Cain Lauda

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
$ Kitartó vagyok
$ elszánt vagyok, rendíthetetlen
$ Szabad, nincsenek korlátaim
$ szinte mindent megjegyzek első hallásra
$ a barátaimnak mindent megadok

◆ negatív tulajdonságok:
$ Halott vagyok legbelül
$ Nem törődök magammal
$ A válaszaimat sosem szó szerint kell értelmezni
$ Képtelen vagyok a szerelemre
$ Önpuszító vagyok

◆ egyebek: Az Apám Niki Lauda... rémlik?

Történet vagy szerepjátékos példa

“Death is not the greatest loss in life. The greatest loss is what dies inside us while we live.”

Csendben álltam az autó mellett, hangtalanul néztem a csodát előttem, végigvezettem rajta mutatóujjam, szinte éreztem magam alatt a gyorsaságot, a zúgást, a sisakot az arcomon, a kanyarokat, tudom, mikor jönnek, így adhatok a sebességnek, csak száguldok, meg nem érdekel semmi. Hogy élek-e vagy meghalok. Tökéletesen mindegy, a cél a lényeg. Ezért is mentem olyan gyorsan, tényleg, talán soha nem mentem még ennyivel, kiszakadtam minden reális keretből. Aztán jött az az állat, belém... kisiklottam, és felcsapódtam a falra.
Oldalra rántottam a fejem, mint ahogy azt akkor is tettem, még levegőt is elfelejtettem venni. Furcsa. Az volt az első gondolatom, hogy basszus, elvesztettem a futamot. Megrándultak az ujjaim és elléptem a kocsitól. Még fájt az oldalam, ahol megrepedtek bordáim, és valahogy sebes lettem, a nyakamnál pedig megégtem. Pont, mint az apám... bár ő komolyabban, azt nem igazán szeretném, ott ülni beszíjazva az égő roncsba, míg élve elégek. Talán úgy is mennék, ha lenne esélyem célba jutni. Ez van, ha az emberből kihal a félelem, az élni akarás. Hiába, számomra a halál közeli élmény az, ami felgyújtja a tüzet, azt, ami éget belül, ami ösztönöz és hajt. Ellépek a kocsitól, besétálok a házba, ahol egy vékonyka kis nő azonnal hozzám lép és kitépőzárazza a kezeslábasomat, lehúzza a cipzárját ágyékomig, hang nélkül tűröm a veztkőztetést, a szokásos üres pillantásommal nézek el mellette, próbálom feldolgozni magamban az egészet, de nem megy, mindig megakadok, visszatérek ahhoz a pillanathoz, mikor belém jött, és én az ajtónak vágódtam, a szíjak belém martak, majd a fal és az émelyítő reccsenés, és a forró vörös égés... Kiléptem a ruhámból, ami már a bokámnál volt és otthagytam a nőt. Az ágyam felé mentem és elfeküdtem a fekete anyagon, a plafonomat néztem, lassan vettem a levegőt... üresnek éreztem magam. Semmi érzés, semmi olyan, ami végigsöpörne rajtam, vagy elragadna. Csak a fájfalmat érzem oldalamban és a végtelen űrt, mélységet, amibe bele lehet zuhanni és el id fulladni. A szívem már kiköltözött ebből a testből, feladta a harcot a sötétséggel, a lelkem hibernálta magát, és a szív üres burkába zárkózott, hogy ne lássa, mit művelek magammal. Én sem akarom. De hiába csukom be a szemem, ugyanazt a fekete-fehér világot látom. Én magam pedig nem vagyok több, mint az árnyékom. Nem is adhatok többet annál a világnak.

The passion slowly dies inside of me ...Freedom is just another word for nothing left to lose...

