Help Me!

I'm sick, i can't breathe, this pain... drive me MAD

Hogy kétségbe voltam-e esve? Nanáhogy, még szép!!! Ne vicceljünk már, csak tizenhárom éves vagyok, a szüleim két hónapja tántek el teljesen, azt mondták, lemennek a kisboltba kenyérért, nem jöttek vissza. Vártam őket, de aztán mikor már semmilyen számlát nem fizettek, kijött a rendőrség, nem találhattak ott, azonnal elbújtam, és ahogy beljebb lépett a zsaru, én kiosontam az ajtón. Az utcán éltem, a hidegben, a retekben, a magányban. De ezerszer inkább az az élet, mint egy árvaház. Ott mindenféle dolog van, aminek én nem örülnék, anya mondta, hogy csúnya dolgok történnek. Anasztázia is árvaházban lakott, míg el nem indult, mondjuk ő utána mindenféle neves felmenővel rendelkezett, de még neki sem volt jó a gyermekotthonban. Nem szeretném, hogy bántsanak.
De nem itt tartunk. Az utcán éltem, míg egy néni egy nap azt nem mondta, hogy meghív ebédre. Megmosakodhattam, és adott tiszta ruhákat. Cserébe csak azt kérte, hogy az unokáját kísérjem el hozzá a suliba, figyeljek rá, mert mindig elcsavarog a sütis boltba. Megígértem neki, nagyon hálás voltam, hogy végre valami fonomat ehettem. Titokban figyeltem őt, mögötte mentem, néha megálltam cipőt kötni. Egyszer láttam, hogy készül hátranézni, így beugrottam egy kis utcába, onnan kukucskáltam kifelé, mikor hirtelen valaki befogta a számat valamivel. Kapálóztam, nyöszörögtem, de mintha egyre inkább fáradtam volna el, a karjai közé rogytam.
Mikor felkeltem már itt voltam. Nagyon sötét van, semmit sem látok, csak tudom, hogy többen vagyunk, és mind fiúk. Mindannyian a szüleik után sírtak, csak én voltam csendben, mit is mondhattam volna? Én is kérjem az enyémeket? Az éhséggel megbirkóztam, a sötétséggel nem. Teljesen elvette a látásomat, esetlen és tehetetlen voltam, csak akkor jött fény, mikor belépett a férfi. Na akkor viszont vakságért könyörögtem. Csak ültem összekuporodva a sarokban, tudtam, hogy semmi és senki nem tud megvédeni, lent vagyunk, egy pincében, apa mindig oda pakolta a lopott dolgokat. Senki sem találta meg, és most én is az voltam, egy lopott gyerek.
Egyik nap, nem tudtam már, milyen napszak van, hány napja vagyok itt, és miért, újra lejött. Nem néztem fel, csak kapaszkodtam karomba, mellyel lábaimat kulcsoltam, homlokom a térdemnek nyomtam, és próbáltam elfojtani a feltörni kívánó zokogást, csak ne vegyen észre. Hiába. Éreztem ujjait hajamon, majd ahogy a szőkés tincsek közé marva felránt, felkiáltottam a fájdalomtól, hogy halljon valaki, dehát esélytelen volt. Másik keze a felsőmbe kapaszkodott, ahogy megemelt riadtan kaptam kezéhez. Valami olyasmit motyogtam rekedten, csak ismételgettem, mint egy kis imát; eresszen el, kérem, eresszen el, kéremszépen...

Help Me!

