Pap vagyok. Nem is akármilyen. Egy romlott pap. Persze, mikor beléptem a papneveldébe, még szűz voltam. Huszonkét évesen még tiszta voltam, nem esett szégyenfolt a lelkemen, és a főpap azonnal befogadott ártatlan múltamat nézegetvén.
De most… minden egyes éjszakát átmulatok, amint leveszem a reverendát. A házasságról elvből hallani sem akarok, hiszen, mint említettem, pap vagyok… és ők cölibátust fogadtak. Nem köthetnek házasságot. A szüzességük Istené, és senki másé. Tudjuk, hogy Isten senki szüzességét nem veszi el, hiszen a szüzesség erény.
Erény, ami csak a tiéd, senki másé, és ha elveszíted, a lelkedből szakítasz ki egy darabot.
De én ezt ostobaságnak tartom. Minek lett feltalálva akkor az emberi gyönyör? Az élvezés? A semmiért csak úgy nem találják fel. Ki kell használnunk. A férfiak azért nemzőképesek, hogy szaporodjunk. A nők azért termékenyíthetők, hogy szaporodjunk.
Persze, az már egészen más tészta, hogy én vigyázok, nehogy szertehintsem magvaimat. Ha véletlenül elszakadna a gumi… nekem végem lenne. Maga lenne a káosz. Rengeteg olyan ember van, aki felelőtlenül megfektet nőket, nem használ semmit, utána pedig fogja a fejét, mert kapja a hívásokat sok-sok terhes nőtől. Én vigyázok saját magamra, és másokra. Milyen cifra betegségeket lehet ma már elkapni, igaz? Szörnyűeket.
Én vigyázok mindenre és mindenkire, senkiben nem teszek kárt, és amint felkel a nap, én továbbállok. Minek is maradjak egyhelyben? Hogy a végére lecövekeljek, és hivatásomat feladva családot alapítsak?
Nem, köszönöm!
Most viszont, a szokásos napi szex és bulik helyett egy egyszerű szórakozóhelyre térek be, némi italért. Nincs kedvem nők kéjsikolyait hallgatni. Rossz napom volt, egy meglehetősen erőszakos hívő baromságait kellett hallgatnom. Hiába vagyok az emberekért, ez a férfi teljességgel azt hitte, hogy az angyalok prófétának jelölték ki, és az Apokalipszisről habogott, így hát egy idő után kitessékeltem Isten házából.
Az Apokalipszis közeleg, árvizek pusztítanak!, és a többi, és a többi. Alig bírtam őt leszerelni… hiszek Istenben és a szolgáiban, de az ilyen futóbolondoknak melegen ajánlom, hogy kerüljék el a templomot. Isten háza nem arra van, hogy ijesztgessék a hívőket.
Berohant, és sikoltozott az Apokalipszisről, és többen megijedtek tőle. Nem lehetett lecsitítani, dőlt a piaszag a szájából, és összevissza zagyvált a világvégéről, Lucifer végítéletéről, Isten haláláról, Jézus feltámadásáról. A hívők elhagyták a templomot, és ez a bolond, mint aki jól végezte dolgát, otthagyott. Egyedül.
Senki nem jött utána a templomba. Amikor kimerészkedtem, az emberek összesúgtak a hátam mögött, és szúrós pillantásokat kaptam, mintha én tehettem volna a jelenetről.
Hát csodálkozik az ember, hogy harapós vagyok ma?
- Egy whiskyt jéggel, ha lehet – mondom, mikor leülök a pulthoz. Már régen levettem a reverendámat, egyszerű farmerben és ingben vagyok, bakanccsal, amivel akkorát tudok rúgni, hogy a kötözködő egyén zokogva rogy össze.
Ma igencsak paprikás hangulatomban vagyok… nem igazán lenne érdemes kötekedni velem. Csak hagyjanak békén, hadd igyak magányomban, utána hazamegyek, és alszom holnap délig.
Holnap nem én tartom a miséket, szabadnapom van… szerencsére. Alig várom, hogy aludhassak.
Kimerült vagyok, ingerlékeny, és szerintem hanyagolom a nőket – vagy férfiakat – egy darabig. Fáj a fejem, éhes vagyok… napok óta nem ettem egy egészségeset, mert lehet, hogy beteg is vagyok.
Minden bajom van már, csodálkozom, hogy az AIDS jelei nem kezdtek megmutatkozni rajtam.
