Sandrah & Richard - I. - Mercy Hope

Vendég

- Itt Dr. Richard Appleton üzenetrögzítője, jelenleg nem vagyok elérhető, kérem, a sípszó után hagyjon üzenetet. Bííííííííp..- Mindig is utáltam a telefonokat, legyen az mobil vagy vezetékes készülék. Nem minden esetben voltam a modern technika híve, s a fölösleges hívásokat kifejezetten utáltam. A csipogóm úgyis arra lett kitalálva, hogy vész esetén időben értesítsen, így minden egyéb hívást fölöslegesnek tartottam. Társas lény lévén a valódi kapcsolatokra adtam, az élő szóra, nem holmi hívásokra. Engem amúgy is csak két okból hívogattak. Vagy a lelkes betegeim, akik meg akarták hálálni, hogy átpasztikáztam őket, vagy az egy éjszakás kalandjaim, az újabb éjszaka folytatásának reményében. Ezek közül egyik sem érdekelt. Éppen ezért nem rohantam keresztül a lakáson, hogy felkapjam a csörgő telefont, hagytam, hogy helyettem a rögzítő beszéljen.
- Dr. Appleton, Jenny vagyok a kórházból. Csak gondoltam, szólok, hogy átvitettem a holmijait a sürgősségire és bármikor számíthat rám, és éppen ráérnék este, szóval, ha úgy gondolná..hívjon fel. – A kis dögös Jenny, ki hitte volna, hogy ő is ajánlatot tesz. – Mosolyogva húztam fel magamra a pólómat, majd hozzáláttam a nadrágom felvételéhez, miközben a telefonomra újabb üzenetek érkeztek.
- Hm Richard, nem hívtál vissza. Remélem ez nem azért van, mert nem akarsz már többet találkozni. Fergeteges volt az éjszaka és szeretném, ha megismételnénk. Hívj vissza, csók….Bííppp .. Szia, Kelly vagyok és éppen rád gondoltam a zuhany alatt. Dolgozol ma? Nem? Ha nem, átjöhetnél, mert éppen nincs rajtam semmi és játszadozhatnánk egy kicsit. Hívj fel, vágyom rád. Pussz…
Ennyi nőt, néha talán túl sok is, ha csak a telefonhívásokat vesszük figyelembe. Csomót köthetnék már a farkamra, vagy legalább egy ideig visszafoghatnám magam, míg sikerül leráznom ezeket az egyéjszakásokat. Nem is tudtam, hogy mosolyogjak, vagy ne, mert egyrészt igazán hízelgő volt ez a sok felkérés, másrészt azonban kezdett már terhemre válni az, hogy nap mint nap újabb nők szólítanak le, olyanok, akikkel semmiféle komolyabb kapcsolatot nem szeretnék elsajátítani.
Az öltözködés végeztével magamra kaptam a bőrdzsekimet, bekötöttem a bakancsomat, hátamra kaptam a hátizsákom, s kezembe véve a slusszkulcsot, elhagytam a lakásomat.
Odalent már várt rám bordó-éjfekete fényezésű motorom, aminek búgása is egy álom volt .A bukósisakot felcsatoltam, kicsit felbőgettem a motort, majd néhány hangosabb berrenés után kivágtattam a parkolóból, s őrült sebességgel vettem célba a munkahelyemet, a Mercy Hope Hospitalt.
Mivel imádtam a sebességet, ha tehettem, akkor rákapcsoltam és a belvárosban is száguldozva tettem meg a munkahely-és lakóhely közötti távolságot. Persze, ügyeltem a gyalogosokra és a többi vezetőre, de mindig örömmel töltött el az, ha egy kicsit veszélyesebben élhetek. Két autó közt kifejezetten élvezet volt elszáguldani, hátra hagyva magam mögött a dühtől mérges sofőröket.
A mai napon azonban valamiért nem járt velem a szerencsém, mert az egyik kanyarnál egy kis olajfolton megcsúsztam, s felszántottam a bitument. Még szerencse, hogy nem nagy sebességgel vettem be a kanyart, így az esésen kívül komolyabb bajom nem esett. igaz, a bal karom fájt, láthatóan megsérült, s a bordám is sajgott, de ez még mindig nem számított életveszélyes sérülésnek.
Az esést követően összeszedtem magamat, visszaültem a motoromra, s mintha mi sem történt volna, motorral gurultam be a kórház parkolójába. Ott aztán alaposan szemügyre vettem a járművemet, amiről lekopott némi festék és az eleje is behorpadt kissé .
- Egek Richard, mi történt? – Kollégám, a gyerekosztály vezetője, Dr. Michelle Chambers aggódva pillantott végig rajtam, s a motoromon.
- Hát, kissé megcsúsztam, de nincs gond. – Éppen a sisakomat igyekeztem lehúzni, de felszisszentem, mert még sem ment olyan könnyen ez a mozzanat, mint ahogyan arra számítottam. A bordám egyre jobban fájt, akárcsak a karom. S csak ekkor tűnt fel, hogy a dzsekim szétszakadt , s bizony nyílt seb éktelenkedik a karomon.
- Te vérzel Richard, jó ég, így jöttél be? Ne mozdulj! – Michelle mindig is aggodalmaskodott, azonnal karon ragadott – az ép karomon – majd elkezdett vonszolni a bejárat felé.
- De jól vagyok, ez csak egy karcolás, ne csináld már.
- Egy szót se Richard! Megsérültél, nem épp jó kezdés az első napodon ezen az osztályon. Valaki ellát majd . – S mire ezt kimondta, már bent is voltunk a sürgősségin. Korábban a kórháznak csak az emelteivel volt szerencsém jobban megismerkednem, azon belül is a plasztikai sebészettel. Itt azonban nem dús keblű hölgyek mászkáltak a folyosókon, kontroll vizsgálatra várva. Akármerre néztem, mindenütt jajveszékelő, ordító, sérült páciensek ültek vagy feküdtek. Az orvosok és nővérek fel-le rohangáltak, érződött, hogy milyen pörgős életet is élnek egy ambulancia sebészeti osztályán.
- Ez igen, van itt munka bőven. – Jegyeztem meg, mire Michelle már be is húzott egy kezelőbe és leültetett.
- Máris jön valaki és megnéz. És Richard, ne próbálj meg elszökni, mert utánad megyek. Rendben? Ülj csak le és nyugodj meg,a munka megvár. Ú ez elég csúnya..- Vetett egy pillantást a karomra, miközben lecsúsztatta rólam a dzsekimet.
- Szólok egy sebésznek. Maradj itt. – Azzal Michelle már ki is libbent a kezelőből, s magamra hagyott az egyik kezelőben. Jó pácienshez híven azonnal levettem a pólómat is, hogy szemügyre vegyem a sérülésemet. Ó a fenébe, látszott hogy megsérült a bordám, mert az oldalam máris lilás foltoktól éktelenkedett..
**
- Dr. Chan. Hol van doktor Chan? – Michelle a recepciónál pillantott körbe, mire az ott dolgozó ápolónők is tanácstalanul pillantottak rá.
- Áh, megvan. Chan, várjon egy kicsit. Megsérült Dr. Appleton, a kettes kezelőben ültettem le. Megvizsgálná? – A középkorú, szemüveges férfi biccentett, de mielőtt elindulhatott volna a kezelő felé, megszólalt a csipogója.
- Ó a fenébe, várjon. Küldök valakit…- Dr. Chan azonnal megindult a hatos kezelő felé, majd belépett a helyiségbe.
- Diethrich, végzett Mrs. Hendersonnal? Mindegy is, menjen át a kettesbe, ott van szükség egy sebészre. Most! – A parancsot kiadván a sebészeti főorvos már sarkon is fordult, majd sietett a saját dolgára.

Vendég

– Itt jön a kínai vízi sárkány. Vigyázat… füleket, farkakat behúzni!
Dr. Chan érkezése mindig törékeny szigorra nevelte a medikusokat és rezidenseket. Így a nővérszobában ebédjük felett gubbasztó társaim, máris tisztelegve, egyenes háttal celebráltak a férfi léptei hallatán. Noha a gunyoros hangzavar, amit a mocskos nevetés hagyott maga után, visszhangzott, a felettes semmit nem vett észre a szánalmas szórakozásból.
Chan áttörte a vizsgáló ajtaját, ahol az idült emésztési bántalmakra panaszkodó Mrs. Henderson bélmozgását tanulmányoztam órák óta. Büntetésben voltam, ami teljesen érthető is volt azután, hogy a neurológiáról páros lábbal rúgtak ki az elbaltázott, több ezer dollárnyi veszteségként felírható lelet végett. De könyörgöm! Három hét telt el, és Chan elintézte, hogy elfelejtsem, hogyan fest belülről egy műtő, milyen is a szaga az égő húsnak.
Nem panaszkodtam. S reméltem, hogy rendezett magaviseletem meghozta zamatos gyümölcsét.
– Melyik műtőbe menjek?
A férfi rendezetlen szemöldökei megvetéstől futottak ráncba. Megcsóválta fejét, s csak a villogó csipogója miatt szakította meg már gondolatban is megfedésemet.
– Nem kérdez. Semmit nem kérdez… örül annak, hogy itt volt. Most pedig élvezi, hogy sebet tisztíthat. Rohanjon… Most, Dietrich!
S ahogy azt parancsolta, futtában lezártam az idős hölgy aktáját, visszaakasztottam nyakamba a vörös bevonatú fonendoszkópot, s már ott sem voltam. Miközben egyik lábamat másik után emeltem, az járt gondolataimban, vajon ki fog meghalni, ha most veszek egy mély levegőt, lekeverek magamnak egy pofont, amiért illetlenül távoztam a helyiségből, félbeszakítva a vizsgálatot. Ó, kettőt is megérdemeltem volna!