I'm sick, i can't breathe, this pain... drive me MAD

Próbáltam lefejteni rólam a kezét, de szinte csak vakon kapkodtam, semmit nem láttam a könnyektől, hangom átcsapott hisztérikus kiabálásba, mert ugyan fogalmam sem volt, mire készül velem, annyit felfogtam, hogy semmi jóra nem számíthatok. Feljebb emelt, már a semmiben kapálóztam, jóval kisebb lévén nála. Ekkor hallottuk meg a csengőt. Egy pillanat alatt fogott át a nyakamra, elszorítva a evegő útját, körmei bőrömbe fájtak, éreztem, ahogy egy vércsapp végigrohan hátamon, fuldokolva kapartam kezét, fejem hátra csuklott, egyre hevesebben verték az ajtót... és elengedett. A földre esve hörögve kapkodtam levegő után, kis foltok táncoltak a szemem előtt, az ajtó záródott. Semmit nem hallottam, nem is nagyon figyeltem, inkább a légzésre koncentráltam. Éreztem, hogy az ujjai helyén, a körmöknél szinte azonnal megdagad a nyakam, és forróvá válik. Halk szuszogássá csapott át kapkodásom, összehúzódtam a nyirkos padlón. Valaki közelebb mászott hozzám, és megsimogatta a felkarom. Lehunytam a szemem.
Újra kinyílt az ajtó, de most nem a szokásos, ráérős léptek jöttek, valaki lefele futott egy zseblámpával. Fogalmam sincs, hogy hogy csináltak, hogy találtak ránk, de mindenkit kivittek, engem egy kis segítséggel, mert még mindig szédültem. Lenyomtak egy mentőautóba és elkezdtek megvizsgálni. Kába voltam, kifelé néztem, olyan furcsa volt minden kinti dolog, a friss levegő, jó illata volt, olyan sok ember gyűlt össze, nekem pedig kóválygott a fejem, nehezen vettem levegőt, az orvos ezt is hamar észrevette, és leguggolva mellé felfelé döntötte a fejem. Láttam egy kisebb tükörben, hogy vörös, tényleg vérzik, négy ujj lenyomata volt hófehér bőrömön. Elkezdett csúnyán beszélni a bácsi, és azt mondta, ne menjek sehova, szerez valami merevítő félét a nyakamra, mert ráestem valamire, és mert csúnya. Mondtam, hogy rendben, maradok. Elsietett, és egy ideig egyedül voltam. Felsebesedett kezemet szorongattam, hogy ne érezzem magam annyira egyedül. De kinéztem a kocsiból. Szülők szorongatták a gyerekeiket, néhány át akart férkőzni a nézelődőkön, lehet, a fiaikhoz siettek. Halk sírásba kezdtem, fájt minden kis részem.
Valaki hozzám sétált, aki nem az orvos volt, nagyon csúnyán festett, lehet, hozzá is fog jönni a doktor bácsi. Leguggolt elém, szerencsére egyszintben voltunk, mert nem szívesen forgatgattam volna a nyakam. Válaszolni kellett volna, de fájt a torkom, ezért egy ideig csak néztem őt. Nem tűnt ijesztőnek, így mégis erőt vettem magamon, bár hangom rekedt volt, és halk.
- Ethan vagyok. Nemrég lettem tizenhárom - Tettem hozzá, mert mindig a kor is érdekli az embereket. Hüppögéssé csillapult a sírásom, de még mindig a kezemet nyomorgattam, amin néhol nem nagyon volt bőr. Az orvos visszajött, átmászott a bácsin, és megint felfelé kellett billentenem a fejem, hogy a nyakamhoz férjen, lefertőtleníthesse a sebeknél.
- Ő sokkal rosszabbul lehet - Mutattam végül az előttem térdelőre, mire a doki ránézett.
- Ne aggódj érte, ő is sorra fog kerülni kishaver - Nyugtatott meg, majd belenyomta a fertőtlenítős kendőt az egyik félkör alakú sebbe, mire felnyögtem.
- Mikor szerezted ezt? - Kérdezte végighúzva ujjbegyét az egyik hurkás ujjnyomon.
- Az előbb - Válaszoltam csendesen, majd előregörnyedve köhögni kezdtem, így vettem észre... ő egy rendőr. Mikor kiegyenesedtem, és újra kezelésbe vették a nyakam, Orfeust néztem.
- Ne keresd a szüleimet. Elmentek kenyeret venni. - Hunytam le szemem, hogy ne láthassam az arcát, mert újra rámjött a sírás, miattuk nem... bíztam benne, hogy visszajönnek, de örökké eltűntek.
- Nem tudom, hol vannak -

Help Me!

