerelem. Ránézek ismét, és összekulcsolom kezeimet...

A nagybátyánk egy strici. Méghozzá az egyik legjobb, akit ismerek. Nem hiába van annyi pénze amennyi, de ő is tudott kegyetlen lenni, habár a lányait soha egyszer sem ütötte meg. Igaz a csuklójukra mért erős szorításokat, és egyszer le akarta lőni a lányt, aki el akarta hagyni. Emlékszem meg is szökött tőle az a lány, de Joe rátalált, még mielőtt felszállhatott volna az Angliába tartó géppel. Tisztán emlékszem a vitákra, hiszen alig tíz éve volt. Ő volt a legjobb lánya nagybátyámnak, és csak egy évet kért tőle Joe bácsi. Végül egyik éjjel leitatta a nagybátyámat, nyugtatót rakott az italába és megszökött. Persze Joe emberei megtalálták, bár soha nem hozták vissza, valószínűleg meghalt. Nem tudom, mit tettek vele, ebbe a részletbe nem avatott be a nagybátyám, de valahogy nem is akartam tudni...
Senki nem beszél arról, ha prostinak áll, ha a húgom esetében is ez áll fenn, ő sem fog.
- Példálózhatsz ezzel, hogy nem voltam ott, mikor szükséged volt rám, de számtalanszor kijelentetted, hogy nincs rám szükséged, mert te mindent meg tudsz oldani! Akkor miről is beszélünk? - Teszem fel neki a kérdést immár nyugodt hangnemben, de belül kétely és harag uralkodik. A tekintetem el is árul, de nem érdekel. De az ő viselkedése is sokkal többet mond, mint a szavai. Emésztem magam, mert sejtem, mi az igazság, és hallgatom a meséjét, ami talán már a harmadik verzió, amióta itt van, és nem tudok hinni. Mikor lettem én ilyen? Mióta vagyok én ilyen bizalmatlan? Talán eddig is ilyen voltam, de érthető. Semmit nem tudok a húgomról, mert már az esküvőn sem volt ott, és előtte sem láttam sűrűn.
- Add meg a cég nevét és a főnököd nevét, szeretném meghallgatni az ő oldalát is... - Sokkal jobban örülnék, ha azért menekülne, mert meglopta a főnökét, mintha kiderülne, hogy a testvérem egy prosti. Ez a két lehetőség áll fenn.
- Az üzleti életben nagyon jól mozgok, ahogy az éjszakai életben is, Talán tudok vele beszélni - Váltok immáron harmadjára taktikát, és arcomon most semmit nem láthat, csak a haragot a tekintetemben. Egyszer talán olyan remek színész lehetek, mint Joe, de már most eléggé kiismerhetetlen az arcom. A harag szándékosan csillog a tekintetemben, és ez már haladás.
- Közben elmondom, hogy miért nem bízunk anyánkkal benned. Őt is átverted, és habár nem mondja, tudja, hogy van valami titkod. Pont a délelőtt hívott fel, hogy nem mentél haza, és hogy valamit titkolsz előle. Feltűnt neki, hogy titkárnő létedre éjjel is dolgozol, hogy minden éjjel bulizol, pedig a titkárnők nem keresnek olyan jól, hogy ezt megengedhessék maguknak. Valóban meglátogatta egy fickó, aki téged keresett, és igen agresszív volt, de mondott anyánknak valamit, ami felettébb elgondolkoztató volt... - Kezdek bele egy hosszabb, ám őszintébb gondolatmenetbe. A húgomra pillantok szúrós tekintettel, miközben az arcát kémlelem. Amíg nem lesz velem teljesen őszinte, addig nem fogunk egyről a kettőre jutni...

Hallom húgom szavait, de nehezen jut el az agyamig az értelmük. A fülem bedugul, és kénytelen vagyok megtámasztani a homlokomat, hogy a fekete foltokat elűzzem. Kicsit szédülök mellé, ami betudható az eddigi stresszhelyzeteknek. Ennek a tetőpontja már a húgom volt. Idegileg és testileg is kimerültem, ráadásul kések a megbeszélt találkozómról családi gondok miatt. Vagyis az, hogy gondok, az nem kifejezés, ez már válságszámba tudható. Megfáradt tekintettel pillantok húgomra, mikor azt kérdezi, bántotta-e az a fickó anyánkat.
