Fejemet hátraejtve hagytam, hogy a vízcseppek végigfolyjanak arcomon, le a nyakamra, hogy onnan végiggurulva a testemen lecsöppenjenek végül rólam a zuhanytálcára és elnyelje őket az lefolyó örvénye. Tenyereim az előttem terpeszkedő, forró vízpárától átmelegedett csempékre simultak, mintha támaszt kerestem volna, és valóban így is volt. Egy újabb nap telt el azóta, hogy utoljára láttam őket. Voltak emlékeim, felrémlett arcuk minden egyes alkalommal, ha rájuk gondoltam, de vonásaik megfakultak és elhalványultak. Már nem éreztem magamhoz olyan közel őket. Két évtized pedig megkoptatta a kötődésemet feléjük, éppen ezért is harcoltam foggal-körömmel azért, hogy megtaláljam őket, mielőtt még végleg elfelejtem mindazt, ami elindított az utamon.
Ahogy megmozdultam, a csípőmet fájdalom járta át, ezért elhúzódtam a vízzápor alól, hogy arcomból kisöpörve a vizes hajtincseket megvizsgáljam a zúzódásokat a csont környékén. Megtanulhattam volna, hogy addig nem fáj valami igazán, ameddig hozzájuk nem ér az ember. Igen! Elkövettem azt a hibát, hogy meg akartam tudni, mennyire kiterjedt a sérülés, és ennek csak egy módja van. Ajkamat beharapva húztam végig az ujjaimat a már lilás színekben játszó folton, és csak kis híján sikerült visszafognom azt, hogy a fájdalomtól fel ne nyögjek panaszosan. Reszketegen engedtem ki az addig benn tartott levegőt, hogy végül elzárjam a csapokat és pár hosszú, végtelennek tűnő percig csak a forró pára öleljen körbe, egészen addig, ameddig fázni nem kezdtem.
Nagyjából negyed órával később rájöttem, hogy szárazabbá nem válhatok, épp magamra erőltettem a puha, plüss anyagú köntöst, amikor valaki ráfeküdt a csengőre, és nem állt szándékában elhúzni onnan a búsba. Félig elmorogva egy rohadj meg-et slattyogtam ki mezítláb a fürdőből, hogy végre leállítsam az az őrültet, de az, amit és ahogyan mondta, belém fojtott minden lecseszést, így tettem, amit követelt.
Kevésbé lehettem volna jobban meglepődve és sokkolódva azon a jeleneten, ami lejátszódott előttem, és ahogy a nagybácsi kiviharzott, már léptem is volna utána, hogy mégis hogy képzeli, amikor Kyle hangját meghallva megtorpanva inkább az ajtót csaptam be minden hirtelen haragomat beleadva a mozdulatba.
- Szia?! Elárulnád, hogy a nagybátyád miért nem egy elmegyógyintézetben van már évek óta?! - mérgesen, de nem Kyle-on lecsapódva kérdeztem mindezt, hogy aztán leszedjem róla a rádobott táskát is, mellé pakolva a földre, de nagyon nem tetszett az, amit láttam. - Hadd találjam ki! Nekimentél az ajtónak?! - fejemet csóválva néztem az arcát egy ideig hezitálva azon, hogy most sajtoljam-e ki belőle a válaszokat, vagy várjak vele addig, amikor már nem tiszta vér mindene.
- Ha bírod a szaunát, akkor a mosdóba kellene mennünk - ahogy a pillantásom, úgy a hangom is lágyabbá vált, és a kezemet nyújtva felé vártam, hogy megfogja, hogy ha kell, akkor felsegíthessem őt a padlóról. - Nem szeretném, hogy azt higgyék, vérengzést rendeztem a saját lakásomban - rámosolyogtam, de nem volt jókedvű. Csak rá akartam venni arra, hogy velem jöjjön és megnézhessem, még milyen sérülései vannak.

Nem volt gondom a földön fekvéssel, igazából itt jobb is volt, csak lassan szívtam be a levegőt, tusfürdő illatt volt, gondoltam, hogy Carból árad, hiszen ő tűnik frissen zuhanyozottnak. Hideg volt a padló, és ez pont jól jött égő testemnek, minden részem fájt külön külön és egyben is, fáradt voltam, aludni akartam, a vérveszteség miatt alig maradt valami erőm, mit ne mondjak, kár, hogy elmúlt már Halloween, ahogy most kinéztem, magamban már egy jelmez voltam.
Felsőmön sötét foltokban ütött át a vér, arcom pedig elérte a filmes zombik szintjét: szemem alatt óriási, sötét karikák, orromon, számon és államon rászáradt bordó szín, még hajamat is az ragasztotta össze. Szarul festettem, de Carleyt nem féltettem, jóval edzettebb volt mindig is, mint n, nem számított valami szívbajos libának, és azt is tudtam, hogy ha arról van szó, hamarabb a földre küldene bárkit, minthogy az illető pislogna, szóval biztos, hogy arrébb vinne az útból, ha nekem kialudnának a fények. Ezért is mertem engedni a kísértésnek és lehunyni a szemem.
Nem tartott sokáig, az ajtócsapódásra összerezzentem, de még nem ez volt a kritikus pont, ami kicsit megébresztett, hanem a kiborulása, arra azért már kinyitottam a szemem, és felnéztem rá egy gyenge sóhajjal.
- Az élet maga egy elmegyógyintézet - Közöltem vele szintelen hangon, de mikor leszedte rólam a táskát, halk nyögés szaladt ki számon, ez nem volt túl kellemes. Fanyar vigyor került arcomra megjegyzésére, és fejet ingattam.
- Lestem a lépcsőn - Emlékeztettem az érzéstelen hazugságra,a mit mindig elmondtam neki, mikor kérdezte, hogy mi történt velem. Mert mikor még közel laktunk egymáshoz, apa akkoriban kezdett belejönni a terrorizálásomba, és ezt mondtam: Leestem a lépcsőn. Láttam, hogy gondolkodik, hagytam, én addig egy dalt pörgettem magamban, az volt az eleje, hogy Oh You can hear me cry, See my dreams all die. Jó kis dal volt.
Megrezzentem, ahogy a keze hirtelen előttem termett, és egy ideg  csak néztem a vékony ujjakat, nem tudtam, hogy elfogadjam-e, vagy próbáljak meg magamtól felállni, esetleg fel se álljak. A mosolya győzött meg, az a barátom mosolya volt, azé, akit még mindig a legjobban szeretek. Igen, Carley nagyon fontos nekem, talán ő áll hozzám a legközelebb, mégsem szerelem, ami köztünk van. Azt mondanám, hogy ő a családom. All in one. Ezért fogadtam el a kezét. Vértől mocskos ujjaim az övébe csúsztak, és segítségével felálltam, de azonnal a falnak kellett dőlnöm, hogy ne csússzak össze.
- Rendben, menjünk a fürdőbe - Egyeztem bele, és magamban imádkoztam, hogy ne, csak NE legyen kádja... azokba nem szállok bele, kimondhatatlan utálatom van feléjük. Nem fogadtam el a segítségét, a saját lábamon, támogatás nélkül araszoltam el a fürdőig, csak előbb még kiléptem a cipőmből az előszobában. Kerültem Carley tekintetét, tudtam, hogy túl jól ismer minden kis trükkömhöz.
Szinte vért izzadtam, mire sikerült lehúznom magamról a felsőmet, a látvány pedig... kicsit sem volt szép.
- Menni fog egyedül Car -