Esik az eső. A házam előtt állok, a kezeim a zsebemben pihennek. Hunyorogva nézek fel az égre, és abban a pillanatban belehasít a fájdalom a fejembe. Szisszenve kapok a halántékomhoz, és finoman masszírozni kezdem, annak reményében, hogy sikerül elmulasztanom a fájdalmat.
Manapság túlságosan is gyakoriak a migrénjeim. Napi rendszerességgel lobban fel bennem, mint valami groteszk érzelem, és képtelen vagyok aludni tőle, és sokszor ébren ülök az ágyamban, forró teát iszok, és nagyon gyakran előfordul az is, hogy sírok a fájdalomtól. A plafonra nézek mindig, figurákat, táncoló alakokat vetítek oda, akik a tűz körül keringenek indiánok módjára, és mindig megpróbálom a hangjukat a fejembe képzelni, ezzel kizárva a fejemből a fájdalmat. Sosem sikerül.
Olyan, mintha kalapáccsal ütnék a koponyámat belülről, sok kicsi manó, akiknek az a feltett szándéka, hogy engem megöljenek, mert romlott pap vagyok.
A gyakori fejfájásaim már nem is engedik, hogy szexuálisan kiéljem magam, és nem tudok rendesen dolgozni sem, nem tudok misét tartani, és gyakran azon kapom magam, hogy mereven bámulok magam elé, a szemeimbe könnyek szöknek a fájdalomtól, és többen kínosan torkot köszörülnek, köhécselnek, mintha zavarná őket az, hogy sírok. Hiába nem teszem szándékosan, mégis... úgy néznek rám, akár egy érzelmi rokkant férfira. Azt várják, hogy bármelyik pillanatban elsírhatom magam, hangosan, hüppögve, akár egy kisfiú, akinek meg kell lapogatni a hátát, hogy megnyugodhasson.
Szörnyen fáj a fejem. Sóhajtva ellépek a faltól, ki az eső alá, és ismét zsebre rakom a kezeimet. Lassan, unottan rugdosom a pocsolyákat, a nadrágomra felfröccsen a sár, a sötét anyagot méginkább besötétítve. Nem tudom elhinni, hogy ennyire... ennyire kínozzon engem az időjárás. Lüktet az agyam, minden egyes hajszálam égnek áll, és igazából már azt se tudom, hogyan mulaszthatnám el nyom nélkül, mert... képtelen vagyok létezni ezzel a fájdalommal. Olyan, mintha belülről püfölnék a koponyámat. Nem túlzok, mikor azt mondom, hogy a pislogás is fáj. Ha elfordítom a fejem, fájdalmat érzek – ha félrenézek, az is fáj. Minden nap át kell ezt élnem már egy ideje, és nem tudom az idejét annak, mikor aludtam egy egészségeset. A fájdalom mindent elnyom bennem, és nem tudok aludni, különben a saját kétségbeesett sírásom ébreszt fel.
A zsebemben aprópénz csörög, pár érme egymásnak zörren, és még ez a kis zaj is olyan, mintha egy hatalmas gong bődülne el a fejemben. Az emberek megbámulnak, amiért az ajkaimat összepréselem, a nyelvemre harapok, és a homlokom ezer és egy ráncba szalad, hogy lenyeljem feltörekvő sírásomat.
Nem hiszem el! Mindenkinek az fáj, amije a leggyengébb, de ennyire még az én fejem sem gyenge, pedig... nem vagyok egy IQ-fenomén, paplétemre.
Letörlöm a könnyeket – esőcseppek? – az arcomról, és szívok egyet az orromon. Nem sírhatok
(Nem sírok – ezek csak az ég könnyei az arcomon)
mindenki előtt, szégyenszemre, férfiként, mégis azt teszem – az arcomat könnyek csíkozzák, fájdalmasan végigmarják a bőrömet, ahogy lecsordulnak, mintha savcseppek lennének, és a torkom ég az elfojtott zokogástól.
Kétségbe vagyok esve. Nem tudok hová menekülni a fájdalom elől, nem bújhatok be a párnák alá, az ágy alá, a szekrény alá. Mindenütt megtalál, utánam mászik, és a fejembe kúszik, és vörös szemei felvillannak a sötétben, akár egy éhes fenevadé. A morgás felér a lüktetéssel, minden egyes vad morranása belehasít a fejembe, a jeges csöndet metszi ketté, és a villanás, a villám szinte megvakít, fehéren izzik a szemem mögött, és legszívesebben ordítanék, ordítanék, ordítanék. Nem tudom, mihez kezdjek ezzel az érzéssel, hiszen... nem tudom, hogy mit tehetnék ilyenkor.