Amint megkapom a rendelt italt, inni kezdek. A jég nekikoccan a fogamnak, az alkohol pedig kellemesen hűti a torkomat. Érzem, ahogy szép lassan kezdek lenyugodni.
A jeget a számba veszem, a nyelvemmel forgatom, és gondolkodom.
Mi értelme volt papnak mennem? Talán, mert a szüleim erősen hívők voltak? Nem. Egyáltalán nem hittek Istenben. Lehet, hogy a magyartanár vallásossága miatt kezdtem el hinni Istenben. És mi vett rá, hogy ilyen csapongó életmódot éljek?
Talán tényleg igaz, hogy a szexualitásba menekültem apám erőszakossága miatt. És anyám jó példa volt számomra. A szexben érzem azt, hogy valami értelme is van, hogy élek.
Az érzés, mikor kielégülök, és a ziháló szavak, melyek elhagyják partnerem száját. Azok a hazug, mégis édeskedő mondatok.
Imádlak. Szeretlek. Soha ne hagyj el. Éreztetik velem, hogy fontos vagyok. Tudom, hogy hazugság. Mind. De… jólesik hallani őket. Jólesik a szívemnek, a fülemnek, a lelkemnek. Talán itt a nyitja annak, hogy miért is léptem erre az útra.
A jég elolvadt a számban, hát rendelek egy újabb kört. Fojtsuk italba a bánatunkat, gyermekeim!
 

Bele se merek gondolni, hány templomba járó úriember vagy tiszteletbeli hölgy tartózkodhat most itt, ebben a szent pillanatban. Láthatják, ahogy tropára teszem magam az alkohollal, ahogy a rosszabbnál is rosszabb napomat megpróbálom elfelejteni a whisky jótékony neutralizáló képességével. Bevallom, szégyellem magam, hogy gyalázom a májamat az itallal, de mégsem teszek le róla, hogy ma részegen tántorogjak haza, minden sarkot összehányjak, és holnap másnaposan ébredjek.
Pihenni akarok, egy kicsit felejteni. Az az idióta hívő a tudtán kívül tette tönkre a napomat, és még élvezte is! Ha meglátom az utcán, első dolgom lesz feljelenteni… vagy megverni.
Valaki pár székkel odébb rendel valamit, majd az asztalra csap. Összerezzenek egy pillanatra, de csak abból vehetik ezt észre az emberek, ha megfigyelik a jegek humoros koccanását a pohárban. Sorakoznak már mellettem a poharak, meglepően jól bírom… pedig éhgyomorra iszom, gátlástalanul, nem gondolva a következményekre.
Azután mellém ülnek, én pedig megpróbálom figyelmen kívül hagyni. De a hangja maga felé kényszeríti a figyelmemet.
- De igen, én – felelem alkoholízű hangon. Mindenki meg fogja ezt tőlem kérdezni? Nem hagyhatják ki a lehetőséget, igaz? Mindenkinek meg kell kérdeznie, hogy én vagyok-e az újonc, és pláne az akcentusom is felkelti mások figyelmét…
Maga francia, igaz? Idegesít. Tépkedi az idegeimet, mert nem nyilvánvaló a származásom? Nem túl feltűnően, de ropogtatom az r betűt, azonban a raccsolást elfelejthetik. Nem raccsolok, nem is tervezem, csak kicsit nyomatékosítom azt a bizonyos r betűt. Igyekszem leszokni róla, mert két éve már itt vagyok, de még mindig… még mindig néha kicsusszan a számon, ha nem figyelek rá.
És ez az idegen úriember is nyilván rá fog kérdezni francia mivoltomra, biztos vagyok benne.
Lepillantok a felém nyújtott kézre, majd vonakodva megfogom, és megrázom. Erős szorítású férfikéz ez, amit mindig is szerettem, bár most nem igazán tud jobb kedvre deríteni.
- Frederic vagyok, a helyi templom újdonsült papja, örvendek – mutatkozom be erőltetett mosollyal. Miért jópofiskodok? Mi értelme? Sosem fogunk többé találkozni, mert nem nézem ki belőle, hogy esetleg betérne a templomba gyónni. Egyáltalán, inkább ateistának nézem, mintsem hogy hívő legyen. Az erős arcvonások inkább az örökös cinizmusra vallanak. A kék szemek viszont… azok rabul ejtenek.