- Tettekkel nem... Szavakkal inkább... És persze az igazság sokszor fájdalmasabb, mint egy hazugság nem igaz? Hozzám küldte ezt a James-t, az már csak a véletlenek összjátéka, hogy te is hozzám jöttél - Húzódik keserédes mosolyra a szám, miközben hangom megtörté, rekedté válik. Még egy korty vizet leerőszakolok torkomon, majd fel akarok állni, de gyengének érzem magam hozzá, az asztalnál ülve figyelem, ahogy összeomlik előttem.
Könnyei az arcát áztatják, sminkje elkenődik, ahogy a könnyei utat törnek... Kimondatlan vallomás, ez az amit tudni akartam, mégsem tölt el elégedettséggel. A húgom egy prosti. Érzem, ahogy az arcomból kiszáll a vér, és a tenyerem izzadni kezd. Tudnom kellett az igazat, de most mégsem akarom tudni már.
- Ilyenek a stricik. Ha egyszer hozzászegődsz, nem menekülsz... - Végre sikerült erőt gyűjtenem, hogy felálljak, teszek pár lépést, tétova lépések. A könnyekkel sosem tudtam mit kezdeni. Ahogy apám temetésén sem ment anyám mellé állnom, mikor sírt. Sosem sírtam, még gyermekként sem. Mikor megszülettem, akkor sem, azt hitték meghaltam, mert egy hangot sem adtam ki. Most mégis oda akarok hozzá menni, de nem megy. Mintha gyűlölném a könnyeket. Valahol mélyen így is van.
- Te egyikükhöz sem tartozol... Egyikükhöz sem tartozhatsz! - Guggolok végül le hozzá, és magamhoz szorítom, de közben gondolataim elkószálnak. Talán Joe segítségét kellene kérjem, ő nagyobb hal abban a világban mint én. És van egy sejtésem, hogy talán még ennél a James-nél is nagyobb. Lassan 30 éve van ebben a világban... Talán megtesz nekem egy szívességet. Faye mégiscsak az unokahúga...

Ez a helyzet számomra több mint fájdalmas. Már maga a könnyek miatt. Sosem tudtam mit kezdeni velük, és kiríttam a többi gyerek közül, mikor eltörtem a kezem, és még egy jajszó sem hagyta el a számat. Apám belém nevelte, hogy egy férfi soha nem sír, soha nem mutatja ki a fájdalmat. Annyira belém ivódott, hogy az arcomon megjelenő fájdalom, és a mellé párosuló érzések fizikai fájdalmat okoznak. Úgy érzem, ezzel okoztam csalódást az öregemnek, pedig sosem voltunk olyan jó viszonyban.
A húgom, ő volt a mindene már akkor is, mikor még anyám terhes volt vele. Talán ez is segített abban a döntésben, hogy elköltözzek otthonról. Lázadó voltam vele szemben, mégis a halála megviselt. Ahogy anyámat is, akit képtelen voltam megölelni, mikor megláttam könnyáztatta arcát. Tisztán emlékszem, ahogy magához szorít, én pedig tehetetlenül állok ott, mint valami szobadísz, vagy egy szobor.
Most mégis szorosan ölelem magamhoz a lányt, aki a húgom, és mégsem viselkedtem vele úgy. Pedig isten a megmondója annak, hányszor közeledtem felé, hányszor akartam jobbá tenni a viszonyunkat, mindhiába. Folyton eltaszított, most mégis én vagyok az, akinek a segítségét kéri. Biztos vagyok benne, hogy azért pont hozzám jött, mert van elég pénzem ahhoz, hogy elintézzem...
Én nem fogom a húgomat kivásárolni. Azt hiszem így működik. De a nagybátyám ezt nem engedte annál a lánynál...
- Rossz futtató talált rád... De többnyire mindenhol így működik, ha egyszer alákerülsz, soha nem szabadulsz, csak ha meghalsz... Vagy kivásárolod magad nem igaz? De én nem fogok neki fizetni! - Szólalok meg, miközben a sminkjét igazítja. Talán a nagybátyám segítségét kérem, hátha képes segíteni. Vagy tanácsot adni, de valahogy le kellene állítani. Még magam sem tudom, hogyan, de szerencsére nem tudja a fickó hol lakom, így vihetem oda is akár.
