Las Vegas 1991. február 7. 23 Stylist Media Chanel Iman

Karakter személyisége

+:
Életvidám - imád élni, és szereti annak minden egyes másodpercét kiélvezni. Sokszor jár szórakozni, de persze jól esik otthon lenni is néha, nemigaz?
Kreatív - szeret játszani a színekkel, mintákkal, formákkal.
Optimista - pozitívan áll mindenhez.
Ad mások véleményére, és örömmel veszi a kritikákat - ha jó, ha rossz. Nem idegeskedik, ha egy rossz szót szólnak a munkájára, sokkal inkább törekszik arra, hogy tökéletesre javítsa a végeredményt.
Pontos és precíz - mivel munkája megköveteli ezt a két dolgot. Mindig időre kell végeznie mindent, és a lehető legjobban.

-:
Kritikus és előítéletes - sajnos vagy nem sajnos, muszáj annak lennie. Ha minden tetszene neki, akkor már régen rossz szakmát választott.
Ha új emberrel találkozik, először mindig felállít egy képet magában, általában jó emberismerő, de persze sokszor téved. Szeret kellemesen csalódni.
Szeret dirigálni - imádja, mikor azt csinálják az emberek, amit ő mond. Persze ha neki dirigálnak az más...nem szereti, de ha muszáj egyszer valamit megcisnálnia, egy szó nélkül megteszi.
Nem igazán tud együtt érezni másokkal - hiába, a rossz dolgokat képtelen átélni. Mások boldogsága sem nagyon izgatja őt.
Sokszor megjátssza magát - teszi-veszi magát jobbra meg balra a férfiak előtt. Szereti, ha megnézik az utcán, munkahelyén. Örömmel tölti el az, ha pár szempár csak őrá figyel.
Kissé munkamániás - sokszor nem piheni ki magát, hanem egy új szetten gondolkodik. Képes órákon át különböző magazinokat olvasgatni, hogy megtudja, mi is a menő manapság.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy ha a laptopja elé kerül, hány napig nem aludna - ha a lakótársa nem venné el tőle azt...

Egyéb:
- Betegesen fél a magánytól. Igényli, hogy legyenek körülötte; ezért is él együtt egyik gyerekkori barátjával.
- Egyik nagy vágya, hogy kijuthasson a divat országába, Franciaországba.

Történet vagy szerepes példa

    Kisgyermekként sokszor hangzott el anyám szájából a következő mondat:
,,Leticia, azonnal mássz ki a szekrényből!”
Mint a legtöbb kisgyerek, én is imádtam anyu ruhái közt turkálni, a legalább tíz számmal nagyobb cipőjében körbemászkálni a lakásban. Nem egyszer bicsaklott kia a bokám, mikor a magas sarkúkban próbálkoztam topogni. Olyan lehettem akkoriban, mint egy pingvin, és anyuék mindig kinevettek.
Az viszont már nem volt annyira vicces anyu számára, mikor egy-két kedvenc ruhadarabját átszabtam. Hol az egyiknek nem volt meg az ujja, hol egy másiknak lett nagyobb a kivágás a nyakánál. Vagy épp a hasánál...

    Sosem voltam egy okos lány, ezt nem tagadom. Utáltam tanulni, egyik tantárgy se érdekelt igazán. Töri, matek, fizika és egyéb nyalánkságok...gyűlöltem. Egyedül a rajzot szerettem, és a művészettörténetet. (Tudom, tudom, történelem az is, de ott legalább nem volt annyi felesleges háború, sőt!)
Nyögvenyelősen, de sikeresen meglett az érettségim, és még aznap felgyújtottam - ünneplés gyanánt - az összes régi füzetem, és tankönyvem. El sem tudom mondani, mennyire boldog voltam abban a pillanatban!
Onnantól kezdve csak arra készültem, hogy a divatszakmában dolgozhassam. Nem vágytam - és most se vágyom - arra, hogy híres emberekkel találkozzam, megelégszem én a ,,normál” emberekkel is. Megakarom mutatni másoknak, hogy milyen kreatív is vagyok valójában. Szeretem az olyan dolgokat, amit mások nem; vegyük például a narancssárga-piros-lila kombinációt. Tíz emberből tíz mondaná azt, hogy undorító. Én egyszerűen imádom...kékkel vagy sárgával megspékelve.
Aki a divatvilágban dolgozik, kellőképpen kell, hogy őrült legyen, és szeressen kipróbálni új dolgokat, létrehozni egy szépet abból, amitől mások undorodnak.
Pöttyös, csíkossal? Zebraminta, leopárddal? Kosztüm, szakadt farmerral? - Jöhet!
    Ha épp sétálni, vásárolni indulok, mindig alaposan végigmérem az embereket, és sokszor csodálkozom, hogy bizonyos dolgokat hogy vehetnek egyáltalán fel. A hiba talán nem is a ruhákkal, illetve kiegészítőkkel van, sokkal inkább azok gazdájával.
Amit soha nem fogok tudni elfogadni, az az, hogy a cicanadrágot miért a túlsúlyos nők hordják. Nem fognak vékonyabbnak tűnni attól, és az óriásfenék sem túl izgató a férfiak számára, mert ugye valljuk be, a cicanaci kiváló arra, hogy a (nem túl)formás hátsó domborulatunkra hívjuk fel a figyelmet a férfiak számára.
Persze ez csak az én véleményem.

    Jelenleg egy modellügynökségnél dolgozom. Rajtam kívül még egy stylist van, vele állandóan veszekszünk. Ami neki tetszik, az nekem nem. És fordítva. Ezért is jó ez a szakma, hogy nem nagyon van olyan, ami a másik szakmabelinek tetszene. Ő a saját fejéből előpattanó ötletet próbálná kifejezni. Szóval, mindig tanulhat, láthat az ember valami újat.
    Őszintén szólva sokszor túl sok stressz ér a munkahelyemen, nagy a hajtás, így sokszor nem meglepő, ha két fotózás közt eltűnök...
egy modellel. Szívesen segítek átöltözni egy-egy szépfiúnak.
Hogy félek-e attól, hogy kirúgnak? - Ugyan...mintha én lennék az egyetlen ilyen lány itt, pff. A modellfiúk sem angyalok, mint ahogy azt sokan képzelik. Flörtölnek ezerrel, és nem érdekli őket (sem), hogy egyszer talán elveszíthetnék munkájukat. Nem mintha nem találnának új helyet, de a modellszakmában eléggé gyorsan terjednek a pletykák.

    Nem mellesleg, az utóbbi időben nagyon vonz a ruhatervezés. Sokkal izgalmasabb saját terveket megvalósítani, mintsem más tervezők által kreált dolgokat a modellekre aggatni. Éppen ezért is kezdtem el otthon rajzolgatni...ismét. Pár napja beszereztem egy varrógépet is, vettem pár rondábbnál rondább anyagot (valamin meg kell tanulnom varrni), s szabadidőm mostantól tervezéssel fogom tölteni.
Milyen jó lesz majd viszontlátni egyszer az általam tervezett ruhákat!