Szörnyen fáj, szörnyen kínoz, szörnyen sanyargat – és én tehetetlenül állok előtte, mintha nem érhetnék hozzá, különben megégetné a kezemet.
Nem használ a gyógyszer, nem használ a vérnyomáscsökkentő, de orvosnál még nem jártam. Tudom, hogy mi lenne a válasza. Migrén, ez ellen a forró takaró, az elsötétített szoba és egy kiadós alvás használ csak, a gyógyszerek mutatóban sem jók.
De hát... nem aludhatok. Nem akarok aludni. Muszáj szaporítani az ébren töltött óráim számát, hogy minél több időt kihasználhassak annak érdekében... minek is? Fogalmam sincs. Egyszerűen nem akarok aludni... muszáj ébren lennem. A munkám sem engedi. A misék általában reggel és késő este vannak, és egyikről sem késhetek el, még betegen sem.
Befordulok egy üresnek tűnő utcába – sikátor, talán – annak reményében, hogy itt talán kevesebb zaj lesz, mint az eső ellenére is feltűnően zajos nyílt utcán.

A karjaimban tartom őt. Gyenge pulzusát alig tudtam kitapintani, halkan beszéltem hozzá, hogy ébren tarthassam őt, de mire a házamhoz érek, szinte biztos vagyok benne, hogy elájult.
A sebe vérzik, folyamatosan, kérlelhetetlenül szivárog belőle az élet, és én kétségbeesetten állok csupán fölötte, miután bekötöztem, és sikerült belőle kihúznom bár mondatot. Nem értettem tisztán, mikor a nevét mondta, de nem is erőltettem. Hadd pihenjen.
Szúrt seb. Felszakadt a húsa. Mi történt vele...? Nem sok orvosi tapasztalatom van, de annyit azért felfedeztem, hogy rettentően mély, és ezt inkább már össze kéne varrni. De egyelőre nem merem orvoshoz vinni. Ki tudja... lehet, hogy körözik. Bármi megtörténhet.
Angyali arcát elnézve azonban megcáfolom a saját felvetésemet. Ártatlan... mi történhetett?

Döbbenten figyelem őt, angyalian gyönyörű arcát, és legszívesebben a karjaim közé húznám őt, hogy megnyugtassam, hiszen… annyira, borzasztóan zaklatott! Meg akarom nyugtatni, de egyelőre nem mozdulok.
Végre felébredt. Végre láthatom szemeinek kékjét, ahogy rám villan a pillantása, és íriszeinek mélysége hihetetlen titkokat árul el, amikről még csak nem is álmodhattam. Hollószín haja csatakosan tapad a homlokára, épp ezért állok fel, hogy kimehessek a fürdőszobába.
Persze, út közben megállok az ajtóban, hogy hallgathassam, mit is mond.
Érezhetően ügyel a szavakra, hogy pontosan formálja őket, zökkenőmentesen ejtse ki a hangokat a száján, és ez valahol megnyugtat.
Beszél hozzám. Azt hittem, nem fog megnyílni; hiszen idegen vagyok számára. Egy egyszerű férfi, aki talán megijesztheti a külsejével. Ha tudná, mi a munkám… kitérne a hitéből, ha egyáltalán van neki olyan.
Gyönyörű fiú.
- Nem aggódom, hogy esetleg köröznének – mosolyodom el, és vállamat az ajtókeretnek támasztom, a karjaimat összefonom a mellkasomon.
- Nem lesz semmi baj – ígérem, ahogy behátrálok a fürdőszobába, és megnyitom a kádban a csapot, testmelegre, talán egy kicsit melegebbre állítva a vizet, majd, míg várok arra, hogy megteljen a kád, visszamegyek a fiúhoz.
Gondosan, tartva a kellő távolságot, leülök mellé, és kezemet a homlokára simítom, félresöpörve izzadt tincseit, megnézve, lázas-e még.
A bőre lüktetően forró, de már nem olyan vészes, mint mikor hazahoztam őt. Kerülöm a szemkontaktust, nem akarván őt megijeszteni.
Mi történhetett vele? Nem tudok rájönni, mi történt vele, hiszen… életemben nem láttam még ilyen szúrt sebet. Félek, durván el fog fertőződni, és ő belehalhat.
Nem akarom, hogy belehaljon. Azt akarom, hogy nálam lakjon. Életben kell maradnia. Gyönyörű arcvonásaitól feldobban a szívem, és mélyen elküldöm magam a francba, amiért ilyeneket gondolok róla. Nincs is jogom… ilyeneket gondolni róla. Fiatal.
Elképesztően fiatal.
- Megszöktél? – nézek rá hitetlenkedő tekintettel, majd azonnal rendezem arcvonásaimat, ahogy meglátom: a felsője után kutat. Legalábbis, azt hiszem.