A vizsgáló ajtaján rendezetlen légzéssel, kipirosodott arccal estem be.
– Ne haragudjon, hogy megvárakoztattam…
Az egyetlen, amit már imába foglaltam az érkezésem előtt, hogy csak ne egy újabb székletvizsgálatra áhítozó tünetegyüttest kapjak.
– Dr. Dietrich vagyok, én fogom megvizsgálni. Elmondaná, mi történt magával? Az aktáját nem kaptam meg. És ahogy látom, még egyetlen nővér sem volt itt, hogy vizsgálatra előkészítse.
Nem esett nehezemre közelebb sétálni a meztelen felsőtestű félistenhez, akinek a puszta létezése jobb kedvre derített. Nem fájlalta a gyomrát, nem lóbált vizeletes dobozkát a kezében, volt rá esély, hogy feljebb lépjek, s megfeledkezzek a nővérek munkájáról.
A legkedvesebb mosolyommal figyeltem a férfit a vizsgálóasztal tetején ülve. S ha megeredt nyelve, a lehető legészrevehetetlenebb módon mértem fel testi adottságait. Tudom, tudom… nem szabadna így vizslatnom valakit, de talán szándékosan vetkőzött le, hogy zavarba hozzon. Vagy ez egy bolondok napjára kért átverés személyesen nekem, Chantól.
Nem hogy bizalmatlankodó voltam, de még paranoiás is. Annyira nem utálhat, amiért búcsút mondtam a szakterületének…
– Szeretném felvenni az adatait. Láthatóan kár volt sietnem, mert Ön egészen kitűnő állapotban van. Szóval, mi fáj, Mr…. öhm...
Rosszul indítottam, hogy még a nevét sem tudtam. De furcsamód, egyetlen nővér sem sietett a segítségemre odakintről. Még mindig a falra erősített beosztással bíbelődtek. Mondván, ők elfoglaltak… az nem számít, hogy engem kellemetlen helyzetbe hoztak. S hagyják, hogy itt dadogjak. Ez a férfi láthatóan a hangjával a földbe döngölhetne, ha akarna. És ki tudja, a szerencsétlenkedésemért nem e akarna.
Végtére is csak rá akadtam a tollra, s harmadszorra be is kattant helyére golyója. A felvételi lapért nyúltam, s a nyakamban lógó vizsgálóeszközért lassan leakasztottam. A még el sem hangzott sérülések nélkül is volt tippem a diagnózis kiállításához. A karcolások, a lila folt… a szapora légzés. Talán ma bejutok a műtőbe! Csak ne nyírjam ki idő előtt a férfit. Több szempontból is kár lenne érte.

Vendég

A kezelőasztalon ülve, lábamat lógatva vettem szemügyre a szűkös kórtermet, ahol mindössze két ágy, egy elválasztó függöny, néhány műszer, s egy kis kerekes szekrény ácsorgott. Sóhajtva szembesültem azzal, hogy az elkövetkezendő hónapokban ezen az osztályon fogok dolgozni, s a kényelmes irodám helyett majd ilyen helyiségekben fogom vizsgálni a betegeket. Nem voltam elragadtatva a váltás miatt, de muszáj volt belemennem az alkuba, ha továbbra is a kórház dolgozója akartam maradni. A sebészeten szükség volt szakorvosra, aki a rezidenseket és gyakornokokat okíthatja, a plasztikán pedig már zsúfoltság volt a jobbnál jobb orvosokból. S mivel az utóbbi időben a bajszom is összeakadt a főnökséggel, el kellett vállalnom ezt a munkát.
- Itt ki is purcanhat az ember. – Jegyeztem meg az orrom elé motyogva, tekintve a faliórát, melyen jól láthatóan már öt perc is eltelt, míg arra vártam, hogy valaki végre kezelésbe vegyen. Vajon a tényleg sürgős eseteknél is ilyen lassúsággal bírnak az orvosok? Nem csodáltam, hogy vérfrissítésre volt szükség az osztályon, s máris azon gondolkodtam, miféle újításokkal tudnám feldobni majd a részleget.
A vizsgáló ajtaja váratlanul kinyílt, s egy pirosló arcú, hosszú, barnás hajzuhataggal rendelkező fiatal teremtés lépett be. Pillantásom azonnal végig futott a doktornőn, s még egy kis mosoly is megbújt szám szegletében, mikor úgy gondoltam, hogy nem is lesz olyan rossz ezen az osztályon dolgozni.
- Ugyan, csak egy nyílt seb, nem vészes. – Mosolyogva néztem a nő kék íriszeibe, s még inkább mosolyogtam, látva zavarát. Figyeltem, hogyan sétál hozzám egyre közelebb, s pillantásommal azonnal a köpenyén lifegő névtáblát kerestem.
- Hello Dr. Dietrich, már alig várom, hogy megvizsgáljon. – Azonnal flörtölni kezdtem a fiatal nővel, aki minden valószínűséggel gyakornok lehetett a sürgősségi osztályon . Nagyon fiatalnak tűnt és még a neve sem volt ismerős az orvosok közül. Felnéztem rá, ahogy közelebb lépett hozzám, s alaposabban szemügyre vettem arcvonásait, tekintetét.
- Aktám az nincs, kórlapom lehetne, de még nem készítették el. – Egy kis szemtelenség még belefért részemről, hogy korrigáljam a doktornő szavait, hisz a kórházakban nem éltünk az akta jelzővel. Aktákat legfeljebb a rendőrök tologattak, mi kizárólag kórlapokkal foglalkoztunk, s ezt minden bizonnyal a fiatal medika is tudta.
- Jól látja, majd eluntam magam itt várakozás közben. Se egy tévé, se egy kis rejtvény, vagy egy reggeli kávé, ami igazán jól esne. Kávézott ma már? Van a közelben egy kávézó, ott is felírhatná az adataimat. – Félmosollyal figyeltem a doktornőt, igyekeztem zavarba ejteni, s bevallom, élveztem a társaságát. Látszott rajta, hogy még zöldfülű, ha a valós vizsgálat helyett inkább a golyóstollal volt elfoglalva.
- Ha gondolja, meg is vizsgálhat. – Mosolyogva figyeltem, ahogy újra és újra végig futtatja pillantását rajtam.
- Richard Appleton. Van ez a seb a bal karomon, nem olyan vészes, de nem ártana összevarrni. Illetve valószínűleg zúzódott néhány bordám, amikor leestem a motorról. – Miközben beszéltem, kicsit kiegyenesedtem és jobb kezemmel meg is mutattam a lilás foltokat bordáim mentén.
- Különösebb vizsgálat nem szükséges, csak varrja össze a karom és kezdjen valamit a mellkasommal.- Ó igen, perverz gondolataim közt megfordult az, hogy mit kezdhetne a testemmel a kislány, de eszem ágában sem volt megrontani egy ifjú medikát. Egyelőre még nem. Amúgy is, emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy az elmúlt napokban túl sok volt a nőből, s nem ártana, ha lassítanék. A szokásaimon azonban nagyon nehezen tudtam változtatni, s ha levadászandó prédát láttam a szemeim előtt, elég nehéz volt ellenállnom.
- Ön még kezdő orvos? Csak mert úgy érzem, hogy kicsit tart attól, hogy megvizsgáljon. Pedig , ha eltenné azt a golyóstollat és neki látna a munkának, akkor gyorsan végezhetne velem, utána pedig megihatnánk egy kávét a sarkon. Nos? – Kérdően vontam fel szemöldökeimet, részben sürgettem a kicsikét, részben elhívtam egy randira.

Vendég

Nem volt kinek, de magamnak erősen ismételgettem, hogy meg kell vizsgálnom a férfit.
S mivel az ajtó csukva volt mögöttem, s az elhúzott választó függönyön át sem volt, aki felügyelje tervemet, vagy eltántorítson a gyógyítástól, úgy döntöttem, hogy a név felfirkantása után itt lesz az ideje, hogy a doktorimhoz híven viselkedjek, életeket mentsek, és eleget tegyek a fogadalmamnak. Chan ajándékát nem utasíthattam vissza, így beférkőztem a férfi személyes zónájába, a felszerelést, amire szükségem lehetett, egy tálcán magammal vontam, majd a területre pillantottam, amit a páciens maga hozzáértően prezentált.
Kétségbeejtő volt, hogy talán egy laikus férfi sokkal jobban ért ahhoz, amit nekem kellene csinálnom. Megjegyzését, miszerint a kartonjára várok, nem pedig az aktájára, vagy mappájára, megmosolyogtatott. Bocsánatkérően vettem tudomásul hiányosságaimat, s a kisegítő kifejezésre azonnal rábólintottam.
– Kávé? Ha rendbe hoztam az alkarját, és megbizonyosodtam afelől, hogy nem szenvedett belső sérülést, akkor megiszom magával a ma reggeli negyedik kávémat. De, most megvizsgálom.
Saját magamnak vezényeltem, s csak másodlagos volt, hogy a férfit tájékoztassam a történésekről.
– A kezét azonnal kitisztítom és összevarrom, csak előtte feküdjön fel. Nyújtsa ki a lábait, csak kényelmesen. Úgy…
Ha a segítségemre volt, akkor máris fölé hajoltam, hogy a műszer végével néhány helyen meghallgassam mellkasát. Ezt követően két kézfejem ujjait egymásra fektetve nyomkodtam meg oldalát, bordája környékét.
– Érez valahol fájdalmat? Szükségem lesz egy CT-vizsgálatra, hogy biztosat tudjak mondani… és amíg az nem negatív, még a szemközti kávézóba sem mehet át. Hogyan sérült meg? Hogy én?
Megalázó volt, hogy ez a férfi ilyen gyorsan rájött, hogy az első évemben járok, a tapasztalatom pedig igen hiányos az orvoslás terén. A férfi vagy azért ilyen szakértő, mert visszajáró kezeltje a kórháznak, vagy maga is az életmentésre kötelezte el magát.
– Ez az első évem. Még csak gyakornok vagyok. De maga minden bizonnyal szakmabeli… azért kérdezi, mert szeretne egy tapasztaltabb orvost? Idehívhatom a felettesem… Akarja?
Kérdő tekintetemet neki szegeztem, s ha kielégítő választ kaptam, a gurulós székre ereszkedve, közelebb csúsztam a sérült alkarhoz.
– A flaszter győzött, ahogy látom… kér helyi érzéstelenítést? Mindenképp ajánlanám.
Amíg ő eldöntötte, miképp folytassam, próbáltam a lehető legfinomabban eltávolítani a sebbe került koszt. Most már nem hibázhattam. Talán ez egy vizsga, ahol dr. Chan tesztel. Akkor nem kellene megbuknom ugyebár…
Ha mást nem is, de ezt eleget gyakorolhattam. Jobb dolgom nem volt a büntetésem első hetén, banánokat, vagy ha éppen kegyes volt a sors, hullákat varrogattam össze a pincében. De ez mindenképpen különböző volt a többitől. Egyetlen banán, vagy oszló test sem méricskélt úgy, mint az ágyon ülő betegem. Mielőtt még elkészültem volna, ráemeltem pillantásom, hogy megbizonyosodhassak róla, jól érzem, hogy meg sem próbálja tagadni érdeklődését.
– Készen vagyunk.
Nyomtam rá egy méretes ragtapaszt alsó karjára. Aztán akár vissza is veheti a felsőjét, amíg nem jön egy nővér, hogy felvigye a második emeletre.
– Szívesen innék magával egy kávét. Megnézném a szemközti kiszolgálóhelyet, de még csak tizenkét órája vagyok bent. A felettesem nem repesne az örömtől, ha nem a rászorulóknak szentelném a figyelmemet munkaidő közben.
Nem akartam elkeseríteni, visszautasítani, lerázni meg végképp nem, hiszen még elfordulva sem felejtettem el, milyen izmos is az a felsőtest, amihez tartozott a sérült alkar.
– Viszont a folyosó végén van egy automata. Vagy délben ha még itt lesz, a kantinban is ihatunk egy forró feketét. Csak az épületet nem hagyhatom el nyomós indok nélkül. Már pedig nem haldoklik senki abban a pofás kávézóban, ugyebár?