A sajtótájékoztatón ülve üresen mosolygok, a depresszió legmélyebb fokán csücsülve, alattam a semmi, fölöttem az ég. De mi értelme lenne a Mennybe mennem? Ott semmi izgalom nincs. Én a Pokolba vágyok, ott van az a fájdalom, amit megérdemlek, ami végre kipréselne belőlem valami érzést. A bennem lévő semmi, mintha egy barlang lenne, beleüvölt valaki egy érzést, ami visszhangzik egy ideig, majd eltűnik nyomtalanul, visszaverik bensőm kemény falai. Nincs miért maradnom. Az apám annyira törődött velem, hogy ha mutattam neki valamit, megsimogatta a fejem és elment mellettem. Sietett, az anyám öngyilkos lett, és én egyedül maradtam. Öt éves korom óta. Tizenöt év a magányban. Az elején még fájt, kerestem a kapcsolatokat, de mindenhol csak a média volt apa miatt. Aztán jött a bűntudat. Anyámat a szobájában találtam a gerendán lógva. Utána az önostorozás, ami csak eszembe jutott. Nyolc éves koromra viszont... egy test lettem, az egyetlen hang, ami az életre utalt bennem, az a szívem dobbanásai, a légzésem apró susogó hangjai voltak. Ha elestem felálltam és kezeltem magam, ha eltört valamim, elmentem az orvoshoz. Soha nem volt velem kísérő. Én csak a magányt és a lelkiismeretfurdalást ismertem. Egy ideig, mikor nagyobb lettem, orosz ruletteztem. Olyan tizennyolc lehettem, és szemrebbenés nélkül vettem fel a pisztolyt az asztalról. Nagy pénzekben játszottunk, oda jártak a leégettek, az öngyilkos jelöltek, mindenki ott tobzult. A Sors szerint viszont még nem szenvedtem eleget, egyszer sem sült el a számban a pisztoly. Az az alvilág legmélye volt, de sosem zavart. Tíz éves koromban kezdtem vezetni, persze keretek közt, jogsim sem lehetett, de apa miatt... voltak előjogaim. Így tizennyolc éves koromra már profi voltam. Nem voltak korlátaim, fenntartásaim, félelmeim. Szabad voltam teljesen. És míg mások egyes földrészeken a szabadságért küzdöttek, én elmondhattam, hogy a mindentől való mentesség, az tesz a sírba mindenkit. Nincsenek gátlások, fenntartások, félelmek. Szép vagyok. A vonásaim puhák, tökéletesnek tűnök, ha eltakarom a szememet, viszont ahogy leengedem a kezem a pillantásomból bárki kiolvashatja a halott lelket az élő testben. És senki sem fog vissza. Az apám csak a díjaimat figyeli, Nate, aki fizet, szintén csak azt nézi, és néha meghúz, ha elbaszom neki a versenyt, Andy-nek én fizettem egyszer, azóta csak beszélgetünk, Tatiana meg... túléli nélkülem. Emlélkedésemből egy hang zavar fel. - Mit érez az ellenfeleivel kapcsolatban? - Vállat vonok. - Semmit. Semmit. Nem érzek velük kapcsolatban semmit - Mondtam szemébe az igazságot. Másik kéz lendül a magasba és ránézek. - Múltkor olyan sebességgel ment... nem érezte, hogy ez akár az életébe is kerülhet? - Keserű mosoly helyezkedett el ajkaimon, mire az érzelmesebb hölgyemények azonnal vágyakozva felsóhajtottak. - Valamiben meg kell halni. Előbb, vagy utóbb - Billentem oldalra a fejemet.

Csak kín az élet, szörnyű börtönöm,
A sír, mi vonz, - a létet gyűlölöm.

Beülök az autóba, a szorító szíjak közé,. Egy újabb nap, egy újabb esély a halálra. A váltó maga nem más, mint a ravasz a pisztolyon, mégis halálos nyugalommal fonom rá az ujjaim. Mindig úgy ülök be, hogy ma meghalok és vége. És csalódottan szálok ki. Egyszer valaki azt mondta nekem, a melegeknek nehéz párt találni. De én nem vagyok az. Bi vagyok, és inkább lány párti. Mégsincs barátnőm. Ezt is megértem. Csak azt a szerelmet viszonozzuk, amit megérdemlünk. Nekem ilyen nem létezik.  Legszívesebben kikapcsolnám magam, a bukósisakot is levenném, de nem lehet, akkor el sem indulhatok. Ujjaim a korményra fonódnak, nagy levegőt veszek, nyelek egyet. Mérges vagyok, dühös, arra a láthatatlan valamire, ami életben tart, ami kínoz, ami fojtogat. A bűntudatra, mely nem hagy élni, a szeretetéhségemre a sötétség alatt, a szívemre, mely alkohol és gyógyszerek után sem hagyja abba a dobogást. Magamra, mert gyáva féreg vagyok, hogy a Sorsra bízom magam, és nem halok meg egyszerűen. Apámra, aki miatt az egész van, mert egyedül hagyott, engem és az anyámat... őt főleg, aki miatt öngyilkos lett. De nem üvölthetek vele, nem. Ő Niki Lauda. Ő az apám. Én pedig a fia vagyok. Aki csak arra vágyik, hogy a halál forró csókja égesse ajkait. Utána kezdhet magával az öreg amit akar. A Nagy Niki Lauda, aki megölte a feleségét és a fiát. De nem akarom, hogy mindenki tudja. Csak ő, őt marja ez, ő érezze, amit én érzek, azt, hogy szinte belebolondul a magányba, hogy üvölteni akar, és sírni, és ezt mind meg is teszi. Látni akarom azt a fájdalmat a szemében, azt az ürességet, ami az anyémben van. Elhozom neki. Meg fogja kapni, az én halott testemből fog átköltözni az övébe, hogy felmarja őt, ahogy engem.