Elkezdem kigombolni az ingemet, majd kibújok belőle, és a vállára terítem. A takaróért nyúlok, és óvatosan betakargatom vele. Gyengéd mozdulatokkal a vállára simítom a takarót, hogy minél inkább felmelegíthessem.
- Nem fogok senkinek sem szólni – ígérem, miközben felállok, és a fürdőszobába megyek újfent, hogy ellenőrizzem a vizet.
Csurgatok némi tusfürdőt a hömpölygő vízbe, majd a kezemmel felkavarva felhabosítom azt. Elzárom a csapot, és a farmeromba törlöm a tenyeremet és a kézfejemet. Visszamegyek a fiúhoz, majd elmosolyodom, gyengéden, szeretetteljesen.
- Frederic vagyok – ejtem ki különös francia akcentussal a saját nevemet.
Amikor bemutatkozom, szinte mindenki azt hiszi, hogy káromkodom. Különös, szerelmes anyanyelvemmel a birtokomban örökké kuriózum leszek Las Vegasban, hiszen ritkák a franciák.
Gyakorlatilag alig látni néhányat, és a legtöbbjük messzire elkerül engem, mintha bizony verekedtem volna már. Szörnyen bántó az, ha egy nemzeti rokonommal találkozom, ráköszönök, de nem viszonozza a gesztust. Szigorúan mered maga elé, a saját lépéseit figyelve, és gyakran nekimennek az oszlopoknak, annyira arra figyelnek, hogy ne nézzenek rám, és ignorálják a köszönésemet.
Miért teszik ezt? Talán azért, mert francia létemre pap lettem? Az örök szerelmesek diktatórikus hazájában ez sosem volt megengedett, hogy egy másik nemzetiségű ember legyen pap.
Mindig a népből választottak embert, aki ellátta a lelkipásztor feladatait.
Itt Las Vegasban minden annyira más. Csodálatos, mégis félelmetes szféra lengi körül a várost, és ha csak arra gondolok, mi minden történik, kiráz a hideg.
Minden figyelmemmel Asa felé fordulok, és kezeim közé fogom az ő kezét.
- Semmi baj nem lesz – mondom gyengéd hangon, és hüvelykujjammal körözni kezdek a kézfején, ezzel is nyugtatva őt.
Elvégre, ha már behoztam a házamba, és elláttam a sebét, ezt az intim közelséget igazán megengedhetem magamnak.

Látom, hogy fél. Mi történhetett vele azon a helyen, ahonnan ő megszökött? Bántották? De hogy bánthatnak egy ilyen fiatal, ilyen ártatlan fiút, mint amilyen ő? Rá sem szolgálhatott. Nem nézem ki belőle, hogy esetleg lopott, csalt, hazudott. Túlságosan ártatlan, túlságosan is tiszta a pillantása a láz ködén át, túlságosan is őszintén csillog. Nem tudom elképzelni róla, hogy esetleg… ölt. Biztos vagyok benne, hogy ok nélkül bántották őt, ok nélkül tiportak bele a becsületébe, alázták meg, törték meg lelkileg. Ilyenkor gyűlölöm ezt az országot. Ilyenkor tudnék szó nélkül visszamenni Franciaországba, teljesen visszaköltözni, hogy új életet kezdjek, az újnál is újabbat. De erre már nincs lehetőségem. Mivel már elhelyezkedtem, van kellő állásom, rendes fizetéssel, kvártéllyal, így nem tehetem meg azt, hogy felpakoljam magam, és kivágtassak, mint akit üldöznek. Valószínűleg a határról visszarugdosnának a „Szabad Országba”, és ha meglátnának akárcsak Párizs közelében is, lenyesnék a fejemet a helyéről. Ha csak arra gondolok, hány papnövendék társamat vetették meg azért, ami kiderült róluk az utóbbi időkben, kiráz a hideg. Nem mehetek már vissza Franciaországba, pedig minden ingerem megvan már rá.
De itt tart Katherine és Israel.
Igazából soha nem értettem, két ember miatt miért nem akarok visszamenni Franciaországba. Mindazok ellenére, amikre az imént gondoltam, még éppenséggel visszamehetnék. De velük mi lesz? Nem akarom, hogy kivesszenek az életemből örökre, és majd mikor újból találkozunk, ne emlékezzenek rám. Belepusztulnék abba, ha egyikük sem emlékezne rám. Nem tudom feldolgozni a tényt, hogy elfelejtettek. A kék pillantásuk megfertőzné a gondolataimat, és nem hagynának nyugodni, míg élek. Szerelem ez? Nem. Inkább… kötődés. Képtelen vagyok szerelembe esni bárkivel. Van bennem valami… valami fék, ami ezt meggátolja bennem. Nem engedi, hogy szerelmes legyek akárkibe. Bárkibe. Szabályosan fájdalmat éreznék, ha beleszeretnék valakibe, és talán ez az, ami rám féket rak.