– Mr. Appletonnak szüksége lesz egy mellkasi és egy hasi röntgenre. Felkísérem. Előkészítené?
– Azonnal megyek, doktornő…
S a segítőkész személyzet már el is tűnt, otthagyva a tolókocsit az ajtóban.
– Kórházi előírás, hogy ezt használnia kell. Átülne, hogy elfuvarozhassam a kávéautomatához?
Egész halkan nevettem csak, hiszen most bárki rajtakaphatott volna, hogy szórakozok. Chan viszont nem ért egyet azzal az elvvel, hogy munka közben jól kell éreznünk magunkat.

Vendég

- Szaván fogom. – Mosolyogva pillantottam újra a kék íriszekbe, s élvezettel figyeltem azt, ahogyan az ifjú doktornő igyekezett ellátni a feladatát. Minden mozdulatán látszott, hogy még kezdő, de egyelőre nem akartam félbe szakítani, s kíváncsi voltam arra, hogy vajon milyen javaslatokkal áll elő sérüléseim láttán.
- Feküdjek el? Biztos? – Fél mosollyal fürkésztem tekintetét, el akartam bizonytalanítani a dolgában, de nem úgy tűnt, mint aki hirtelen kétségbeesett volna. Jó magam nem fektettem volna el a pácienst, bár ez is egy jó módszer volt arra, hogy ellássa a sérülésemet.
- Igazán kedves, mindig így bánik a pácienseivel, vagy én kivételes elbánásban részesülök?- Széles vigyor terült el ajkaimon,hogy folytassam a már megkezdett kis flörtöt Dr. Dietrichel, mikor fölém hajolva ujjaival elkezdte nyomogatni az oldalamat. S hát persze, hogy beletalált a legfájdalmasabb részbe, amitől még fel is szisszentem, s egy pillanatra megrándult az egész testem.
- Áuhh, direkt kínoz, ugye? – Pillantásommal próbáltam elkapni az övét, miközben felállította diagnózisát, s azt ecsetelte, hogy miféle vizsgálatokra lenne szükségem. Ezekkel magam is tisztában voltam, mi több, pontosan tudtam, mely bordáim sérültek meg, s tulajdonképp nem volt szükséges a ct.
- Motorral tartottam a munkahelyemre, és elcsúsztam egy olajfolton. Előfordul az ilyen. Gondolom ,hogy az esés közben üthettem meg magam. Ilyen szép nő miért választ orvosi foglalkozást? – Kíváncsian fürkésztem pillantását, tényleg érdekelt a válasz, mert bár fiatalnak tűnt, mégis nagyon igyekezett helyesen eljárni a vizsgálat közben.
- Nincs szükségem tapasztalt orvosra, megbízom Önben, csinálja csak..amit kell. – Játékos mosoly kúszott ajkaimra, s kíváncsian figyeltem, hogyan folytatja tovább munkáját a fiatal nő. Bevallom, egész jól szórakoztam a társaságában, sokkal jobb volt betegként vele társalogni, mint szakorvosként rohangálni, s hajkurászni a pácienseket.
- Ha ajánlja, akkor kénytelen vagyok elfogadni, kérek. – Biccentettem, tisztában voltam azzal, hogy nem lesz élvezetes a következő néhány perc, így hagytam, hogy végezze a dolgát. A sebtisztítás persze egyáltalán nem volt élvezetes, s még az érzéstelenítő sem hatott , fel is szisszentem, mikor megéreztem a fertőtlenítőt.
- Áúúh, maga tényleg kínozni akar engem. – Összeszorított fogakkal figyeltem tovább a karomat, amit a nő elkezdett kitisztítani, majd a helyi érzéstelenítés után összeöltötte néhány varrással. Igyekeztem nem szakmai szemmel figyelni, de lopva csak szemügyre vettem, hogy milyen pontossággal dolgozik. Munkája végén elégedett mosoly szökött ajkaimra.
- Mindig ilyen gyors? Egész jó lett. Tartós marad? – Kíváncsian fürkésztem tekintetét, majd figyeltem, hogyan ragasztja le a karomat.
- A felettese egy nagyon alattomos fickó lehet, ha nem hagyja, hogy megigyon velem egy kávét odaát. – Kíváncsi voltam, hogy meddig menne el a hölgy, de hiába próbálkoztam, nem tudtam rávenni arra, hogy megigyon velem egy feketét a szomszédban. Már-már lemondtam róla, mikor Ő tett egy ajánlatot, s azzal igen csak meglepett. Szóval még sem vagyok közömbös a számára.
- Nem hangzik rosszul az az automata..- Figyeltem a nőt, félbe akartam szakítani a hívását, de már késő volt, mert máris lebeszélte a röntgent odafent, a másodikon.
- Ne már, kérem, nézzen rám. Tényleg úgy nézek ki, mint akinek erre szüksége lenne? Ugye ezt nem gondolja komolyan?- Ellenkeztem a tolószék láttán, ez az egy olyan dolog volt, amibe biztosan nem egyeztem volna bele, kórházi előírás ide, vagy oda. Tökéletesen egészséges voltam ,leszámítva egy-két sérülést. Megtudtam állni a két lábamon, s egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy öreg vén emberként kezeljenek.
- Higgye el, hogy jól vagyok. – Azzal lecsúsztam az ágyról, s két lábon állva léptem a nő elé.
- Erre pedig nem lesz szükségünk, mi több, a röntgen is fölösleges. Csak kösse át a mellkasomat egy fáslival és megleszünk. Utána pedig megihatjuk azt a kávét. – Semmi kedvem nem volt a röntgenhez, orvosként pedig pontosan tudtam azt, hogy ez csak egy könnyebb sérülés, nem pedig törés. Szerettem volna célt érni a doktornőnél egy mosollyal, de abban a pillanatban nyílt az ajtó, s Dr. Chan lépett be rajta.
- Dietrich, még nem végzett? Áh, Dr. Appleton, remélem jól van. Ha összeszedte magát , megbeszélhetnénk, hogy mely gyakornokokat szeretné magának. A kishölgyet nem ajánlanám, szétszórt és sosem azt teszi, amire kérem…Sandrah, ha végzett, a hármasba kéne mennie. – Azzal Dr. Chan ismét elhúzta a csíkot, én pedig halvány mosollyal vártam a fiatal nő reakcióját.

Vendég

Mivel élő szövettel volt dolgom, a legalaposabb munkát végeztem. Nem mintha egy banánnal nem elegyedtem volna monologikus társalgásba rosszabb pillanatomban, hogy megnyugtassam, csak néhány hónap és a heg teljesen elhalványodik. A férfivel is ezt kellett volna tennem, de annyira belemerültem a munkába, hogy félúton már fájó vörösre rágtam alsó ajkam.
– A felettesemről nem mondok csak jót, vagy semmit… de mivel semmi pozitívum nem jut eszembe, így csak bájosan mosolygok.
S mintha Richard nem tudhatná, hogy milyen is egy ártatlan, halvány grimasz, imitáltam. Ennél látott már szebb mosolyt is, az is biztos.
Elvágva a cérna fityegő végét, még elvégeztem az utolsó mozzanatokat, majd letakarítottam a tálcám.
– Volt időm gyakorolni. Igen, tartani fog. De varratszedésen mindenképp találkozunk még. Ott még egyszer megkínzom – átvettem a férfi szava járását, s talán most először, de megengedtem felé egy kacérkodó pillantást. Tudtam a helyemet, az illemet és az etikettet. Ahogy a tanárnak tiltott diákja, úgy orvosnak a páciense. De már nem bírtam megállni. A férfi pedig önelégülten konstatálhatta, hogy ma is egyel több szívet taszított rabszolgasorba.
– Maga mindig arcpirító kifejezésekkel illeti a doktornőket?
Pimasz mód, vettem a bátorságot, hogy én is zavarba hozzam néhány perc erejéig a férfit. Legalábbis tettem egy kósza kísérletet. Persze, ez volt a legrosszabb, amit tehettem. Elkaptam a fonalat, és beleakadtam, mint a mit sem sejtő légy a pók hálójába. Innen kifelé nem volt út. Egyre lejjebb és lejjebb fogok süllyedni a futóhomokban. Tudom, hogy minden gondolatom főszereplője Richard Appleton lesz, a félmeztelen férfi a vizsgálóból.
– Tehetsége van hozzá. Isten adta tehetsége.
Miközben kitöltöttem a felvételi papírt, s a szükségesnek ítélt vizsgálatokat pipával illettem, magam elé motyogtam. Nem sejtettem volna, hogy szavaimat meghallja, esetleg még reagál is rájuk.
A megérkező tolókocsi két karfája fölé hajoltam, hogy bemutassam legvagányabb járműveink egyikét. Őt nem bájolta el a szerkezet. Sajnos, s máris megtaláltuk az első ütközési pontot.
– A saját felelősségére bármikor elmehet. Várjon… akkor bekötözöm.
S már megint úgy éreztem, hogy kevesebb vagyok, mint a kezelt. Ez kezdett zavarba ejtő lenni, főleg, mert még nem kaptam választ a leginkább izgató kérdésre.
A két szempár elemi erővel hatott rám, s mintha mindig is ez a mámoros szempár osztott volna rám feladatot, azonnal engedelmeskedtem a kérésének. Borzasztó rossz orvos voltam ma. Ha ez egy vizsga, és létszámleépítést tartanak, repülni fogok. Én leszek az első, aki fejjel érkezik a lócitrom kellős közepébe.
A fáslit kellő erővel meghúztam mellkasa körül, a tanult módszerrel elkötöttem, s mindeközben nem a lexikális tudásommal küzdöttem, hanem a kidolgozott felsőtest közelségével. Hozzáértem, s néha elfelejtettem, hogy az orvosa vagyok, nem a barátnője. Reméltem, ebből nem sokat érzékelt, mert akkor a lehető legnagyobb szarban leszek.
– Megvagyunk. Richard… innentől akár tegezhetsz is. Már nem vagy a betegem.
S valóban. Az egyik pillanatban, még függött tőlem, a másikban pedig minden kapcsolat megszűnt köztünk. A sors fintora volt, hogy kiderült, innentől kezdve én függök tőle.
Hogy a felettesem szavai lesújtottak-e? Mindenképpen. Szerintem levegőt is elfelejtettem venni, miközben agyam lelassult számítógéphez hasonlóan küszködött a memóriába történő adat beolvasással. Az nem lehet, hogy Appleton a főnököm legyen! Ugye nem? Ugye ez egy vicc.
Bassza meg, bassza meg, ez nem vicc.
És ő csak vigyorog. Csak vigyorog. És engem figyel, miközben némán szavakat képzek. Marha gáz vagyok.
– Most öhm… visszavonom, dr. Appleton. A kávét is, a tegezést is… és sajnálom, hogy a terhére voltam. Mert… mert ugye dr. Channak igaza van, ő egy nagyszerű szakember, aki nem ellenséges velem, csupán reális és a javamat akarja és. És én most úgy magyarázkodok, mintha a gondolataimat is hallotta volna mialatt beszélgettünk. Pedig nem…
Talán majd máskor kellene meginnunk azt a kávét. Most vissza kell mennem abba a vizsgálóba, mert a nővérek nem érnek rá mindenre, hiány van belőlük, és én… nos, én nagyon fontos munkát végeztem, mielőtt maga bejött ide, hogy megalázzon engem. Jesszusom. Mennem kell. Viszlát…
Az egyik percben még ott álltam szemben a sármos férfival, a másikban pedig átlendültem az ajtó küszöbén, és már kívül ostoroztam magam tudatlanságomért. Fal nem volt a közelben… nem használható, így öklömmel vágtam néhányszor homlokon magamat.
– Buta Sandrah, buta Sandrah, buta Sandrah.
Hogy az ajtó kinyílt-e mögöttem? A szakorvos követett-e? Nem figyeltem a külvilágra. Minden tiszteletemet és önbecsülésemet hazavágta az első hónapom.
Kávé helyett csakis tequilára tudtam gondolni, és a bárra a túl oldalon.