A kék szemű nők azok, akik engem elgyengítenek. Azok a vakítóan, szikrázóan kék pillantások beleégnek az emlékeimbe, új kategóriát hoznak létre a lelkemben, és egy életre nem hagynak szabadulni.
Ennél a férfinál is így vagyok. Egy pillanatra elveszek a tekintetében, azután gyorsan összeszedem magam. Torkot köszörülök, majd a félig már üres pohárból újabbat kortyolok. A jég ismét a fogaimnak koccan, aprót szisszenek.
- Ami tény, az tény… tényleg több nő jár manapság gyónni, és a diákok is egyre többen vannak, amit őszintén nem értek. Talán az előző tiszteletes miseszokásai merőben eltértek az enyémtől – mormogom elgondolkodva. Azt semmiképpen sem mondhatom el, hogy az imák meghallgatásán kívül más egyebekkel is szolgálhatok a betérő lelkeknek… Még a végén megbélyegezne romlottsággal, és elterjedne a hír egész Las Vegasban. Akkor engem meglincselnének, és a határig rugdosnának. Semmi szükségem arra, hogy ennél is többen súgjanak össze a hátam mögött.
Nem rontok meg ministráns fiúkat, bármennyire is szeretnék a közelségemet… manapság el sem hiszi az ember, mennyire romlottak már a gyerekek is. Azt hiszik, pedofil vagyok. Pedig az a felfogás, amit én tisztaszívemből megvetek… A pedofíliát be kéne tiltatni. Undorító! Talán ezért is óvtak engem anyámék ettől a hivatástól. Féltek, hogy én is azzá válok. De… fölöslegesen.
Épeszű ember nem húz magára kisgyerekeket.
A férfi megszólalására egy pillanatra minden elhalkul körülöttem. Flörtöl? Velem? Erre nem tudok mit lépni… szokatlan ez számomra. Eddig mindig én voltam az, aki nyit… eddig mindig én voltam az, aki kezdeményez. Fordult a kocka talán?
- Isten háza mindenkinek nyitva áll, uram. Örömmel fogadom jelenlétét. – A stílusom talán rideg és elutasító lehet, holott a szavak mögött megbúvó jelentés… mindent elárul. Elárulja, mennyire… kívánom azt, hogy megjelenjen, és a segítségemet kérje. Örömmel segítek neki.
A kék tekintete még mindig mély benyomást tesz rám, így nem nézek a szemeibe. Kerülöm a szemkontaktust, és egyre gyülekező poharaimat számlálom. Eddig hat adagnál tartok, és már jelentősen forog körülöttem a világ.
- Mellékállásban ördögűző vagyok, örömmel segítek – vigyorodom el, elfeledve korábbi mogorva stílemet. A fintorgása szélesíti a vigyoromat. Felé fordulok ültömben, és egy jégkockát a fogaim közé harapok. Elgondolkozva fürkészem az arcát, latolgatom a lehetőséget, hogy mit hozhatnánk ki ebből a találkozásból… hiszen egyértelmű jeleket küld. Vagy csak beképzelem magamnak?
Összeroppantom a jeget, és lenyelem. Összerázkódom a hirtelen hidegtől, azonban a vigyorom még mindig nem hervad le.
- Meséljen a munkájáról… Israel – kérem, és a nevet ízlelgetem. Kellemes csengése van, és… milyen ismételgetni, halkan, bizalmasan… vágytól fülledten? Kiráz a hideg a gondolattól.

A pultot kocogtatom az ujjaimmal, valamiféle furcsa ritmusra dobolok, miközben újdonsült ivótársammal múlatom az időt. A kéklő íriszeket figyelem, ahogy a mennyezeti lámpa megtörik rajtuk; nyelek egy nagyot az italomból, és ezzel ki is ürül a poharam. Jelentékenyen forog körülöttem a világ. Ha nem figyelek, az ölébe fogok borulni, és nézhet egyet. Hazafurikáztatom magam vele, és holnap délután kettőig magamhoz sem fogok térni az alvásból.
- Nem nehéz ezt itt – mutatok végig magamon leplezetlenül vigyorogva – felismerni. – Kacsint egyet. Érzem, ahogy a szívem ritmusa eszeveszett kalimpálásba vált át. Mi a franc? Ez biztos Lucifer műve.
