Neil Llewellyn Dalton

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
Türelmes
Jó hallgatóság
Megértő
Tud főzni
Pontos
Alapos
Gyakorlatias

◆ negatív tulajdonságok:
Csendes
Zárkózott
Érzéketlen
Munkamániás
Aggodalmas
Negatív
A bagó

◆ egyebek: Özvegy. Felesége és két gyermeke- egy fiú és egy lány, Andy és Phoebe, egy repülőgép szerencsétlenség során vesztették életüket. A holttestek nem kerültek elő, és ennek vagy nyolc éve már.
Nagyon nehezen lépett túl ezen, és nem tervezte, hogy megint az oltár elé vonul, sőt gyereket már abszolút nem szeretne.
Allergiás a macskákra.
Régen gyakori vendég volt az egyik, La Rose névre keresztelt sztriptíz bárnak.
Apja alkoholista volt, gyakran verte, bántalmazta őt, és az édesanyját- a húgához nem nyúlt viszont egy ujjal sem, Neil betegesen védte őt.
Édesanyja meghalt, szülés közben. A kisbaba sem élte túl.
Rémes táncos.

Történet vagy szerepjátékos példa

- Biztos vagy ebben?
- Igen…
- De tuti?
- A kék, vagy a piros? – fordultam Nancy felé a két nyakkendőt szorongatva. Rövid töprengés után előbányászott az egyik szekrény mélyéről egy zöld darabot és azt vetette át a nyakamon.
- Az én édes bátyusom…
- Nancy, ne kezd…- mormogtam szemforgatva, miközben hagytam, had kössön ő csomót a vékony selyemre.
- De újra megnősülsz! Tabita halála után pedig eleve kijelentetted, hogy…
- Tudom. – hagytam rá, és szembefordultam a tükörrel.- Gondolod igent mond? – vettem ujjaim közé az apró ékszeres dobozkát, aminek belsejében egy apró gyémántgyűrű rázkódott. Nagyobbat is megengedhetnék magamnak, hiszen vagy tíz éve, szinte beteges módon menekülök a munkám várfala mögé, és az a sok sok hónap, és év, szabadság, betegség nélkül, a túlórákkal együtt…még egy rendőrnek is ad mit a tejbe aprítani.
- Chery tejesen odáig van érted, hülye kérdés volt…
- Hülye kérdés…- ismételtem el a dobozra bámulva. Én koránt sem gondolom így. Gyomrom öklömnyire zsugorodott, szívem kétségbeesetten vergődött bordáim között. Mi van ha nemet mond? Noha, éppen ő ragaszkodott ahhoz, hogy összeköltözzünk…és én voltam, aki ebbe nem akart belemenni. Elővigyázatosságból.
- Sebastian odáig lesz, ha megtudja…apropó, hogy-hogy nem neki szóltál? Összevesztetek?
- Nem, nem…végül is…te jobban értesz az ilyesmihez..
- Mert nő vagyok?
- Valami olyasmi. – nevettem fel zavartan, vállat vonogatva. Sebastian a kisöcsénk. Fiatal, szertelen, őrült srác, képtelen a megállapodásra. Tudom,hogy örülni fog neki, de abban is biztos vagyok, hogyha neki szóltam volna először, ő próbákat tenne és lebeszélne a leánykérésről.
- Apu pedig…- folytatta nagy lelkesen, de amint tekintete találkozott az enyémmel, a tükör falán, elhallgatott. Apánk egy olyan téma, amit nem akarok szóba hozni. Nem itt, és nem most. – Igazán Neil…megbocsáthatnál neki…
Megráztam a fejem. Amit tett, arra nincs bocsánat és magyarázat sem. Alkohol? Ugyan. Aki nem bírja, az nem iszik. Ha tudja, hogy az agresszió lángra kap az ereiben, reagálva a piára, minek? Kezet emelt rám, a várandós anyámra, sőt, későbbi haláláért is őt tartom felelősnek. Az ő nevét és lelkét mocskolja, hogy veszélyeztetett terhes lett, és a babával együtt el kellett temetnünk.
Nancy kicsi volt, nem emlékszik rá, de nekem minden napom pokol volt. Persze a második házassággal megváltozott minden, de a bocsánatomat így sem nyerte el.
- Beszélnetek kéne…
- Nem kell beszélgetnünk.
- Miért nem tudod túltenni magad rajta?
Nem válaszoltam. A zsebembe süllyesztettem a dobozt és elfordultam a tükörtől. – Mennem kell.
- Erre még visszatérünk.
- Ja, vissza…


A vacsora remek volt…az első tíz perc körülbelül. Amint kihozták az előételt, felhívtak. Be kellett mennem.
Magamban füstölögve hajtottam a kapitányságra és vedlettem át az elegáns öltönyt, nyakkendőt, kényelmes farmer-bakancs párosra. Golyóálló mellény. Fegyver, tár, másik pisztoly.
Nem mesélem el mi történt, mert egyrészt a homályos foltoktól nem tiszta a jelenet, a kocsitól a kórházig, de azt hiszem könnyen ki lehet találni…a drogbanda számított az érkezésünkre, elég rendesen feltankoltak, és gyönyörű fegyverarzenált villantottak az arcunkba.
Két golyó súrolt, egy pedig átkirándult a vállamon. Agyrázkódás. Feketefoltok.
Egyetlen dolog rémlett fel, a lélegeztető gép, és a többi vacak pittyegése közben.
Nekem meg kell kérnem valaki kezét.
Így történt, hogy az altatótól eltompulva, a St Lawrence kórház harmadik emeletének, 325-ös szobájában megkértem Charlotte Richmond kezét.
Ő pedig igent mondott.