Vendég

- Remélem is, hogy újra látjuk egymást. – Mosolyomnál csak pillantásom volt árulkodóbb, s ha a doktornő a szemeimbe nézett, akkor minden bizonnyal látta az érdeklődésemet, melyet nem tudtam eltitkolni. Ilyen voltam, ha valaki megtetszett, akkor addig csaptam a szelet, míg célt nem értem. Legyen a nő huszonhárom vagy harminchárom, esetleg negyvenhárom, minden esetben fogást találtam, s el is értem, hogy minden úgy történjen, ahogy szeretném.
Dietrich kisasszony pedig tökéletes példája volt a csinos ,értelmes nőknek, akivel egy ebéd vagy egy vacsora eltöltése is kellemes lehetett. A társasága felüdülés, mosolya megrészegítő, alakja elbűvölő, s csábító. Kívánhatott volna férfiember ennél többet?
Lelki szemeim előtt már láttam azt, ahogyan elkávézgatunk, majd a kicsike felsétál a lakásomra, s az elkövetkezendő néhány órát a lepedő alatt töltjük. Ez mindkettőnknek jó lett volna, még ha nem is tart tovább a történetünk.
- Nem mindig, csak azokban az esetekben, ha tetszik a doktornő . – Piszkos félmosoly telepedett ajkaimra, fokoztam bókjaim hadát, s ha nem lett volna zavarban, akkor reméltem, hogy ezúttal már elértem nála valamiféle hatást.
- Köszönöm, köszönöm. – Meghajolva figyeltem, hogy mi lesz a következő lépést, de a tolószék említésétől is frászt kaptam. Nem engedtem, szükségtelennek tartottam a további vizsgálatokat, inkább csak egy kötözést kértem, amit türelmes beteg módjára ki is ültem. A nagyjából öt percig tartó művelet közben Dr. Dietrich igen csak közel került hozzám, megéreztem kellemes parfümének illatát, s egy-egy kósza, véletlen mozdulata is hatással volt rám, vonzódtam a doktornőhöz.
- Igazán tehetséges kezei vannak doktornő, ilyen profin még senki nem kötötte be az oldalamat, pedig ez már nem az első ilyen sérülésem. – Nem csak orvosi szemmel figyeltem mozzanatait, ezúttal páciensként is átélhettem, milyen egy megfelelő átkötözés. Ezt az ifjú medika hibátlanul teljesítette, s most már egyre inkább érdekelt az, hogy vajon milyen szakterületet választott magának.
- Ennyi volt? Hm, meg sem éreztem, már nem is fáj. Köszönöm. – Mosolyogva próbáltam elkapni a pillantását, ami még inkább kiszélesedett, mikor tegeződésre tértünk át.
- Sandrah, igaz? Akkor..- Még mielőtt kimondhattam volna azt, hogy akkor jöjjön az a bizonyos megbeszélt kávés randevú, az ajtó hirtelen kitárult, s kollégám – akit mellesleg nem szívleltem – berobbant közénk, ezzel azt hiszem minden esélyemet elvágva az ifjú medika előtt.
Pillanatok alatt lebuktatott, Sandrah arcát figyelve kezdtem kínosan érezni magam, bár Ő lehet, hogy még nálam is jobban zavarban volt. Mit ne mondjak, jobb lett volna az, ha én közölhetem vele azt, hogy mellesleg a főnöke leszek, így viszont kezdődő románcunk hamar gyilkos útra tért.
A kellemetlen helyzeteket persze mindig felül kell múlni, így igyekeztem mosolyt varázsolni ajkaimra, s továbbra is úgy figyelni a bájos Dr. Dietrhichet , mintha mi sem történt volna. A fiatal hölgy azonban hamar véget vetett szavaival a jókedvemnek, hisz mindent, amit korábban megbeszéltünk, lemondott. Hirtelen falakat épített maga köré, s visszakozni próbált.
- De Sandrah, csak nyugalom..é..ö..- Hiába próbáltam félbeszakítani, a nőből előtörtek a szavak, zaklatottnak tűnt, s csak úgy ontotta magából a gondolatokat. Hiába próbálkoztam felszólalni, nem sok sikerrel jártam. Meg sem hallgatott, talán nem is akart.
- Viszlát…- A nő hirtelen viharzott ki a kórteremből, magamra hagyva. Ha őszinte akarok lenni, igazán cuki volt, ahogy zavarba jött és csak hadarta a gondolatait, így mosolyogva halásztam elő hátizsákomból egy tiszta, világoskék inget, amit magamra öltöttem, s némi nehézség árán begomboltam gombjait. Amint eligazgattam magamon a ruhát, elhagytam a kezelőt, s az öltözőben bepakoltam mindenemet a szekrényembe.
Mivel még nem kaptam új öltözetet, ideiglenesen egy fehér köpennyel kellett beérnem, amit magamra is húztam, majd nyakamba akasztva sztetoszkópomat, némi késéssel indultam az első munkanapomra.
A nővérpultnál úgy láttam, hogy már sorakoznak az elsősök, Dr. Chan tartott nekik tájékoztatót az aznapi beosztásról, de mikor meglátott feltűnni a színen, azonnal felhívta rám az ifjú medikusok figyelmét.
- .. Még valami újoncok! A mai naptól új szakorvos fogja segíteni a munkájukat, hozzám hasonlóan a felettesük lesz és gyakornokokat választhat ki maguk közül. Hadd mutassam be Dr. Richard Appletont, kórházunk egyik plasztikai- és szívsebészeti specialistáját. Aki ezekben a témákban gondolkodik, az minden valószínűséggel a következő években Dr. Appleton kezei alá fog tartozni. – Alig vártam, hogy Chan befejezze a bemutatásomat. Nem szerettem feltűnösködni, szerepelni mások előtt. Egy barátságos mosolyt villantottam az újoncok felé, de pillantásommal mindeközben egy ismerős arcot kerestem köztük. S ahogy megláttam Dr. Dietrich arcát, akaratlanul is szélesebb lett a mosolyom. Pillantásomat mélyen fúrtam kék íriszeibe, azt akartam, hogy észrevegyen, mégis azt éreztem, hogy kerüli a szemkontaktust velem.
- Üdv mindenkinek..- Csak ennyit mondtam, Dr. Chan újra átvette a szót, s szabadjára engedte ifjú növendékeit.
- Mindenki tudja a beosztásokat, szóval gyerünk, szedjék a lábukat. Mozgás, mozgás, senkit nem akarok munka nélkül, vércsepp mentes köpenyben látni, világos? – Uh, a férfi szavai még engem is megleptek, kissé bizarr módszerei voltak Channek, s egyáltalán nem szívleltem a fickót.
Amint végzett, pillantásommal újra Sandraht kerestem, mert nem akartam annyiban hagyni a kezelőben történteket. Sietve szedtem a lábaimat, s igyekeztem Őt utolérni a folyosón.
- Dr. Dietrich, várjon! – Bíztam abban, hogy megáll hangomat hallva, s ha ez így történt, befordultam elé, s rámosolyogtam a fiatal nőre.
- Sandrah, nagyon sietősen távoztál, pedig valamit elfelejtettél. Tudod, a kávé. Megisszuk most? Vagy várjalak meg munka után? – Nem titkoltam előtte szándékomat, nyíltan ráhajtottam a fiatal nőre, s szavaimat tetézve még egy ellenállhatatlan mosolyt is társítottam kérésemhez. S a nő szemeit fürkészve annyira ellazultam a társaságában, hogy vállammal már a falat támasztottam, s csak akkor toltam magam vissza egyenes állásba, mikor elsietett mellettünk egy másik fiatal medika, aki láthatóan furcsán pillantott Sandrahra.