I'm sick, i can't breathe, this pain... drive me MAD

Halovány mosoly költözött ajkaimra, talán kicsit el is nevetem magam.
- Remélem, igazad lett volna - Igen, büszke vagyok a dicséretre, jó lenne, ha igaz is volna, de az utolsó képekből ítélve nem hiszem, hogy ment volna. Hiszen majdnem megfojtott, nem is tudom, mikor fájt valami annyira, mint mikor rámfonta az ujjait.
Megspóroltam neki a további kérdéseket, és szinte bevallottam, hogy a szüleim elhagytak. Szegények voltunk, gondolom rám már nem futotta, úgy voltak vele, majdcsak megleszek egyedül és elmentek. Én lettem az új Jancsi. Reméltem, hogy megértette, nem kell kimondanom, annak nem örülnék. Kérdésére felvontam a szemöldököm. Mi?
- Nem, egyedül vagyok. Iskolába sem járok. Soha nem is jártam, az anyukám tanítónéni volt, ő tanított írni és olvasni. - Ha lett volna testvérem, nem futkosnék egyedül az utcákon, nem félnék ennyire. És biztos többet ennék, mert a testvérem nagyon tehetséges lenne, mondjuk szépen énekelne, és gyönyörű lenne.
- Csak azért voltam az iskolánál, mert egy nagymama adott enni, és az unokája ruháját is megengedte, hogy felvegyem, azt kérte cserébe, hogy menjek el, és ne engedjem, hogy bemenjen a csokiboltba, mert nála fog ebédelni. Követtem őt, idősebb volt nálam. Csak aztán elkaptak hátulról - Nehezen beszéltem, nagyon fájt a torkom, de próbáltam minnél érthetőbb lenni. Összevontam a szemöldököm, magam elé néztem.
- Most biztos azt hiszi, hogy becsaptam őt, pedig nem, ott voltam, tényleg - Bizonygattam, és a doktorbácsira néztem, hogy hisz-e nekem, ő pedig visszabólogatott. Viszont a rémülettől hamar óriásivá kerekedtek a szemeim, a szívem kellemetlenül kalimpált, és ettől csak elkezdtem zihálni, a már amúgy is megnyomorgatott légcsövemet gyötörni.
- Nem... nem én... csak... nem, de.... - Szédülni kezdtem, a doki pedig a vállamra tette a kezét.
- Jól van, ezt majd később. - Zárta le a témát szerencsére, majd megnézte az ütődéseket az arcomon, megkért, hogy húzzam fel a felsőmet, és megtettem, alatta karmolások voltak, zúzódások, hasfalamon pedig egy félig begyógyult seb. De ezek nem a gyerekrabló miatt, hanem előtte, az utcai élet miatt.
- Mi? Mi az, hogy molesztálni? - Kérdeztem értetlenül, azt értem, hogy titok marad, és nem mondja el senkinek, de fogalmam sincs, hogy mit jelent ez a szó.
- Csak aludtam, mikor bevitt, aztán fent voltam... kivéve néha, nem tudom, mi történt, néhol nem emlékszem semmire. Kiesett az idő - Dörzsöltem meg orrom tövét, ezzel igazából szinte csak elkenve a maszatot. A művelet végére a kezeim be vannak kötve, a nyakamban merevítő, és valamiért belém dugtak egy tűt, amiből cső ment ki, megkértek, hogy feküdjek le. Megtettem, onnan néztem felfelé, néztem, ahogy csepeg valami a zacskóból a csőbe. Az ajánlatára elmosolyodok, és bólintok, láttam mr szirénázó autót, mindenki arrébb ment.
- Az nagyon menő - Kuncogtam, fáradt lettem hirtelen, de nem aludtam volna el semmi pénzért, őt néztem, ahogy ellátják, kivéve a tűs résznél, akkor inkább a zacskóval törődtem. Nyeltem egy kicsit, és visszanéztem, míg ki nem ment a doki.
- a te feltételed szerint nem mehetek az utcára, az enyém szerint viszont nem megyek gyermekotthonba. Két hónapig éltem az utcán, csak hogy ne kelljen oda kerülnöm. Ha kell, maradok ott tovább. - Ha neki lehet feltétele, nekem is. Pár pillanatig gondolkodtam.
- Orfeus...még soha nem voltam kórházban, milyen az? És ugye te ott leszel? - Kérdeztem végül, kicsit talán bele is pirulva. Nem is ismer, de én meg csak őt ismerem, nem hagyhat egyedül egy idegen helyen. Az utcán igen. De a kórházba ne!

Help Me!