Kicsit előrébb dőlök, és lassan forgó nyelvvel válaszolok:
- Há’ de még mennyire, hogy francia vagyok. – Valahogy éreztem, tudtam, hogy rá fog kérdezni. A franciák errefelé nagy kuriózumnak számítanak. Mintha ruszkik lennénk a magyar ostrom idején, vagy mi. Szabadkozni kezd. Elnevetem magam, és rácsapok a térdére.
Payn, nem szabad innod, mert marhára megárt, az Isten verjen meg!
- Ugyan már, hagyja csak! Egy kérdéssel több vagy kevesebb, igazából nem oszt, nem szoroz – mondom. – Ha letagadom, úgyse lesz jobb. – Tény, ami tény, nem tagadhatom le a származásomat. Ha nem lennék betintázva kenyérre kenhető fazonú fickó, most leborítanám őt a székről, és addig ütném a saját cipőjével, míg ki nem hullik az összes foga, de ez egy teljesen más eset… Flörtöl. Észre sem veszi vajon? És azt se, hogy a hiúságomat legyezi? Méghozzá két bazinagy pálmalevéllel? Mert, hogy azt csinálja. Jóképű az istenadta. És velem általában a fiatalabbik korosztályba tartozó (18-23 év közöttiek) fiatalok szoktak kikezdeni, nem pedig a látszatra velem egykorúak. Egy pillanatra megszédülök, és még előrébb dőlök. A mellkasának nyomom a homlokomat.
- Hoppá – nyögök fel. – Bocsásson meg. – Kihúzom magam, és a szégyenkezők vigyorával az arcomon, torkot köszörülök. Mintha semmi sem történt volna, így szólok:
- Köszönöm szépen a közösségnek. – Kezdem elveszíteni a józan eszemet. Minden egybefolyik. Megártott volna a whisky? Jaj, nekem… haza akarok menni. Megbántam, Uram, hogy ittam. Ne büntess meg… Rosszul bírom mégis az alkoholt, talán? Túlságosan is. A körülöttünk ülők elővigyázatosan elhúzódnak tőlünk, mintha bizony a haverkodás fertőző lenne. Túlságosan naiv vagyok? Mert ez első blikkre nem tűnik haverkodásnak… de én annak érzem. Egy mélyenszántó haverkodásnak. Bizony. Jaj.
- Megnyugtatom: nem fogunk énekelni mindig, mert egy: fahangom van – nevetek fel újra, ami inkább beillik sötét kuncogásnak. – Kettő pedig: nem ismerek annyi gospelt, hogy énekelgethessünk. Majd kölcsön veszem Whoopy Goldberg Apácashowjából a dalokat, havonta egyszer. Mer’ hogy annyit fogunk maximum énekelni. A misénkénti három adag kicsit brutál, érzéseim szerint.[/b] – Csuklom egyet, mintha bizony az előző tiszteletes emlegetne, nem baráti célzattal. Szinte magam előtt látom, ahogy a vén fószer bosszúsan járkálgat le s föl, és változatos módszereket talál ki arra a célra, hogy engem megkínozzon, „Eretnek, buja, istenkáromló!” felkiáltással.
- Ha valóban így vélekedtek, akkor velem együtt a Mennyországba fognak kerülni! – vágom ki jókedvűen, kétértelműen. Ha a szolgálataimat igénybe veszik, ha kell, mindannyiukat a Mennyekbe juttatom… kivéve a gyerekeket. Ők, majd ha idősebbek lesznek. Nemtől függetlenül, mindenkinek segíteni fogok, hogy eljuthassanak az Aranykapukon túlra. A szolgálataimmal… jaj… mit akartam mondani? Gondolni? Bakker. Az a rohadt alkohol. Vágok egy fintort, ahogy a gyomrom dob egy bukfencet. Azután még egyet. Még egyet. Taccsolni fogok.
A beálló kíntól nehéz csöndet arra használom ki, hogy rendeljek még egy adag italt. Mikor megkapom a whiskys poharamat, gyorsan le is hajtom, hogy megnyugtassam a gyomromat. Lehunyom a szemeimet, hogy a röpke szédülés is elmúljon. Remek. Nem remek. Nem múlt el. Még mindig szédülök.