Vendég

Odabentről neszezés hallatszott, így összegyűjtve maradék lélekjelenlétemet, arrébb vonszoltam magam a vizsgálóajtajától. Már így is elragadtattam magam, s túl sokat ígértem a férfinek. Ha újra látom, talán elveszek abban a két bűnre csábító íriszben, beleragadok tekintetének legmélyebb bugyraiba, nem állok többé tovább. S Richard több lesz számomra, mint ártatlan kávézgatás a folyosó sarkán.
De ez az Isten… nem azért bódítja el szavaival a kórház rezidenseit, hogy tartós kapcsolatba bonyolódjon. Felnőttek vagyunk, akiknek a munkája kiteszi a fél életét. Örül, ha zuhanyozni van ideje… a felettesemmel pedig semmi esetre sem zuhanyozhatok együtt. Khm. Azt hiszem, túl sokat láttam kidolgozott felsőtestéből, s már nem tudtam elterelni gondolataimat meztelenségéről. Lecsukott szemhéjaim mögött a fantáziadús film tovább pergett, s a férfi már a farmernadrágját tolta le magáról.
Erre már alsó ajkamba mártottam első két fogamat, s a kezemben szorongatott papírokat ráncosra gyűrtem. Csak dr. Chan viharos érkezése, erőszakos bánásmódja a szerencsétlen kórlappal, térített magamhoz. Úgy ugrottam meg az éles csattanásra, mintha tűt szúrtak volna fenekembe.
– Lehetőségeihez mérten, nyissa fel a szemét, dr. Dietrich. A beteg akár el is vérezhetne maga mellett… azonnal térjen magához!
Szavai hallatán, mintha pofon csattant volna először egyik, majd másik arcféltekémen. Minden fellázadt hormonom haptákba vágta magát, s már el is felejtettem, hogy Richard Appletont milyen érzés lehet almás tusfürdővel kenegetni a zuhany alatt. Jesszusom…
– Hallotta, amit mondtam?
– Igen, dr. Chan.
– Akkor ehhez tartsa magát. Felkeresi a traumatológiát, amit itt végzett. Nem kávézgatunk a feletteseinkkel, azt elintézzük a kórházon kívül, nem pisilünk, nem nyavalygunk. Ha listát írnék, maga az első lenne azok között, akik repülnek az osztályomról. Semmire kellő első évesek…
Arcom sem rezdült meg a lekezelő szavak hallatán. Másfél hónap alatt kellőképpen hozzászoktam a felettesem fenyegetéséhez, nyílt rasszizmusához. Egyetlen törvény sem tiltotta, hogy gyűlölje az alatta dolgozókat. Pardon, azon csótányokat, akik szívják az energiáját. Ezek vagyunk mi, elsőéves medikusok.
S főleg én, aki még csak nem is amerikai. Egy hétig volt azzal elfoglalva, miért utaztam másik kontinensre, hogy gyógyítsak. Akkor még próbáltam védekezni, s kikérni magamnak hangszíne létjogosultságát. Viszont a megalázó munkafolyamatok közben, ha valamit megtanított nekem, akkor az a kórházban fennálló hierarchikus berendezkedés volt.
Aprót bólintva besoroltam az összegyűlt gyakornokok sorába, s csak a leghátsó sorban álltam meg, két magas férfi társam takarásában. Ha nem látott, dr. Chan mást hozott fel példának, s elfelejtette az én véremet szívni.
A férfi szavai összefolytak, nem is igazán figyeltem a szétáradó szavakra, csupán saját nevemre kaptam fel fejemet, de azt követően már vissza is süllyedtem a néma semmittevésbe.
A körmömet piszkáltam, s egész szépen haladtam annak tépkedésével, mikor Richard… dr. Appleton neve hatolt elmémbe. Mondanom sem kell, hogy ijedtemben tövig felszakítottam körmömet, s a következő percben, már sziszegve szorítottam kézfejemet, hogy valamelyest enyhítsek az egész karomat bitorló kínon.
Még egy ok, hogy haragudjak erre a… erre a kardió-istenre.
Konok célokkal érkeztem a kórházba. Elsődlegesnek azt tartottam, hogy az ország legjobb szívsebészétől tanuljak, majd nyomdokába lépjek. Most azonban a kártyavár összedőlni látszott. Még az álmomról is lemondtam volna csak azért, hogy minél távolabb legyek a csábítótól.

A tájékoztatást követően, mintha nem láttam és nem hallottam volna semmit, kisurrantam a medikusok között, át a sürgősségi folyosójára, ahonnan már célom egyenes úton elérhető lett volna, ha dr. Appleton nem talál meg. A férfi elállta utamat, karját a falnak támasztotta. S talán még beszélt is hozzám, de figyelmem megragadt alkarján, melyet nem régen én láttam el.
– dr. Appleton… nagyon szívesen viszek magának egy kávét. Csak mondja, hogy milyet szeretne, majd parancsoljon rám, mintha utasítana. Ezt megteszem, mint a gyakornoka. Amit pedig, mint az orvosa, tudok mondani magának: ne támassza a falat. Az erőltetéstől felszakadhatnak a varratok, átvérezhet a ragtapasz, és akkor még a mosodába is be kell ugrania az ingével. Egy szó, mint száz: ne támassza a falat.
Aggódtam a sérüléséért is, de sokkal fontosabbnak tartottam eltakarítani őt a közelemből. Ez a férfi a maga varázserejével megsemmisített, maga alá gyűrt. Végzett velem.
– Szeretnék dolgozni. Ha nincs feladata a számomra, akkor kérem… pihentesse a karját.
Parancsolónak akartam hallani szavaimat. De még a határozott szórend sem segített, hogy felülkerekedjek a sármos főorvoson. Meg fog ölni. Rögvest megfulladok.
Talán ezért sem vettem észre, hogy bámul meg a mellettem elhaladó Addison, s esetlen viselkedésemnek visszhangját is csak órákkal később kaptam meg a nővérszobában. Kavartam volna Appletonnal? Bárcsak! De nem…

* * *

Kilöktem magam előtt a kórház főbejáratát, s kiváltam a medikusok fáradt csoportjából. Ki-ki a saját dolgára eredt. Legtöbben az ágyuk kényelmét vágyták, míg mások meghaltak egy hamburgerért. Én inkább egy vodkát akartam. Nem pohárban mérhető mennyiséget. Egész üveggel kívántam a színtelen, szagtalan tömény italt.

Percekkel később már a szemközti bárban vettem birtokba a pult mellé állított széket. Az este még egész fiatalnak bizonyult, a kocsmában alig lézengett valaki. A takarítást sem régen fejezhették be, hiszen műteni lehetett volna a csillogó padlón.
A rendelésemet azonnal leadtam a csapos srácnak. Hogy a fáradtságtól nyúltak meg annyira a percek, vagy a kiszolgálás lassú volt és kijózanító, azon nem gondolkoztam. Így is elég kábának éreztem magam. Csak ki akartam ütni magam, s gondolataimból száműzni azt a meztelen mellkast, ami ingbe burkolva ott állt előttem.
Ha már túl lettem volna néhány pohárkán a tömény alkoholból, talán előre nyúlok, megtapogatom, és felvont szemöldökkel eltöprengek rajta, miért tűnik olyan valósnak az a felsőtest.
– Az a szék foglalt. És ez is.
A legjobbat akartam magamnak, így bőrkabátomat az egyik ülőalkalmatosság tetejébe fektettem, másikra pedig a táskámat helyeztem. Ezt a férfit, ezt a démoni kisugárzású istent nagyon távol kellett tudnom magamtól.

Vendég

Öröm volt ránézni Sandrahra, látni zavarát, mely apró pírként tündöklött orcáján. Nem akartam lemondani a közös kávézásról, s én magam nem felejtettem el azt, hogy igent mondott rá az ifjú hölgy. Mi több, ugyanúgy flörtölt velem, viszonozta gesztusaimat, így nem voltam hajlandó tágítani. Engem nem zavart az, hogy a felettese lettem, s szakorvosként néha meg kell majd mondanom a véleményemet munkájával kapcsolatban. Tökéletesen el tudtam választani egymástól a munkát, s az élvezeteket, így engem nem zavart volna az, ha Dr. Dietrich az én hálószobámban ébred másnap reggel. Nagyon tetszett, túlságosan.
- Ugyan már Sandrah, hová tűnt a tegeződésünk? Te kértél arra, hogy szakítsunk a magázódással, s mivel már nem vagyok a páciensed, nincs semmi, ami útjába állna közös kávézásunknak. – Igyekeztem hatást gyakorolni rá, tényleg mindent bevetettem, testtartásom is arról tanúskodott, hogy el akarom adni magamat ennek a nőnek. Ő azonban egyelőre nagyon visszafogottnak tűnt, s hárította a közeledésemet. Meglepett.
- Ne támasszam a falat? – Értetlenül ráncoltam homlokomat, miközben mosoly jelent meg arcomon, nem értettem a nőt. Mintha csak ezzel próbált volna távol tartani magától. Ráadásul mindvégig úgy éreztem, hogy igyekezett lerázni. Ilyet már vagy…szinte sosem tapasztaltam. Ez a csaj egyre jobban felkeltette az érdeklődésemet, s bevallom, még szimpatikusabbá vált, hogy nem dőlt nekem hanyatt már az első alkalommal. Határozott volt, céltudatos, s volt tartása a kicsikének. Annyira meglepett, hogy erre az opcióra nem is igazán volt haditervem. Éppen ezért nem is tudtam útját állni, s végig néztem, ahogy lekoptat, majd gyors léptekkel beveszi medikus társait. Ismét mosolyognom kellett.
**
- Helló doki, elvigyem? – Jenny mosolyogva lassított le volvójával az orrom előtt, s kacéran méregetett a lehúzott ablak mögül. Nem tagadom, nem lett volna rossz parti a hölgy, de amint megláttam a távolban feltűnni Sandraht, amint épp az egyik kedvenc törzshelyem felé tart, máris terveim lettek vele kapcsolatban.
- Nem, köszi. Még van egy kis elintézni valóm. Köszönöm, hogy leküldette a holmijaimat Jenny. További szép estét!
- Önnek is doki, legközelebb nem szabadul ennyivel. – A nő mosollyal, s kacsintással búcsúzott, majd felhúzta az elektromos ablakot, s tovább gurult kék fényezésű járművével. Dzsekimen visszahúztam a cipzárt, s célba vettem a Lennon-t, minek cégére már messziről világított.
A tulaj fanatikus Beatles rajongó volt, talán ebből adódóan rendezte be a helyiséget a hetvenes évek retro stílusában. Kellemes szórakozóhely volt, s a fáradt orvos mindig megtalálta magának a kikapcsolódásra alkalmas partnert.
Ú és micsoda lábai vannak a dokinéninek.
Már messziről kiszúrtam, amint a bárszéken ücsörgött, keresztezett lábakkal, s haját egyik oldalról a másikra igazította. Nagyon bíztam abban, hogy nem előz meg egy másik férfi, s nem épp a barátjára várakozik.
Azonnal célba vettem a pultot, s odasétáltam a fiatal nő elé.
- Helló – Mosolyogva próbáltam elkapni tekintetét, Ő azonban olyan morcosnak tűnt, mintha valami szörnyű vétket követtem volna ellene. Dzsekijét az egyik oldalt elhelyezkedő üres szék, míg táskáját a másik oldalán nyugvó ülőalkalmatosság tetejére helyezte.
- Valóban? – Piszkos mosolyt villantottam, majd táskáját leemeltem a székről, feltettem a pultra, s letelepedtem mellé a bárszékre.
- Most már valóban az. Örülök, hogy foglaltál nekem helyet, a kávé helyett pedig legyen valami töményebb. Mit iszol? Meghívlak rá. – Kíváncsian fürkésztem pillantását, mikor odalépett a csapos, s felé fordultam.
- Én kérek egy sört és legyen mondjuk két tequila. – Rendelést követően visszafordultam Sandrah felé, s mosolyogva fúrtam pillantásomat kék íriszeibe.
- Tudom, pocsék napod volt. Betalált egy ilyen piszok jóképű beteg, akinek össze kellett varrnod a karját, ráadásul a főnököd is egy vizisárkány. – Beszéd közben mosolyogtam, igyekeztem oldani valahogy a hangulatát.
- Chan nem túl szívderítő, igaz? Ne vedd a szívedre, amiért veszekedett veletek fél órája. Inkább igyál velem egyet. – Kezemmel elé csúsztattam az egyik tequilás poharat, s koccintásra emeltem fel az enyémet.
- Igyunk a csodálatos kezeidre és arra, hogy milyen bájos kolleginával kell dolgoznom az elkövetkezendő időszakban. Mert ugye szívsebészetet választasz, ugye? Mond hogy igen, és máris szerelembe esem. – Játszottam. Játszottam a szavakkal, a nővel, élveztem, próbáltam élvezni a társaságát, s bíztam abban, hogy feloldódik majd egy korty után, és végre ellazul és nem foglalkozik azzal, hogy a felettese vagyok. Engem ez a helyzet nem zavart, s reméltem, hogy őt sem.

