Félek bemenni a kórház azon részlegére. Rettegek attól, amit majd esetleg látni fogok. A szívem a torkomban dobog, mikor suhogó ruhában, ujjaim közt egy rózsafüzért szorongatva a Bibliához, belépek az ajtón, a hatalmas üvegcsodán, ami elválasztja a normális, egészséges világtól a benti poklot. Nem akarok bemenni, mégis muszáj, hiszen felkértek rá. A már halálra ítélt betegek, akiknek teljesen biztos már a halál, fel kell adnom az utolsó kenetet, mint régen, mikor még nem tudták az őrültségre a gyógykezelést. Manapság sem tudják, de már sokkalta több az esély a túlélésre, mint teszem azt, húsz éve.
Görcsbe ugrik a gyomrom, ahogy rám köszön az egyik ápoló. Korántsem férfiasan cincogok neki vissza, remegő kézzel integetek, és szinte felüdülésnek érzem azt, hogy bemehetek a mosdóba, meglocsolni az arcomat.
A tükörbe nézek, beletúrok amúgy is kócos hajamba. A szemeim alatt karikák ülnek, a bőröm sápadt, szinte már hullaszínű, és az előző esti bunyóm nyomait viseli magán az egész testem. A hasfalam újabb rúgással gazdagodott, a lábaim és karjaim sajognak, a fejem pedig minden egyes pislogás után feldübörög érzéseim szerint. Erősen belekapaszkodom a csapba, az ujjaim elfehérednek a porcelánon, és kétségbeesett zihálásom visszhangzik a helyiségben.
Újfent pánikrohamom van.
Nyugodj meg, Fred! – csendül a fejemben Asa hangja. Beharapom az alsó ajkamat, és megpróbálom szabályozni a saját lélegzetvételeimet. Kétségbe vagyok esve ebben az egész épületben. Paplétemre félek mindentől, ami kicsit is gyógyszerszagú, a halál terjeng esetleg a környékén, és a betegek elkínzott nyögései megijesztenek. Rettegek attól, hogy egyszer én is idejutok, az olyanok közé, akik képesek megölni egymást egy tál egészséges tört krumpliért, az ápolók pedig mindezt fapofával nézik végig. Nem szabad idekerülnöm, különben megaláznak – és az maga lesz a Pokol. Ugyan megvan már a csak-oda jegyem a katlanba, de idő előtt még nem szándékozom leutazni oda. Tudom, hogy egyszer mindennek megjön az ideje, de…. ennek nem most kéne.
Sóhajtva zárom el a csapot, és valamiféle törlőeszköz után nyúlok. Két szelet papírtörölközőbe törlöm a mancsaimat, kidobom a maradékot a kukába, és még egy utolsó pillantást vetek a tükörbe.
Még mindig kapkodom a levegőt. Szorít a mellkasom, a gyomrom borsónyi nagyságú, a szívem pedig ijesztően püföli a bordáimat. Végül nagy nehezen kivonulok a mosdóból, megigazítva a felsőmet. Benyúlok a zsebembe a rózsafüzérért, és reménykedve kulcsolom rá az ujjaimat, hátha sikerül némi megnyugvást szereznem tőle.
A zárt osztály felé veszem az irányt. Eltart egy ideig, mire nagy nehezen eltalálok oda, sok-sok kérdezgetés árán, s mire odaérek, ismét remegek, akár a kocsonya.
A falak kopárak, az ápolók pedig démonok, mind. Rettegek tőlük, habár ezt nem mutatom ki. Rezignált arccal haladok el egy páciens mellett, akinek ujjai a felsőm szegélyébe marnak, és kényszerít rá, hogy felé nézzek. Könyörgő tekintete egy pillanatra alapjaiban rengeti meg az elhatározásomat, miszerint én ma elviselem ezt a kis látogatásomat. Kék íriszeinek láttán szétbomlok egyetlen töredék másodpercre, majd ismét összeszedem magam, és tovább megyek, az első kliensemig.
Megállok az ajtóban. Lefogják a fiút. Leszíjazzák. Durván bánnak vele. A karjaimat összefonva a mellkasomon, döntöm a vállamat a félfának, és vonallá préselt ajkakkal figyelem, ahogy lelökik az ágyra, kiszíjazzák őt, durván bánnak vele. Mikor látom, hogy azért a bizonyos sokkoló gépért nyúlnak, valami elpattan bennem, és kinyújtva a karomat, ordítva lépek be a szobába.