- Remélem, van kocsija – nyögöm halkan. – Lehet, megkérem rá, hogy fuvarozzon haza. Persze, csak ha nem bánja. – Érzem, ahogy ólmos zsibbadtság telepszik a lábaimra. Ha most megpróbálnék leszállni a székről, a fejem nehezebb lenne, mint eredetileg, és előrerántana. Dobnék egy gyönyörű hasast, és azt hiszem, ott maradnék. De ha Israel hazavisz… még van esélyem arra, hogy nem egy bár elé kidobva töltöm az éjszakát. Mekkora pech lenne… másnap reggelre lecsupaszítva ébrednék, semmi pénzem nem lenne, és a fél város arról pusmogna, hogy az új pap teljesen benyomva motyogott a járda közepén, egy szál fogtömésben. Erre a gondolatra összerezzenek. Nem is akarom, hogy eszembe jusson.
- Hosszú… hosszla.. izé, na – kezdek bele, és a nyelvem össze is gabalyodik. A fene egye meg. – Hosszadalmas időszak lesz, na. Nehéz ördögöt űzni, ragaszkodós kis dögök. – Ha csak erről lenne szó… szívesen segítek megnevelni a lányát, mert sokszor rám bíztak kis méregzsákokat, és általában angyali mosollyal az arcukon tértek haza. Legtöbbször csak egy kis odaadás, figyelem és szeretet kellett számukra, de gyakran azzal is összetalálkoztam, ahol a neveletlenség és a hiperaktivitás a következő szintre lépett. Olyankor vetettem be a „sötét énemet”. Ami most nem tudom mi. Majd, ha kijózanodtam, eszembe jut.
Mesél. Mesél, mesél, mesél. Sikerül összeszednem a gondolataimat, mire a végére ér. Mély levegőt veszek, feltartom a mutatóujjamat, jelezvén: közölni akarok valamit. De egyelőre nem jön szó a számra. Végül:
- Az én munkám se túl… túl… túl… érdekes. Nem mondom, szeretem… jó beszélni a Teremtés történetéről – motyogom, majd megtörlöm a számat. A francba. Kezd hányingerem lenni. Nem is kicsi. – Mindig is szerettem az irodalmat. Főleg, mikor a Bibliát tanultuk. Meg amikor sorra vettük Dante Isteni színjátékát – mondom. Imádtam kölyökként az irodalmat. Az irodalomtanár folyton felült az asztalra, a lábát lóbálva mesélt nekünk, és gyakran azt se vettük észre, mikor kicsengettek. Sokszor az igazgató is már tíz perce álldogált az ajtóban, mire felfedeztük, hogy ott van. Az irodalomtanárunk piszok jól tudott mesélni, mindenféle sallang nélkül, nem pazarolta az időt fölösleges kitérőkre, és mindig lényegre törően beszélt. Talán tőle lestem el a prédikáció csínját-bínját. Ha mesélek, az ő stílusát használom, színes orgánumú beszédet mondok, és nem kalimpálok, miközben mondok bármit is. A kezeim nyugodtan pihennek az ölemben – igen, a pulpitusra szoktam felhelyezkedni –, és csak néha veszem elő a könyvet, hogy felvegyem a történet fonalát, mikor túlságosan belelendülök.
- Atyaég! – sóhajtok fel, mikor olyasmit látok, amit nem akarok.
Vízióim vannak az alkoholtól. Durva víziók. Méghozzá a velem szemben ülő férfiról. A képek alapján erőszakkal teper maga alá, minden porcikámat az ajkaival illeti… összeborzongok. Nyelek egy nagyot, és a hajamba túrok.
- Menni kéne – mormogom, homályos tekintettel az órára nézek. Nem tudom… nem állnak össze a számok. Mindig elfolynak, mint egy groteszk Dalí-képen. Eszembe jut Sammy nevű barátnőm. Samantha, aki a szomszédban lakik, és néha ingyen menetre jön át. A francba. Ha most így látna, kiábrándulna belőlem. Lekászálódok a székről, és megpróbálok talpon maradni.
A bár szinte kiürült. Alig pár ember lézeng. Közeleg a záróra.
- Lehet, hogy jobb lenne még maradni? – fordulok Israel felé, de a lendület túl nagy. Majdnem felborulok, de szerencsére épp időben kapaszkodom meg a karjában.