Vendég

– Az valóban foglalt volt…
Hangosan sóhajtottam fel, miközben végignéztem, hogyan húzza keresztbe számításaimat a felettesem. Nem, vagy csak nagyon nehezen engedtem feledni a tényt, hogy a férfin fog múlni a karrierem, hogy ő lesz a mentorom, aki akár az égig emelhet segítségével, vagy rossz indulatával a porba tiporhat. Ha azon múlt volna a biztos jövőképem, hogy távol tartom magam ettől a férfitől, akkor fejet hajtva engedek a karrieremnek. Itt volt az ideje, hogy jobban előtérbe keveredjen a hatévnyi iskola gyakorlati része. Ezt vártam, erről álmodoztam, hát akkor itt volt az ideje, hogy kihasználjam.
Éppen, hogy kényelembe helyeztem magam, s ez a férfi… Richard, dr. Appleton, Richard, dr. Appleton… szóval itt csak Richard, olyan módon helyezte fel magát arra a csökevényes bárszékre, hogy a lehető legjobban átlóghasson az én térfelemre. Mert hát ugye nekem olyanom is volt. Kellett, hogy legyen pár centi, amiből kitilthattam, ahol a bennem rejtőző, éhenkórásznak megálljt parancsolhattam. De a férfi ezt profi módon megnehezítette.
Újabbat sóhajtottam, miközben hosszúkás ujjaimat két oldalról szanaszéjjel lógó mézbarna kócomba süllyesztettem. Menthetetlen volt a helyzet, s ezen önkéntelenül is nevetni kezdtem. Hogy a nap fáradalmát is kikacagtam-e abban a néhány percben, nem volt fontos. Egyedül az lebegett szemem előtt, hogy itt volt ez a határozott férfi, aki tudta mit akart. Engem akart, s ezért mindent meg is tett. Tegnap talán azonnal lecsapok rá, megadom magam az első bókot követően, s mintha nem tudnám, hogy majd utánam jön, a mosdóba indulok. Míg a székről fixírozza mozdulataimat, szándékosan eltévesztem az ajtót, s a férfiaknak kialakított mellékhelyiségbe lépek be. S akkor már gondolatban hallom is a közeledő lépteket, a hátamnak passzírozódó mellkas észrevehetetlen tényével szembe találva magam, elfelejtek gondolkodni. Csak lebegek a föld felett, visszacsókolok, s szerelmes angyalként mindenbe beleegyezek.
Na, de álljunk itt meg. Ez a tegnapi opciók egyike volt…
Ma csak felé fordulok, s hogy ne törjem le véglegesen a férfi szándékát, megengedek felé egy elismerő mosolyt.
– Nagyon konok vagy. Kitartó… és férfi. Ez a legrosszabb, ugye tudod? Hogy a te szavaiddal éljek, piszok jóképű férfiként képtelenség neked ellenállni. Próbálkoztam… észrevetted, hogyan törtem magam?
Akkor már el is felejtettem mindent a kórházról. Richard egy hétköznapi férfi volt, aki nem a felettesem, nem láttam még félmeztelenül, nem érzek irányába vonzalmat azért, mert tudom, hogy minden vágya én vagyok…
– De te… hogyan szoktak neked nemet mondani? Lehet én nem ismerem eléggé a nyelveteket – szórakozott fáradtsággal tártam szét karjaimat magam előtt, mintha csak rájöhetnék a válaszra. Féltem, hogy minden, ami majd elhangzik, az a nem tudom lesz. Mosolyogtam. Fáradtan, belenyugvón, s mégis belülről áradó boldogsággal mosolyogtam.
– Pont tequilát kértem én is. Tökéletes…
A poharak a halkan sustorgó zene nesze közben élesen összecsókolóztak. Nem bírtam elszakítani pillantásomat Richardétól, így még legurítottam az első pohárnyi színtelen mérget, végig tartottam vele a szemkontaktust. Az alkohol másodperceken belül fejbe vágott. Eltűnt a külvilág, nem maradt előttem más, mint a tengerkék szempár. Egy napra volt szüksége, hogy megbolondítson. Úgy, hogy még nem is érintett. Közeledését ostoba módon ígéretnek vettem. Ígéretnek, hogy ma este átfogja majd szex után a derekamat és velem alszik.
Az egymás után elpattantó szikrák felforrósították közöttünk a levegőt. Lejjebb csúsztam a székről, hogy elnyújtott combjaimmal ostrom alá vegyem a mellettem ülő székének lábtartóját, s közben a férfi térdének érinthessem enyémet.
Hát tessék. Ha ezt akarta, csak tessék… vegye el.
Talán rosszul tette, de akkor megemlítette a felettesemet, s mintha citromba haraptam volna, úgy fintorodtam a névre.
– Chan kegyetlen, rasszista… nem hiszi, hogy a hitleri Németország mostani fiatal generációja eleget bűnhődött volna egykori diktátora miatt. Chan rásegít… igazi zsarnok a pasi. Nem enged tanulni.
Ez már árulkodásnak számított, s a délelőtti kijelentésem megcáfolásának.
– Ezt persze kizárólag azért mondtam most el, mert te nem a felettesem vagy. Azt sem tudom, hogy a kórházban dolgozol, s holnaptól a mentorom leszel, aki bevezet a mellkas sebészet rejtelmeibe. Mert igen… találkozunk. Minden nap találkozunk majd. A szívsebészetet választottam szakiránynak. Hogy is hangzik az a szerelmi vallomás?
Vigyorogva pirítottam rá a férfire, s már alig vártam, hogy elbűvöljön következő bókjával.
– Tudod, miért nem akarom még megadni magam? Elsősorban, mert jól esne még egy ital… aztán pedig, mert érdeklődve hallgatnám még tovább, hogyan bűvölnél el. Maradjunk a kezeimnél. Még csak varrni láttál velük. Elég szegényes felhozatal, ahhoz képest, hogy mi mindenre jók még a gyógyításon kívül…
Időközben én is csatlakoztam a férfihez, s egy sörrel öblítettem le apránként a tequila jellegzetes ízét.
– Most azonnal csúnyákra fogsz gondolni… pedig én szigorúan az irodai munkára gondoltam. Chan szerint nagyszerűen hamisítok velük.
Ugyan egy nevetéssel próbáltam leplezni szavaim valódi valóját. Tényleg kétértelműnek szántam a kijelentést.
– Szerinted van itt darts? Most vagyok itt először… szóóóval, mint egy bajba jutott hölgyhöz illik, bajban vagyok, segítségre szorulok. Játszanál velem egyet? Biztosan eltalálom a táblát. Erre is jók ám a kezeim… a hajigálásra.
Időközben már annyit forgolódtam a széken, hogy közel is legyek, meg ne is a férfihez, hogy inkább talpra álltam, s ráfogtam a helyzetre, hogy dartsozni akarok. Hátha emlékezni is fogok holnap reggel valamire az estéből, ha szellőztetek egyet a bódult valómon.

