Azt hiszem nekem ez túl sok. A reggelem csodálatosan alakult, na ilyet nem akartam én soha. Gyilkosság szemtanúja lenni úgy, hogy az áldozattól alig egy méterre voltam a merénylet alatt. Csak enyhén volt kiakasztó, és ez jár a fejemben, azóta is, újra és újra leforognak azok a képkockák, látom magam előtt, ahogy meghal. De nem csak erre gondolok, pedig azt hittem leárnyékolja majd legalább a problémáimat. Folyton öntudatomon kívül elképzelem, mit is művelhetett, ahogyan megcsal, borzasztó érzés. Nem azért, mert szeretem, hanem mert a tudat gyötör. Én is csak ennyi voltam, egy játék, de jönne vissza hozzám, ha kiakadnék, abban biztos vagyok. Kölcsönösen kihasználjuk egymást, csak annyi különbséggel, hogy engem lelkileg megvisel. Főleg, mert úgy cselekedtem, ahogyan ő, és innentől kezdve már úgy érzem, hogy a hűség tőlem is távol áll. Távol is fog maradni még egy ideig, azt pedig még neki is tudnám garantálni. Talán meg is utáltam, már azt nem tudom mit éreztem iránta, vagy éreztem-e valamit, de most semmi, csak haraggal tudok ránézni. Apám estélyein azonban olyan jól kitanultam már, hogyan is kell megjátszanom magam, hogy ez egyszerűen megy. Mint az én drágalátos vőlegényemnek, ő pont ugyanilyen, én meg hittem is neki. De most ez a helyzet, úgy érzem kvittek vagyunk, csak mégis...
Ez így szörnyű másfél hónap volt, és még ez a folyamatos rosszullét is. Semmi jóra nem engedett következtetni, már az elejétől fogva, de most végre rászántam magam, hogy elmentem orvoshoz. Az oké, hogy egy hétig ez van, de ha egy hónapig tart, az már nem olyan kellemes, és nem is normális. Igazából hinni se akartam a dokinak, mikor elmondta, mi is a probléma. Vagy fél órán keresztül magyarázta, mert én csak annyit mondogattam, hogy "ez nem lehet, ez lehetetlen", és ledermedve bámultam magam elé. Csak utána jutott el a tudatomig a valóság, de tovább nem bírtam ott maradni, mintha fojtogatott volna valami, éreztem, hogy mennem kell. Haza, vagy valahova. Kocsiba ültem és indultam a kórházból, eredeti célom szerint oda, ahol azzal a féreggel lakok együtt, de út közben mégis változott, csak egy hirtelen ötlet miatt, és a belvárosból kivezető főútra kanyarodtam le. Még mindig eléggé el volt borulva az agyam, mert amint kitisztult, bejöttek a zavaró gondolatok, hogy mi van ha...? És a többi, amik az addig sem stabil lelki békémet totálisan felzargatták. Ez kellett nekem, az idegeskedés, most még rá, csak úgy kontrának, pedig azt még el kéne döntenem, hogy mi legyen, mert ezt lehet félre kell tennem. A kocsiban ülve viszont abban bíztam, hogy nála majd megértést találok, mint mindig, és segíteni fog, csak legyen otthon.
Most itt állok Ezra háza előtt. Már nem tudom, hogy be akarok-e menni és beszélni vele, de kell, így határozottan az ajtóhoz lépek és határozott mozdulattal benyomom a csengőt. A remény az még bennem él, nem sikerült kinyírni, így most valahol mélyen azt akarom, hogy kiabáljon, miként is mindjárt jön, vagy nyisson ajtót, vagy valami. Ha nincs, úgyis megyek a munkahelyére, ennyi.

Alig kell várnom néhány másodpercet, az ajtó nyílik, én pedig valahol belül megkönnyebbülök, hogy itthon van. Látom rajta, hogy aggódik, és hiába mondanám azt neki, hogy nem, mert azért is jöttem, hogy beszélni tudjak vele, és amúgy se érdekelné. Ölelése sokat jelent nekem, aztán már húz is befelé, és pedig szótlanul követem a konyha felé sétálva. Csak bámulok magam elé, a levegővétel is borzasztóan nehézzé válik most, de e mellett érzem, hogy neki bármi is van elmondhatom.
Kéri, így leülök. Egyébként jó lenne állva, bár valamennyivel biztosabb így, közelebb vagyok  a földhöz, de nem hiszem, hogy rosszul lennék, legalábbis annyira. A bögre kávét átveszem tőle, ahogy odaadja, aztán amint leül tekintetem a lábamról végre felemelem, és az övét keresem. Nagyot nyelek, aztán még rendszerezem kusza gondolataimat, mielőtt erőt is veszek magamon.
- Rich... megcsalt - színtelen hangon szólalok meg végül, semmi érzelem, mégis elcsuklik. Ugyanezzel a nyugodtsággal nézek bátyámra, de már gördül le az első könnycsepp arcomon. Nem tudom miért, ez annyira nem érdekel már. De egyelőre nem folytatom, csak amint kaptam valami reakciót, remélve, hogy annyira nem akad ki. Kortyolok kávémból, aztán újból megszólalok.
- A laptopján találtam e-maileket. Valami lotyóval találkozgatott rendszeresen, olykor az éjszaka közepén. De én is hülye voltam, hogy nem vettem észre - hülyeség, naivitás: bennem megvolt. De szinte minden átértékelődött bennem azon az éjszakán. Ez is olyan, hogy még nem részletezek semmit, nem mondok többet, amíg nem mond, vagy csinál valamit. Tudom, hogy félt, én is aggódok miatta, gyakran minden ok nélkül is, de ezt nem tudom hogyan veszi. Ilyen még sosem volt, és nem is akartam, hogy legyen, de ez a dolog lazább része, a további információk lesznek érdekesebbek majd számára.