Jézus Kriszus a kereszten kifeszítve... miért is rúgtam be ennyire? Igazából tényleg nem tudom, miért is kellett berúgnom azért, mert az a hívő elszúrta az egész istentiszteletet... gyűlölöm. Igen, azt hiszem, gyűlölöm. Soha többé... soha... mi? Nem jut eszembe. Nem tudom. Mit akartam gondolni? Úristen. Valaki locsoljon meg. Olyan, mintha az egész testem izzana. Olyan, mintha... mintha forró vízben feküdnék. Legszívesebben kibújnék minden ruhámból, és hanyatt dőlnék a bár kellős közepén, szétterpesztett végtagokkal, és letojnám ívesen, mit szól a többi vendég. De ezt nem lehet. Nem szabad, mert... mert mi lesz? Nem tudom, mi lesz. Csak lesz valami. Meg hogy nem fog az nekem tetszeni. Igen. Azt hiszem.
Felfordult a gyomrom. Ha most telibe hányom Israelt, lőttek a haverkodásnak. Nem akarom elijeszteni, mert hát, nem lenne jó ötlet, ha elijeszteném. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezzel az emberrel még lesz dolgom az életem során, és jelentős szerepe lesz benne. Körülbelül, mint egy pornófilmben a férfiszereplőnek. Na, ez erős hasonlat volt. De akkor mihez hasonlíthatnám Israel szerepét az életemben? A férfi, akivel összehaverkodtam egy bárban? Eléggé hülyén hangzik... meg... meg... mindegy. Még mindig csak úristenezni tudok. Semmi más értelmes dolog nem jut eszembe.
Legszívesebben tényleg bedugnám a fejemet a csap alá, és vagy húsz percig ki se húznám, csak levegőt venni. Mert hát, valljuk be: levegő nélkül az ember nem létezik. Hiába mondják azt, hogy a szerelem hiányában az élet szart se ér, nem lehet nélküle élni, ahhoz képest... ha az ember nem szerelmes, simán eléldegél, csak minden perc kínszenvedés számára. Nem vagyok szerelmes... nem tudom, az leszek-e. Kíváncsi vagyok, mikor lép az életembe egy olyan nő, akibe beleszerethetek, és a gyermekeim anyja lehet. Érte feladnám a papságot, és idő előtt nyugalomba vonulva, felnevelnénk együtt a porontyokat, én pedig tuti, valami autószerelő lennék, a feleségem pedig tanár... fekete hajú, kék szemű... magas... vékony... mégis izmos.
Ki ne találdd, hogy cserepes a szája és borostás az arca!
Az már durva húzás lenne a képzeletemtől.
Akit te most szépen körülírtál, az az előtted ülő fiatalember, de mindegy – csendül a fejemben az a gyilkos hangocska. Agresszívan lepisszegem, és talán ennek következtében fejelem be Israel mellkasát.
A bocsánatkérésemre úgy reagál, ahogy nem számítottam. Őszintén meglepődök, mikor azt mondja, nem történt semmi, legalább nem hánytam az ölébe. Végül is... igaza van.
Megpróbálok válaszolni, de nem igazán sikerül. Valami furcsa, vadszerű morranást hallatok, amit akkor szoktam, ha a fogaimmal tépem le másokról a ruhát. Most... most a fogaim közelében sincs a ruhaszegélye, se semmi más, és én mégis ilyen hangot adok ki. Ijesztően idegenszerű, mintha nem is én volnék. Mit tesz az emberrel a rengeteg alkohol, ha nem megváltoztatja? Soha többé... soha nem iszom többé. Ha pisztolyt tartanak a fejemhez, akkor sem. Jézus... le fogom őt teperni. Nem. Ne is gondolj rá!
Tartsd a nadrágodban, amit kell, Payn! – sikkant rám a lelkiismeretem, furcsán ismerős hangon – mintha anyámé lenne. Ne kövessen a szipirtyó!
- Szuper... furgon jó, furgon kényelmes – nyögöm bambán, és a tenyerembe temetem az arcomat. Forog velem a világ, és úgy érzem, mintha minimum két kidobóember rázna engem, mint majom a banánfát. Úgy érzem, ha most felállnék, biztos, hogy padlót fognék, de nem baj, legalább annál lejjebb nem eshetek. Remélem.
Eléggé kikészít az alkohol, ha nagyon belelendülök. Kenyérre vagyok kenhető ugyan, de könnyen ki is zsebelhetnek, kihasználhatnak, és azt hiszem... meg is erőszakolhatnak, nem ellenkeznék ellene. Sőt, még segítenék is a dologban, amilyen kibaszott filantróp vagyok részegen. Soha többé nem rúgok be, és ennyi. Na, jó... Jack Danielst nem hagyom magára. Még véletlenül sem. Még a végén sírna nélkülem.