I'm sick, i can't breathe, this pain... drive me MAD

- a teljes nevem Ethan McLawe - Válaszoltam végül, de tudtam, hogy ha megpróbál valamit, amit én nem akarok, el fogok szökni tőle is, ahogy már annyi ember elöl elfutottam. És milyen jól tettem, látszik, mi lesz a vége, ha találkozom valakivel. Nem lehet bízni senkiben, nem szabad. Bármi is az a molesztálni, lehet, hogy megörtént, csak nem emlékszem rá. Ki tudja?
Elfog a félelem, mikor megtudom, hogy Orfeus nem jön, és egyedül maradok, nem akarok! De mégsem mondok semmit, csak csendben figyelem, ahogy távolodik. Visszafordul, de már nem látom, nem tudom felemelni a fejem a merevítő miatt, csak a hangja jut el hozzám.
- Esetleg.... talán.... csak egy mesekönyvet. Minél több mesével - Mondom a nagyon tipikus választ, hát persze, az a legfontosabb, a mesék, azzal élem túl egyedül. Bezárják a mentőautót, és elindul. Az orvos megfogta a kezem. Furcsa, hogy valaki hozzám ér ilyen gyengéden, akaratlanul szorítottam rá kicsit a kezére.
- Aludj nyugodtan. - Nem hittem volna, hogy menni fog egy ilyen mozgó dologban, de tévedtem. Ahogy lassan ringott alattam, elaludtam. Szörnyű rémálmaim voltak a pincével, a pasival... megtörtént, vagy álmodtam? Valaki finoman rázogatva szólongatott.
- Ethan... Ethan... ébredj fel, gyerünk! - Kipattantak a szemeim. Fölöttem egy orvos állt, a gép, amin rajta voltam, észvesztő sebességgel pittyegett, rólam meg dőlt a víz. Oké, fent vagyok, minden rendben. Egy fehér szobában feküdtem, már két cső meredt ki belőlem, és éreztem, hogy a takaró alatt sincsen minden a legnagyobb rendben. Vacakul nézhettem ki. Úgy is éreztem magam. Azt mondta, akar csinálni valamilyen vizsgálatot, hogy megtudja, hogy... és itt megint azt a fura szót használta. Nem tudtam, mit akar és hogy, így csak vállat vontam. Teljesen be voltam ágyazva, a sok kötés, meg miegyéb alól szinte ki se látszódtam.
Elmondta, hogy nagyon sok fájdalomcsillapító van bennem, ezért kába leszek, de ha szeretném, majd beengedi a rendőrt, ha megjött. Bólogattam valamit. Felajánlotta, hogy rajzolhatok, ebbe bele is mentem. Kaptam lapot, ceruzát... Jancsi és Juliskát akartam rajzolni. De más lett belőle. Egy kis alak, szakadt ruhában, és egy nagy, aki fölé magasodik, a kisebb fekszik, a nagy mosolyogva áll felette, és egy lépcsőt, aminek a tetején volt mégvalaki. Csak akkor döbbentem rá, mit rajzoltam, mikor hangokat hallottam, de a kezem akkor sem állt meg, folytatta apró, vontatott mozdulatokkal, a szemem is rátapadt, a szívem lelassult, ez inkább belső játék volt. Az álom és a valóság, de melyik melyik?

Help Me!

I'm sick, i can't breathe, this pain... drive me MAD

Tuti, hogy ennek az egésznek a megemésztéséhez sok időre lesz szükségem, bár kevesebbre, mint ahhoz, hogy átgondoljam, mi van anyuékkal. Biztos történt velük valami, nem hagynának csak úgy egyedül, biztosan nem, valami nagyon nagy tévedés van, esetleg feltartják őket, vagy elfelejtettek mindent, mint abban a mesében a... nem jut eszembe a címe, de csak úgy nem mehettek el. Nem olyanok, ugye?
Nagyon vack nyakmerevítőben lenni, de persze, elhiszem, hogy enélkül mégrosszabb lenne nekem, és ez kell ahhoz, hogy helyre jöjjek, így elviseltem, és inkább csak rajzoltam tovább. Fájt a torkom, azt még éreztem valamennyire, bár onnan is elmúlt volna a sajgás! Próbáltam nem arra figyelni, inkább a pittyegő hangra, vagy arra, hogy vajon mikor jön vissza Orfeus? Lehet, nem is jön vissza, csak úgy mondta, hogy ne legyek annyira ijedt. Ez kedves lenne tőle, de az mégkedvesebb, ha el is jönne, persze, nem kötelező, velem lenni mindenkinek fakultatív program, vagy házi feladat, amit vagy megcsinálnak, vagy nem.
Aztán valahogy... mégis megjött. A kopogásra figyeltem fel, halovány mosollyal néztem, ahogy közelebb jön hozzám.
- Szia - Köszöntem neki, a felém nyújtott könyvet pedig csillogó szemekkel vettem el.
- Wáo, köszönöm szépen, biztos csodás történetek vannak benne. - Tettem le az elém tolt gurulós sztalra, finoman végigsimítottam a borítóján, majd elmosolyodtam.
- A Mikulástól is mesekönyvet kaptam, csak ebben az évben nem jött... biztos nem tudott beszélni anyuékkal, vagy nem talált meg... remélem, ők azért mégis kaptak valahogy tőle valamit - Sóhajtottam, majd hátra dőltem, nagyon elfáradtam, kicsit pihegtem, majd pislogtam párat.
- Az orvos azt mondta, meg akarja vizsgálni, hogy molesztáltak-e -ráncoltam össze homlokomat, még mindig fogalmam sem volt a szóról, de nem tűnt valami bíztatónak.
- Fájni fog? - Kérdeztem csendesen, kezem, amiből a cső állt ki a könyvön pihent, simogatta.