Vendég

Miközben hozzám beszélt, vettem a bátorságot, s még közelebb hajoltam hozzá, hogy egészen közelről mosolyoghassak rá.
- Ennél van sokkal rosszabb is, mikor majd menthetetlenül belém esel. – Szemtelen vigyor terült el ajkaimon, az önbizalomból nem volt hiány, s talán ez a határozottságom vezetett mindig célra a nőknél. Sandrah megnevettetett, s fejemet csóválva mosolyogtam meg szavait.
- Észre, nem is koptatott le még így nő, mint ahogyan te. Kétszer is. – Még mindig mosolyogtam, ahogy eszembe jutott a délelőtt, s a délután. A kisasszony tényleg minden pillanattal ellenállt nekem, s kész csoda, hogy ezúttal nem hessegetett el a közeléből. Ezt pedig már fél sikerként könyveltem el.
- Akkor ne állj ellen, nincs miért. Használj ki, itt vagyok. – Széttártam kezeimet, s jóízű nevetés tört fel belőlem. Sandrah kellemes társaságnak bizonyult, s ahogyan az alkohol ellazította Őt, kezdtem azt érezni, hogy egyre inkább egymásra hangolódunk. Már nem tartotta tőlem a távolságot, mi több, jobban felém fordult, térdei pedig érintették enyémeket. Mi ez, ha nem egy felkérés keringőre?
- Nekem nem lehet nemet mondani. Megpróbálni szabad, de bárhogy is tiltakozol, még többet akarsz majd belőlem. – Vigyorogtam, hisz ezúttal már viccesre vettem a figurát. Egyáltalán nem akartam nagyképűnek tűnni előtte, egyszerűen csak céltudatosan törtem előre, s meg akartam hódítani a nőt. Ehhez pedig az kellett, hogy egyrészt a legjobb színben tüntessem fel magamat, legyek határozott és fogjam meg valamivel. Ez lehetett egy mosoly, egy bók, akár a kinézetem, vagy egy mosolyra derítő szó. Miss Dietrich pedig láthatóan jól szórakozott a társaságomban.
A Chanre tett megjegyzésein nagyon jókat mosolyogtam, végre volt még valaki, aki annyira nem kedvelte azt a gyászhuszár kis papírsárkányt, mint ahogyan én.
- Egyetértek, le vele. Pacsit rá! – Nevetve emeltem fel a tenyeremet a levegőbe, s vártam, hogy bele csapjon egyet a lány. Az alkohol természetesen megtette a hatását, hisz normál esetben nem vettem volna a bátorságot, hogy így kibeszéljem a kollégámat egy medika előtt. Ebben az esetben viszont sokkal előrébb voltak csajozási gondolataim, mint sem hogy kollégáim hírnevére ügyeljek.
- Hm, a mentorod leszek? Akkor máris szerelmes lettem. – Mosolyogva hajoltam egész közel hozzá, tenyereim a pulton hevertek, államat kézfejemen támasztottam meg, s úgy pillantottam fel rá.
- Imádlak, tudod? – Ó igen és annyira őszintén tudtam mondani ezeket a szavakat, ha nőről volt szó, akit meg akartam kapni, mindent bevetettem. A mosolyomat, a pillantásomat, s azokat a szavakat, melyekkel tudtam, hogy bármelyik csajt levehetem a lábáról. Sandrah esetében amúgy sem volt ez túl nagy hazugság, hisz tényleg remekül szórakoztam a társaságában, s valóban megkedveltem a személyiségét, legalábbis azt a részét, amit egy nap alatt sikerült belőle megismernem.
- Na miért? Hadd halljuk. – Kíváncsian vonogattam fel-le szemöldökeimet, tetszett az a macska-egér játék, amit játszottunk, s láthatóan Sandrah is élvezte a szerepét.
- Hmm, mi mindenre jók még? Hallani akarom, mesélj el mindent, vagy inkább mutasd meg. – S miközben beszéltem, kezeim közé vettem egyik tenyerét, és megforgattam tenyeremben.
- Gyönyörűek a körmeid, és bársonyos a bőröd, ilyen kezekkel nem nehéz bármit is jól csinálni. – Felpillantva szemeibe, a dicsérő szavak mellé még mosolyt is párosítottam.
- Irodai munkára mi? Persze – Együtt nevettem fel a nővel, közben rendeltem egy újabb kör tequilát, s újra koccintottam vele, majd lehúztam az italt. A tequila erőteljes íze végigjárta nyelővcsövemet, némi fintor futott ajkaimra, így gyorsan sörrel öblítettem le a tömény alkoholt.
- Minden bizonnyal, elvileg ez egy kocsma, itt kell lennie mindennek. Fedezzük fel?- S nem törődve azzal, hogy esetleg láthat-e minket kolléga, ismerős, felálltam a bárszékről, kézen fogtam Sandraht, majd határozottan húztam magammal a hátsó bokszok mellett elhelyezett darts tábláig.
- Na figyelj, csak egyszer mutatom meg, hogy milyen egy igazi profi sebész. Szóval..- A táblához lépve kivettem belőle a nyilakat, majd hátrébb sétáltam, a kijelölt vonalhoz, s némi összpontosítás után elhajítottam az elsőt. Célba talált.
- Ó igen, jöjjön a következő. – A másodikat, s harmadikat is célba juttattam, bele a közepébe, s ezt egy elégedett mosollyal konstatáltam.
- Most pedig te jössz. – Újra odaléptem a táblához, kivettem a darts nyilakat, majd Sandra mellé léptem, s kezébe adtam egyet.
- Játszottál már ilyet? Mert bahh, hogy áll az a kezedben? – A nő mögé sétáltam, egyik kezem ráfuttattam a nyilat tartó csuklójára, másik kezemet a hasára csúsztattam, s finoman vontam közelebb magamhoz, testünk összesimult.
- Az a titka, hogy kicsit előrébb kell hajolni, és az első lábaddal kicsit be kell roggyintanod. A csuklódat pedig mozgasd lazán. – Nem tagadom, ezt a dobást egyszerűbben is bemutathattam volna, anélkül, hogy ilyen közelségbe kerültem volna a kolleginával, de nem tudtam megállni, hogy ne érintsem meg őt. Vonzódtam hozzá, s jól esett őt magamhoz húznom.

Vendég

– Számolj el ötig, ezt most már megiszom! – fékeztem meg a férfi hevességét, s mielőtt még átengedtem volna neki kézfejemet, még megtámasztottam mellkasát. Az egyik felem azért kiáltott, hogy tartsam távol őt magamtól, míg a másik azt kántálta, maradjak távol tőle. Veszélyesek voltunk egymásra, s már nem csak az alkohol hozott minket egyre közelebb egymáshoz. Az eszemen felülkerekedő vágy dolgozott testemben, így miközben a sört kortyoltam ki a sötétített üvegből, mellkasára eresztett kézfejem ujjai köröket véstek a kemény mellkasra.
Zavaró volt az a buta szöveting, amibe minduntalan beleakadtam.
Az utolsó korttyal küzdöttem, s közben tekintem összetalálkozott a férfiével. Még szerencse, hogy a maláta párlattal volt tele a szám, s így nem tudtam kábult gondolataimat megosztani Richarddal.
A gondolataim most viszont csigalassúsággal vánszorogtak, s már következett is a lavina. Mindent, ami akkor a beszédközpontomat felingerelte, azt a férfi tudtára adtam. S míg ő bevállalta, hogy felderíti velem a kocsma belső terét, hogy darts táblára leljünk, csak mondtam a magamét. Hol hadartam, hol érthető tempóra lassítottam, hol elfelejtettem, mi lett volna a következő szó a mondatban. Meg voltam zavarodva, de a felpörgött kedvű Richardot egyáltalán nem zavarta a belőlem áradó mértéktelen bujaság.
– Elmondod még egyszer, hogy imádsz? Olyan szépen mozgott közben a szád…
Perverz vágyaim felszínre törtek. Ha az ép eszem nem szabadságolta volna magát, hogy műszakot váltson az alkohollal, most mélységes szégyen égetné arcom két felét. Ehelyett veszettül vigyorgok, miközben Richard karját markolászom. El is felejtettem, hol sérült meg. Elfelejtettem vigyázni rá.
Szavaimat nevetéssel pecsételtem. S annak utóélete alatt figyeltem, ahogy a férfi magához veszi a kezdés jogát, s megpróbál lenyűgözni.
– Egy igazi sebész… szikét kéne dobálnia, doki… vagy egész mással foglalkozni.
A férfinek lehet, fel sem tűnt, hogy keze helyett az oldalába kapaszkodtam, s egészen hozzábújtam, míg ő a három vasból öntött nyakú nyilat a tábla közepébe állította.
– Célozni azt tudsz, Richard. De mibe fogadunk, hogy a csodálatos, bársonyos kezeimben jobban fog mutatni egy dobogó, igazi szív…
Pimasz mód vigyorogtam rá a férfire, s ha hagyta, hevesen átvettem tőle a dobóeszközöket. Mondván, majd én megmutatom… hogy kell olyat csinálni, amit még nem látott a világ. A férfi talán jobban beleélte magát a segítségnyújtásba, mint azt gondoltam, hiszen teljesen amatőrnek fogadott, hogy karjaiba zárhasson.
– Te is érezted, hogy görcsbe rándult a gyomrom? És most reszket a térdem! dr. Appleton… miközben dobok, állítson fel diagnózist… te vagy a legfőbb kiváltója, na meg ez az időhúzás. Őrület… melegem van, fázok is… és egy nyilat fogdosok, valami egész más helyett. Taníthatnál valami olyat, amit nem vihetek be a kórházba, de hálószobák bármelyikében hasznát vehetem.
Nem nevettem. Halálosan komolyan gondoltam, hogy itt az ideje átlépnünk határvonalainkat, kiszakadni az ölelkezés köréből, s felnőtt módjára elvenni, amit az ellenkező nemű teste adhat.
– Ebben jó vagyok… mutatnom kell valami mást.
Buja kijelentésemet csak azután tettem meg, hogy egy ugyanazon mezőbe vágtam bele a három játékeszközt, s szembe fordultam a saját bejáratú félistenemmel.
A külvilágot már régen nem érzékeltem, így ha időközben ismerőseim is érkeztek, vagy a gyakornokok leltek volna rá a bárra, hogy figyeljék, milyen borzasztóan részeg vagyok, akkor sem álltam volna meg. Elkerülhetetlen volt, hogy kipróbáljam, miképp csókol.