- Mégis mi a fenét csinálnak?! – kelek ki magamból, és odarohanok, megpróbálom elrántani legalább az egyik ápolót onnan. Durva lökéssel felelnek, amitől nekitántorodom a falnak.
- Szükséges eljárás, tiszteletes úr – érkezik a felelet monoton, rideg hangon. Értetlenkedve emelem fel a hangomat:
- De hát bántják őt! Isten elítéli az erőszakot, a fájdalmat, ami nem szükséges! – Keserű nevetéssel néz rám az egyik tagbaszakadt ápoló. A sokkterápia már javában tart. Hitetlenkedve bámulok a vonagló testre, a fennakadt szemekre, és a gyomrom fordul egyet a tengelye körül. A szám elé kapom a kezemet, elfojtva egy dühödt ordítást.
- A szeretet, törődés csodákra képes – mormolom erőtlenül, és hagyom, hogy kivonszoljanak a szobából. Sajnálkozó pillantással néz rám a másik ápoló, majd visszamegy, hogy folytassa a „gyógykezelést”.
Hátamat a falnak vetem, és a tenyereimbe temetem az arcomat. Reszketek minden egyes porcikámban. A rózsafüzér gyöngyei kikandikálnak az ujjaim közül, körülölelik a csuklómat, akár a rátetovált bilincsek, és reszketésem ütemére csördülnek össze.
Nem sokkal később kihozzák a fiút. Zavaros tekintete rám villan, belém kapaszkodik, én pedig már automatikusan nyúlok a keze után, hogy összefűzzem ujjainkat, és nyugtatgatni kezdjem.
Mióta Asa velem lakik, az apai ösztöneim felébredtek, és sokkal gondoskodóbb, atyáskodóbb vagyok, mint régen. Már tudom, milyen az, ha szerető gyerek van a háznál, és valóban szeretnek is, nem pedig a képembe hazudnak, hogy kifacsarjanak engem, mint valami rohadt mosogatórongyot.
Ahogy hozzám ért, el is enged, és az egyik ápoló ráreccsen, hogy hagyjon engem békén.
- Már nem ért hozzám, tu fils de pute! – morranok rá, direkt franciául káromkodva, hogy hangzatosabb legyen. Nagyokat pislogva néz rám, valószínűleg nem érti, mit akarok. Remegve szorítom magamhoz a Bibliát, és figyelemmel kísérem a kis menetet, majd miután becsukódik a fiú után az ajtó, elindulok. Gyilkosan nézek az ápolókra, akik szinte mentegetőzve sietnek el mellettem.
Lassan nyitok be a szobába, körbenézve, és amint meghallom az elesett hangot, a gyomrom még annál is kisebbre zsugorodik, mint amilyen eddig volt.
- Nem ápoló vagyok, csak nyugodtan, nem kell sietni – mondom, majd becsukom magam mögött az ajtót. Lenézek, és mélyet sóhajtok. A levegő remegve távozik a tüdőmből. Lehajolok, és olyan gyengéden, amennyire csak képes vagyok rá, a karjaimba emelem a fiút, aki eddig a földön ült. Gyógyszer- és szenvedésszaga van, az égett hús és a kenőcsök jellegzetes aromája orrfacsaróan összekeveredik, de egyszerűen képtelen vagyok ezekre most koncentrálni. Az ágyhoz viszem őt, és lefektetem a matracra. Kissé megütögetem a párnát a feje alatt, és gondoskodva ülök le mellé, vigyázva, hogy ne érjek hozzá, ne okozzak benne kárt a súlyommal.
- Congrand tiszteletes vagyok, és ez egy afféle… rutinellenőrzés, ha lehet azt mondani – kezdek bele, az angolt használva, kissé törve is, majd torkot köszörülök, és immár tökéletesen formálva a szavakat, folytatom: - Nem kell megijedni. Minden páciensnél megjelenek ebben a kórházban. – Azt persze már nem teszem hozzá, mennyire rettegek az ilyen napoktól.