- Egyenlőre nyugodj meg... Kérsz kávét? - Kérdezem a kávékiöntővel a kezemben, miután magamnak már kitöltöttem egy jó adaggal. Ha kér töltök neki is, de addig előhalászom a cigarettám, hogy végre rágyújthassak. Ideges vagyok, mely a tekintetemen is látszik, nem szólok, csak mélyen magamba szívom a cigaretta füstjét, és kifújom a nyitott ablakon. Hamarosan indulnom kell a reptérre, hogy végre kikapcsolhassam az agyam Leával. Egy pár másodpercre lehunyom a szemeim, és gondolataim távol járnak. Kissé ködös tekintettel pillantok a húgomra, és egy korty kávé után a tekintetét kutatom.
- De most pár napig egy hotelben kell laknod, el kell utaznom hétvégére... Amint visszajövök megoldjuk, de... - Itt elakadok, szívok egyet a cigimből, majd laza mozdulattal elpöckölöm a csikket, hogy egy újabb szál kerülhessen a kezembe. Szórakozottan fújom ki a füstöt, miközben a meggyújtatlan cigivel játszok ujjaim közt. - De ugye nem akarod ezt folytatni? - Gyújtom meg végül a cigit. Erre szükségem van most. Féloldalasan az ablakpárkányra ülök, az egyik lábamat feltéve rá, hogy onnan nézhessek vissza a húgomra.

Ana a húgom, és szeretem, ám most mégis azzal kell szembesülnöm, hogy egy prosti lett, akit üldöz a futtatója. Hogy mit érzek most? Csalódottságot, fájdalmat, és bánatot. Gyűlölöm ezeket az érzéseket, és néha azt kívánom, bár olyan érzéketlen szemét lehetnék, akinek mutatom magam. Néha nem akarom, hogy a családom fájdalmat okozzon, mégis megteszi. Viszont annak örülök, hogy anyám nem a halálhírével hívott fel, azt nem tudtam volna kezelni. Némán csóválom meg a fejem, és egy pillanatig fel sem fogom szavai értelmét.
- Hogy mit? Szerintem az a legjobb, ha nem sokat tudsz. Nem kell neked mindenről tudnod, legyen elég, hogy megoldjuk, és békén fog hagyni! - Mondom szigorú pillantással, majd kidobom a csikket az ablakomon. Tisztában vagyok azzal, hogy rengeteget dohányzom mostanában, de amikor ilyen híreket kap az ember, amilyet most, elnézhető. Meg ugye valamiben meg kell halnom, nem igaz? Keserű mosolyra húzódnak ajkaim, miközben a cigaretta óvatosan csusszan ajkaim közé. Kattan a gyújtó, és mélyen letüdőzöm a nikotint. Lustán fújom ki az ablakon, és percekig nem szólok semmit. Talán az idegein táncolok ezzel, de sosem voltam sokáig ideges. Egy szer kiadom magamból, és bár utána forrongok, arcom nem sokat mutat. Most épp az olvasható le róla, ahogy a gondolataimba mélyedve próbálom kitalálni, mit is tehetnék.
- Márpedig le kellene nyugodnod. Igen idejön, mert anyámnak volt annyi lélekjelenléte, hogy ide küldje hozzám, hogy leépíthessem, de neked nem volt annyi eszed, hogy felhívj előtte? - Nem tehetek róla, a húgom képes ismét idegességet varázsolni a már így sem nyugodt arcomra. Mesteri szinten ért hozzá, hogyan idegesítsen fel fél perc alatt. Idegesen pillantok a csuklómon pihenő ezüst órára, és rájövök, hogy nekem lassan indulnom kell a reptérre. Még szerencse, hogy magángéppel megyünk. Gyűlölném ilyenkor a tömeget, meg a magángépen vagy egy olyan hely, ahová a személyzet nem teszi be a lábát, ha ott vagyok.