Vendég

- Nem mondom el többször, mert végül olyan magasra teszed a mércét, amit nem ütök majd meg és nélküled kulloghatok haza. – Vigyorogva álltam mögötte, hogy közösen célozzuk meg a darts táblát, s naná, hogy ezúttal sem gondoltam komolyan a szavaimat. Biztos voltam abban, hogy Sandrah nem fog egyetlen intéssel itt hagyni engem ezen az éjszakán. Más programom amúgy sem volt, az egész éjszakát vele akartam tölteni, igaz, erről még nem tudott.
- Egész mással? Mire gondol pontosan kollegina, kifejtené?- Mosolyogva pillantottam rá, miután eldobtam az utolsó dartsot is, s telibe találtam a táblát. Eljött hát a pillanat, hogy Ő mutassa meg a tudását, de úgy éreztem, szüksége lesz némi útbaigazításra. Szorosan álltam mögötte, testünk összeért, s miközben igyekeztem irányítani csuklóját, azon voltam, hogy másik kezemmel még közelebb vonjam magamhoz a nőt. Ezzel azt hiszem, hogy átléptem intim szféráját, s már nem volt megállás, még többet akartam.
Fülébe suttogva is éreztem illatát, testének melegségét. Hajszálai piszkálták arcomat, de még az sem tántorított el attól, hogy közelebb hajoljak hozzá, s együtt vegyük szemügyre a céltáblát.
- Hm, jobban fog mutatni minél? – Perverz mosoly kúszott az ajkaimra, hisz sok mindent eltudtam volna képzelni a kezei közt, s nekem nem feltétlenül egy dobogó szív volt az első gondolatom. Inkább valami egész más, bár ha rám nézett, s mélyen a szemeimbe pillantott, akkor talán már magától is rájött arra, hogy mire is gondolok.
- Na de nézzük csak azt a táblát – Végig simítottam a karján, hogy elérve csuklóját kicsit megemelhessem, s a cél felé irányíthassam, kezében a dobóeszközzel. Tenyerem ekkor már hasán terült el, s elmosolyodtam azon, ahogy elmesélte, mit érez.
- Szóval szívesebben fognál valami mást? – Nos igen, az alkohol, egymás iránt érzett szimpátiánk, vonzódásunk, s egészséges szexuális étvágyunk egyre perverzebb vizekre terelt bennünket. Délelőtt még egész biztos, hogy Sandrah nem gondolt arra, miről fogunk társalogni kettős értelemben egy darts tábla előtt, mondhatni egymáshoz simulva. Vettem a célzását, s elégedett mosolyt terült el ajkaimon. A csáberőm még mindig nem hagyott el, s bár vagy tíz évvel idősebb voltam a fiatal kolleginánál, még mindig úgy éreztem, ezer fokon égek. Önbizalmam a csillagos egekig szárnyalt, s magaménak éreztem a pillanatot.
- Dr. Dietrich, Ön nagyon mocskos fantáziával bír. – Vigyorogva fordítottam magam felé a fiatal nőt, kíváncsian fürkésztem pillantását, mert éreztem, hogy készül valamire. Komolynak tűnt, ezúttal nem kacagott. Pillantása őszinte volt, szenvedélytől csillogott.
- Lássuk, mit tud..- Elég volt éppen csak kiejtenem a szavakat, Sandrah már hajolt is ajkaim felé, hogy csókkal illesse ajkaimat. Elvigyorodva csúsztattam mutatóujjamat ajkai elé, miközben kezemet a karjára csúsztattam, s mellkasomra húztam egyik tenyerét.
- Szabad ezt kollegina? – Még mindig vigyorogtam, kicsit vártam, de éppen csak egy pillanatnyit, hogy hirtelen húzhassam közel másik karommal, s szenvedélyesen csókoljam ajkait. Vehemensen vettem birtokba cseresznye ajkait, s miközben csókoltam, jobb tenyeremet a hátán csúsztattam felfelé.
A csók után szavakra sem volt szükség, vágyakozó pillantása, s az Őt felfaló tekintetem mindent elárult. Tenyerébe csúsztattam enyémet, határozottan húztam magam után, a mosdók irányába, s még csak a folyosón jártunk, vággyal kaptam arca után, hogy tenyereim közé fektetve húzzam közelebb, s csókoljam ismét.
Hátát a falnak vetve, szenvedéllyel fúrtam nyelvem ajkai közé, miközben tenyereim testén barangoltak. Menet közben, a félhomályban , csókok közt kavarogtunk be valamelyik illemhelyiségbe – bár magam sem tudtam, hogy a női vagy férfi részlegbe – s ott ugyanazt folytattuk, amit odakint elkezdtünk. Combjai alá nyúlva felkaptam Sandraht, majd a mosdó szélére ültettem, s míg nyelvünk vad táncot járt, kezeim egyre feljebb csúsztak combjain.

Vendég

A három nyílvesszőt határozottan elhajítottam a tábla irányába. Az előzőleg elfogyasztott alkoholtól bódultan is sikerült eltalálnom háromszor egymást követően ugyanazt a sávot. Legalábbis a távolból, kettős látásom erre engedett következtetni.
A játék azonban már fele annyira sem volt érdekes, mint a derekamat simogató kézfejek tulajdonosa. Nem is érdekelt tovább, célba találtam-e. Megfordultam tengelyem körül, hogy pimasz közelségből vehessem szemügyre a tengerkék íriszekben rejlő vágyat. A férfi, aki már egyáltalán nem gondoltam úgy, mint a felettesemre, egy másodpercig sem tagadta vonzalmát. Meg sem kellett szólalnia, azonnal levett lábamról közelségével, arcszeszének friss illatával. Megölelt, s orgazmus közeli állapotba került testem. Ez minden volt, csak nem elfogadható. Zavarba hozott. S vagy az alkoholtól, vagy a belőle sugárzó erőtől nem is bírtam megálljt parancsolni arcom pírjának.
– Nem is figyeltél, miközben dobtam… már mind a három ott van a tábla közepén. Látod? – persze miközben karommal a hátam mögé kalimpáltam, hogy Richard figyelmét felhívjam a felfüggesztett célpontra, én magam nem eresztettem pillantásommal a férfi jóvágású arcát.
– Hol járt az eszed?
Vigyorom mögül valóban mocskos képek sejlettek fel. S ahogy azt Richard is kinyilatkozta kétértelmű kijelentéseim hallatán, le sem tagadhattam volna a törékeny testemben tomboló, mindent elsöprő vágyat.
Ő tette ezt velem. Miatta éreztem magam mocskos mód kívánósnak, ő volt az oka, aki miatt könnyeket fogok holnap hullajtani, ő volt, aki miatt nem bírtam másra gondolni.
Éppen magam mögött hagytam volna fenntartásaimat munkabéli viszonyunkat illetően, mikor a férfi megakadályozott eltökélt mozdulatomban. Alig választott el ajkaitól néhány centi, s ő mégis megállított. Talán őrültség volt feldúltan gondolkoznom. Nem feltétlen szavai bizonytalanítottak el. Maga a tudat, hogy egy vadidegen férfinek akarom adni magam úgy, mint előző este, vagy az az előtti estén, netán azelőtt, vagy azelőtt…
Fájt belegondolnom, hogy ennél többet, ami most megtörténik köztünk, nem kérhetek Richardtól. Ott lesz tőlem egy karnyújtásnyira. Belekapaszkodhatok izmos karjába, ha felbuknék saját lábamban, mellkasára borulhatok, ha az élet próbatétel elé állít, és még a combjára is ráülhetek, ülőhely híján. De azt nem tehetem meg, hogy ráerőszakoljam beteges énemet, vagy még a kórházból is kirúgat. A világot átutaztam, hogy ne kísértsen a múltam. Én pedig már az első évemben el kívánom ezt rontani?
– Még ha nem is etikus. Akkor is annyi mocskos és kétértelmű mondat van a tarsolyomban, amiknek a végén fejet vesztve tepernél le. Szóval…
Észre sem vettem, hogy hadartam, mint pörgött nyelvem, s hogy néhány helyen még érthetetlenek is voltak szavaim. A férfi belém fojtotta a szót, újra elterelve figyelmemet aggályaimról. S már nem is volt megállás. Egy ilyen csókot vétek lett volna megszakítani. Reszkettem, mintha csak meztelenül állnék a téli fagy közepén. Elvesztettem türelmemet, s már a mosdó ajtaja előtt feltérképeztem az inge alatt rejtőző világot.
Figyelmetlen lettem a külvilággal szemben. Nem érdekelt, melyik nem mellékhelyiségét léptük át egybe forrt ajkakkal. A környezet soha nem volt rám hatással, a levegőt Richard elöl szívtam el, s minden mást is, amire élni szükségem volt, most tőle vontam el mohón.
Az ajtó újranyílt, viszont semmit nem láttam a távozó férfi arcából. Pillantását magamon éreztem az idegennek, s meg mertem volna rá esküdni, hogy gúnyos horkantását nem először hallom, viszont visszahozhatatlan volt annak ténye, hogy minden csak időpazarlás azon kívül, hogy Richard testének gyönyörébe temetkezek.
Faltam megduzzadt ajkait, végigkarmoltam izmos hátának határozott ívét, kiszívtam széles vállán a puha, kreol bőrt, körmeimet atletikusra keményedett felkarjába mélyesztettem, s mindeközben csak engedtem, hogy elvegyen mindent, amit nő, ilyen kiszolgáltatott helyzetben magából adhat.
Az ajtó egyszer sem nyílt ki azt követően, hogy bevettük magunkat a mellékhelyiségbe. Talán túl hangos voltam, vagy valaki nagyon rendes volt, és kívülről átfordította a festett táblácskát a ne zavarj felére. Olyan messze jártam józan felemtől. Fel sem fogtam, milyen veszélyei lesznek ennek a továbbiakban. Eszem ágában sem volt megállásra kényszeríteni az ölem forró óhaját teljesítő férfit. Belehaltam volna, ha éppen most hagy magamra… de azt hiszem, innentől mindegy volt, mikor mondd majd nemet, mert belül mindig egy kicsit meghalok, ahányszor mással kell elképzelnem, hogy szeretkezik.

Elválva tőle, belül komoly döntések csatáját vívtam meg. Elengedhettem volna. Mint mindenkit, akivel ismeretlenül eleget tettem testem kívánalmának nap, mint nap. De már eszem ágában nem volt továbbadni ezt a férfit. Rettegtem a holnaptól, a józanság első perceitől, de ha már csak az a fele, melyet éjszakánként illuminált állapotba is hozzám tartozik, azzal is olthatom a méregzsák szomját.

* * *

Az éjszaka még ezután is hosszúra nyúlt. Mit sem éreztem az egész nap fáradalmából. A tudat tartott magamnál, teljesen ébren, hogy holnap reggel, ez majd mind szertefoszlik. Nem álltattam magam naiv tündérmesékből kiragadott snittekkel. Bár belebolondulhattam volna ebbe az emberbe!
Mikor már azt hittem, hogy nem veszek el a következő, napfényes tizenkét órára, akkor kelt fel mellőlem a kanapéról. Az ágyamba nem engedtem, valamiféle meglepetést még tartogatni akartam neki… de a kanapé már csak egy lépésnyire volt attól, hogy ketrecbe zárjam. Búcsút intve a bárból hazafelé tartó fiatalos züllésnek, a kéjes csókoknak, kielégíthetetlen vágyaink ölre menő csatájának, végül elbúcsúztattam a férfit. Ha addig szemhéjaim mágnesként vonzották is egymást, Richard lépteinek tompulásával, más kívánalmam sem volt, mint egy ébresztő fekete. Nem akartam elaludni, és akárcsak egy órát is arra vesztegetni, hogy mélyen, álmoktól, vágyaktól megfosztva alszok. A gondolatban is a férfivel akartam lenni. Ameddig csak lehetett.

» Hope és Yusuke
» Sandrah&Richard ~ A mentés
» Hope & Lucas
» Hope & Kendall
» Tristan & Hope ~ Help me

Sandrah & Richard - I. - Mercy Hope

Sandrah & Richard - I. - Mercy Hope

Similar topics

Similar topics