Fáradt vagyok. Fáj mindenem, a tenyereim, a csuklóim, a lábaim, a nyakam, a fejem… úgy hangzik, mintha tíz perce jól elvertek volna, igaz?
Pontosan. Tíz perce jól elvertek, megszaggatták a ruhámat, elvették minden megtakarított pénzemet, és a telefonomat is csak úgy tudtam megmenteni, hogy a cipőmbe rejtettem, mikor sikerült elterelnem a figyelmüket. Annyira hülyék, kezdők voltak, hogy oda már be sem néztek, pedig a testem minden egyes centijét, apró pontját már áttanulmányozták. Töviről hegyire. Az fáj nekem ennyire.
Mióta átvándoroltam Írországból az Államokba, folyamatos balszerencsék követnek engem, mintha muszáj lenne nekik. Legutóbb majdnem elcsapott egy teherautó, és a sofőr is kis híján elagyabugyált, amiért a frászt hoztam rá azzal, hogy kitántorogtam a kocsi elé.
Nem voltam magamnál. Szerintem alvajártam, vagy nem tudom. Nem emlékszem tisztán az esetre, csupán annyira, hogy egy kortyot sem ittam. Talán akkor volt az, hogy lázas voltam, és nem tartottam gyógyszert raktáron?
Anyáék a hajukat tépik az idegtől. Kellett nekik magamra hagyniuk?! Nem. Megunták a kilengéseimet, az örökös agglegénységet, és fogták magukat, kiraktak engem valahol a város határán, a kezembe nyomtak némi pénzt, és azt mondták, keressek magamnak házat, építsek a szarból várat, és utána kényem-kedvem szerint tiporjam is el. Na, azt már nem, kösz! Oké, egyedül vagyok már… mióta is? Két hónapja?
Sikerült munkát találnom, egy kis garzonlakást is… de tizennyolc vagyok. Nem nagykorú. Nem élhetnék egyedül. Kéne mellém valaki. De egyke vagyok. Talán a nagybátyám… de még ő sem. Ő már rám se bagózik. Teljesen egyedül lettem, magamra vagyok utalva. És már tenni sem nagyon teszek ellene semmit. Dolgozgatok, amennyire csak megy, és majd lesz valami. Róma sem egy nap alatt épült.
Az iskolát korántsem hagytam abba. Ma is csupán azért hagytam ki, mert megvertek az udvaron. Az első pár órát még simán át tudtam vészelni, de miután lazulni kezdett az ellenállásom, inkább úgy döntöttem, beteget jelentek. Az igazgató nem tud róla. Az egyetlen tanár, a magyartanár szerzett róla tudomást, látott minket az ablakból, és mindenáron rendőrségi ügyet akar belőle csinálni.
De én azt mondtam, egyedül is megoldom. Nem kell a beleszólása. Még a végén ismét elővesznek engem a rohadékok, és nem úszom meg ilyen könnyen. Már nem csak a pénzemet fogják elvenni, hanem az életemet is. Egy sokkal, sokkal, sokkal csendesebb környéken, mint az iskola. Talán az egyik szépséges sikátor legmélyén, ahol ordíthatok, ahogy csak a torkomon kifér… senki nem fogja hallani. Ha pedig meghallják, azt fogják hinni, hogy be vagyok rúgva. Nem tévednének nagyot.
A nap huszonnégy órájában spicces vagyok már, hogy túléljem a magányt. Jack Daniel az egyetlen, aki megért engem. Ő az egyetlen, aki még tudja, mit jelent az, hogy összetartás.
Fáradtan roskadok le egy padra. Már azt se tudom, mennyi az idő. Felhasadt számból finom patakban szivárog a vér, végigcsurogva az államon, lecsöppenve megtépázott ingem gallérjára, vörösre festve a tört fehér anyagot. A tenyerembe temetem az arcomat, és mélyet sóhajtok, lehunyva a szemeimet.
Forog velem a világ. Mindenem remeg. Képtelen vagyok nyugodtan lélegezni. A szívem dühödten veri a bordáimat, akárha ki akarna szabadulni, mint egy kétségbeesett madár, egy szabadulni vágyó tollgombóc.
Valahogy érzékelem, hogy valaki ül mellettem. Nem igazán rezonálok rá, ha esetleg megszólít. Nem akarom, hogy hozzám szóljon. Ne szóljon hozzám, tartsa meg magának a véleményét – meg úgy mindent. Nincs kedvem hallgatni, ahogy kérdezgeti, hogy ugyan… mi történt velem? Elütött az autó?
Ó, igen! Elütött az élet autója!
Persze, nem szabadna rinyálnom. Mások is kerültek már ilyen helyzetbe. Sőt. Valószínűleg rosszabba is. De nem igazán érdekel. Nem akarok hallani mások problémáiról. Én is megtartom magamnak a sajátomat, és mások is kíméljenek meg ettől. Elvégre, mindennapi dolognak számít az, hogy válnak a szüleim, de még nem sikerült beadni a válópert. Még egymás idegein táncolnak azzal, hogy egy házban laknak.
Nem akarok visszamenni Írországba.