- Azóta, hogy Apa meghalt, én sem vagyok a régi. Feszült és ideges vagyok ... Egyfolytában! De ez nem jogosított fel téged arra, hogy prosti legyél. Itt voltam, beszélhettünk volna, de te folyton ellöktél. Mégis mit vártál? Hogy majd mindig könyörögni fogok neked? - Hangom nyugodt, de egyben számon kérő is. Nagy köztünk a korkülönbség, én csak úgy jöttem, nyilván mert kiszakadt a gumi, vagy egyáltalán nem volt gumi, de már késő volt, hogy abortuszra menjen anyám, állítólag úgy meghúztam magam, hogy észre sem vettek, csak miután anyám a fél terhességét túl volt. Úgy tűnik élni akartam. Lányanyát csináltam anyámból, és ezt apám néha éreztette is, hogy nem akart huszonegy-néhány évesen apa lenni, de akkor tehetett volna ellene. Itt vagyok, és jobb üzletember vagyok, mint gondolta, hogy leszek. Bezzeg a húgom, ő tervezett volt, és tökéletes, és várták, mint még soha semmit, miközben én le sem voltam szarva. Ott voltam 12 évesen, és én voltam az egyetlen, aki nem várta őt, féltékenyen néztem, ahogy a szebbnél szebb ruhák kerülnek a kis szekrényébe, és imádkoztam, hogy ez csak egy rossz álom legyen, de végül megszerettem. Most mégis ellök magától sokadjára.
Kipöccintem a csikket, majd leszállok a párkányról. Odasétálok a húgomhoz, és kezeim közé fogom az arcát.
- Te többet érsz, mint egy olcsó prosti, többet el tudsz érni az életben, kérlek... Nem, könyörgök anyánk miatt, hogy ne folytasd ezt tovább. Apánk halála óta minden nap rettegek, gyenge a szíve... Hisz te tudod a legjobban! - Mikor voltam én utoljára olyan, aki nem találja a szavakat? Mikor éreztem utoljára azt a maró érzést a szememnél? Apám temetésekor, de akkor sem könnyeztem. Nem is akarok. Csak nézem húgom tekintetét, és tudom, hogy szavaim mit sem érnek majd....

Unottan pöccintem ki a cigicsikkemet az ablakon. Több most nem kell. Levezettem a feszültséget, inkább indulnék már, de még szavaival itt tart engem.
- Sosem teszek butaságokat, csak amit ilyenkor kell, ne aggódj, nagy fiú vagyok! - Felelem félmosollyal az arcomon, de hamar el is tűnik onnan, ahogy ismét elkezd kikelni magából. Ez az én húgom. Semmiségeken akad ki, és képes a bolhából elefántot csinálni. Halvány félmosollyal csóválom meg a fejem, miközben az íróasztalomhoz lépve kapcsolom ki a gépemet, keresem elő a tárcám és a kocsim kulcsait.
- Végül is szeretem az őszinte beszédet, tudod nagyon jól! Így is, és úgy is rettenetesen fáj a tudat, hogy a húgom egy prosti, de talán ha őszinte vagy, nem fáj annyira - Hangom nyugodt, talán ez is felidegesítheti, de nem hagyom egyedül elmenni. Ha jól számolom, még 2-3 órán belül ideérhet az a szemét alak, addig elviszem a hotelba, legalábbis ez a tervem.
Nem akarom, hogy baja essen, de önző is vagyok, és ráadásul iszonyatosan fáradt, apám nővére és annak a fia pedig számítanak rám. Velük még ritkábban találkozom, mint anyámmal, de Barcelona nem itt van a szomszéd utcában. Már arra sem emlékszem, hogy kerültek olyan messze, csak azt, hogy a húgom nem szeret bájologni velük, de nem is vinném most el. Önző vagyok, de csak mert 12 éves koromig egyke voltam, és élveztem.
- Nem vagyok tökéletes, de még te sem ismerhetsz meg úgy, ahogy szeretnéd. Vannak dolgok, amiket sosem mondok el neked, de javítani akarok a kapcsolatunkon, viszont kérlek ne kiabálj velem többet! - Nézek rá szigorú tekintettel, majd figyelem ahogy ki akar menni.
- Inkább elvinnélek, ha engeded. Útba esik, amint visszatérek hozzám költözöl, és nincs vita! - Folytom belé remélem a szót, tudom, hogy gyűlöli Kath-et, de majd minden elmondok neki róla... Kinyitom az ajtót, majd a liftben megszólalok.
- Kathy nem a pénzem miatt van velem. Az apja levakarhatatlanul könyörgött, hogy mentsem meg a cégét, én pedig próbáltam lekoptatni azzal, hogy a lánya kezét kérem, ő pedig belendült, és beleegyezett... Látod? Én is követek el hibát... - Mondom, majd csendben viszem a szállodához, hogy folytathassam utamat, hiszen millió dolgom van még...

//Bocsi, hogy lezártam, de felesleges húzni tovább, élveztem a játékot, remélem írsz egy zárót //