A fiú szavai kizökkentenek a gondolataim közül, szinte kirángatnak a felsőmnél fogva. Felvonom a szemöldökömet, ahogy hallgatom őt. Miről beszél? Honnan jött?... Erre még nem tudtam rájönni. Milyen árvaház az olyan, ahol ilyet tesznek egy ártatlan fiúval? Nem voltam még árvaházban, de… szörnyű dolgokat műveltek ott vele. Talán jobb is, hogy annak idején nem szöktem el otthonról apám miatt. Ha egy kicsivel alacsonyabb a fájdalomküszöböm, a hatodik vasalózsinórral való verés után már elmenekültem volna. Ahogy apám ütött, vert, már bele kellett volna rokkannom, de anyám ott volt mellettem a maga prostituált valójában, és tartotta bennem a lelket.
Talán ennek a fiúnak is szüksége van egy hozzá hasonló támaszra. Segíteni szeretnék neki, hogy túlélhesse ezt az egészet… de miben segíthetek neki?
- De már itt vagy. Nem lesz semmi baj, csak… – beharapom az alsó ajkamat. – Csak maradj mellettem. – Nagy levegőt veszek, és mélyen átgondolom magamban a dolgot. Biztos jó ötlet ez, hogy magam mellett tartsam őt? Esetleg… egy olyan ember gondjaira bízhatnám őt, akiben teljes mértékkel megbízom. De… olyan nincs. Nem is lesz. Talán ezért is akarom magam mellett tartani. Ha mellettem maradna, iskolába járhatna, otthona, élelme lenne. Szállás, étel, ital… szeretet. Örökbe fogadhatnám, bár nem a törvényesebbik úton.
Nem kell tudniuk, honnan van. Nem kell tudniuk, hogy egyáltalán… mellettem van. Néhány napra elszállásolom őt, mondjuk, mert a rokonai elutaztak Afrikába a piramisokat megnézni. Elég elfogadható hazugság, igaz? Én vagyok az unokabáty, aki a gondjaiba veszi arra a pár napra, ellátja, iskolába járatja… segít neki túlélni azokat a gyötrelmesen unalmas napokat, míg a rokonok kint égnek a napon, hogy a Szfinxet fotózhassák.
A pólóm szegélyét morzsolgatom az ujjaim közt, ahogy figyelem őt. Asa-t. Az arca elgyötört, az átélt kínoktól fájdalmas. Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyeneket tapasztalt meg fiatal kora ellenére. Akaratom ellenére is fellobban bennem egyfajta düh az árvaházak iránt, és legszívesebben felégetném mindet. De tisztában vagyok azzal, hogy ezt nem szabad, mert rengeteg árva gyermek maradna hontalanul, fázva, kínlódva. Nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha miattam halnának éhen. Ha lenne… ha lenne… olyan szállás, ahol élhetnének, erőszak nélkül, szeretetben, akkor az összes árvaházat felgyújtanám az Államokban.
Amint visszajövök a fürdőszobából és ismét leülök elé, immár kezemben az ő keze, a szemeibe nézek, és érezhetően remegni kezdek az elfojtott haragtól az árvaházak iránt. A kék pillantása elmélyült, láztól és könnyektől csillog. Nem hiába mondják azt, hogy a szem a lélek tükre…
- Nem ígérek olyat, amit nem tudok betartani. Ha nem tudok semmit betartani, akkor meg se szólalok – mosolygok rá. – Ezért ígértem azt, hogy nem lesz semmi baj. Nálam biztonságban vagy.
Figyelem, ahogy az ujjai a csuklójára vándorolnak, és lassan vakargatni kezdi a bőrét. Homlokráncolva nyúlok oda, elhúzom a kezét, és egy kurta pillantást veszek a felületre.
Tudhattam volna. Vagdossa magát? Komolyan? Ez mától megszűnik. Nem fogom engedni, hogy vagdossa magát, különben spártai szabályokat vezetek be.
Fredericben felébredtek az eddig elfojtott apai ösztönök! – hallom a fejemben azt a nyomorult, szarkasztikus hangot. Lepisszegem.
- Nem leszel egyedül. Velem leszel, így vagy úgy, de semmiképp sem egyedül – biztosítom, és újból rámosolygok, bár most jelentősen halványabban, árnyaltabban. Nem fogom hagyni, hogy kárt tegyen magában. Én is kárt tettem magamban, mikor még fiatalabb voltam. Ezért IS vannak ott a bilincstetoválások a csuklómon. Javarészt. A másik részébe most nem mennék bele.