A vállamba markolva hátrébb tol, hogy megmaradhassak ültömben. Hányni fogok, mindent kiadok magamból. Szerintem a múltheti adagomat is, amit annak örömére ittam, hogy sikerült rendes istentiszteletet tartanom anélkül, hogy valaki közbeköhögne, felborulnának a gyertyák, és egy gajdoló homeless pasas berikkantana az ajtón. Mondjuk, az más tény, hogy voltak körülbelül tízen, tizenöten, de hát, kicsi a bors, de erős. Mindegy.
Megpróbálok ellenkezni, mikor fizeti az elfogyasztott alkoholt.
- N... ne fi... fizesse, tudo-tudok én – habogom, de mire kinyögném, már ki is fizette. Rögvest elszégyellem magam, és ajkamat lebiggyesztve, bánatos kutyaszemekkel nézek fel a férfira, bár, lehet, hogy nem hatja meg. Hogy lehetek ekkora barom? Legközelebb nem hagyom, hogy valaki becsapódjon mellém csak úgy. Csak saját felelősségre, és a saját köreit fizetve. Nem fogom hagyni, hogy kifizesse az én whiskymet, az én butítómat, mert eléggé sokat tudok inni, ha nekifekszem a dolognak.
Felállok, és szinte azonnal, kapálózva, ahogy a mesefilmekben szoktak, elveszítem az egyensúlyomat, és Israel karjában kapaszkodom meg. A szégyen vörössége kúszik az arcomra, és úgy érzem, a füleim is tüzet fognak.
- Ezer... meg... áh, bocsánat – csuklom, és ujjaimat a felsőjébe vájom. Erősen kapaszkodom belé, a csípőm az övének nyomódik. Szégyenszemre még inkább elvörösödöm, és szinte öntudatlanul hagyom azt, hogy karomat átvethesse a vállán. Próbálom egyensúlyba hozni magam, bár alig-alig megy. A lépést már inkább meg se kockáztatom. Érzéseim szerint olyan domború a talpam, hogy félgömbnek is elmenne.
Érzem a kezét a derekamon, szinte égeti a tenyere a bőrömet az ing vastag anyagán keresztül, és akarva-akaratlanul is felsóhajtok. Kiráz a hideg az érintésére. Mi a fene történik itt? Valami bűzlik Alaszkában...
A nyögése sokáig visszhangzik még a fejemben, és mire elül, visszavonhatatlan víziók kínozzák lelki szemeimet. Beharapom az alsó ajkamat, hátha ezzel el tudom őket űzni a gondolataim közül, de nem járok sikerrel.
- Várja... várja meg, míg összeszedem... magam... eh – próbálok lépni, és nagy nehezen előrecsusszan a jobb lábam, aztán a bal is, mint valami régen olajozott gépszerkezet.
- Ha a hátára vesz... átkarolo...jaj... átkarolom a nyakát – kezdem el, lehunyva a szemeimet – ... és érezhetem az illatát. – Mi van?! Nem ezt akartam mondani! Hülye állat, dögölj meg májzsugorban!
Megrázom a fejemet.
- Felejtse el... mindegy. – Mire kinyögöm ezt, már kint is vagyunk, a friss levegő pedig megbolondítja a fejemet, ennél is jobban. Figyelem, ahogy nekitámaszkodik a falnak, és legszívesebben eléállnék, hogy nekiszoríthassam őt, és el sem engedném. Az alsó ajkába harapnék, kegyetlenül és vérmesen, és biztos vagyok benne, hogy megeredményeznék magamnak egy gyomrost. Mindegy.
- Ha elvisz a paplakba, nekem az is jó – mormogom a halántékomat masszírozva, és aprót szisszenek, ahogy a gyomromba beleáll a fájdalom. Remek, még ez is! Lehet, hogy ennem kellett volna ma valamit?
Követem a pillantását, megpróbálom kiszúrni a kocsiját, és mit ád Isten, alig van pár autó a parkolóban. Hálásan szusszanok fel, és botladozva elindulok.
- Az a magáé? – mutatok rá az egyikre; a kezem remeg, mint a nyárfa levele, és meglehetősen gyenge vagyok. Talán mégiscsak ennem kellett volna valamit... szinte látom magam előtt, ahogy a pia zabálja a gyomromat belülről.